Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

Vasárnap, 1974. november 10.. - Masar Nemzet Emlékezés az alma materre Tiltakozás a „szerep" ellen Beszélgetés Gábor Miklóssal „Boldogok a színészek, dicsőségük felelősség nélkül való”— írja Alfréd de Vigny, a francia romantika nagy költője, az Othello fordítója, számos szerényebb sikerű dráma írója. Belül­ről ismerte a színházat, megállapítása nagy általánosságban igaz is: a színész többnyire csak tolmácsolója az előadott mű­nek — a felelősséget átháríthatja az íróra, a színházra, a rende­zőre. Vannak azonban kivételek, akik teljes emberségükkel, egyé­niségükkel, műveltségükkel szolgálják azt, amit előadnak. Az ilyen kivételek közé tartozik Gábor Miklós, akinek felelős mű­vészi magatartása, műveltsége — és ami ezzel együtt jár —, önmagát szüntelenül megújítani akaró elégedetlensége közis­mert. Ezért különösen érdekes lehet, hogy egykori iskolája, ta­nárai, tanulmányai milyen szerepet játszottak életében. Szeretett iskolába járni? — Nem mondhatnám. A szé­kesfehérvári főreáliskolában — ahová nyolc évig jártam — „rendhagyó” tanulóként kezel­tek. Már kisdiák koromtól fel­léptem az iskolai ünnepélye­ken, szavaltam, írogattam. A humán tárgyakban különben sem voltak problémáim. De a „reál” tárgyakban! Matemati­kából, ábrázoló geometriából bizony nem sokra vittem. Azonkívül, hogy fellépett, írt, még minek köszönhette kivétele­zett helyzetét? — Apám mozitulajdonos volt. Tudott dolog, hogy kö­zépiskolai diáknak akkoriban csak külön engedéllyel volt szabad moziba járnia. De gon­dolható, hogy nekem mindig volt kifogásom, miért vagyok a moziban. És ha akartam, bár­mikor bevihettem diáktársai­mat is. Ilyen körülmények kö­zött már nem is lehetett „ren­des ember” belőlem. Úgy ke­zeltek, mint ama bizonyos Ka­­rinthy-humoreszk vizsgázó fő­hercegét. Nem vettek komolyan? — Ez azért túl éles megfo­galmazás. Komolyan vettek, főként nagydiák koromban, mint írót. És ez megszabta az életemet. Hogy mennyire, arra jó példa katonakorom. Tüzér voltam, de mindig írógéppel jártam. Térjünk vissza Székesfehérvár­­ra. Emlékezete szerint milyen volt a város a 30-as években? — Klerikális szellemű hely, ahol a „régivágású úriembe­rek”, a nyárspolgárságba bele­csontosodott hivatalnokok szabták meg a gondolkodást, az életmódot. Mégis, a tanári kar, amellyel közvetlen érint­kezésbe kerültem — most, ahogy felfrissítem emlékezete­met — úgy vélem, felvilágosul­tabb, rugalmasabb gondolko­dású volt, mint a város átlag­polgárai. És nem azért, mert megtűrte különcködésemet. Például a fasizmus kezdetén útját állták a jobboldali moz­golódásnak. Nemcsak a „megszépítő mesz­­szeség” mondatja ezt most „a kö­telezően hálás” egykori diákkal? — Nem. Egy vidéki főreál­iskola akkoriban nagyon ko­moly intézménynek számított. Az ember azt hinné, hogy ta­nárai nagyképű nyárspolgárok voltak, akik megpróbálták ráncba szedni a rakoncátlanko­­dót. De végül is nemcsak hogy elkönyveltek afféle „művész­csemetének”, hanem szerették, megbecsülték képességeimet. De ezen a szubjektív emléken túl is tudok példát az átlagos­nál szélesebb, felvilágosultabb látókörükre. A hivatalos tan­menetben Adyt akkor még le­­kezelték, csak dekadens író­ként emlegették; az én taná­raim, mint a század egyik leg­jelentősebb lírikusát tárgyal­ták. Különben is élénken fog­lalkoztatta őket a Nyugat és köre. Emlékszem, egyszer Füst Milán Berzsenyi-tanulmányát „kipuskáztam” a Nyugatból; tanárom rögtön fölfedezte a csalafintaságot, és ezt írta a dolgozat alá: „kissé túlságba viszi a ragaszkodást forrásá­hoz”. Fedjük fel végre ezeknek a ta­nároknak az inkognitóját. — Itt mindenekelőtt meg­jegyzem, hogy nagyon rossz a memóriám. De talán éppen ezért még jellemzőbb, hogy kikre, és mire emlékszem. El­sősorban György Oszkárra, a mártírhalált halt finomtollú költőre, aki franciára is taní­tott, és akitől úgy megtanul­tam ezt a nyelvet, hogy ma is abból élek, amit akkor elsajá­títottam. Már 14—15 éves ko­romban Eroustot Gide-et ol­vastam. Aki valaha is tanult, középiskolában nyelvet, tudja, hogy ez nem csekélység. Ma is emlékszem György Oszkár egyes mondataira, arra, hogy milyen odaadással kezelt; ta­lán hálás is volt nekem, hogy a Nyugatot olvasom. És tiszte­lettel emlékszem Varga Gá­borra, az osztályfőnökömre is, akinek a figyelő arca, abból az elmosódott vidéki életből, máig él bennem. Szó esett már arról, hogy „rendhagyó” diák volt. De nyil­ván nemcsak azért, mert korán megmutatkozó tehetségével és édesapja társadalmi helyzetével különleges bánásmódot vívott ki magának. — Nem bizony! Lázadó, „ellenzéki” kölyök voltam, aki nem sokra tartotta az őt kö­rülvevő rendet, mindig volt bennem egy kis kötözködési hajlam. A fegyelemtől, a kol­lektívától iszonyodtam. Leg­sötétebb kamaszkoromban any­­nyira, hogy néha hetekig nem mentem iskolába. A környék­beli mezőkön, réteken csatan­goltam. Nem­ gyűlt meg a baja emiatt az iskolával? Nem csapták ki? — Nem. A tanári kar nem­csak megtűrte renitenskedései­­met, hanem hallgatólagosan támogatott is — pedig nagyobb részük konzervatív, becsületes vidéki „tanerő” volt. Mintegy tudomásul vették művészem-" bér” voltomat, már akkor el­fogadták, hogy a társadalom másnemű rétegéhez tartozom. Most, hogy visszagondolok éle­temnek erre a korszakára, ér­zem: a világgal való egész ké­sőbbi kapcsolatom tükröződött ebben a kiváltságos helyzet­ben. Kipróbáltam az életet. Ha azt kérdezné, hogy aztán mi­ként álltam meg a próbát, ma sem tudnék válaszolni. És ha azt kérdezem, hogyan boldogult? A tehetségén kívül, amely nemcsak a szavalásban, az írásban, hanem közismerten kitűnő rajzkészségében is meg­nyilvánult, mivel ..főzte meg” környezetét, tanárait? — Erre könnyebb válaszol­nom. Egy bizonyos fajta ra­vaszsággal megtanultam „el­adni” magamat. Nagy lázadá­saim közepette is ösztönös életszeretet, életrevalóság irá­nyított. Nem emlékszem pél­dául, hogy valaha is tanultam volna könyv fölött. De apám révén, aki a mozi hőskorában azért lett mozis, mert művész nem lehetett, és akinek nagy­­könyvtára volt, aki számos iro­dalmi folyóiratot járatott, és tájékozott, művelt ember volt, benne éltem a szellemi igé­nyesség légkörében, megta­nultam, hogy boldoguljak egy világban, amellyel nem értet­tem egyet. A kivételezettségnek és annak, hogy — ahogy mondta — korán megtanulta „eladni magát”, nyil­vánvalóan hátrányai is voltak. — Igen, ha arra gondol, hogy ez megfosztott attól, hogy va­laha is egy „rendes” ember életét élhessem. Mindig egy kicsit az igazi sorson kívül áll­tam. Talán ezért próbálok szakadatlanul, újra és újra ér­telmet adni az életemnek. Sze­retnék vállalni valamit az igazi életből. Furcsa kettősség ez. Benne is vagyok a társa­dalomban, nem is. Nemcsak a színházban, az utcán is fény­szórók között élek. Mindig, már diákkoromban tiltakoztam a „szerep” ellen. Szerettem volna átélni azt is, ami a sze­­­mélytelenséggel jár. Különös feszültség ez: „rendes” ember vagyok, de mégsem élhetem a rendes ember életét. Ezt már az iskola is úgy reagálta le, mint később az élet. Elviselik renitenskedéseimet, azt, hogy hol betörök, hol meg nem tö­rök be. Állandó kölcsönhatás­ban élek a társadalommal akárcsak akkor a tanári kar­ral, de helyzetem mégiscsak kétértelmű. Mit tegyek? Le­gyek érte hálás a sorsnak, vagy átkozódjam miatta? Talán mégiscsak inkább hálás kellene legyen, hiszen egyszerre többféle tehetséggel is megaján­dékozta sorsa, és abban sem gá­tolta meg, hogy valamennyit ki­fejlessze. Azt mondják, olyan ki­válóan rajzolt, hogy csodagye­rekként emlegették. Hogyan dön­tött végül is a színház mellett? — Mondhatnám azt is, hogy sorsszerűen. De nem igaz. Vé­letlenül. Érettségi után megis­merkedtem egy lánnyal, aki a Színiakadémia felvételijére ké­szült. őt nem vették föl, en­gem igen. Egyébként, valóban az utolsó pillanatig nem dőlt el, hogy író, színész vagy festő leszek. Petőfiről szóló novellát írtam, szavaltam, rajzoltam. Ami rajztehetségemet illeti, jellemző emlékem, hogy a rajzórákon sohasem azt rajzol­tam, mint a többiek. Például azokat kaptam ceruzavégre, akik rajzoltak. Mindig minden érdekelt. Úgy is mondhatnám, lebegtem három művészet kö­zött. Jóllehet, ma már elsősorban színész, tudott dolog, hogy a má­sik két művészettel sem hagyod fel. Eddig két könyve, több ta­nulmánya jelent meg — Tollal című kötetének fedélzervét ma­ga rajzolta. A sokoldalúan kép­­zett, művelt színész egyik minta­képe. — Nem vagyok művelt. Sok könyv között élek, olvasó em­ber vagyok, de soha semmit sem olvastam azért, hogy meg­tudjak valamit. Könyvet csak azért olvasok el, mert érdekel, mert szórakoztat. Az anyagot, a tartalmát elfelejtem, valami azonban mindig megmarad ben­nem: új anyag alakul belőle. Az adatokat elfelejtem, arra sem emlékszem, hogy mit hol és mikor olvastam. Szerepre sohasem készülök „hozzáolva­­sással”. Még a Hamletre sem. ..készültem ". Korábban olvas­tam egy néhány tanulmányt róla, de amikor a szerepet megkaptam, csak magával a szereppel foglalkoztam. Vagy példáu­l Robespierre alakja mindig foglalkoztatott, izga­tott, de amikor játszottam, nem olvastam hozzá. Mindig csak a légkör, a művészet, a műveltség légköre volt, és van meg körülöttem. Már gyerek­koromban a mozi és a könyv­tár ... és azóta is. Például ar­ra sem emlékszem, hogy mit tanultam az iskolában — egyáltalában nem tudom, van-e valaki is, aki erre emlékszik —, de azt tudom, hogy diákkorom­ban megtanultam érdeklődni a dolgok iránt. Talán egy bizonyos ösztönös reagálási képesség ez, a­mely ki tudja választani magának azt, amit a mesterségében, a művésze­tében hasznosíthat. — Valóban. Jó példa lehet erre, hogy a modern színésze­tet nem színházi tanulmányok­ból, hanem többek között Paul Klee a Bauhausban tartott előadásából tanultam meg. Azt pedig, hogyan kell felhúzni egy trikót, Carpacciótól. Mindig szubjektív alkat voltam, csak az létezett számomra, amivel személyes kapcsolatot tudtam tartani. Sok színészi problémát a festészet, például Rembrandt emberábrázolása felől közelí­tettem meg. Visszatérve diák­koromra, ezt a reagálási ké­pességemet mint tudást „ad­tam el” a tanároknak — nem is annyira a felelésben, mint a személyes érintkezésben. Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy semmi rendkívüli emléke nem maradt diákkoráról, iskolájáról. Mégis abból, amit el­mondott, nyilvánvaló, hogy to­vábbi életét, pályáját meghatá­rozta mindaz, ami a székesfehér­vári főreálhí­rt töltött nyolc esz­tendő alatt történt. — Igen. Magam is most gon­doltam végig ezt először, sok­sok év után. És rá kell döb­bennem: sok minden megma­radt bennem abból, ami ott rámragadt. Nem a tananyag­ból, az élettapasztalásból. Az iskola szubjektív kapcsolatot tudott teremteni velem, tudo­másul vette, hogy olyan va­gyok, amilyen vagyok, nem akart mindenáron nevelni. És ezzel nevelt. Az iskola, a ta­nár, ha nem tud szubjektív kapcsolatba kerülni növendé­keivel — nem is ér semmit. Barta András Technika és művészet Emlékezés Kaesz Gyulára A tegnap és a ma, az ember és a mű bonyolult és gyö­nyörű együttélésének leg­szemléletesebb bizonyítéka az az örök és természetes szerep­csere, melyet először az ember vállal évtizedes verejtékhullás­sal az életműért, majd az al­kotások s a belőlük fakadt használat öröme vállal tovább és közvetít a múlékony test helyett. Félszáz rajz áll előttünk egyezer közül. Nem tudomá­nyos célzatú válogatás, ■ nem kert térképező keresztmetszet, vagy értékeit igazolni vágyó bizon­ygatás. Bepillantás egy töretlen ívben épült, követke­zetes, és ritka becsületesség­gel végigmunkált szellemi műhelybe. Bepillantás csupán, hiszen az építészeti gondolatot, vagy az iparművészeti munkát csak a technika és a művészet közös érintkezési pontjain le­het hitelesen lemérni, de ez a bepillantás öröme mellett köte­lességre intő és figyelmeztető. Közeledni kell az egyre nyitot­tabb világ értékes, és eredmé­nyeiben, tanulságaiban tovább­élésre méltó, zárt, teljes mikro­világai felé, melyeknek sejtjei nem önmagukat jelentik csu­pán, hanem eéggé válnak, ko­rok és alkotók tanúi lesznek. Kaesz Gyula a múlt század végén született. 1919-ben, 22 éves korában lett tanára az akkori Iparművészeti Iskolá­nak, ahol maga is tanulta vá­lasztott­ mesterségét, s ahol har­minckilenc évet töltött el szer­vezéssel, tanítással, neveléssel. Belsőépítészetet, bútortervezést és bútortörténetet tanított. Va­lóságos iskolamesteri munkája mellett képletesen is iskolát alapított. Középületbelső tervei­nek, lakás- és bútorterveinek közvetlen hatása évtizedekig mérhető volt s szellemi kisu­gárzásából a mai nemzedék is táplálkozik. Időközben újra és fu­ra aktualitást nyernek gon­dolatai, ahogy a világ utoléri régi ványait, elképzeléseit. So­hasem von­ igazán divatos, te­hát a uhlem­ifedeó ctivsrifil-b­eg­­ensedhette magának a termé­szetes egys­zarílsárt pazarló lu­xusát is. Végigjárta a formálás kacskaringést, hogy természe­tüket megismerve elsőnek ad­hasson zsákutcáikból kivezető utakra példákat, s amíg mások­nál a kitérők tétova keresései­ben a tanácstalanság játszott főszerepet, Kaesz tanárnál a kitérő gyümölcsöző tanulmány, összehasonlításokra alkalmas érv, fricska, összekacsintás, tu­dós tanítói megbocsátással. Művészetpedagógiai és terve­zői munkája mellett az egész magyar iparművészet felnőtté válásának egyik legjelentősebb mestere. Megszámlálhatatlan mennyiségű és kellőképpen még mindig nem ismert, eléggé nem méltatott szakirodalmi életmű­ve egyedül is elégséges lett volna halhatatlanságához. Fo­lyóiratokat szerkesztett, elő­adásokat tartott, könyvet írt, fontos zsűrik tagjaként befo­lyásolta a közvetlen napi mun­kát, fáradhatatlanul dolgozott minden olyan terület tenni­valóin, ami az építészet, az iparművészet, könyvművészet, általában az esztétikai kultúra terjesztése területén aktuális volt. Nem egynek aktualitását éppen az ő Szívós hozzáértésé­nek köszönhetjük. T­évedhetetlenül érezte korát. Amikor iskoláját főiskolá­vá emelték, tantervi reformjá­ban ezeket írta: „... a nagy változásokkal számolnia kell ma már mindenütt az iparmű­vész-nevelésnek is. A végle­tes leegyszerűsödés, a rideg őszinteség, az anyag szeretete és érvény­re jut­tatása, a szerves ornamentika és más romanti­kus eszközök mellőzése olyan tisztítótűz az iparművészet el­­pocsolyásodott területén, ami­ből a konzekvenciák egész so­ra következik. Elragadtatás, túlbuzgóság és neusaehlich-ro­­mantika nélkül is tudomásul kell vennünk egy új világ új­­igényeit,­talán helyesebben, az igények revízióját, új anyago­­kat és egy pokoli technika olyan eszközeit, amilyenekkel soha kár előttünk nem dolgoz­hatott. Tudomásul kell ven­nünk a formákkal való évszá­zados szentimentális összefor­­rás elvesztését, feladását az esztétikum, egyedül üdvözítő fécéei­mének és a mű­­vészei sza­bad jegyének a siccses megdi­csőülés felé, a művészettörté­net bedekerje szerint. ... A ter­vező új feladatok elé kerül, ha ma még nem, akkor holnap, vagy h­olnony­an biztosan.” Az ipari művészet létrehozá­sának halaszthatatlan eljövete­léről első híradás ez huszonöt év távlatából egy olyan ember tollából, akit majd fél évszázad­dal ezelőtt a weimari Bauhaus forradalmi falai közé hívtak, s aki helyette Kosztolányi Üllői úti fáinak árnyékát választot­ta. Már régen biztos, hogy nem hiába e­gy ország építészeti kultúrá-­­­­a a történelem és a művé­szettörténet perdöntő tanúságai szerint is biztos jele és fokmé­rője egy nép belső erejének, felkészültségének, szociális adottságainak, teremtő kedvé­nek. Egy ország enteriőrkultú­rája ezen túl még a használó ember legbensőbb világát is megmutatja, mire vagyunk ké­pesek és mit tartunk magunk­ról, társainkról. Kaesz Gyula életműve együtt és bonthatat­­lanul vallomás arról, hogy az ember szeretete és szolgálata a legnemesebb életcél, amelyért nemcsak a fiatalkor álmait ér­demes kiszínezni, hanem az öregkor méltánytalanságait, korai és felesleges, néha bűnös bántásait is el kell viselni. A mű egésze áttekinthetetlen és feltérképezetlen. A mérnök, a tudós, a művész, a pedagó­gus, a közéleti személyiség, a szaktörténész, az író, a gondol­kodó és az ember jórészt még titok. Jó tudni és látni, hogy nem távolodó, de közeledő. Nem várathat soká magára a szellemi búvárok mélyremerü­­lése a roppant anyagban, nem­csak azért, mert kultúrtörténe­tünk aránytalanságainak eltün­tetése, igazságérzetünk lázon­gásait csitíthatja, sokkal in­kább azért, mert szükségünk van az­ egyszer már kimunkált és megértett összefüggések új­ratanulására és újraélésére, hogy ne­­kelljen mindent na­ponta megtanulni és avatatla­nok múlékony szavára bizni az értékítéleteket. A ki fülének ismerős Székely Mihály hangja, felejthetet­lenek Füst Milán sorai, aki őr­­• gi-yi i­odály disszon­^pciá^t, Derkovits fekete-fejpér j^)^a­­villogásait, annak tcyk­00' .kell, mit tett a magyar kultúra kö­zös kenyérkosarába Kaesz Gyula — szerényen, zajtalanul — mindennapi parlagaink éhínségét enyhíteni. Fekete György Zűrzavar a hangzók világában Csúnyán vétünk a szép ma­gyar beszéd ellen, ha kurtán ejtjük a hosszú magán- és mássalhangzókat, vagy hosszan a rövideket. A Magyar Tudós Társaságot a múlt század har­mincas­­ éveiben az a szándék ösztökélte a helyesírás szabá­lyozására, „hogy minden této­vázás és tarkaság elhárítas­­sék”. Kiejtésünknek — ugyan­csak a tétovázás és tarkaság elhárítása végett — igazodnia kell a helyesíráshoz, mert az egységes ejtés alapföltétele a hangzók előírt hosszúságának vagy rövidségének tiszteletben tartása. Jól tesszük tehát, ha megfigyeljük az újságok és az új könyvek helyesírását. „Tar­kaság” láttán ajánlatos bizo­nyosságot szerezni. Az Értel­mező Szótár feltüntet vagyla­gos formát is, de a helyesebb­nek ítélt betű áll az első he­lyen. Íme: néhány útbaigazítás a tétovázás elhárítására. Röviden ejtjük az itt követ­kező szavak dőlt betűvel sze­dett magánhangzóját: alkohol, alkoholista, árboc, dicsér, bör­ze, elodáz, elektronikus, kato­likus, kör, küzd, küzdelem, küzdő, lakos, lakosság, mikro­fon, minél, parabola, posta, prototípus, rökönyödik, sima, simogat. Tibor, unió. Szovjet­unió, unom, utálom, ülés, zsűri stb., stb. Hosszan ejtjük, s nem cson­kítjuk sem rövidre, sem fél­­rövidre: bőrönd, díszvilágítás, előtt, gyűlés, hírek, ígér, jól, kórház, mínusz, mítosz, óvónő, óvoda, őrs, őrség, őrnagy, őrjít, őr­jöng, őrködik, őrhely, stúdió, színész, színház, szórványos, túsz, túzok, televízió, tízentú­­liak, űr, űrhajó, űrkísérlet, víz­kutató s­ zúzmara stb. Előfordul a magánhangzó teljes kihagyása is: bakter(i)o­­lógus, ideiglenes, mete(o)ro­­lógiai. Hallunk viszont két ma­gánhangzó közé csúsztatott műsalhangzót: teia, lejány. M­ár-már '"felism­erhetetlenné csonkított szavakat is szül a zabolátlan hadarás hóbortja: imprilista (imperialista); fáj­­dalmi (társadalmi); termlő szövezet (termelő szövetkezet); vastasok (vasutasok); szál (szó­val) ; asszem (azt hiszem). A mássalhangzót szintén nyújtják: édessen, okossan, ügyessem­, gondosban, bevessen, mininél, szoccialista, termetlő stb. Persze csonkítják is: ab­­(b)an, ar(r)a, át(l)am, E(l)za, E(n)sz, E(r)nszt, kel(l)emes, kom(m)unista vagy éppen komnista, Krem(l), tulajdon­képpen, viszon(y)lat stb. A hangzó teljes elnyelése sem ritka: jelenkező (jelentkező); inekció (injekció); viszonlátás­­ra (viszontlátásra) stb. De akad csonkítás és nyújtás egyetlen szón belül is: elösször (először); izzig-vé­rig (ízig­­vérig); önnáló (önálló). Vannak sajnos rövid mással­hangzóval írt, de hosszúval ejtendő szavaink: egy. test, ki­sebb. Régebben hosszúval írták őket. A nyelvészek nyilván okát tudják adni, mire jó ez a kurtítás. Én csak azt tudom, hogy az eg­­gyel­­kezelődő sza­vak kétféle ejtése jókora zűr­zavart teremtett. Tétovázha­tunk, ha pontosan el akarjuk találni, melyik szóban ejtsük hoszan vagy röviden a gy hangzót. Az előírás szerint hosszú ezekben a szavakban; egy/ala­­kú, egyáltalában, egyaránt, egyazon, egyelőre, egyértelmű, egyesült, egyesület, egyetért, egyetlen, egyéves, egyezmény, egyidős, egyik, egyoldalú, egy­úttal, együgyű, együtt, együt­tes. Rövid a gy­erekben: egyéb, egyebütt, egyenlet, egyenleg, egyenlet, egyenlő, egyenlőség, egyensúly, egyenruha, egyete­mes, együvé stb. Üdvös volna, ha a helyesírás tükrözné a kí­vánt ejtést. A mássalhangzók kiejtése többé-kevésbé módosul, ha kettő kerül egymás mellé. Ez is tarkasághoz vezet, hiszen kiki a maga nyelvérzéke­­sze­rint módosít. A leszögezett elő­írások ellen sokan berzenked­tek és berzenkednek ma is. (Pillanatnyilag a BTV Újság­ban folyik róla vita.) Végezetül rámutatok egy­­ figyelemre nagyon is méltó — területére a tarkaságoknak. Megrövidül a magánhangzó egynémely szónk bővített alak­jában. Például a bízni vala­mennyi bővített alakjában rö­vid az i: bizakodni, biztatni, biztatás, biztató. Hasonlókép­pen a bízni bővített alakja: bizlalni. Vígság, de: vigad, vi­galom, vigasz, vigasztal. Viszont minden alakjában megtartja a hosszú magán­hangzót a szín, a szív. Tehát: színész, színes, színes, színte­len, színház, színmű stb.; szí­vet, szíves, szívesen, szívélyes stb. Nem minden alakban tartja meg: ír, írat, írás, írott, írat­lan, de: irattár, irat. Sír, sírás, sírunk, sírdogál, de: sirat, si­rató, siratlan. — Zsír, zsíros, zsíroz, de: zsiradék. A bővített alak magánhang­zójának rövidülése megvan más nyelvekben is. Például az angol nation (nemzet) ejtése: nésön, de a national (nemzeti) már nesénél. Nehezebb a dol­guk a miénknél, mert még éke­zet sem jelzi a hangzóváltozást. Példák a nálunk gyakran, sőt túl gyakran használt idegen származásig szavak bővített alakjának helyes használatára: aktív, aktíva, de aktivitás, ak­tivitás; autó, de autogram, automata, analízis, de anali­tikus; aszkéta, de aszketikus; filharmónia, de filharmonikus; fotó, de fotókópia, fotoriporter; gimnázium, de gimnazista; ka­talógus, de katalogizál; kultú­ra, de kulturális; kiló de kilo­gramm, kilométer; konfekció, de konfekcionál. Ugyanígy: elekt­ronikus, mikrobusz, patriotiz­­mu, proletariátus, strukturális, szatirizál, szimfonikus, szuve­renitás, és így tovább. Ha többet törődnénk a hang­zók helyes­ használatával, könnyebben jutnánk el a köz­nyelvi kiejtés egységéhez. Féchy Blanka 11

Next