Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-07 / 209. szám

Péntek, 1973. szeptember 7. Az új nem győz magától Mikor nem szakad a cérna ? — Több mint harminc éve ebben a gyárban dolgozom, eléggé megismerhettem a mun­kámat. Mégis, amikor beállí­tották az új cérnázó gépeket és megmutatták, hogyan kell dolgozni rajta, csak bámultam — mondja az újpesti cérnagyá­­ri munkásnő. Talán csak egy másik munkásnő képzelheti el megközelítően pontosan, mi játszódhatott le benne. Mit je­lenthetett számára megválni a megszokás révén biztonságot adó munkamozdulatoktól, jól ismert tárgyaktól, amelyek ad­digi életéhez tartoztak és ame­lyekről azt hihette, elkísérik mindvégig. Az Újpesti Cérna­gyárban sok az 50—55 éves asszony. — Nem volt könnyű meg­nyerni a munkásokat az újnak. De akadt becsületes, kitűnő műszaki szakemberünk is, aki azt mondta, ha mindazokat az intézkedéseket megvalósítjuk, amelyeket elterveztünk, el­megy innen. Talán a szakmai hiúsága mondatta ezt vele. Az is lehet, hogy túlságosan benne élt a tradíciókban — mondják a főmérnöki irodában. Ki vállalkozna rá, felkutatni, összegyűjtögetni, közreadni egy gyár változásának pontos, bel­ső történetét? Azt, mennyi erő­feszítés kellett ahhoz, hogy a viszonylagos mozdulatlanság­ból jócskán elmozduljanak? Most már mindez magától ér­tetődőnek tűnik. Vagy inkább bonyolultnak az, ami végül is egyszerű volt? Az a történet, amelyről beszélünk, magába olvasztotta, mint egy kohó a sokféle anyagot, az emberek gondolkodásában lejátszódott kisebb történeteket, hiedelme­ket és bizonyosságokat, sokféle kudarcot és sokfajta győzelmet, amíg a Távirati Iroda megír­hatta jelentését: „A sokoldalúan előkészített, tervszerűen végrehajtott üzem- és munkaszervezés jelentős si­kerekkel járt az Újpesti Cér­nagyárban. Körültekintő vizs­gálatokkal határozták meg, ho­gyan hasznosíthatnák a legjob­ban, külső segítség nélkül, a nemrégiben megvalósított több mint százmillió forintos beruházásukat. Elsőként a fo­nodában láttak hozzá a szerve­zéshez. E célból a fonoda ve­zetőjével az élén hattagú bi­zottság alakult, munkaügyi, műszaki, közgazdasági szakem­berek és szakszervezeti tiszt­ségviselők bevonásával... Technológiai változtatásokat vezettek be. Az intézkedések nyomán növekedett a termelé­kenység. A bizottság ezután át­tette székhelyét a cérnázóba, ahol ugyancsak jelentős terme­lékenységnövekedést sikerült elérni.” Búcsú a régi gépektől A történet első fejezete: új gépeket vásároltak a vállalat pénzéből és hitelre. Az újpesti gyár gépeinek a felét kicserél­ték. Század eleji berendezése­ket vittek el a gyárból. „Most ott tartunk, hogy 20—25 szá­zalékos létszám-megtakarítást értünk el.” A főmérnök, Kartsch János a szülési „törvényt” említi, amely érzékenyen érintette a gyárat, Farkas Jenőné, a ter­melési osztály vezetője pedig a bérekről és a munkakörül­ményekről beszél.­­ A textilipar a jól gépesí­tett szakmák közé tartozik. A gép hajtja az embert, nem ad időt arra, hogy a munkás leüljön és pihenjen. A mun­kások ebben a szakmában ta­lán a legjobban igénybe vet­tek. Ezzel a terheléssel szem­ben a textilgyári bérek még most is viszonylag alacsonyak. Mi még az iparágon belül is kedvezőtlenebb helyzetben va­gyunk. Egyetlen cérnagyár van az országban, nincs össze­hasonlítási alap. Monopolhely­zetben voltunk? Régebben ki­használhattuk volna, de min­dig betartottuk a kormányin­tézkedéseket, pedig nem min­denki ezt tette. Az utóbbi 12— 14 év alatt fejlődött nálunk is a bérezés. Termelékenységünk emelkedett, a gyár közismer­ten eleget tett a népgazdasági feladatoknak, teljesítettük a kül- és belföldi igényeket. Vajon eszébe jutott valaki­nek, hogy mindez a változások előzményeihez is tartozik, s hogy talán nemcsak azért fél­tek a munkások az újtól, mert ragaszkodtak a régihez? A ki­készítő üzemben például az új gép nehéz fizikai munkát szün­tetett meg, mégis nehezen szokták meg. Az idegenkedés forrásai Micsoda darázsfészek lehe­tett a gyár, e változások meg­valósításának idején! — Mit kérdeztünk volna meg a munkásoktól? A szak­ember kap egy prospektust az új gépről, külföldre utazik, megnézi, de mindig akadhat meglepetés. A munkások nem tudnak a prospektus alapján véleményt mondani, csak ak­kor, ha odaállnak a gép mel­lé és dolgoznak rajta. Az első hatás jó, a gép érdekes. Aztán kiderül, hogy most jobban kell figyelni, ügyelni a pontosságra és kezdődik az ellenállás. Majdnem természetes, hogy akinek végre kell hajtania az elképzeléseket, a legtöbb eset­ben idegenkedik tőlük.­­ Amikor megérkeztek az új berendezések, akadt gép­beállító is, aki megijedt az ösz­­szehasonlíthatatlanul okosabb, értékesebb gépektől — mond­ja a termelési osztályvezető. — Az új gép bevezetésével kimaradt egy művelet például a cérnázásnál. Így már az első műveletnél meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelye­ket régen két-három művelet­tel biztosítottunk: szinte mil­liméter pontossággal kell be­állítani az új gépeket. Azután az is kiderült, hogy a gépek ugyan gyorsabbak a régieknél, de a régi körülmé­nyek között nem gazdaságo­sak: szaporodtak az amúgy is gyakori szálszakadások. A szakembereknek össze kellett dugniuk a fejüket — ha már itt vannak a gépek —, mit lehetne csinálni, hogy keve­sebb legyen a szálszakadás? Vagy, hogyan lehetne úgy el­helyezni a gépeket, hogy egy munkásnő még több gépet tud­jon kezelni? Akkoriban ezer orsóra egy óra alatt átlago­san 120—130 szálszakadás ju­tott a gyűrűsfonodában. Most 30. Keresni kezdték a fizikai munka tartalékait. Az emele­tes cérnázógépeknél az „emele­­tett” létrára állva állandóan fi­gyelni kellett a munkásnőnek. Ha a csévékről még nem fo­gyott le a cérna, feleslegesen ment fel. A szakemberek úgy rendezték, hogy egyidőben fogyjon le a cérna a csévék­ről. A cérnázónő most már tud­ja, mikor kell felmennie. Egy­­egy sort ellenőriz, nem egy­­egy csévét, és nem kell fejben tartania, hol, mi a helyzet. Kevesebben többet A gépek 15 százalékkal nö­velték a termelékenységet. A munkaszervezés még 25 száza­lékot hozott a „konyhára”.­­ Lassan elfogy a létszá­munk, mégis tovább emelke­dik a termelés. A cérnázóban/ kikészítőben a régihez képest évi 300 tonna többletet úgy tudunk gyártani, hogy ennek a mennyiségnek a cérnázását, ki­készítését, kiszerelését most 90 százalékkal kevesebb munkás végzi el. Ha nem kezdjük el a beruházást, ma 1500 tonna cér­nát termelünk 1800 helyett. — Micsoda rizikó volt! — jegyzi meg a főmérnök. — Előfordulhatott volna, hogy itthagynak bennünket az em­berek ebben a helyzetben. Az ügynek, mint valószínű­leg mindenütt az újnak, itt is van megszállottja. A fonodave­zető, akinek nem számított, hogy régen vége a műszaknak, ha éppen nem mentek simán a dolgok. Említenek főműveze­tőt, aki a másik műszakra is bejön, hogy megmutassa, ho­gyan lehet még könnyebben elvégezni a munkát. Felaján­lások születtek, karbantartási komplex terv készült, a laka­tosok a réginél könnyebb szál­lítókocsit akarnak kigondolni, fabrikálni a nőknek. Milyen hosszú volt az út az angol—magyar cérnagyári időktől mostanáig! Az olyan­fajta bravúrig, hogy a nyugat­német cégtől vásárolt automa­ta gép nálunk jobban dolgozik, mint a saját hazájában. A tö­kéletesnek mondott műszaki leíráshoz Pesten hozzátettek még valamit, „pedig ők filmre vették, elemezték a munka­mozdulatokat, s az egyik dol­gozójuk eljött munkamódszer­­átadásra. ő is tanulhatott tő­lünk annak ellenére, hogy jó néhány éve járja a világot.” Rendcsinálás is volt mindez? A gyári „rendetlenséget” nem vetheti le az ember a válláról a gyárkapunál, hazafelé me­net. Valamit elvisz magával a zavarból, bizonytalanságból, szervezetlenségből, oda nem fi­gyelésből, közömbösségből. A rend persze itt is sokfélét jelenthet. A felesleges mozdu­latok megszüntetését is. Ahogy a munkásnők látják Nincs egységes válasz arra a kérdésre, többet, vagy keve­sebbet dolgoznak a munkás­nők az új gépekkel. Általános helyettesítő mun­kásnő a fonodában: — Fizikailag régen nehezebb volt. Nekünk kellett összeszed­ni a fésűs hulladékot, egy mű­szakban kétszer, és húszper­cenként kiszedni az üres kan­nákat. Most csak kétóránként kell. — Milyen nehéz a kanna? — Húsz kiló. Húzni kell, ko­csira feltenni. De minden jól van, csak a három műszak nincs jól. Asszony, a gyík­osfonógép­­nél: — Négy gépem van, ez nyolc oldalt jelent. Régen öt-hat ol­dalam volt. De a régi gépeket mi tisztítottuk, most meg van pihelefúvó berendezés. Cérnázó üzemi munkásasz­­szony: — A kétszer sodró gépeknél, az emeletes gépeknél többet kell mozogni, nyújtózkodni, hajolni. Nyolc ilyen gép van. Jobban kell figyelnünk. Nem szabad, hogy félrecsússzon a szál, kiszedésnél is jobban kell vigyázni. Ha a fonoda elront valamit, nehezebb dolgozni a cérnázóban. Sokkal egyértelműbb választ kaptunk arra a kérdésre, töb­bet keresnek-e a cérnagyári munkások. — Kétszáz-háromszáz fo­rinttal többet. Most 2800 forin­tot vittem haza. — A gépeslányok órabére tíz forint hatvan-hetven. A már­ciusi bérrendezés is segített. — Az emeletes gépeknél dol­gozók prémiumot is kapnak. De ha áll a gép, levesznek az órabérből, pedig nem mindig a dolgozó hibás. Néha örül is a gépeslány, hogy kicsit áll a gép, mert addig rendbe hoz­hatja a többit. Rendes órabért kellene adni nekik olyankor is. — Kétezernyolcszáz forintot kerestem, dupla éjszakai pót­lékkal, mert két hétig éjjelez­tem és a csomómentes mun­káért prémiumot is kaptam. Minden egyszázalékos ter­­melékenységemekedésből fél százalékot „visszaadnak” az üzemnek, mondja a főmérnök. Hetven országba szállítják a magyar cérnát a gyárból, fő­leg Kanadába, Dél-Amerikába, az arab országokba. Rendelés bőven van, nem is tudják ki­elégíteni az igényeket Tóth Erzsébet Magyar Nemzet Látogatás Kossuth Lajos szülőházában A monoki „lámpás” SÁROSPATAK NEVELTE a monoki „lámpás”-t. Mert „lámpás” ma is Zsuffa Tibor, monoki nyugdíjas iskolaigaz­gató, abban az értelemben, ahogyan egykor Gárdonyi Géza a falusi tanítóból lett író jellemezte a gyermekeket és a népét szerető néptanítót A lámpás című, önvallomás­szerű regényében. Huszonhat évet töltött Zsuffa Tibor a Rákócziak ősi fészkében, a nagy történelmi múltú Sáros­patakon, ahol tíz évig volt diák, majd több, mint másfél­évtizedig a kollégium gazda­sági számvevőségén dolgozott. Tanítói képesítésével azután csaknem két évtizedig volt Monokon tanító, illetve később a Kossuth Lajos általános is­kola igazgatója. Két évvel ez­előtt ment nyugdíjba. Szavait azóta is, mint az­előtt, mindig átforrósítja a lelkesedés, ha az 1848—49-es szabadságharc nagy hazafiá­nak monoki szülőházában lé­tesített Kossuth Emlékmú­zeum vezetőjeként kalauzol­hatja a látogatókat. — Monok zarándokhely — mondja Zsuffa Tibor —, a Kossuth-k­ultusz zarándokhe­lye, akárcsak Cegléd, az ottani Kossuth Múzeummal. — Be­szélgetésünkkor csakhamar az az érzésem, íme, találkoztam egy boldog emberrel, s mikor beszélgetésünk során célzást teszek erre, a Kossuth által egykor a „legnagyobb ma­­gyar”-nak nevezett Széchenyit idézi a monoki szülőházban: „Boldog vagyok, hogy hasz­nálhatok.” — Kossuth monoki szülőhá­za és benn az 1949-ben létesí­tett emlékmúzeum akkor is a történelmi ereklyehelyek közé tartozik, ha tudjuk, hogy a nagy hazafi egy esztendőt sem töltött boltíves falai között — mondja a monoki nyugalma­zott iskolaigazgató. Valóban, Kossuth csak rövid ideig élt a szülői házban, a Hegyalja déli részén Szerencs nagyközség­től tizenkét kilométerre fekvő Monok községben. A kétezer­­hétszáz lakosú falu közepén, a mai Kossuth Lajos utca 18. számú, copfstílusban épült, középrizalitos hatablakos mű­emlékházat Andrássy István gróf emeltette tiszti laknak, a XVIII. század végén. A házat később a XIX. században ud­vari szárnyépületekkel kibő­vítették. Az utcára néző fő­homlokzat közepén emléktáb­la, rajta Kossuth életnagyságú bronzdombormű arcképével, 1911 óta hirdeti: „Ebben a ház­ban született Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én.” Ide költözött Kossuth Lajos édesapja, Kossuth László (1762—1839), amikor a család Turóc megyei ősi házát el­hagyva, tarsolyában ügyvédi oklevéllel a monoki Andrássy nagybirtokon vállalt ügyészi állást. Felesége, Wéber Sarol­ta (1770—1853) Olaszliszkáról került Monokra, ahol apja Wé­ber András, a kincstári posta­­hivatalt vezette. Házasságuk­ból nyolc gyermek született, ezek közül csak öt élte meg a felnőttkort. Az első gyermek egy kislányka volt, alig pár napig élt. Kossuth­ Lajos volt a második gyermek. Születése után egy évvel később, 1803 tavaszán Kossuth László elköl­tözött Monokról, családja egy ideig Olaszliszkán, a Wéber nagyszülőknél húzódott meg, majd 1808-ban ők is Sátoralja­újhelyre költöztek. A MONOKI SZÜLŐHÁZ­BAN kaptak 1949 óta otthont az állandó jellegű emlékkiál­lítások, ezek között a ma lát­ható 1971. május 29-én meg­nyílt, kibővített és újjárende­zett negyedik emlékkiállítás. Az első emlékkiállítás meg­nyitására a szabadságharc cen­tenáriuma alkalmából 1949- ben került sor. Ennek kiállí­tási anyagát különböző intéz­mények — Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Ceglé­di Kossuth Múzeum stb. — anyagából válogatták össze és letétként hozták létre. 1959- ben, amikor az addig szolgá­lati lakásnak szánt szülőházból másik két szoba is rendelke­zésre állt, már öt helyiségben rendezhették be a második emlékkiállítást a Magyar Nem­zeti Múzeum támogatásával. Ekkor már részben ajándéko­zások, részben vásárlások út­ján kétszázhetvennyolc da­rabból ötszázhetvenhétre sza­porodott az emlékanyag. 1963. január 1-től a Magyar Nem­zeti Múzeum vidéki múzeuma lett, ami újabb fejlődési sza­kaszt jelentett és 1964 őszén megnyílhatott a harmadik em­lékkiállítás, amikor is már az emlékállomány több, mint ezerötszáz darabból állt. A most már hat szobára kibő­vített emlékmúzeum anyaga csaknem háromezer darabra gyarapodott, amelynek azon­ban csak egyharmada fér el a negyedik kiállítás hat szobá­jában. Megnőtt a látogatók számának évi átlaga is, míg az 1957—60 közti években az átlag 3200 volt, azóta az évi átlag 5—6000 között mozog. A NEGYEDIK EMLÉK­­KIÁLLÍTÁS gazdag tárgyi és írott emlékanyagát tanulmá­nyozva a látogató szinte végig­kíséri a szabadsághős életút­ját, kezdve a szülőszobától, a sátoraljaújhelyi, eperjesi és sárospataki diákévein át, a Sátoraljaújhelyen kezdett ön­álló közéleti pályáján, végig a reformkorban, a forradalom­ban és a szabadságharcban, majd azután is, hogy 1849. augusztus 13-án hontalanná válva, a szabadságharc leveré­sét követő években hosszú emigrációjának mostoha élet­­körülményei között a kegyet­len sors nehézségeivel meg­­küzdve, de haláláig a helyzet­tel meg nem alkudva legyen hű kifejezője nemzete szabad­ságakaratának, majd halála után is hazájában a haladás eszméit szolgáló Kossuth-kul­­tusznak. Volt idő, amikor Kossuth fejezte ki egymagá­ban a haladásért küzdő népek szabadság eszméit. Méltán idézhették a kiállítás rende­zői, a forradalom és a szabad­ságharc eseményeinek a reá vonatkozó relikviáit bemutató szoba ajtó feletti fali tábláján Engels 1849-ből származó sza­vait, a magyar nép hősi vál­lalkozásáról: „Első ízben az 1848-i forradalmi mozgalom­ban, első ízben 1793 óta meri szembe szegezni egy nemzet, amelyet körülzárt az ellenfor­radalmi túlerő, a gyáva ellen­­forradalmi dühvel a forradal­mi szenvedélyt”... és ekkor írja 1849-ben Marx Károly Kossuthról, a forradalmárról, ezeket a sorokat: „Hosszú idő óta első ízben akadunk való­ban forradalmi jellemre, fér­fira, aki népe nevében fel merte venni a kétségbeesett harc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egyszemélyben — s ez Kossuth Lajos.” Az emigráció emlékeit be­mutató szobában láthatjuk Kossuth 1851. december 6-i New York-i diadalmas bevo­nulásának színes nyomatát, Király Sándor nyomdász mű­vét, 1897-ből. — Ezt a képet Kádár János ajándékozta múzeumunknak 1961-ben — mutat a képre Zsuffa Tibor. — Akkor kapta New Yorkban egyik amerikai tisztelőjétől, amikor látogatást tett az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Hosszú lenne felsorolni a kiállított gazdag emlékanya­got, elégedjünk meg néhány­­nyal. Kossuthot ábrázoló szob­rok (Medgyessy Ferenc, Kis­fáinál Stróbl Zsigmond, Aradi Zsigmond stb. alkotásainak másolatai), portrék, köztük Parlagi Vilma, a Torinóba lá­togatott fiatal festőművésznő­nek a nyolcvanöt éves Kos­suthot ábrázoló, életteljes olaj­­festményének másolata, csalá­di képek, metszetek, gazdag emlékanyaga között a legkü­lönbözőbb tárgyak, amelyek mind Kossuth népszerűségét hirdetik messze földön és a hazában. Egy remekművű mo­zaikkerámia emléktábla — a kütahyai kereskedelmi kamara ajándéka — például arról be­szél hozzánk, hogy török föl­dön is, ahol 1851. szeptember 1-ig másfél évig tartózkodott, mily megbecsült volt az emig­ráns Kossuth neve. A kiállítás ma már ritkaságszámba menő egyik emléktárgya az a muzsi­káló Kossuth-kép is, amely színes domborművével a nagy hontalant ábrázolja és zenélő szerkezetével a Szózatot és a Kossuth-nótát játsza. Ugyan­csak ritkaság­számba megy az a színesnyomású zenélő em­léklap is, amely a szabadság­­harc ötvenedik évfordulója al­kalmára készült. A ma már muzeális értékű zenélő emlék­lapon a Kossuth-nóta egyik változata és egy Bach-korszak­­beli induló szólal meg, rajta Petőfi Nemzeti dala olvasható. Néhány vitrinben látható iratokról, köztük több eredeti kéziratról is illenék szólni. A látogatók megismerhetik az Országgyűlési Tudósítások Kossuth kezével írott történet­politikai szavait eredetiben, csakúgy, mint a Pesti Hírlap egyik példányán vezércikkét szülőföldjéről, a szép Hegyal­járól tett vallomásaival. Meg­találjuk az emlékmúzeumban az Irataim az emigrációból című munka tizenkét kötetét, továbbá a különböző szerzők­től, különböző időkből szár­mazó Kossuth életrajzokat. — A Kossuth-kultusz még száz év múlva is ad kutató­munkát a történészeknek — jegyezte meg itt a múzeum­igazgató. Az egyik tárlóban a híres eperjesi kollégiumban tanul­mányait folytató „eminens” diák sárospataki emléke szól hozzánk. A sárospataki jog­akadémia nagynevű tanárának, Kövy Sándornak egy későbbi, 1835-ben nyomtatott latin nyelvű jogi könyve is látható. Képzelettársítással arra az emlékezetes Kövy—Kossuth afférra kell gondolnunk, ame­lyet a pataki Alma Mater át­riumában elhelyezett bronz­dombormű márványkeretén örökít meg ez a négysoros epi­gramma: „Ragyogjatok ti drá­ga iskolánk / Egén örökké fénylő csillagok: / Kövy s Kossuth, tanár és tanítvány, / S népünk szent álmain virrasz­­szatok.” .­ VENDÉGKÖNYVET tesz elém Zsuffa Tibor. Felütöm néhány lapját. Az aláírások felett elismerő mondatok. Leg­többnek ez a refrénje: „Felejt­hetetlen élmény volt.” — Veres Péter 1966 nyarán elzarándokolt Monokra. Meg­tekintette a kiállítást, majd így kezdte a féloldalra terjedő bejegyzést a látogatók vendég­könyvébe: „Végre ide is elju­tottam ...” A Kossuth Emlékmúzeum­ban látottak után kísérőm ar­ra kért, hogy szakítsak egy kis időt még egy helyiség megte­kintésére. Ez a szoba nem az utcára néző főépületben van, hanem annak udvari szárny­épületében. Nagy fáradsággal, szorgalommal összegyűjtött néprajzi gyűjtemény és hely­­történeti emlékanyag volt a zsúfolt helyiségben. — Néhány éve naprajzi szakkört vezetek a faluban — mondja a monoki „lámpás”. — A szakkör tagjainak segítségé­vel gyűjtjük össze az emlék­anyagot múzeumi célra. Ilyen „nyugtalan” ember Zsuffa Tibor, a monoki „lám­pás”, aki nyugdíjba vonulása után is fáradhatatlanul szol­gálja a falu közösségét, népé­nek szellemi felemelkedését. Környei Elek OTTHONI kiállítás Nemzetközi lakberendezési kiállítás a Budapesti Nemzetközi Vásár pavilonjaiban, a Városligetben Nyitva: 1973. szeptember 7-től 17-ig naponta 11-19 óráig 7

Next