Magyar Nemzet, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-22 / 117. szám
Kedd, 1973. május 22.. KÖZÖLJÜK, hogy szövetkezetünk alábbi elnevezésű BÉLYEGZŐJE ELVESZETT: „Kaposvári Textilruházati Ktsz Kaposvár” Az ilyen szövegű bélyegzőnkkel eszközölt vásárlásokért felelősséget nem vállalunk. Használata 1973. május 12-től érvénytelen. Magyar Nemzet GÉPKOCSI TULAJDONOSOK! Az időben cserélt levegő- és olajszűrő meghosszabbítja a motor élettartamát. Szaktanácsadás: BNV (Kőbánya) 42. sz. pavilon MŰSZAKI TÖMÍTŐ SZÖVETKEZET Forgalomba hozza: ALJTÓKER A boldog polihisztor Szebb Budapestért A főváros földszintje Felgyorsult ütemű életünk a fejlődő főváros főútvonalainak, tereinek arculatát az utóbbi időben erősen átformálta. A kereskedelmi hálózat bővítésével új üzleteket építettek, a régi üzletek egész sorát korszerűsítették, helyenként reprezentatív módon új portálokkal, az új árusítási formáknak megfelelő berendezésekkel, nemesebb építőanyagok felhasználásával, nagy költséggel, gondos munkával. Jóleső érzés tölt el kulturált voltunk láttán, élvezzük esztétikai vonatkozásban is magasabb szintjüket. Mégis ezeknek az üzleteknek kialakítását sokszor bántó szépészeti botlások kísérik. Gondolni kell elsősorban a portálok építésére, amelyek bár kevésbé jelentős építészeti feladatnak látszanak, a valóságban mégis nagyon fontosak, mert az érintett épület homlokzatán és az utca arculatán komoly esztétikai torzulásokat okozhatnak. Az építészetet az egyetemes kultúra mindenkor az alkotó művészetek közé sorolta. Az ízlésnevelést nemcsak a szobrokra, festményekre, iparművészetre, tárlatokra bízzuk, hanem a képzőművészeteket felölelő anyaművészetre, az építészetre, az épületekre, utcákra, sőt városokat átfogó építészeti formálására, átalakítására is. Átvitt értelemben az építészet „plain-air” művészet: legnagyobb publicitása és így nevelő hatása szinte felmérhetetlen. Még ma is, amikor a technokrata szellem irányítja, uralja az erkölcsi fejlődését is, úgy, hogy ennek következtében művészi igényességünk mintha kissé elhomályosult volna. De ez a tünet csak látszólagos és átmeneti. Mindöszsze fáziseltolódás érződik, mert a technika és a művészi formálás beérése nem egységesen időzített. Idő kérdése, hogy szinkronba nemesedjenek! Kedvező jelek már mutatkoznak. A jelentősebb üzletek nagy hányadát a főváros belterületén, reprezentatívabb, forgalmasabb főútvonalakon, tereken létesítették, és nagyrészt olyan épületeket, homlokzatokat érintenek, amelyek az eklektikus kor szülöttei. Furcsa, de való, hogy a mai építészszemléletünk ezt a kort, annak teljesítményeit művészi vonatkozásban nem nagyon értékeli, talán mert még időközelben vagyunk, jóllehet lemérhetően maradandó művészi teljesítményekkel gazdagította fővárosunkat. Gondoljunk a Népköztársaság útjának építésére, még ma is a legszebben épített főútvonalunk. De gondoljunk az Operaházra, múzeumainkra, a Halászbástyára és számos köz- és magánépületre, amelyeknek műtörténeti jelentőségén kívül idegenforgalmi szerepük is számottevő. Kellő tisztelet és megbecsülés illesse ezeket az eklektikus teljesítményeket, legalábbis annyira, hogy értékességüket a maguk teljességében igyekezzünk megőrizni, a jövő számára átmenteni. Igyekezzünk arra, hogy az érintett homlokzatok nyugodtságát, esztétikai szervezettségét, jó arányait, szín- és anyagharmóniáját új portálok építésével ne rontsuk el. Márpedig a tervezők egynémelyike ezt teszi! E egy szép épület homlokzatának érzékelhetősége azt követeli, hogy azt a járdavonaltól a legfelső párkányig, a tető gerincvonaláig tekintetünkkel egységesen, zavarmentesen élvezhessük. Kell, hogy vizuálisan letapogathassuk tagozódását, a teherhordó pilléreknek, a vízszintes gerendáinak és falfelületeknek elosztását Érezzük szerkezeti tagozódásuk előjátékát és mindezekkel összefüggő arányoknak, anyagoknak, textúrájuknak, színüknek harmonikus összecsendülését. Ezeket a klasszikus elveket mindenkinek, a tervezőknek, kereskedelemnek, de a jóváhagyó hatóságoknak is be kell tartani. Kevés olyan külföldi várost, utcát ismerek, ahol annyira elfajzott a portálépítés, mint Még a Petőfi-évforduló ünnepnapjaiban levelet kaptam dr. Germanus Gyula ny. egyetemi tanártól, amelyben — egyebek közt — említést tett a költő kortársaival, ismerőseivel (pl. Görgey Artúrral, Prielle Kornéliával) történt személyes találkozásairól, s meghívott otthonába, hogy emlékeiről élőszóban is beszámoljon. Társalgásunk azonban — elsősorban az immár nyolcvankilencedik életévébe lépett tudós élénken pezsgő szelleme, kitűnő memóriája, képzettársításokra való hajlandósága, s nem utolsósorban önironikus humora révén — hamarosan vallomásos pályaképpé, egy sokoldalú ember szenvedélyes élet- és valóságszeretetének már-már megható „programbeszédévé” változott, melynek levegőjét aligha sikerül érzékeltetnem, de tanulságait feltétlenül meg szeretném osztani az olvasóval. .. hegedűtől az Iszlámig Germanus professzort elsősorban életrajzi könyvei révén ismeri — de jószerével személyes ismerősként tartja számon — a magyar közönség. Pályájának „egzotikus” fordulatai azonban (pl. Indiában eltöltött évei, vagy mekkai zarándoklatai) sokak figyelmét elterelik az orientalista párját ritkító tudományos sikereiről, a tanár évtizedes oktatói tevékenységéről, a gondolkodó értékes etikai eszmerendszeréről , hogy a valósággal kifogyhatatlannak tűnő emberi-szellemi forrás egyéb felbuzgásairól, meglepetésként, csak később tegyek említést... Mindezek után meghökkentően hangzik a vallomás: — Sosem és semmiben nem éreztem magam igazán tehetségesnek. Amit megtanultam, elsősorban nagyszerű tanítómestereimnek, másodsorban pedig a magam szívós akaraterejének köszönhetem. Ezek között a tanítómesterek között olyan neveket hallani, mint pl. Vámbéry Árminét, Goldziher Ignácét az orientalisták, vagy Marczali Henrikét, Ballagi Aladárét a történészek közül is Hubay Jenőét, aki az ifjú Germanus Gyulát, a hegedűs csodagyereket (!) oktatta. — Tizennégy éves koromban már a Filharmóniai Társaság zenekarában játszottam ... Még ma, közel hetvenöt év távlatából sem értem meg azonban ifjonc önmagam végtelen merészségét: úgy éreztem akkor, hogy a hangszeres zenélés nem elégít ki, valamilyen összetettebb, alkotó jellegű erőpróbára vágytam, ezért titokban elkezdtem komponálni. A középiskolai tanulmányoknak természetesen nem használt ez a „kettős élet”. Egy késő éjszakai órán édesanyám rajtakapott, ahogy az ágyban fekve, a takaróra fektetett rajztáblán a hangjegyeket szaporítottam. Intelmeinek hatására meg kellett fogadnom, hogy csak az iskola elvégzése után foglalkozom alaposabban a zeneszerzéssel. Amikorra azonban ez az idő elkövetkezett, én már rabja lettem egy másik álmomnak, a Kelet megismerésére irányuló vágynak. „Allah akbar” című (hamarosan új kiadásban megjelenő) könyvéből is tudjuk, hogy mire egyetemi felvételére került sor, már folyékonyan olvasott törökül. Ennek tudatában, mégis nagy szorongással jelentkezett tehát Vámbéry Árminnál — a tudós ugyanis nevezetes volt arról, hogy valósággal „lebeszéli” a hozzá forduló ifjakat szemináriumáról, ecsetelve a választott hivatás rendkívüli követelményeit, nehézségeit. Az ifjú Germanust azonban sem ez, sem a hevenyészett vizsgáztatás nem rettentette el. — S attól kezdve Vámbéry tanítványa lettem, de csak reggel! Délután ugyanis a professzor — mivel meghirdetett óráira nem jutott hallgató — a Nemzeti Kaszinóban „tislizett” ... Kaptam egyébként tőle egy szótárat, hogy megtanuljak perzsául, arra azonban nem gondolt, hogy ennek használata érdekében sürgősen angolul is meg kellett tanulnom, a kötetbe ugyanis: angol —perzsa szótár volt... A török, a perzsa, majd az arab nyelv tudásának birtokában, számos európai ország és Kisázsia bejárása után Germanus Gyula meghívást kapott Rabindranath Tagorétól, a Nobel-díjas hindi költőtől, hogy a santiniketani egyetemen megszervezze és vezesse az iszlamológiai tanszéket. Ekkor negyvenöt éves volt, 1929-et írtak, öt-hat évvel később bejárta Egyiptomot és Arábiát, zarándoklatot tett Mekkában. Az arab tudománnyal és irodalommal való, mondhatni: szerves kapcsolata, mely mindmáig elevenen él, ekkortól kelteződik. Íróasztalát jelenleg is arab nyelvű kiadványok, folyóiratok és könyvek halmaza borítja; a beszélgetésünk előtti órákban is az egyiptomi irodalom egyik „nagy öreg”jének, Mahmud Tejmurnak a hozzá elküldött drámáját tanulmányozta — a szerzővel közel negyvenesztendős barátság fűzi össsze. A kopott íróasztal Ez az öreg bútordarab, melyen Germanus Gyula dolgozik, legfeljebb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az egyik oldala afféle régies, fiókos komód. Rögtön más szemmel tekintettem azonban reá, amikor kiderült, hogy ezen írta alá Görgey Artúr — akkor éppen Csepel szigetének katonai parancsnoka — 1848-ban az áruló Zichy Ödön gróf halálos ítéletét! Az ellenséghez húzó arisztokrata elfogatása, majd a rögtönítélő bíróság által hozott halálos ítélet szentesítése nemcsak Görgey Artúr karrierjét indította el: a forradalmi terror első, feltűnő alkalmazása volt,a rendiséget századokon át jellemző kötelezettség nimbuszát oszlatta el százezrek szemében. Itt és most aligha lehetne akár érinteni is a másfél évszázados Görgey-per főkérdéseit. Germanus professzor is inkább Görgeyt, az embert idézi fel, aki magas korában — 98 évet élt — ugyanolyan vas- vagy vak-következetességgel ragaszkodott önnön jelleméből eredeztetett elveihez, mint akkor, amikor kitette magát a nemzet megvetésének. — Évekig jártam budapesti lakására. Szavainak ejtése, fogalmazásának szabatossága, máig élő emlékem. Elfogultságom a személyes érintkezés során vesztett eredeti töltéséből, nem tudtam megtagadni a következetességének kijáró emberi elismerést, noha nézeteivel nem tudtam azonosulni. Petőfit illetően viszont valósággal messzebb ment el a tiszteletben, mint jómagam. Kedvenc költőjének nevezte, s ámbár a zseni nőttön-növő fénye, a megszépítő történelmi messzeség is befolyásolhatta — az tény, hogy annak idején még saját, forradalminak aligha nevezhető tisztjeivel szemben, mi több: saját helyettesével, Klapka Györgygyel szemben is megvédte Petőfit ... A másik históriai személy, akit Germanus Gyula ifjúkorában megismert, Prielle Kornélia volt, a színésznő. Petőfi barátjáéknál, Egressy Gáboréknál ismerkedett meg „Nellivel”, később egy ízben — amikor úgy tűnt, hogy Szendrey Júliáért lobogó rajongása viszonzatlan marad — egy hirtelen fellobbanással el is akarta venni feleségül, a házasságra azonban nem került sor, mert a pap nem volt hajlandó azonnal, éjnek idején, összeadni őket. — A művésznő engem ifjú embert, leereszkedő barátsággal fogadott, hamarosan észrevette azonban, hogy folyvást a tekintetét fürkészem. „Miért néz állandóan oly kutatón a szetzimbe— kérdezte. ..Hisz ön látta Petőfit” — feleltem —. ..ezt a nylantást szeretném magamba rögzíteni...” 1940-ben, „As-Shah Petőfi” című könyvével juttatta el az arab szellemi életbe Germanus Gyula a magyar forradalmár költőt, s Petőfi a megvár szellemi és művészeti értékek úttörőjeként hatott Keleten. A teljesség pillérei Az átlagéletkor örvendetes hosszabbodása nem csökkenti azt az akaratlan tiszteletet s titkot sejtő kíváncsiságot, amellyel egy, a „kilencedik X” küszöbére elérkezett, s nemcsak irigylésre méltó szellemi frisseségnek örvendő, hanem viszonylag jó fizikai állapotban is levő embertársunkhoz közeledünk ... — Mindig azon a véleményen voltam, hogy a testi egészség legalább felerészben lelki-szellemi —, s a tiszta tudat legalább felerészben testi, fizikai alapokon nyugszik. Amennyire lehetőségeim engedték, mindig kerestem az alkalmat, hogy a legsürgetőbb szellemi munka közé is beiktassak valamilyen mozgást, amely elfárasztja izmaimat. A lovaglás például valósággal szenvedélyemmé vált. A felszabadulás után a magyar lótenyésztés, a lovaglósport érdekében tett fáradozásaimat — íme! — az akkori földművelésügyi miniszter, Dobi István, díszoklevéllel jutalmazta. Másfelől viszont: s akit életemmel is bizonyítva látom, hogy az egészség, a vitalitás lelki, szellemi gyökerekből is táplálkozik. A munkával, az emberekkel, a világgal megteremtett harmónia még akkor is segített, amikor egyszer-egyszer súlyos, az európai ember számára életveszélyes betegségekben sínylődtem, vagy — később — korom természetes fizikai hanyatlása bekövetkezett. Való igaz: Germanus professzor messze túl a „nyugdíjkorhatáron” még tanított, utazott, járta a Kelet egyetemeit (nem egynek díszdoktora, nem egy akadémiának tagja) s mindezeken felül képviselőként részt vett a hazai politikai-társadalmi életben ... Mindmáig érdeklődéssel figyeli jelenünk mégoly apró változásait is, határozott véleményt alkot a világpolitikai áramlatokról s bármikor kész hitet tenni a haladás, a fejlődés erői mellett. S mindmáig hallatlan munkakedvvel tekint az irományokkal, könyvekkel, kéziratokkal telizsúfolt „történelmi” íróasztalra. Ezek a pillantások — a házigazda marasztalása ellenére is — búcsúzásra késztetik a látogatót. „Ars longa, vita brevis” — életünk rövid s örök a művészet, tartották a latinok. Ámde az alkotó emberek mégoly rövid élete is feloldódik, azonosul a világgal, beleolvad a történelem teljességébe, ezért meggyőzőek Germanus Gyula szavai: — Azért nevezem magam boldognak, mert immár a harmadik emberöltőt élem munkában és a hozzám közelállók szeretetében. Fülöp János Budapest „földszintjének” egyes szakaszain. Megbecsülésre érdemes, megnyugtató ablakosztású homlokzatokat tettek tönkre, számos esetben még a korszerűséget is meghazudtoló, inkább feltűnést és újszerűséget, a múlandó divatosság jegyeit viselő portálokkal. Esetenként költséges, nagy fesztávú kiváltásokkal bontják a homlokzatok földszinti pillérállásainak ritmusát, mintha az üvegfelület nagyságával mérnénk az üzletek reprezentatív szépségét. Vagy talán a tervezők tehetségét is? El kell ismerni, hogy az üzleteknek szükségük van nagy kirakatfelületre, árujuk bemutatására és tegyük is lehetővé a csalogató betekintést az árusító helyiségekbe, alkalmazzunk jellegzetes felirati táblákat fényreklámokat a vizuális hírverésre, de csak ott, ahol ezek az egyéni követelmények a nagy egységet, a ház homlokzatát, az utcakép harmóniáját nem torzítják. Humanista szellemünk, építészeti hagyományaink, értékeink nem szenvedhetnek csorbát kereskedelmi hálózatunk, üzleteink ilyen félreértett korszerűsítése miatt. Csak egy-két kirívó példát említik: a November 7. teret csaknem azonos fogalmazási homlokzatok keretezik. De a Városliget felé eső sarkokat összevissza épített portálok teljesen lerontják. Szégyene a Népköztársaság útjának. Érthetetlen, hogy a Nyugati pályaudvar felé eső letompítás mintegy 42 méter széles frontján hogyan mertek nyolcféle különböző, disszonáns formájú, nagyságú és színű, kis és nagy feliratú címtáblákkal hangoskodó üzletsort építeni, amit legújabban puhafaburkolatú (!) erősen kiugró esővédő tetővel tovább rontottak. Mi az ilyen durva ízléstelenséget nap nap után látjuk és ami még szomorúbb, hogy ezt észre sem vesszük. De rossz mankó a közöny! a megszokás! Fentiek előrebocsátása után tanulságosnak látszik egy-egy utcasoron az utólag épített, részben összeeszkábált üzletportálok sorait átnézni. Vegyük például a Népköztársaság útjának a Bajcsy-Zsilinszky úttól a November 7. térig terjedő páros oldalán huszonkét épület homlokzatát. Szomorú az eredmény: a 22 nyugodt, eklektizáló épülethomlokzatból, amelyek között erős plasztikával tagozott és dekoratív homlokzatokat is találunk, mindössze hét épület földszintjét hagyták meg úgy-ahogy eredeti formájában. A többit összevissza épített emeleti homlokzatokkal léptéktelen, anyagukkal, színükkel disszonáns hangú portálokkal burkolták. Olyannyira, hogy még a főbejáratok pillér- és oszloptagozódásainak szimmetriáját is több esetben megbontották. Az elfogadhatóan patinásodó emeleti homlokzatok alatti üzletsorokat bántó módon ritmus-, lépték-, szín- és anyagharmónia nélkül alakították ki, amivel az útvonalat méltatlanul degradálták. Tanulságosnak mutatkozik még egy-két kirívó, elszigetelten mutatkozó, bántó hatású kirakatépítést megemlíteni. A Blaha Lujza téren a Nemzeti Szálló túldíszített homlokzatát sárga és barna, a tetőablakokat zöld színű festéssel még tarkították is. A földszintjét pedig szürkéskék apró szemű mozaikkal burkolták. A vakolt cifra homlokzat a mozaikfelület anyagának, színének bántó diszharmóniája miatt olyan ez a homlokzat, mint egy „szedett-vedett maskara”. Ez a bontás útján visszamaradt Blaha Lujza tér talán a legcsúnyább jelentős terünk, a nagyon heterogén hatású körülépítettsége miatt. A Corvin-áruház főhomlozatának új burkolása lehet önmagában építészeti vagy az áruházi funkciók szempontjából újszerű, mégis „Potemkin”díszlet. Elismerve főútvonalaink üzleteinek jelentőségét, forgalmát, mégsem szabadna megengedni, hogy útjaink földszintje majdnem „bazárjellegűvé" süllyedjen, a hangoskodó, sokszor túl színes, sőt tarka, feltűnést keltő portálok építésével, túlméretezett felirati táblákkal, oda nem illő anyagok, színek, idegen fogalmazási formák felhasználásával. Utcáink képét legalábbis természetes világításnál az emeleti homlokzatok felülete is alakítja. A rendszerint később épülő kirakatokat mégis bizonyos mértékig a meglevő régi emleti homlokzatokkal egyeztetve, azok alá kellett volna rendelni, mert a bántó diszharmónia rontja az utca-, sőt városképet is. Javaslom fővárosunk főútvonal-hálózatának olyan kijelölését, ahol a kirakatok esztétikusabb kiképzésére nagyobb gondot kellene fordítani. Az 1970-es év végén a napilapok szóvá tették egy anya óvintézkedését, aki gyermekeit féltve, a Kelenföldi lakótelep egyik nagy kiterjedésű lakóházának felsőbb emeletén ablakrácsot szereltetett fel. Ezt az illetékes építésügyi hatóság leszereltette, mondván, rontja a városképet, megbontja a sokablakos homlokzat nyugodt ritmusát. Humánus, emberi szemszögből érthető a szülők aggódása. Megértem a tervező építész és a hatóságok intézkedését is. De ennek az ablakrácsnak bántó volta mégsem hasonlítható a Népköztársaság úti monumentális ízű homlokzatok földszintjének elcsúfításához. Milyen aránytalanságok építészi kritikánkban! És sajnos ezt a csúfítást még most is tűrjük, sőt folytatjuk! Úgy látszik, hogy ezt a „földszinti” kérdést hatóságaink nem kezelték kellő óvatossággal, nem ismerték fel esztétikai vonatkozásban veszélyességét. Korunk megértette a kereskedelem mai fejlettebb igényeit. A főútvonalakon épített foghíjak homlokzatainak földszinti és emeleti tagozódása homogén esztétikai egységet éreztetnek. Disszonancia főleg a régi eklektikus homlokzatok földszintjének átépítésénél jelentkezik, amikor az egészséges és egységesen tervezett pillérállásokat, általában a tartó- és támasztórendszer előjátékát mutató rendszert megbontják, főleg költséges és nagy fesztávú kiváltásokkal, amelyekre a bevilágítás miatt esetenként szükség is lehet. De gyakran oly méretű tárgyakat mutatunk be, amelyek egyáltalán nem igénylik a nagy kirakatfelületeket, mert azok léptéktelenül kotyognak a térben. Például a közelmúltban korszerűsítettek egy ékszerüzletet, ahol nagy nyílású kirakatokban ékszereket, apró arany-, ezüstgyűrűket, nyakláncokat, ezüstserlegeket állítottak ki. Cartier világhírű ékszerész kirakataiban milliós értékű ékszerek alacsony, nyomott méretű kirakattérben lépték helyesen, arányosan érvényesülnek. A kereskedelem fejlődése igényli a hírverést, árusítás korszerűsítését, kirakatfelületek kulturáltabb formálását, de keressük azt az utat, mely nem rombol le művészi értékeket. Jó, sőt elismerésre méltó példákat fővárosunkban is bőven találunk. Átfogóbb, megértőbb építészi kultúrával kell az ilyen egyszerűnek látszó, de kényes feladatokat megoldani. Nemcsak a rendeleteket, hanem az általános esztétikai szemléletünket kell megváltoztatni, elsősorban a közvélemény. Nálunk általános szokássá vált, hogy az építész megtervezi az épületet, de az üzletek kiképzését , középületek belső tereinek tervezését iparművészekre bízza. Ebből adódnak azok a sokszor bántó élményváltozások, amelyeket egy jelentősebb épület alaposabb értékelése után kapunk. Külföldön általában az építész maga tervezi a belső kiképzéseket, vagy legalábbis irányítja az irodájában dolgozó iparművészek munkáját. Csak, így lehet egységes művészi értékű eredményt elérni. Weichmnger Károly