Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-07 / 209. szám
Péntek, 1973. szeptember 7. Az új nem győz magától Mikor nem szakad a cérna ? — Több mint harminc éve ebben a gyárban dolgozom, eléggé megismerhettem a munkámat. Mégis, amikor beállították az új cérnázó gépeket és megmutatták, hogyan kell dolgozni rajta, csak bámultam — mondja az újpesti cérnagyári munkásnő. Talán csak egy másik munkásnő képzelheti el megközelítően pontosan, mi játszódhatott le benne. Mit jelenthetett számára megválni a megszokás révén biztonságot adó munkamozdulatoktól, jól ismert tárgyaktól, amelyek addigi életéhez tartoztak és amelyekről azt hihette, elkísérik mindvégig. Az Újpesti Cérnagyárban sok az 50—55 éves asszony. — Nem volt könnyű megnyerni a munkásokat az újnak. De akadt becsületes, kitűnő műszaki szakemberünk is, aki azt mondta, ha mindazokat az intézkedéseket megvalósítjuk, amelyeket elterveztünk, elmegy innen. Talán a szakmai hiúsága mondatta ezt vele. Az is lehet, hogy túlságosan benne élt a tradíciókban — mondják a főmérnöki irodában. Ki vállalkozna rá, felkutatni, összegyűjtögetni, közreadni egy gyár változásának pontos, belső történetét? Azt, mennyi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a viszonylagos mozdulatlanságból jócskán elmozduljanak? Most már mindez magától értetődőnek tűnik. Vagy inkább bonyolultnak az, ami végül is egyszerű volt? Az a történet, amelyről beszélünk, magába olvasztotta, mint egy kohó a sokféle anyagot, az emberek gondolkodásában lejátszódott kisebb történeteket, hiedelmeket és bizonyosságokat, sokféle kudarcot és sokfajta győzelmet, amíg a Távirati Iroda megírhatta jelentését: „A sokoldalúan előkészített, tervszerűen végrehajtott üzem- és munkaszervezés jelentős sikerekkel járt az Újpesti Cérnagyárban. Körültekintő vizsgálatokkal határozták meg, hogyan hasznosíthatnák a legjobban, külső segítség nélkül, a nemrégiben megvalósított több mint százmillió forintos beruházásukat. Elsőként a fonodában láttak hozzá a szervezéshez. E célból a fonoda vezetőjével az élén hattagú bizottság alakult, munkaügyi, műszaki, közgazdasági szakemberek és szakszervezeti tisztségviselők bevonásával... Technológiai változtatásokat vezettek be. Az intézkedések nyomán növekedett a termelékenység. A bizottság ezután áttette székhelyét a cérnázóba, ahol ugyancsak jelentős termelékenységnövekedést sikerült elérni.” Búcsú a régi gépektől A történet első fejezete: új gépeket vásároltak a vállalat pénzéből és hitelre. Az újpesti gyár gépeinek a felét kicserélték. Század eleji berendezéseket vittek el a gyárból. „Most ott tartunk, hogy 20—25 százalékos létszám-megtakarítást értünk el.” A főmérnök, Kartsch János a szülési „törvényt” említi, amely érzékenyen érintette a gyárat, Farkas Jenőné, a termelési osztály vezetője pedig a bérekről és a munkakörülményekről beszél. A textilipar a jól gépesített szakmák közé tartozik. A gép hajtja az embert, nem ad időt arra, hogy a munkás leüljön és pihenjen. A munkások ebben a szakmában talán a legjobban igénybe vettek. Ezzel a terheléssel szemben a textilgyári bérek még most is viszonylag alacsonyak. Mi még az iparágon belül is kedvezőtlenebb helyzetben vagyunk. Egyetlen cérnagyár van az országban, nincs összehasonlítási alap. Monopolhelyzetben voltunk? Régebben kihasználhattuk volna, de mindig betartottuk a kormányintézkedéseket, pedig nem mindenki ezt tette. Az utóbbi 12— 14 év alatt fejlődött nálunk is a bérezés. Termelékenységünk emelkedett, a gyár közismerten eleget tett a népgazdasági feladatoknak, teljesítettük a kül- és belföldi igényeket. Vajon eszébe jutott valakinek, hogy mindez a változások előzményeihez is tartozik, s hogy talán nemcsak azért féltek a munkások az újtól, mert ragaszkodtak a régihez? A kikészítő üzemben például az új gép nehéz fizikai munkát szüntetett meg, mégis nehezen szokták meg. Az idegenkedés forrásai Micsoda darázsfészek lehetett a gyár, e változások megvalósításának idején! — Mit kérdeztünk volna meg a munkásoktól? A szakember kap egy prospektust az új gépről, külföldre utazik, megnézi, de mindig akadhat meglepetés. A munkások nem tudnak a prospektus alapján véleményt mondani, csak akkor, ha odaállnak a gép mellé és dolgoznak rajta. Az első hatás jó, a gép érdekes. Aztán kiderül, hogy most jobban kell figyelni, ügyelni a pontosságra és kezdődik az ellenállás. Majdnem természetes, hogy akinek végre kell hajtania az elképzeléseket, a legtöbb esetben idegenkedik tőlük. Amikor megérkeztek az új berendezések, akadt gépbeállító is, aki megijedt az öszszehasonlíthatatlanul okosabb, értékesebb gépektől — mondja a termelési osztályvezető. — Az új gép bevezetésével kimaradt egy művelet például a cérnázásnál. Így már az első műveletnél meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyeket régen két-három művelettel biztosítottunk: szinte milliméter pontossággal kell beállítani az új gépeket. Azután az is kiderült, hogy a gépek ugyan gyorsabbak a régieknél, de a régi körülmények között nem gazdaságosak: szaporodtak az amúgy is gyakori szálszakadások. A szakembereknek össze kellett dugniuk a fejüket — ha már itt vannak a gépek —, mit lehetne csinálni, hogy kevesebb legyen a szálszakadás? Vagy, hogyan lehetne úgy elhelyezni a gépeket, hogy egy munkásnő még több gépet tudjon kezelni? Akkoriban ezer orsóra egy óra alatt átlagosan 120—130 szálszakadás jutott a gyűrűsfonodában. Most 30. Keresni kezdték a fizikai munka tartalékait. Az emeletes cérnázógépeknél az „emeletett” létrára állva állandóan figyelni kellett a munkásnőnek. Ha a csévékről még nem fogyott le a cérna, feleslegesen ment fel. A szakemberek úgy rendezték, hogy egyidőben fogyjon le a cérna a csévékről. A cérnázónő most már tudja, mikor kell felmennie. Egyegy sort ellenőriz, nem egyegy csévét, és nem kell fejben tartania, hol, mi a helyzet. Kevesebben többet A gépek 15 százalékkal növelték a termelékenységet. A munkaszervezés még 25 százalékot hozott a „konyhára”. Lassan elfogy a létszámunk, mégis tovább emelkedik a termelés. A cérnázóban/ kikészítőben a régihez képest évi 300 tonna többletet úgy tudunk gyártani, hogy ennek a mennyiségnek a cérnázását, kikészítését, kiszerelését most 90 százalékkal kevesebb munkás végzi el. Ha nem kezdjük el a beruházást, ma 1500 tonna cérnát termelünk 1800 helyett. — Micsoda rizikó volt! — jegyzi meg a főmérnök. — Előfordulhatott volna, hogy itthagynak bennünket az emberek ebben a helyzetben. Az ügynek, mint valószínűleg mindenütt az újnak, itt is van megszállottja. A fonodavezető, akinek nem számított, hogy régen vége a műszaknak, ha éppen nem mentek simán a dolgok. Említenek főművezetőt, aki a másik műszakra is bejön, hogy megmutassa, hogyan lehet még könnyebben elvégezni a munkát. Felajánlások születtek, karbantartási komplex terv készült, a lakatosok a réginél könnyebb szállítókocsit akarnak kigondolni, fabrikálni a nőknek. Milyen hosszú volt az út az angol—magyar cérnagyári időktől mostanáig! Az olyanfajta bravúrig, hogy a nyugatnémet cégtől vásárolt automata gép nálunk jobban dolgozik, mint a saját hazájában. A tökéletesnek mondott műszaki leíráshoz Pesten hozzátettek még valamit, „pedig ők filmre vették, elemezték a munkamozdulatokat, s az egyik dolgozójuk eljött munkamódszerátadásra. ő is tanulhatott tőlünk annak ellenére, hogy jó néhány éve járja a világot.” Rendcsinálás is volt mindez? A gyári „rendetlenséget” nem vetheti le az ember a válláról a gyárkapunál, hazafelé menet. Valamit elvisz magával a zavarból, bizonytalanságból, szervezetlenségből, oda nem figyelésből, közömbösségből. A rend persze itt is sokfélét jelenthet. A felesleges mozdulatok megszüntetését is. Ahogy a munkásnők látják Nincs egységes válasz arra a kérdésre, többet, vagy kevesebbet dolgoznak a munkásnők az új gépekkel. Általános helyettesítő munkásnő a fonodában: — Fizikailag régen nehezebb volt. Nekünk kellett összeszedni a fésűs hulladékot, egy műszakban kétszer, és húszpercenként kiszedni az üres kannákat. Most csak kétóránként kell. — Milyen nehéz a kanna? — Húsz kiló. Húzni kell, kocsira feltenni. De minden jól van, csak a három műszak nincs jól. Asszony, a gyíkosfonógépnél: — Négy gépem van, ez nyolc oldalt jelent. Régen öt-hat oldalam volt. De a régi gépeket mi tisztítottuk, most meg van pihelefúvó berendezés. Cérnázó üzemi munkásaszszony: — A kétszer sodró gépeknél, az emeletes gépeknél többet kell mozogni, nyújtózkodni, hajolni. Nyolc ilyen gép van. Jobban kell figyelnünk. Nem szabad, hogy félrecsússzon a szál, kiszedésnél is jobban kell vigyázni. Ha a fonoda elront valamit, nehezebb dolgozni a cérnázóban. Sokkal egyértelműbb választ kaptunk arra a kérdésre, többet keresnek-e a cérnagyári munkások. — Kétszáz-háromszáz forinttal többet. Most 2800 forintot vittem haza. — A gépeslányok órabére tíz forint hatvan-hetven. A márciusi bérrendezés is segített. — Az emeletes gépeknél dolgozók prémiumot is kapnak. De ha áll a gép, levesznek az órabérből, pedig nem mindig a dolgozó hibás. Néha örül is a gépeslány, hogy kicsit áll a gép, mert addig rendbe hozhatja a többit. Rendes órabért kellene adni nekik olyankor is. — Kétezernyolcszáz forintot kerestem, dupla éjszakai pótlékkal, mert két hétig éjjeleztem és a csomómentes munkáért prémiumot is kaptam. Minden egyszázalékos termelékenységemekedésből fél százalékot „visszaadnak” az üzemnek, mondja a főmérnök. Hetven országba szállítják a magyar cérnát a gyárból, főleg Kanadába, Dél-Amerikába, az arab országokba. Rendelés bőven van, nem is tudják kielégíteni az igényeket Tóth Erzsébet Magyar Nemzet Látogatás Kossuth Lajos szülőházában A monoki „lámpás” SÁROSPATAK NEVELTE a monoki „lámpás”-t. Mert „lámpás” ma is Zsuffa Tibor, monoki nyugdíjas iskolaigazgató, abban az értelemben, ahogyan egykor Gárdonyi Géza a falusi tanítóból lett író jellemezte a gyermekeket és a népét szerető néptanítót A lámpás című, önvallomásszerű regényében. Huszonhat évet töltött Zsuffa Tibor a Rákócziak ősi fészkében, a nagy történelmi múltú Sárospatakon, ahol tíz évig volt diák, majd több, mint másfélévtizedig a kollégium gazdasági számvevőségén dolgozott. Tanítói képesítésével azután csaknem két évtizedig volt Monokon tanító, illetve később a Kossuth Lajos általános iskola igazgatója. Két évvel ezelőtt ment nyugdíjba. Szavait azóta is, mint azelőtt, mindig átforrósítja a lelkesedés, ha az 1848—49-es szabadságharc nagy hazafiának monoki szülőházában létesített Kossuth Emlékmúzeum vezetőjeként kalauzolhatja a látogatókat. — Monok zarándokhely — mondja Zsuffa Tibor —, a Kossuth-kultusz zarándokhelye, akárcsak Cegléd, az ottani Kossuth Múzeummal. — Beszélgetésünkkor csakhamar az az érzésem, íme, találkoztam egy boldog emberrel, s mikor beszélgetésünk során célzást teszek erre, a Kossuth által egykor a „legnagyobb magyar”-nak nevezett Széchenyit idézi a monoki szülőházban: „Boldog vagyok, hogy használhatok.” — Kossuth monoki szülőháza és benn az 1949-ben létesített emlékmúzeum akkor is a történelmi ereklyehelyek közé tartozik, ha tudjuk, hogy a nagy hazafi egy esztendőt sem töltött boltíves falai között — mondja a monoki nyugalmazott iskolaigazgató. Valóban, Kossuth csak rövid ideig élt a szülői házban, a Hegyalja déli részén Szerencs nagyközségtől tizenkét kilométerre fekvő Monok községben. A kétezerhétszáz lakosú falu közepén, a mai Kossuth Lajos utca 18. számú, copfstílusban épült, középrizalitos hatablakos műemlékházat Andrássy István gróf emeltette tiszti laknak, a XVIII. század végén. A házat később a XIX. században udvari szárnyépületekkel kibővítették. Az utcára néző főhomlokzat közepén emléktábla, rajta Kossuth életnagyságú bronzdombormű arcképével, 1911 óta hirdeti: „Ebben a házban született Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én.” Ide költözött Kossuth Lajos édesapja, Kossuth László (1762—1839), amikor a család Turóc megyei ősi házát elhagyva, tarsolyában ügyvédi oklevéllel a monoki Andrássy nagybirtokon vállalt ügyészi állást. Felesége, Wéber Sarolta (1770—1853) Olaszliszkáról került Monokra, ahol apja Wéber András, a kincstári postahivatalt vezette. Házasságukból nyolc gyermek született, ezek közül csak öt élte meg a felnőttkort. Az első gyermek egy kislányka volt, alig pár napig élt. Kossuth Lajos volt a második gyermek. Születése után egy évvel később, 1803 tavaszán Kossuth László elköltözött Monokról, családja egy ideig Olaszliszkán, a Wéber nagyszülőknél húzódott meg, majd 1808-ban ők is Sátoraljaújhelyre költöztek. A MONOKI SZÜLŐHÁZBAN kaptak 1949 óta otthont az állandó jellegű emlékkiállítások, ezek között a ma látható 1971. május 29-én megnyílt, kibővített és újjárendezett negyedik emlékkiállítás. Az első emlékkiállítás megnyitására a szabadságharc centenáriuma alkalmából 1949- ben került sor. Ennek kiállítási anyagát különböző intézmények — Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Ceglédi Kossuth Múzeum stb. — anyagából válogatták össze és letétként hozták létre. 1959- ben, amikor az addig szolgálati lakásnak szánt szülőházból másik két szoba is rendelkezésre állt, már öt helyiségben rendezhették be a második emlékkiállítást a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásával. Ekkor már részben ajándékozások, részben vásárlások útján kétszázhetvennyolc darabból ötszázhetvenhétre szaporodott az emlékanyag. 1963. január 1-től a Magyar Nemzeti Múzeum vidéki múzeuma lett, ami újabb fejlődési szakaszt jelentett és 1964 őszén megnyílhatott a harmadik emlékkiállítás, amikor is már az emlékállomány több, mint ezerötszáz darabból állt. A most már hat szobára kibővített emlékmúzeum anyaga csaknem háromezer darabra gyarapodott, amelynek azonban csak egyharmada fér el a negyedik kiállítás hat szobájában. Megnőtt a látogatók számának évi átlaga is, míg az 1957—60 közti években az átlag 3200 volt, azóta az évi átlag 5—6000 között mozog. A NEGYEDIK EMLÉKKIÁLLÍTÁS gazdag tárgyi és írott emlékanyagát tanulmányozva a látogató szinte végigkíséri a szabadsághős életútját, kezdve a szülőszobától, a sátoraljaújhelyi, eperjesi és sárospataki diákévein át, a Sátoraljaújhelyen kezdett önálló közéleti pályáján, végig a reformkorban, a forradalomban és a szabadságharcban, majd azután is, hogy 1849. augusztus 13-án hontalanná válva, a szabadságharc leverését követő években hosszú emigrációjának mostoha életkörülményei között a kegyetlen sors nehézségeivel megküzdve, de haláláig a helyzettel meg nem alkudva legyen hű kifejezője nemzete szabadságakaratának, majd halála után is hazájában a haladás eszméit szolgáló Kossuth-kultusznak. Volt idő, amikor Kossuth fejezte ki egymagában a haladásért küzdő népek szabadság eszméit. Méltán idézhették a kiállítás rendezői, a forradalom és a szabadságharc eseményeinek a reá vonatkozó relikviáit bemutató szoba ajtó feletti fali tábláján Engels 1849-ből származó szavait, a magyar nép hősi vállalkozásáról: „Első ízben az 1848-i forradalmi mozgalomban, első ízben 1793 óta meri szembe szegezni egy nemzet, amelyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyt”... és ekkor írja 1849-ben Marx Károly Kossuthról, a forradalmárról, ezeket a sorokat: „Hosszú idő óta első ízben akadunk valóban forradalmi jellemre, férfira, aki népe nevében fel merte venni a kétségbeesett harc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egyszemélyben — s ez Kossuth Lajos.” Az emigráció emlékeit bemutató szobában láthatjuk Kossuth 1851. december 6-i New York-i diadalmas bevonulásának színes nyomatát, Király Sándor nyomdász művét, 1897-ből. — Ezt a képet Kádár János ajándékozta múzeumunknak 1961-ben — mutat a képre Zsuffa Tibor. — Akkor kapta New Yorkban egyik amerikai tisztelőjétől, amikor látogatást tett az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Hosszú lenne felsorolni a kiállított gazdag emlékanyagot, elégedjünk meg néhánynyal. Kossuthot ábrázoló szobrok (Medgyessy Ferenc, Kisfáinál Stróbl Zsigmond, Aradi Zsigmond stb. alkotásainak másolatai), portrék, köztük Parlagi Vilma, a Torinóba látogatott fiatal festőművésznőnek a nyolcvanöt éves Kossuthot ábrázoló, életteljes olajfestményének másolata, családi képek, metszetek, gazdag emlékanyaga között a legkülönbözőbb tárgyak, amelyek mind Kossuth népszerűségét hirdetik messze földön és a hazában. Egy remekművű mozaikkerámia emléktábla — a kütahyai kereskedelmi kamara ajándéka — például arról beszél hozzánk, hogy török földön is, ahol 1851. szeptember 1-ig másfél évig tartózkodott, mily megbecsült volt az emigráns Kossuth neve. A kiállítás ma már ritkaságszámba menő egyik emléktárgya az a muzsikáló Kossuth-kép is, amely színes domborművével a nagy hontalant ábrázolja és zenélő szerkezetével a Szózatot és a Kossuth-nótát játsza. Ugyancsak ritkaságszámba megy az a színesnyomású zenélő emléklap is, amely a szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmára készült. A ma már muzeális értékű zenélő emléklapon a Kossuth-nóta egyik változata és egy Bach-korszakbeli induló szólal meg, rajta Petőfi Nemzeti dala olvasható. Néhány vitrinben látható iratokról, köztük több eredeti kéziratról is illenék szólni. A látogatók megismerhetik az Országgyűlési Tudósítások Kossuth kezével írott történetpolitikai szavait eredetiben, csakúgy, mint a Pesti Hírlap egyik példányán vezércikkét szülőföldjéről, a szép Hegyaljáról tett vallomásaival. Megtaláljuk az emlékmúzeumban az Irataim az emigrációból című munka tizenkét kötetét, továbbá a különböző szerzőktől, különböző időkből származó Kossuth életrajzokat. — A Kossuth-kultusz még száz év múlva is ad kutatómunkát a történészeknek — jegyezte meg itt a múzeumigazgató. Az egyik tárlóban a híres eperjesi kollégiumban tanulmányait folytató „eminens” diák sárospataki emléke szól hozzánk. A sárospataki jogakadémia nagynevű tanárának, Kövy Sándornak egy későbbi, 1835-ben nyomtatott latin nyelvű jogi könyve is látható. Képzelettársítással arra az emlékezetes Kövy—Kossuth afférra kell gondolnunk, amelyet a pataki Alma Mater átriumában elhelyezett bronzdombormű márványkeretén örökít meg ez a négysoros epigramma: „Ragyogjatok ti drága iskolánk / Egén örökké fénylő csillagok: / Kövy s Kossuth, tanár és tanítvány, / S népünk szent álmain virraszszatok.” . VENDÉGKÖNYVET tesz elém Zsuffa Tibor. Felütöm néhány lapját. Az aláírások felett elismerő mondatok. Legtöbbnek ez a refrénje: „Felejthetetlen élmény volt.” — Veres Péter 1966 nyarán elzarándokolt Monokra. Megtekintette a kiállítást, majd így kezdte a féloldalra terjedő bejegyzést a látogatók vendégkönyvébe: „Végre ide is eljutottam ...” A Kossuth Emlékmúzeumban látottak után kísérőm arra kért, hogy szakítsak egy kis időt még egy helyiség megtekintésére. Ez a szoba nem az utcára néző főépületben van, hanem annak udvari szárnyépületében. Nagy fáradsággal, szorgalommal összegyűjtött néprajzi gyűjtemény és helytörténeti emlékanyag volt a zsúfolt helyiségben. — Néhány éve naprajzi szakkört vezetek a faluban — mondja a monoki „lámpás”. — A szakkör tagjainak segítségével gyűjtjük össze az emlékanyagot múzeumi célra. Ilyen „nyugtalan” ember Zsuffa Tibor, a monoki „lámpás”, aki nyugdíjba vonulása után is fáradhatatlanul szolgálja a falu közösségét, népének szellemi felemelkedését. Környei Elek OTTHONI kiállítás Nemzetközi lakberendezési kiállítás a Budapesti Nemzetközi Vásár pavilonjaiban, a Városligetben Nyitva: 1973. szeptember 7-től 17-ig naponta 11-19 óráig 7