Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-26 / 225. szám

Szerda, 1973. szeptember 26.. Magyar Nemzet „Ezeregy meglepetés" Tárgyilagos tudósítás a Hungáriából Valahogyan így kellene kez­deni ezt az írást: „Itt állunk a Hungária kávé­házban, az ezredéves ünnepsé­gekre készülő Budapest haj­­dankori büszkeségében, ame­lyet a múlt század kilencve­nes éveiben építettek Hausz­­mann Alajos tervei alapján és amely fényes irodalmi-művé­szeti emlékekben gazdag — időnként viharokkal tarkított — történetének újabb fejeze­téhez érkezik. 1973. december 31-én, szilveszter este ismét fellobognak a csavart már­ványoszlopokon elhelyezett lámpák, fölszikráznak a csillá­rok, a legendás hírű mélyvíz hófehér damaszttal terített asztalai mellett megjelennek az első vendégek. A nagy múl­tú és pompázatos kávéház­­étterem csaknem négy évig tartó átépítés és felújítás után ismét vendégeket fogad. Láto­gatásunk időpontjában az utol­só simításokat végzik a szak­emberek, mert hiszen alig száz nap választ el bennünket a megnyitástól.” Valahogyan így kellene kez­deni, csakhogy­­ így nem lenne igaz. Mindennapi mun­kahelyünk, a New York-palo­ta földszintjén, a Nagykörútra és a Dohány utcára néző abla­kokat változatlanul vastag porréteg fedi, s ahol át lehet látni a porfüggönyön, építési anyagok, szerszámok, titkos rendeltetésű szerkezetek tűn­nek elő, valahol a háttérben kékes forrasztóláng fúrja át a homályt. A lehangoló kép, amely 1970. május 2-a óta bosszantja Budapest könnyen bosszankodó közönségét, in­­gerli a humoristákat és a köz­vélemény kemény hangú szó­szólóit, látszólag semmit sem változott. De ne legyünk igazságtala­nok. Ahhoz, hogy a való hely­zetet felmérhessük, be kell lépni az „elátkozott kávéház” kusza állványokkal, lecsüngő drótokkal, anyagokkal és esz­közökkel zsúfolt összes termei­be. A belépés nem könnyű , de nem is nehéz. Egyszerű halandóként megkísérelve a behatolást, mér a Dohány ut­cai bejáratnál ki­tennék a hí­vatlan látogató szűrét. Elég azonban egy telefon a HUN­GARHOTELS műszaki fejlesz­tési osztályára, az előzékeny osztályvezető személyesen vál­lalkozik az újságíró kalauzo­lására. És ez már biztató. A LEÁLLÁS Egy kis előtörténet. 1970 tavaszán kenyéradó gazdánk, a Lapkiadó Vállalat közölte a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat vezérigaz­gatójával, hogy a számos szer­kesztőségnek és kiadóvállalat­nak otthont adó New York­­palota fűtésrendszerét átala­kítják, ily módon a következő időkben a kávéházat sem fű­teni, sem meleg vízzel ellátni nem lehet. Nem egyszerűen két „társbérlő” kapcsolatainak kényszerű megszakításáról volt tehát szó, hanem a nyolcvan­­éves épület immár elodázha­tatlan korszerűsítéséről. Az igazsághoz tartozik, hogy a Hungária kávéház is megérett egy alapos felújításra és bőví­tésre, különösen a konyha és a konyhához kapcsolódó raktá­rak, hűtőkamrák, előkészítő és személyzeti helyiségek bizo­nyultak szűknek, elavult a szellőzés, a világítás. Az átépítés kezdeti korsza­kában a régészeti kutatások­hoz hasonlatos feltárást kel­lett elvégezni, s ez a munka ezernyi meglepetéssel szol­gált, úgyszólván minden négy­zetméter rejtegetett valamit. A kiscelli kastélymúzeumból kikölcsönzött eredeti Hausz­­mann-féle tervrajzok sem nyújtottak tökéletesen pontos és megbízható útmutatást, így a kivitelezési részletterveket újból és újból módosítani kel­lett, addig ismeretlen adottsá­gokhoz igazítani. De lépjünk be a kávéházba, leküzdve meghökkenésünket és kételkedésünket, hogy eb­ből a zűrzavarból száz nap múlva fényes kávéház lesz, s hallgassuk meg az építésve­zető első mondatát: — Most ott tartunk, amikor nem látni a fától az erdőt. Az építésvezető szakembe­rek abban a lelkiállapotban fogadják az újságírót, amelyet a leghelyesebb udvarias sértő­döttségnek nevezni, az újság­író azonban megérti és méltá­nyolja ezt a lelkiállapotot, a későbbiek során pedig felmen­ti a szakembereket a késleke­dés, a haszontalan piszmogás, a tétlenkedés vádjai alól. AZ ERDŐ Mivel az építésvezető beve­zetőként erdőt emlegetett, kezdjük az erdővel, amelyet átmenetileg valóban betelepí­tettek a freskókkal ékes meny­­nyezet alá, a márványoszlopok és díszes faragványok közé. Természetesen nem élő erdőt, hanem egy egész kisebbfajta erdőt jelentő faanyagot hasz­náltak el eddig, csupán az áll­ványzat hétezer légköbméter. A kitermelt föld és törmelék mennyisége a munka befeje­zéséig meghaladja a két és fél ezer köbmétert. A beépítésre és elszállításra váró anyagok tárolására, előkészítésére, rész­ben megmunkálására mind­össze ötven négyzetméter fel­vonulási terület állt az építők rendelkezésére a szűk és nagy forgalmú Osvát utcában, ahol az Athenaeum-nyomdába pa­pírt szállító teherautók amúgy is egész nap közlekednek. Alászállva a mélyvízbe, al­kalmunk volt megtekinteni az új konyhát, amelyet a New York-palota udvara alatt he­lyeztek el. Csaknem teljesen kész a kék csempével burkolt óriás konyha, már a mosoga­tókat szerelik, készen vannak a hűtőkamrák, szárazraktárak, valóságos labirintus, amely a régi, Osvát utcai bárt is ma­gába foglalja. Mindenütt az elszívó és szellőző berendezés öblös acélcsatornái húzódnak, amelyet óriási motortömbök működtetnek majd, de van itt automatikus szivattyúrendszer is, amely arra hivatott, hogy ha a Duna vízállásával párhuza­mosan emelkednék a talajvíz szintje, emberi beavatkozás nélkül átemelje a fölösleges vizet a csatornarendszerbe. A konyhai elszívóberendezés acélkürtője ott tör az ég felé, ahol a Lapkiadó Vállalat tele­fonközpontja nyílik egy kis udvarról. A negyven méter magas szellőzőkürt hat méter­rel magasodik a szomszédos Athenaeum tetővonala felé, az egyenként 180 kiló súlyú ele­mekből összerótt kürtő kétsze­res szigetelés után most kapja meg végleges alumíniumborí­tását. HELYSZŰKE A mennyezeten eredeti pom­pájukban ragyognak Magyar- Mannheimer és Eisenhut fres­kói. Igaz, hogy azokat már 1964-ben restaurálták, de a végleges megnyitás előtt még egyszer átmossák különleges vegyszerekkel. Ezt a munkát fiatal főiskolás művészek fog­ják elvégezni. Kísérőim meg­jegyzik, hogy a mélyvízben és a márványteremben dolgozó szobrászok a készen érkezett gipszelemeket szerelik, általá­ban a legtöbb díszítő és ki­egészítő jellegű munkát másutt végezték el. A lámpák és csil­lárok másfél vagont töltenek meg, nagy teherautókat a réz­műves műteremben készült domborítások, a fafaragások, amelyekkel az erkélykorláto­kat, baldachinokat a régi szép­ségükben állítják helyre. Ha mindenfajta munkát itt helyben végeztek volna el, az építkezés akár egy évtizedig is elhúzódhatott volna, mert ezen a viszonylag szűk terü­leten átlagosan negyven em­ber dolgozott egyszerre, de az a negyven ember nyolc-tíz kü­lönböző szakmát képviselt. Úgyszólván komputer-pontos­sággal kellett az egyes mun­kafolyamatokat megszervezni és beállítani, a munkásokat és művészeket így is állandóan helyszűke zavarta. A helyzet az építésvezető szellemes meg­jegyzése szerint olyan volt, mintha egyetlen futballpályán egyidőben nyolc-tízféle spor­tot űzött volna negyven em­ber, dolyozták a munkát. Hadd je­gyezzek föl néhányat. A Hausz­­mann-féle tervek alapján tűvé tették az egész kávéházat egy arany mozaik után, amelyet végül is vastag olaj­réteggel le­festve találtak meg, alighanem a dicstelen sportbolt időszak­ban tüntették el a „hivalkodó” díszítést. A Lenin körút— Dohány utca sarkán nyíló fő­bejárat alatt, a hajdani kazán­házban épül az új bárhelyiség. Itt a talajmélyítési munka so­rán égetett agyagtéglákból épí­tett csatorna bukkant elő, amely sem a Hauszmann-ter­­veken, sem a fővárosi csator­nahálózat térképein nem sze­repel, rendeltetése ma is titok. Ugyanitt két karvastag, telje­sen elrozsdásodott kábelköteg is előkerült, körülményes munkával derítették ki, hogy ezek a kábelek már „nem él­nek”, sehonnan sehová sem vezetnek, talán a harmincas években végzett Tarján-féle átépítésnél még volt valami áramközvetítő szerepük. A hí­res csavart márványoszlopok némelyikéről kisült, hogy egy­szerű gipszből van. Az 1970- ben még működött elektromos hálózat vezetékei, a fűtés és a csatorna csőrendszere oly­annyira elhasználódott, hogy egyetlen centiméter régi veze­téket, csövet sem lehetett fel­használni. MILYEN LESZ? — Tulajdonképpen mennyi munka van még hátra? — kérdezi a látogató s a mun­kálatok vezetői egybehangzóan azt válaszolják, pontosan há­rom hónapra való. Az áll­ványzat elbontása után szere­lők, burkolók és még jó né­hány belsőépítészeti szakág munkatársai szállják meg a kávéházat, hogy elhelyezzék a folyamatosan ide szállítandó s már kész bútorokat, díszítő elemeket. A sarki főbejárattal szem­közt, ahol régen a parányi és mindig túlterhelt ruhatár mű­ködött, már bezsaluzták a drinkbár helyét, a ruhatár a körúti frontra kerül.Voltakép­pen csak ez és az éjszakai bár áthelyezése jelent változást, a kávéház hagyományos belső szerkezetéhez nem nyúltak hozzá. Marad a Dohány utcai kávéházterem, az Osvát utca felé húzódó írószoba, az iro­dalomtörténeti emlékeket őrző és a mélyvízre tekintő galéria, maga a mélyvíz és a félkör­ívben végződő márványterem. A falfestményeket, faragáso­kat, márványborításokat ere­deti gazdagságukban állították helyre, s ez sem volt valami kis munka. A műmárvány bo­rításokat például hétszer kel­lett lecsiszolni nedves állapot­ban s minden alkalommal megvárni, míg az anyag tel­jesen kiszárad. A felújított és kiegészített fafaragásokat nem lehet megkülönböztetni az ere­detitől, az aranyozások azon­ban frissen ragyognak egy ideig, a nemes óarany csillo­gást néhány év alatt kapják meg — a dohányfüsttől. Szó esik még — kellő tapin­tattal — arról a riasztó pilla­natról, amikor a konyhai fel­vonó aknamélyítése során az ezeregyedik meglepetéssel ta­lálkoztak. A talajkiemelési munka során kitűnt, hogy Hauszmann munkásai isme­retlen okból nem egyenes vo­nalú fundamentumot építettek, hanem lőrésekkel megszakított várfalhoz hasonlót. A felfede­zés után egy héttel szálltak ki a statikusok, lezárták a New York-palota felső szárnyát, ki­ürítették a bölcsődét, elrendel­ték az aládúcolást. Huszonegy óra alatt ezer köbm­éter dúc­anyagot építettek be, majd aláfalazták a hézagos funda­mentumot. Az eseménynek túlságosan nagy híre kereke­dett. Amikor az építésvezető éjszaka hazament a munkahe­lyéről, a házmester ezzel nyi­tott kaput: — Sikerült összedönteni a New Yorkot? Nos, nem sikerült, effajta veszélyről szó sem volt. Az ezredéves ünnepségekre ké­szült kávéház 1973 szilveszter este ismét megnyílik, régi pompájában és szépségében. Ez lesz az ezerkettedik meg­lepetés. Baráti Géza I Invázió London egzotikus |------------1 város. A volt gyar­matok állampolgárai visszaad­ják a vizitet. Ellepik az utcá­kat. Az új burzsoázia hölgyei pompás nemzeti viseletben, vagy rafináltan egyszerű, an­golos öltözetben pompáznak. Hasonlóképp, de szerényebb kivitelben a kisebb jövedel­műek, akik talán évek óta ké­szültek erre a kirándulásra. Hippi-divatot csak az európai fiatalok követik. Az a legegzo­­tikusabb. A lányok cigány­mezbe bújtak, szoknyájukkal seprik az utcát és indiai, tibeti nyakékeket hordanak. A szí­nes bőrű turisták a nyár végi kiárusítás idején érkeznek, az előkelőségek későbben, amikor már a kirakatokból megtudha­tó, hogy ősszel milyen szabású, anyagú, színű, mintájú zakó­kat és ingeket, kosztümöket és ruhákat illik viselni. Nekik London és nem Párizs az irányadó. A turisták utazási irodák autóbuszain cirkálnak és gya­logszerrel cipelik az összevá­sárolt, tömérdek holmit. Gaz­dag honfitársaik taxin érkez­nek a Harrods Áruházhoz és távoznak onnét. A főportás ellenőrzi, hogy csak igazolt vásárló vehessen taxit igény­be. A városnéző autóbusz ve­zetője is lassít­ a Harrods előtt, hogy közölje, ide a lordok és a ladyk járnak. Közben az áruházból arannyal és igaz­gyöngyökkel ékített sötét bőrű hölgyek áramlanak ki. A fő­portás meghajol előttük, és hajlonganak az előkelő szál­lodák fehér bőrű alkalmazottai is, akik átveszik csomagjaikat, ha kiszállnak a taxiból. Mi­csoda elégtétel lehet! Itt bizo­nyára jobban érzik, mint oda­haza, megváltozott társadalmi, nemzeti státusukat. S bizonyos büszkeség a szí­nes bőrű vendégmunkásokat is eltöltheti. Odahaza fölösleges­nek bizonyultak, itt pedig nél­külözhetetlenek. De szóba azért nem állnak velük, nem látni fehérek társaságában őket. Magyar ismerősöm, egy 25 éve Londonban élő asszony mesélte, hogy sorba állt az autóbuszra várakozva. Előtte afrikai és ázsiai turisták, mö­götte egy angol hölgy. Sokáig nem jött a busz. Végül, amikor lefékezett, éppen a két nő ma­radt le róla. Az angol hölgy keserűen így szólt a magyar­hoz: „Ez már nem a mi orszá­gunk!” Ő nem tudta, igent bólintson-e vagy nemet int­sen, mert akár így, akár úgy, igazat adna a nőnek. Megszó­lalni pedig nem mert. Kiejtése elárulta volna, hogy idegen. S ő is a „megszállókhoz” tar­tozik. Zavarában szó nélkül odébb állt. IA superman I az angol fővá­r■-------­----------Í­rosban rendha­gyó trópusi a hőség. Autóbu­szon utazom az ismeretlenbe. Több mint egy órája és még mindig Londonban vagyok. Utam végcéljáról csak annyit tudok, hogy ott kell leszáll­­nom, ahol a múltban a „Zöld emberhez” címzett fogadó állt. Félek, tovább visz a busz és errefelé a külvárosban messze vannak egymástól a megállók. A kalauz megnyugtat, hogy majd átad a váltótársának, mert ő félúton leteszi a szol­gálatot. Jó ég! A fele út még hátravan? Kinézek az abla­kon. A megállóhelyek korlá­tain, a járdán néger fiúk ül­nek. Mások pedig himbálózó járással tengenek-lengenek. Megkezdődött a víkend. A kép egy Harlemről készült doku­mentumfilmre emlékeztet. Ké­sőbb tudom meg, hogy a ke­rület lakosainak egyharmada színes bőrű. Az egyik megállónál egy indiai család száll fel. Ifjú, törékeny anya, karján csecse­mőjével és egy apró kis­lánnyal, meg a testes nagy­mama. A kalauz, aki eddig olyan ügyesen osztogatta a he­lyeket, nem szól, hogy enged­jék leülni az anyát a gyere­keivel. A kocsi telve ízléses egyenruhába öltözött iskolás­­lányokkal, akik hétvégi prog­ramjukról fecserésznek. Vilá­gért sem állna fel egyik sem. Szembe velem a felsőbbrendű ember terpeszkedik. Nagy­darab férfi, kis arcú, két sze­me között kicsi a távolság. Mennyi lehet az intelligencia­hányadosa? Az orra előtt do­bálja a busz az anyát, aki magához szorítja a csecsemőt s a szoknyájába a másik gye­reke kapaszkodik. Farkassze­met nézek a felsőbbrendű em­berrel, de nem mozdul. Ami­kor mellette egy hely ürül, én intek az anyának, de a férfi felugrik és egy gyors mozdu­lattal odaránt egy szőkére fes­tett hajú asszonyt, aki első pillanatra megijed a durva udvariasságtól, de aztán elmo­solyodik. Felismeri, hogy egy hazafias cselekedet hősnője: megvédtek egy ülőhelyet az idegenek támadásától. I Revans ! Sétálok. Egy hal­'------------I­ványzöld ruhás ma­láj fiú, hol az egyik, hol a má­sik mellékutcából bukkan elő. Női sikoly, majd sípszó. A ma­láj ifjú kecsesen, gyorsan el­iramodik. Mintha egy krimi kezdetét nézném. Mire a két rendőr odaér, a zöld ruhás fiú már nem látható. Amilyen tempóban követik, látszik, nem is akarják utolérni. Hogy mi történt, sohasem tudom meg, csak a járókelők mondo­gatják egymásnak: „Ezek miatt olyan rossz a közbizton­ság!” Ismét egy autóbuszjelenet. Egy idős férfi száll fel két mankóval, de a néger kalauz­nő oly gyorsan indítja a ko­csit, hogy majdnem leesik. Az utasok­­megfogják, leültetik. A feltűnően szép kalauznő je­gyet akar adni neki. Ő egy bérletet mutat fel. Az lejárt. A néger nő szitkozódni kezd. Az ember bal kezébe fogja a mankókat, jobbjával előveszi a pénztárcáját, odanyújtja a kalauznőnek: válogassa ki a szükséges pennyket. A nő morcosán: ez nem az ő dolga. A férfi mellett ülő asszony vé­gül kikotorja a pénzérméket, a türelmetlen kalauznő pedig a jegyet az idős ember elé dobja a földre. Az is dühbe gurul, követeli, azonnal vegye fel. A nő rikácsol, hogyisne! Valaki lehajol, de egy rossz jegyet ad át az embernek. Erre végre meghajlítja a de­rekát a néger szépség, és még mindig kiabálva felveszi az érvényes jegyet és a mankós férfi pénztárcájába rakja. Valaki azt magyarázza: lám, így járunk, ha „ezeknek” egy kis hatalmat adunk a kezébe. Énnekem meg eszembe jut, hogy a fajgyűlöletet is viszo­nozzák, és éppoly vakon adják vissza az ütést, ahogy kapták. S a világért sem annak, aki rájuk mérte. | Szolidaritás | Az idegenek '------------------| összetartanak. A szállodában a szobalány biz­tosít arról, hogy ő nem angol, hanem ír. Amikor a kifőzésben már harmadszor lát a kedves arcú, kis termetű olasz tulaj­donosnő, kinevez barátnőjé­nek, mert hogy algériai va­gyok. Hiába szabadkozom, hogy magyar volnék, magyar, sohasem hallott erről a náció­ról. Egyébként, ez sem lehet akadálya a barátságnak. Egy vasárnap este ismét be­térek hozzá. Kevesen vagyunk. Egyik asztalnál egy nekikese­redett arcú férfi ül. Előtte egy palack bor. Magával hozta, ki akarja nyitni. Barátnőm nem engedi. Nála nincs szeszfo­gyasztás. Majd ha megvacso­rázott, odahaza ihat. Már hoz­za is a tálcán az ételt és eléje rakja. Az ember ímmel-ám­­mal nekilát, nem éhes, hanem szomjas. Egy fiatal házaspár lép be négy kislánnyal. Ango­lok. Szőkék, szépek mind a hatan. Az apa kezén látszik, hogy fizikai munkát végez. A legkisebb gyerek az asszony karján nyűgösködni kezd. Az anyja ringatja, de a kicsi nya­fog tovább. A keserű férfi, akit nyilván ingerel az előtte álló felbontatlan borosüveg, durván felordít: „Pofa be!” A fiatal apa dühbe gurul és felugrik, s hiába kérleli a fe­lesége, odarohan, ahhoz az emberhez, aki nem bírja a gyereksírást, megragadja a gallérját és kipenderíti az asz­talok közötti közlekedési út­vonalra, ahol van hely a ve­rekedésre. Már csattannak is az első ütések, amikor a kis olasz asszony odarohan és fél­retolja a sértett apát: „Ez az én házam — montja öntudato­san — és az én ügyem!” Fel­emeli a borosüveget az asz­talról és tulajdonosa kezébe nyomja: „Takarodjon!”, uta­sítja ki a goromba frátert s az él a lehetőséggel. A vacsorát persze, nem fizeti ki. „Én is anya vagyok” — szól a kis olasz nő az ijedt angol asszonynak. Lám, ilyen szoli­daritás is van! ! Az emigráns I­ösz hain-­ked­!-------------------I vés osztrák né­niké. Első találkozásunkkor a monarchiáról és régen meg­halt magyar rokonairól mesél. Majd megkérdezi, hogyan ér­zem magam Magyarországon? „Köszönöm, jól.” „Hát persze. Maga nem mondhat mást” — mosolyog cinkosan. Majd ten­denciózusan dicsérni kezdi új hazáját, hogy ott milyen nagy a szabadság. Kissé reakciós a lelkem — gondolom. Második találkozásunkkor azt mondja: „Nagyon félek.” Tőlük nem messze egy bom­ba robbant. Megnyugtatom: London óriási város, mert ép­pen ő sebesülne meg? Azt ő is tudja. Nem a bombától fél, hanem attól, hogyha nem ta­lálják meg a merénylőket, a végén az idegenek lesznek a bűnbakok. S ő különben sem szereti az anarchistákat. „Tudja, Lenin azt mondta az anarchizmusról...” — magya­rázza nekem. Meglepődöm. Honnan tudja a nénike, hogy mit mondott Lenin? „Ifjú kommunista voltam Ausztriá­ban” — vallja be. Kéretlenül elmondja, hogy amikor Dolfusst meggyilkolták, férje a Szovjetunióban kapott menedéket, s onnan spanyol földre ment harcolni, ő a fiá­val Csehszlovákiában telepe­dett le. Francóék felülkereke­­dése után a férje átszökött a francia határon, ahol, úgy mint a többi szabadsághar­cost, elfogták és internáló táborba szállították. A mün­cheni egyezmény megkötése­kor — még az utolsó pillanat­ban, az asszony kijutott Cseh­szlovákiából, londoni barátai fogadták be. A fiát nem vi­hette magával, jó helyen hagy­ta. Londonban találkozott fér­jével, s míg azon tanakodtak, hogyan hozzák el a gyereket, kitört a második világháború. Amikor befejeződött, felkutat­ta a fiát, de beszélni nem tud­tak egymással, mert a gyerek elfelejtette anyanyelvét. Azóta néha találkoznak, de nem fűzi őket egymáshoz semmi. Az asszony már egyedül él, férje meghalt. Két nyugdíjat kap: egy angolt — mert szakácsnő volt a királyi család egyik tagjánál —, és egy osztrákot, a férje után. Harmadik találkozásunkkor kijelenti: „A kapitalizmusnak befellegzett!” „Azt mondta, hogy nem politizál” — térnék ki a vita elől. „Ez nem poli­tika, ez diagnózis, nekem iga­zán elhiheti. Mindig jó szima­tom van, mindig tudtam, hogy mikor kell menekülni. Ha fia­talabb volnék, megint felke­rekednék!” Kovács Judit Idegenek Londonban MEGLEPETÉSEK A látogatás elején és azóta is többször esik említés a meglepetésekről, amelyek oka­ AZ OVH VÍZGAZDÁLKODÁSI TRÖSZT SZENTENDREI VÍZÜGYI KIÁLLÍTÁSÁN Ady Endre utca 9—11. A KSB NSZK SZIVATTYÚGYÁR SZIMPOZIONT ÉS KIÁLLÍTÁST RENDEZ SZEPTEMBER 26-ÁN, 27-ÉN ÉS 28-ÁN A bemutató és az előadások ismertetik a vegy­ipar, a vízgazdálkodás, valamint a hagyományos és az atomerőművek korszerű szivattyúit. NYITVA: 9—16 ÓRÁIG 7 SZÍNES KÉPES HETILAP MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN

Next