Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-26 / 225. szám
Szerda, 1973. szeptember 26.. Magyar Nemzet „Ezeregy meglepetés" Tárgyilagos tudósítás a Hungáriából Valahogyan így kellene kezdeni ezt az írást: „Itt állunk a Hungária kávéházban, az ezredéves ünnepségekre készülő Budapest hajdankori büszkeségében, amelyet a múlt század kilencvenes éveiben építettek Hauszmann Alajos tervei alapján és amely fényes irodalmi-művészeti emlékekben gazdag — időnként viharokkal tarkított — történetének újabb fejezetéhez érkezik. 1973. december 31-én, szilveszter este ismét fellobognak a csavart márványoszlopokon elhelyezett lámpák, fölszikráznak a csillárok, a legendás hírű mélyvíz hófehér damaszttal terített asztalai mellett megjelennek az első vendégek. A nagy múltú és pompázatos kávéházétterem csaknem négy évig tartó átépítés és felújítás után ismét vendégeket fogad. Látogatásunk időpontjában az utolsó simításokat végzik a szakemberek, mert hiszen alig száz nap választ el bennünket a megnyitástól.” Valahogyan így kellene kezdeni, csakhogy így nem lenne igaz. Mindennapi munkahelyünk, a New York-palota földszintjén, a Nagykörútra és a Dohány utcára néző ablakokat változatlanul vastag porréteg fedi, s ahol át lehet látni a porfüggönyön, építési anyagok, szerszámok, titkos rendeltetésű szerkezetek tűnnek elő, valahol a háttérben kékes forrasztóláng fúrja át a homályt. A lehangoló kép, amely 1970. május 2-a óta bosszantja Budapest könnyen bosszankodó közönségét, ingerli a humoristákat és a közvélemény kemény hangú szószólóit, látszólag semmit sem változott. De ne legyünk igazságtalanok. Ahhoz, hogy a való helyzetet felmérhessük, be kell lépni az „elátkozott kávéház” kusza állványokkal, lecsüngő drótokkal, anyagokkal és eszközökkel zsúfolt összes termeibe. A belépés nem könnyű , de nem is nehéz. Egyszerű halandóként megkísérelve a behatolást, mér a Dohány utcai bejáratnál kitennék a hívatlan látogató szűrét. Elég azonban egy telefon a HUNGARHOTELS műszaki fejlesztési osztályára, az előzékeny osztályvezető személyesen vállalkozik az újságíró kalauzolására. És ez már biztató. A LEÁLLÁS Egy kis előtörténet. 1970 tavaszán kenyéradó gazdánk, a Lapkiadó Vállalat közölte a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat vezérigazgatójával, hogy a számos szerkesztőségnek és kiadóvállalatnak otthont adó New Yorkpalota fűtésrendszerét átalakítják, ily módon a következő időkben a kávéházat sem fűteni, sem meleg vízzel ellátni nem lehet. Nem egyszerűen két „társbérlő” kapcsolatainak kényszerű megszakításáról volt tehát szó, hanem a nyolcvanéves épület immár elodázhatatlan korszerűsítéséről. Az igazsághoz tartozik, hogy a Hungária kávéház is megérett egy alapos felújításra és bővítésre, különösen a konyha és a konyhához kapcsolódó raktárak, hűtőkamrák, előkészítő és személyzeti helyiségek bizonyultak szűknek, elavult a szellőzés, a világítás. Az átépítés kezdeti korszakában a régészeti kutatásokhoz hasonlatos feltárást kellett elvégezni, s ez a munka ezernyi meglepetéssel szolgált, úgyszólván minden négyzetméter rejtegetett valamit. A kiscelli kastélymúzeumból kikölcsönzött eredeti Hauszmann-féle tervrajzok sem nyújtottak tökéletesen pontos és megbízható útmutatást, így a kivitelezési részletterveket újból és újból módosítani kellett, addig ismeretlen adottságokhoz igazítani. De lépjünk be a kávéházba, leküzdve meghökkenésünket és kételkedésünket, hogy ebből a zűrzavarból száz nap múlva fényes kávéház lesz, s hallgassuk meg az építésvezető első mondatát: — Most ott tartunk, amikor nem látni a fától az erdőt. Az építésvezető szakemberek abban a lelkiállapotban fogadják az újságírót, amelyet a leghelyesebb udvarias sértődöttségnek nevezni, az újságíró azonban megérti és méltányolja ezt a lelkiállapotot, a későbbiek során pedig felmenti a szakembereket a késlekedés, a haszontalan piszmogás, a tétlenkedés vádjai alól. AZ ERDŐ Mivel az építésvezető bevezetőként erdőt emlegetett, kezdjük az erdővel, amelyet átmenetileg valóban betelepítettek a freskókkal ékes menynyezet alá, a márványoszlopok és díszes faragványok közé. Természetesen nem élő erdőt, hanem egy egész kisebbfajta erdőt jelentő faanyagot használtak el eddig, csupán az állványzat hétezer légköbméter. A kitermelt föld és törmelék mennyisége a munka befejezéséig meghaladja a két és fél ezer köbmétert. A beépítésre és elszállításra váró anyagok tárolására, előkészítésére, részben megmunkálására mindössze ötven négyzetméter felvonulási terület állt az építők rendelkezésére a szűk és nagy forgalmú Osvát utcában, ahol az Athenaeum-nyomdába papírt szállító teherautók amúgy is egész nap közlekednek. Alászállva a mélyvízbe, alkalmunk volt megtekinteni az új konyhát, amelyet a New York-palota udvara alatt helyeztek el. Csaknem teljesen kész a kék csempével burkolt óriás konyha, már a mosogatókat szerelik, készen vannak a hűtőkamrák, szárazraktárak, valóságos labirintus, amely a régi, Osvát utcai bárt is magába foglalja. Mindenütt az elszívó és szellőző berendezés öblös acélcsatornái húzódnak, amelyet óriási motortömbök működtetnek majd, de van itt automatikus szivattyúrendszer is, amely arra hivatott, hogy ha a Duna vízállásával párhuzamosan emelkednék a talajvíz szintje, emberi beavatkozás nélkül átemelje a fölösleges vizet a csatornarendszerbe. A konyhai elszívóberendezés acélkürtője ott tör az ég felé, ahol a Lapkiadó Vállalat telefonközpontja nyílik egy kis udvarról. A negyven méter magas szellőzőkürt hat méterrel magasodik a szomszédos Athenaeum tetővonala felé, az egyenként 180 kiló súlyú elemekből összerótt kürtő kétszeres szigetelés után most kapja meg végleges alumíniumborítását. HELYSZŰKE A mennyezeten eredeti pompájukban ragyognak Magyar- Mannheimer és Eisenhut freskói. Igaz, hogy azokat már 1964-ben restaurálták, de a végleges megnyitás előtt még egyszer átmossák különleges vegyszerekkel. Ezt a munkát fiatal főiskolás művészek fogják elvégezni. Kísérőim megjegyzik, hogy a mélyvízben és a márványteremben dolgozó szobrászok a készen érkezett gipszelemeket szerelik, általában a legtöbb díszítő és kiegészítő jellegű munkát másutt végezték el. A lámpák és csillárok másfél vagont töltenek meg, nagy teherautókat a rézműves műteremben készült domborítások, a fafaragások, amelyekkel az erkélykorlátokat, baldachinokat a régi szépségükben állítják helyre. Ha mindenfajta munkát itt helyben végeztek volna el, az építkezés akár egy évtizedig is elhúzódhatott volna, mert ezen a viszonylag szűk területen átlagosan negyven ember dolgozott egyszerre, de az a negyven ember nyolc-tíz különböző szakmát képviselt. Úgyszólván komputer-pontossággal kellett az egyes munkafolyamatokat megszervezni és beállítani, a munkásokat és művészeket így is állandóan helyszűke zavarta. A helyzet az építésvezető szellemes megjegyzése szerint olyan volt, mintha egyetlen futballpályán egyidőben nyolc-tízféle sportot űzött volna negyven ember, dolyozták a munkát. Hadd jegyezzek föl néhányat. A Hauszmann-féle tervek alapján tűvé tették az egész kávéházat egy arany mozaik után, amelyet végül is vastag olajréteggel lefestve találtak meg, alighanem a dicstelen sportbolt időszakban tüntették el a „hivalkodó” díszítést. A Lenin körút— Dohány utca sarkán nyíló főbejárat alatt, a hajdani kazánházban épül az új bárhelyiség. Itt a talajmélyítési munka során égetett agyagtéglákból épített csatorna bukkant elő, amely sem a Hauszmann-terveken, sem a fővárosi csatornahálózat térképein nem szerepel, rendeltetése ma is titok. Ugyanitt két karvastag, teljesen elrozsdásodott kábelköteg is előkerült, körülményes munkával derítették ki, hogy ezek a kábelek már „nem élnek”, sehonnan sehová sem vezetnek, talán a harmincas években végzett Tarján-féle átépítésnél még volt valami áramközvetítő szerepük. A híres csavart márványoszlopok némelyikéről kisült, hogy egyszerű gipszből van. Az 1970- ben még működött elektromos hálózat vezetékei, a fűtés és a csatorna csőrendszere olyannyira elhasználódott, hogy egyetlen centiméter régi vezetéket, csövet sem lehetett felhasználni. MILYEN LESZ? — Tulajdonképpen mennyi munka van még hátra? — kérdezi a látogató s a munkálatok vezetői egybehangzóan azt válaszolják, pontosan három hónapra való. Az állványzat elbontása után szerelők, burkolók és még jó néhány belsőépítészeti szakág munkatársai szállják meg a kávéházat, hogy elhelyezzék a folyamatosan ide szállítandó s már kész bútorokat, díszítő elemeket. A sarki főbejárattal szemközt, ahol régen a parányi és mindig túlterhelt ruhatár működött, már bezsaluzták a drinkbár helyét, a ruhatár a körúti frontra kerül.Voltaképpen csak ez és az éjszakai bár áthelyezése jelent változást, a kávéház hagyományos belső szerkezetéhez nem nyúltak hozzá. Marad a Dohány utcai kávéházterem, az Osvát utca felé húzódó írószoba, az irodalomtörténeti emlékeket őrző és a mélyvízre tekintő galéria, maga a mélyvíz és a félkörívben végződő márványterem. A falfestményeket, faragásokat, márványborításokat eredeti gazdagságukban állították helyre, s ez sem volt valami kis munka. A műmárvány borításokat például hétszer kellett lecsiszolni nedves állapotban s minden alkalommal megvárni, míg az anyag teljesen kiszárad. A felújított és kiegészített fafaragásokat nem lehet megkülönböztetni az eredetitől, az aranyozások azonban frissen ragyognak egy ideig, a nemes óarany csillogást néhány év alatt kapják meg — a dohányfüsttől. Szó esik még — kellő tapintattal — arról a riasztó pillanatról, amikor a konyhai felvonó aknamélyítése során az ezeregyedik meglepetéssel találkoztak. A talajkiemelési munka során kitűnt, hogy Hauszmann munkásai ismeretlen okból nem egyenes vonalú fundamentumot építettek, hanem lőrésekkel megszakított várfalhoz hasonlót. A felfedezés után egy héttel szálltak ki a statikusok, lezárták a New York-palota felső szárnyát, kiürítették a bölcsődét, elrendelték az aládúcolást. Huszonegy óra alatt ezer köbméter dúcanyagot építettek be, majd aláfalazták a hézagos fundamentumot. Az eseménynek túlságosan nagy híre kerekedett. Amikor az építésvezető éjszaka hazament a munkahelyéről, a házmester ezzel nyitott kaput: — Sikerült összedönteni a New Yorkot? Nos, nem sikerült, effajta veszélyről szó sem volt. Az ezredéves ünnepségekre készült kávéház 1973 szilveszter este ismét megnyílik, régi pompájában és szépségében. Ez lesz az ezerkettedik meglepetés. Baráti Géza I Invázió London egzotikus |------------1 város. A volt gyarmatok állampolgárai visszaadják a vizitet. Ellepik az utcákat. Az új burzsoázia hölgyei pompás nemzeti viseletben, vagy rafináltan egyszerű, angolos öltözetben pompáznak. Hasonlóképp, de szerényebb kivitelben a kisebb jövedelműek, akik talán évek óta készültek erre a kirándulásra. Hippi-divatot csak az európai fiatalok követik. Az a legegzotikusabb. A lányok cigánymezbe bújtak, szoknyájukkal seprik az utcát és indiai, tibeti nyakékeket hordanak. A színes bőrű turisták a nyár végi kiárusítás idején érkeznek, az előkelőségek későbben, amikor már a kirakatokból megtudható, hogy ősszel milyen szabású, anyagú, színű, mintájú zakókat és ingeket, kosztümöket és ruhákat illik viselni. Nekik London és nem Párizs az irányadó. A turisták utazási irodák autóbuszain cirkálnak és gyalogszerrel cipelik az összevásárolt, tömérdek holmit. Gazdag honfitársaik taxin érkeznek a Harrods Áruházhoz és távoznak onnét. A főportás ellenőrzi, hogy csak igazolt vásárló vehessen taxit igénybe. A városnéző autóbusz vezetője is lassít a Harrods előtt, hogy közölje, ide a lordok és a ladyk járnak. Közben az áruházból arannyal és igazgyöngyökkel ékített sötét bőrű hölgyek áramlanak ki. A főportás meghajol előttük, és hajlonganak az előkelő szállodák fehér bőrű alkalmazottai is, akik átveszik csomagjaikat, ha kiszállnak a taxiból. Micsoda elégtétel lehet! Itt bizonyára jobban érzik, mint odahaza, megváltozott társadalmi, nemzeti státusukat. S bizonyos büszkeség a színes bőrű vendégmunkásokat is eltöltheti. Odahaza fölöslegesnek bizonyultak, itt pedig nélkülözhetetlenek. De szóba azért nem állnak velük, nem látni fehérek társaságában őket. Magyar ismerősöm, egy 25 éve Londonban élő asszony mesélte, hogy sorba állt az autóbuszra várakozva. Előtte afrikai és ázsiai turisták, mögötte egy angol hölgy. Sokáig nem jött a busz. Végül, amikor lefékezett, éppen a két nő maradt le róla. Az angol hölgy keserűen így szólt a magyarhoz: „Ez már nem a mi országunk!” Ő nem tudta, igent bólintson-e vagy nemet intsen, mert akár így, akár úgy, igazat adna a nőnek. Megszólalni pedig nem mert. Kiejtése elárulta volna, hogy idegen. S ő is a „megszállókhoz” tartozik. Zavarában szó nélkül odébb állt. IA superman I az angol fővár■-----------------Írosban rendhagyó trópusi a hőség. Autóbuszon utazom az ismeretlenbe. Több mint egy órája és még mindig Londonban vagyok. Utam végcéljáról csak annyit tudok, hogy ott kell leszállnom, ahol a múltban a „Zöld emberhez” címzett fogadó állt. Félek, tovább visz a busz és errefelé a külvárosban messze vannak egymástól a megállók. A kalauz megnyugtat, hogy majd átad a váltótársának, mert ő félúton leteszi a szolgálatot. Jó ég! A fele út még hátravan? Kinézek az ablakon. A megállóhelyek korlátain, a járdán néger fiúk ülnek. Mások pedig himbálózó járással tengenek-lengenek. Megkezdődött a víkend. A kép egy Harlemről készült dokumentumfilmre emlékeztet. Később tudom meg, hogy a kerület lakosainak egyharmada színes bőrű. Az egyik megállónál egy indiai család száll fel. Ifjú, törékeny anya, karján csecsemőjével és egy apró kislánnyal, meg a testes nagymama. A kalauz, aki eddig olyan ügyesen osztogatta a helyeket, nem szól, hogy engedjék leülni az anyát a gyerekeivel. A kocsi telve ízléses egyenruhába öltözött iskoláslányokkal, akik hétvégi programjukról fecserésznek. Világért sem állna fel egyik sem. Szembe velem a felsőbbrendű ember terpeszkedik. Nagydarab férfi, kis arcú, két szeme között kicsi a távolság. Mennyi lehet az intelligenciahányadosa? Az orra előtt dobálja a busz az anyát, aki magához szorítja a csecsemőt s a szoknyájába a másik gyereke kapaszkodik. Farkasszemet nézek a felsőbbrendű emberrel, de nem mozdul. Amikor mellette egy hely ürül, én intek az anyának, de a férfi felugrik és egy gyors mozdulattal odaránt egy szőkére festett hajú asszonyt, aki első pillanatra megijed a durva udvariasságtól, de aztán elmosolyodik. Felismeri, hogy egy hazafias cselekedet hősnője: megvédtek egy ülőhelyet az idegenek támadásától. I Revans ! Sétálok. Egy hal'------------Iványzöld ruhás maláj fiú, hol az egyik, hol a másik mellékutcából bukkan elő. Női sikoly, majd sípszó. A maláj ifjú kecsesen, gyorsan eliramodik. Mintha egy krimi kezdetét nézném. Mire a két rendőr odaér, a zöld ruhás fiú már nem látható. Amilyen tempóban követik, látszik, nem is akarják utolérni. Hogy mi történt, sohasem tudom meg, csak a járókelők mondogatják egymásnak: „Ezek miatt olyan rossz a közbiztonság!” Ismét egy autóbuszjelenet. Egy idős férfi száll fel két mankóval, de a néger kalauznő oly gyorsan indítja a kocsit, hogy majdnem leesik. Az utasokmegfogják, leültetik. A feltűnően szép kalauznő jegyet akar adni neki. Ő egy bérletet mutat fel. Az lejárt. A néger nő szitkozódni kezd. Az ember bal kezébe fogja a mankókat, jobbjával előveszi a pénztárcáját, odanyújtja a kalauznőnek: válogassa ki a szükséges pennyket. A nő morcosán: ez nem az ő dolga. A férfi mellett ülő asszony végül kikotorja a pénzérméket, a türelmetlen kalauznő pedig a jegyet az idős ember elé dobja a földre. Az is dühbe gurul, követeli, azonnal vegye fel. A nő rikácsol, hogyisne! Valaki lehajol, de egy rossz jegyet ad át az embernek. Erre végre meghajlítja a derekát a néger szépség, és még mindig kiabálva felveszi az érvényes jegyet és a mankós férfi pénztárcájába rakja. Valaki azt magyarázza: lám, így járunk, ha „ezeknek” egy kis hatalmat adunk a kezébe. Énnekem meg eszembe jut, hogy a fajgyűlöletet is viszonozzák, és éppoly vakon adják vissza az ütést, ahogy kapták. S a világért sem annak, aki rájuk mérte. | Szolidaritás | Az idegenek '------------------| összetartanak. A szállodában a szobalány biztosít arról, hogy ő nem angol, hanem ír. Amikor a kifőzésben már harmadszor lát a kedves arcú, kis termetű olasz tulajdonosnő, kinevez barátnőjének, mert hogy algériai vagyok. Hiába szabadkozom, hogy magyar volnék, magyar, sohasem hallott erről a nációról. Egyébként, ez sem lehet akadálya a barátságnak. Egy vasárnap este ismét betérek hozzá. Kevesen vagyunk. Egyik asztalnál egy nekikeseredett arcú férfi ül. Előtte egy palack bor. Magával hozta, ki akarja nyitni. Barátnőm nem engedi. Nála nincs szeszfogyasztás. Majd ha megvacsorázott, odahaza ihat. Már hozza is a tálcán az ételt és eléje rakja. Az ember ímmel-ámmal nekilát, nem éhes, hanem szomjas. Egy fiatal házaspár lép be négy kislánnyal. Angolok. Szőkék, szépek mind a hatan. Az apa kezén látszik, hogy fizikai munkát végez. A legkisebb gyerek az asszony karján nyűgösködni kezd. Az anyja ringatja, de a kicsi nyafog tovább. A keserű férfi, akit nyilván ingerel az előtte álló felbontatlan borosüveg, durván felordít: „Pofa be!” A fiatal apa dühbe gurul és felugrik, s hiába kérleli a felesége, odarohan, ahhoz az emberhez, aki nem bírja a gyereksírást, megragadja a gallérját és kipenderíti az asztalok közötti közlekedési útvonalra, ahol van hely a verekedésre. Már csattannak is az első ütések, amikor a kis olasz asszony odarohan és félretolja a sértett apát: „Ez az én házam — montja öntudatosan — és az én ügyem!” Felemeli a borosüveget az asztalról és tulajdonosa kezébe nyomja: „Takarodjon!”, utasítja ki a goromba frátert s az él a lehetőséggel. A vacsorát persze, nem fizeti ki. „Én is anya vagyok” — szól a kis olasz nő az ijedt angol asszonynak. Lám, ilyen szolidaritás is van! ! Az emigráns Iösz hain-ked!-------------------I vés osztrák néniké. Első találkozásunkkor a monarchiáról és régen meghalt magyar rokonairól mesél. Majd megkérdezi, hogyan érzem magam Magyarországon? „Köszönöm, jól.” „Hát persze. Maga nem mondhat mást” — mosolyog cinkosan. Majd tendenciózusan dicsérni kezdi új hazáját, hogy ott milyen nagy a szabadság. Kissé reakciós a lelkem — gondolom. Második találkozásunkkor azt mondja: „Nagyon félek.” Tőlük nem messze egy bomba robbant. Megnyugtatom: London óriási város, mert éppen ő sebesülne meg? Azt ő is tudja. Nem a bombától fél, hanem attól, hogyha nem találják meg a merénylőket, a végén az idegenek lesznek a bűnbakok. S ő különben sem szereti az anarchistákat. „Tudja, Lenin azt mondta az anarchizmusról...” — magyarázza nekem. Meglepődöm. Honnan tudja a nénike, hogy mit mondott Lenin? „Ifjú kommunista voltam Ausztriában” — vallja be. Kéretlenül elmondja, hogy amikor Dolfusst meggyilkolták, férje a Szovjetunióban kapott menedéket, s onnan spanyol földre ment harcolni, ő a fiával Csehszlovákiában telepedett le. Francóék felülkerekedése után a férje átszökött a francia határon, ahol, úgy mint a többi szabadságharcost, elfogták és internáló táborba szállították. A müncheni egyezmény megkötésekor — még az utolsó pillanatban, az asszony kijutott Csehszlovákiából, londoni barátai fogadták be. A fiát nem vihette magával, jó helyen hagyta. Londonban találkozott férjével, s míg azon tanakodtak, hogyan hozzák el a gyereket, kitört a második világháború. Amikor befejeződött, felkutatta a fiát, de beszélni nem tudtak egymással, mert a gyerek elfelejtette anyanyelvét. Azóta néha találkoznak, de nem fűzi őket egymáshoz semmi. Az asszony már egyedül él, férje meghalt. Két nyugdíjat kap: egy angolt — mert szakácsnő volt a királyi család egyik tagjánál —, és egy osztrákot, a férje után. Harmadik találkozásunkkor kijelenti: „A kapitalizmusnak befellegzett!” „Azt mondta, hogy nem politizál” — térnék ki a vita elől. „Ez nem politika, ez diagnózis, nekem igazán elhiheti. Mindig jó szimatom van, mindig tudtam, hogy mikor kell menekülni. Ha fiatalabb volnék, megint felkerekednék!” Kovács Judit Idegenek Londonban MEGLEPETÉSEK A látogatás elején és azóta is többször esik említés a meglepetésekről, amelyek oka AZ OVH VÍZGAZDÁLKODÁSI TRÖSZT SZENTENDREI VÍZÜGYI KIÁLLÍTÁSÁN Ady Endre utca 9—11. A KSB NSZK SZIVATTYÚGYÁR SZIMPOZIONT ÉS KIÁLLÍTÁST RENDEZ SZEPTEMBER 26-ÁN, 27-ÉN ÉS 28-ÁN A bemutató és az előadások ismertetik a vegyipar, a vízgazdálkodás, valamint a hagyományos és az atomerőművek korszerű szivattyúit. NYITVA: 9—16 ÓRÁIG 7 SZÍNES KÉPES HETILAP MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN