Magyar Nemzet, 1975. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-01 / 51. szám

4 égis két BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN DURKÓ ZSOLT oratóriumának bemutatása rég várt eseménye volt zenei életünknek. A kompozíció eredeti rendeltetése fővárosunk egyesítésének százéves jubileuma lett volna, és a mű már három évvel ezelőtt elkészült. A nagy apparátus és a darab technikai igényessége azonban olyan előkészületeket igényelt, amelyek késleltették a bemutatót. Lehel György produkciója alapján elmondható, hogy érdemes volt várni: minden részletében jól kidolgozott, érett koncepciójú, meggyőző és ihletett előadásban hangzott fel első nyelvemlékünk zenei feldolgozása. A Halotti beszéd oratóriumszerű megkomponálása tökéletesen beleillik Durkó Zsolt eddigi munkásságának alkotói fejlődésvonalába. A zeneszerzői technika problémáival egyidejűleg foglalkoztatja ugyanis Durkót már több mint egy évtizede a magyar múlt szellemi gyökereinek feltárása, vagy képzeletbeli rekonstrukciója. Kezdettől fogva bevallott célja, hogy zeneszerzői eszközeit e múlt — valódi, vagy képzelt — dokumentumaihoz kapcsolja és e törekvésében egyre mélyebb kapcsolatot sikerül találnia előbbiek reális eredményei és utóbbiak eszmeileg ihlető momentumai között. A XII. század végén lejegyzett első magyar nyelvemlék erőteljes és zamatos prózája nem könnyen illeszthető zenéhez. De nem is könnyű utat járt meg a zeneszerző addig, amíg a Halotti beszédhez illő zenei nyelvre rátalált. Durkóeddigi, pályájának tetőpontjára érkezett el ezzel az alkotásával, mert sikerült eddig kialakított bonyolult és logikus eszközeit olyan „egyszerű” emóció keltésére használnia, mint a megrendülés. Az igazi zenei élményt Durkó kompozíciciói ugyan sohasem tagadták meg a hallgatótól, de ehhez ígyskor a konstrukció bonyolult áttételein keresztül lehetett csak eljutni. A Halotti beszéd ezt a zenei élményt egyértelműen és direkt eszközökkel valósítja meg. A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara a bemutató hatalmas sikerében éppoly joggal osztozott, mint a Sapszon Ferenc igazgatása alatt működő nagyszerű Rádióénekkar, valamint a két szólista: Fülöp Attila és Ütő Endre. KOVÁCS LÓRÁNT keddi fuvolaestjén két arányos félidőre elosztva szólaltatta meg a barokk kor és századunk reprezentatív alkotásait. Az első félidőben csembaló társult a fuvolához. Sebestyén János működött közre, a másodikban Schiff András volt a partnere. Paradox módon úgy tűnt fel, hogy a zongora jobb hatással volt a fuvolajátékra, mint a csembaló, bár nem vitás, hogy Handel, Bach és Vivaldi szonátái csembalón hitelesebben szólaltathatók meg, e hangszer hangjának szükségképpen kis volumene a fuvolajátékost önkéntelenül arra indította, hogy visszafogottan játsszék. Főként a Händel-szonátában éreztük ezt a tartózkodást Kovács Lóránt részéről: a Vivaldi-mű ellenállhatatlan sodrású virtuozitása éppúgy magával ragadta őt, mint a közönséget és Bach h-moll szonátájánál már szabadabban gyönyörködhettünk fényes és árnyalt fuvola!'rangjában. A modern művek sorát Camela Sicilienne et Burlesque Című hatásos kompozíciója nyitotta meg. Még érdekesebb — mert mondanivalóban gazdagabb — Frank Martin Balladája, amely a hangszer effektusait szolid keretek között használja ki. Jóval „merészebb” Edgar Varese híres Density 21.5 című szólófuvolakompozíciója. A titokzatos cím a platina fajsúlyára utal, mivel a művet a bemutatón platina fuvolán szólaltatták meg. Kovács Lóránt kitűnő arányérzékkel rendezte el, a mű virtuóz, korszerű, meghökkentő és zenei elemeit. A hangverseny befejezése magyar bemutató őszinte sikerét hozta: Szőllösy András Három darab fuvolára és zongorára című kompozíciója ugyan a Rádióban már elhangzott és külföldön is több reprezentatív előadást ért meg. A zeneszerző nyilatkozata értelmében a darabok megírásánál az a szándék vezette, „hogy a zongora hangzását a szokásosnál áttetszőbbé, a fuvolahang egyenrangú társává tegye”. Ennek a követelménynek Schiff András finom érzékkel felelt meg és e sikeresen megvalósított egyenrangúság a két hangszer felszabadult, virtuóz és életteljes megszólaltatását tette lehetővé. MENDELSSOHN Éliás című oratóriuma csaknem húsz éve nem szerepelt hangversenyeink műsorán, így valójában szinte újdonságnak hatott előadása, amelyet Forrai Miklós gondos és avatott vezénylete alatt valósított meg az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus. Mendelssohn oratórium-művészete bevallottan a barokk előképekből merítette ihletét. A több mint százéves távolság, amely ezektől elválasztja, kétségtelenül elhalványítja a drámai hevület izzását, másodlagossá szelídíti az ótestamentumi indulat erejét, amely Händel hatalmas kórustablóinak jellemzője; lekerekíti ez a közbeeső évszázad a recitativók őserejű szózatának mindazokat a heves kiszögelléseit is, amelyek abachi evangélisták deklamációit mintázzák. De amit elveszít Mendelssohn műve a másodlagosság miatt, azt megnyeri a kétszeres áhítat jóvoltából, hiszen az Éliás komponistája nemcsak a bibliai tárgy előtt hódol kiborulva, hanem nagy előképei, Händel és — talán elsősorban — Bach emléke előtt is. Olyan — lekerekítettségében is megrendítő és költői szépségű — részletek, mint például Éliás „Most mér elég” kezdetű háromrészes áriája, szinte evokatív erővel idézik fel Bach passiózenéit. Az előadás minden mozzanatán megértett, hogy olyan művészek szólaltatják meg Mendelssohnt, akik Bachot nagyon jól ismerik. Ezúttal elsősorban a Budapesti Kórusról van szó, mert náluk jobban Magyarországon senki sem ismeri Bachot és a tudásuk birtokában szuverén módon éreztették meg a közönséggel az Éliás-oratórium előbb említett vonatkozásait. Andor Éva, Barlay Zsuzsa és Gregor József olyan stabil értékei oratórium előadásainknak, amelyek a Lichtenbergféle korszak legendás nagyjait idézik fel. Réti Csaba, aki Korondy György helyett beugrásszerűen vállalta a tenorszólót, érthetően nem nyújtott teljesértékű produkciót ezen az estén. Megkapó mozzanata volt a szép hangversenynek a Fazekas Mihály gyakorló gimnázium leánykarának színfalakon kívül megszólaltatott, üdehangú kórusa, amelyet Lukin László irányi Randi Marianne tett. Magyar Nemzet A belgrádi Nemzeti Színház vendégjátéka SIRÁLY Legjobb előadásával,a vendégjátéka legaprólékosabban kidolgozott produkciójával búcsúzott Budapesttől szerda este a belgrádi Nemzeti Színház együttese. A dráma is a legismertebb a magyar közönség előtt: a Sirály. Csehovnak ez a műve érzékeny és pontos mérce: művészi színvonalát mérheti vele a világ bármely színháza. Mutatja rendezők fogékonyságát, képzelőerejét, emberismeretét, képességét egy együttes öszszehangolására, mutatja színészek emberteremtő tehetségét Olyan árnyalatokat mutat ki, amilyenek csak kivételes színpadi művek előadásából tűnhetnek elő. A jugoszláv társulat nem találtatott könnyűnek ezen a kíméletlenül őszinte skálán. Elsősorban nem a Sirály rendezőjének, Paolo Magellinek művészi fogékonysága tekintetében. Olyan feszültnek érzi e dráma légkörét, hogy azokat a különös kapcsolatokat és közönyöket, amelyek ennek a műnek az alakjait egymás felé vonzzák és egymástól eltaszítják s amelyek a cselekmény folyamán csak lassan, fokozatosan kezdenek működni, egy néma jelenetben, a darab elé iktatott, afféle élőképben, előre jelzi. Végigjáratja a tóparton a dráma összes szereplőjét s ezen a hosszú sétán mindegyik néma és fájdalmas vallomást tesz a maga végzetes magányosságáról. Ez az előjáték, noha voltaképp fölösleges, hiszen a mű az emberi elhagyatottságokról is szól, nem szervetlen azért, és színpadilag mindenképp érdekes. Érdekes, és a rendező továbbképzelő tehetségéről és törekvéséről tanúskodik. Arról, hogy fogékony a csehovi világ iránt. * SZÍNPADI ÉRDEKES-zSÉGRE, a színpadi hatásosságra való törekvés egyébként kitapintható volt Magelli rendezői tevékenységében már a belgrádi Nemzeti Színház bemutatkozásakor is, a Goldoni-vígjáték előadásán. Akkor némiképp keresettebben. A Csehov-drámában a színpadi hatásra kínálkozó pontokat természetesebben találja meg és használja fel. Mindenesetre nem a darab körén túl keresi, hanem a magából a műből meríti. Meríti, a szónak szinte szoros értelmében, mert a díszlettervező Dusán Riszticcsel élő vizű tavat helyeztet el a színpad hátterében s ennek a víznek a tükröző fényjátékát nemcsak dekoratív célokra használja fel, fényt pikkelyeztetve a hátsó kulisszafalon, hanem bekapcsolja a drámai történetbe is. Mielőtt a dráma végén Trepljov főbelövi magát, szinte őrjöngve gázol bele ebbe a tóba, s ez a jelenet színpadilag mindenesetre hatásosabb, mint az eredeti műnek az a megoldása, hogy az öngyilkos lövés a szomszéd szobából behallatszik a színre. Nyersebb megoldás, de kétségtelenül látványos. Persze, vannak ennél bensőségesebb művészi eszközei is a rendezőnek, a csehovi mértékhez és a csehovi csendhez közelebb állók. Kiváltképp az egyes alakok kapcsolatának és közömbösségének kidolgozásában — tehát az együttes összehangolásában. Az a porladás, amely a Sirály minden egyes alakjának érzelmi világában és gondolkodásában az első esztendők alatt végbemegy, nemcsak különálló lélektani folyamatokról mond hírt, hanem a rendező kezében összefüggő társadalmi képet is ad. Nem sajátosan a pusztuló orosz polgárságról, hanem minden emberi közösségről, amelyben a kapcsolatok hazuggá válnak s az emberek maguknak is, egymásnak is poklot rendeznek be. 1.EGYÜTTEST SZERKESZTETENI, jól működőt, pontosat,még a legjobb rendező is csak nemes színészi alkatrészekből tud. Emberteremtő tehetségű művészekben — három előadás tanúsítja — a belgrádi Nemzeti Színház nem szűkölködik. Csehov figuráiról, a Sirály embereiről az előadás minden szereplőjének igen határozott rajzó elképzelése van, önálló, de nem különálló víziója. Önálló, annyiban, hogy mindegyik a csehovi teremtmények sorsába zártan szenved e teremtmények tulajdonságai szerint, s nem különálló annyiban, hogy egymás kínjaitól, egymás tulajdonságaitól, egymás sorsától szenvednek. Mivel a Csehov-drámáknak nincsen főszereplője, jobban mondva csak főszereplője van, mert minden figura, a kevéscselekvása, a kevés szavú is, teljes ember, a színlapon álló színészi nevek sorrendje bízvást megbontható. Így kerülhet első helyre a hetedik szerepet, a Mása szerepét játszó Sztaniszlava Pesics neve, mint olyan színésznőé, aki a drámai idő múlásának, pusztításának külső és belső jeleit példaszerűen tudja érzékeltetni. Nem maszkkal, hanem magatartással. Mása az, aki már a dráma első pillanatában a maga drámájának voltaképp a végére ért, érzelmi világa megsemmisült, saját mélypontjánál alább nem süllyedhet. Sztaniszlava Pesics mégis megtalálja a mélységnél mélyebbet, a passzív közönyösség alatt azt az aktívat, amely már a társát is megsemmisíti. A társat, a férjet, Medvegyenkót, Bogdán Mihajlovics játssza, csendes, de kevésbé mélyen átélt tragikus erővel. A címszereplőnek is nevezhető, sirálysorsú Nyinát Dobrila Sztojnics-Magelli játssza. Nyina alakja nagy utat tesz meg a dráma cselekményében a felhőtlen, szinte öntudatlan leánysorstól az elzüllésig. Dobrila Sztojnics-Magelli, ez a kiváló művész, különösen az út első felét teszi meg őszintén, hitelesen, gyönyörű ábrándoktól hajtva — az utolsó jelenetekben játékába láthatóan beavatkoznak olyan rendezői instrukciók, amelyek szenvelgésbe hajlítják az eddig töretlen vonalú, tiszta alakítást. A Trepljovot játszó Predrag Manojlovics érdekes egzaltációkra hajlamos, jó színész. Olyan egzaltált szereppel találkozva, mintamilyen Trepljové, helyenként túl is fűti a figurát: mélabúja a kétségbeesettségig fokozódik, csalódottsága már-már önkívületes, úgyhogy valójában már az első jelenetben együtt vannak alakításában az öngyilkosság összes indítékai és belső feltételei. Olivera Markovics színészi skálája széles, Goldoni-figuráktól Csehov-nőalakokig terjed. Trepljova szerepében ez a sokszínűség jól kibontakozhat: megmutatja ennek a remek színésznőnek mind a tipizáló képességét, mind a drámai erejét. Kisebb színképű, de megbízható alakítás Szorin alakjában Braniszlav Jerinicsé. Hiteles rajzot ad Trigorinról Petar Banicsevics, Dorn doktorról pedig Milos Zsutics. A Szorin-birtok intéző házaspárját, Samrajovékat Mira Bobics és Mihajlo Viktorovics játssza — a néző az asszonyról kap jellemzőbb és igazabb körvonalat. A belgrádi Nemzeti Színház háromnapos vendégjátéka a jugoszláv színházi művészet változatos kifejezésű arcát mutatta meg a budapesti közönségnek. , M. B . NAPLÓ Március I Bényei László festőművész kiállítása március 11-án nyílik meg a Képcsarnokban. A tárlatot Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja meg. F. Kun Márta festőművész a II. kerületi népfront székházában állította ki műveit, a felszabadulás 30. évfordulójának tiszteletére. Képei olajképek, nagyrészt magyar tájakat ábrázolnak. Tokaj-Hegyaljától Nagymaroson át az Alföldig. Figurái is egyegy vidékhez kötődnek, s majd mindegyik egy-egy nehéz embersors képi kifejezése. Van azonban egy új akvarell-technikával készült kroki-sorozata, durva papíron nagyon finom gyors és könnyed váz,latok, melyeknek rutinos ecsetkezelése mintegy megjutalmazza egy élet munkájáért alkotójukat. Különösen a salgótarjáni cigány-negyed színes házkompozíciója, a soproni kapu, s a Psziché című kék-kontúros, a papír fehérségével is japánosan játszó fél-aki mutatja a meglepő fejlődés szépségeit. (F. A.) A hódmezővásárhelyi festészet mai művelőinek mintegy 50 festményét és grafikáját bemutató kiállítás nyílt Vallaurisban. Hódmezővásárhelyt — amely egy évtizede testvéri kapcsolatot tart a délfranciaországi várossal — Dömötör János, a vásárhelyi Tornyai Múzeum igazgatója és Hézső Ferenc festő képviseli a kiállításon. A Új művelődési ház épül Miskolcon a SZOT, a vasasszakszervezet, a diósgyőri Lenin Kohászati Művek és a Diósgyőri Gépgyár közös költségén. •!? Porkoláb Sándor festőművész kiállítása február 28-án megnyílt a Ferencvárosi Pincetárlaton. A kiállítást Korniss Dezső festőművész rendezte. Ez év őszén rendezik meg a jugoszláviai Titográdban az eszperantista amatőr bábegyüttesek első nemzetközi fesztiválját. Hazánkat a pécsi Bóbita-együttes képviseli. Az „Egy kis egér csodálatos kalandjai”-t mutatják be,két felvonásban. , S íombat, 1975. március l. SZENVEDÉLYES MEDITÁCIÓ Verdes Tamás előadóestje Csak első látásra frivol dolog egy elegáns várbeli cukrászda márványasztalai között meditálni, ahelyett, hogy énekelnének, mókáznának. Az igazság az, hogy gondolkodni mindenütt lehet, sőt kell. Fia a Pilvaxban, a Japánban, a New Yorkban egy kicsit többen, egy kicsit többet és szenvedélyesebben meditáltak volna a költő küldetésén, a próféta küldetésén, Ninive, Pannónia és Hungária sorsán, akkor ma ... De ne gondolkozzunk történelmietlenül. Nem kell gyanakodni, hogy a gondolkodás valami hideg és a művészettől idegen dolog. Erről beszélt Verdes Tamás előadóestjének megnyitásaként Keres Emil is. Hogyan kell verset mondani ? Méltóságteljesen megemelve a költő nemesen szárnyaló szövegét? Vagy épp ellenkezőleg? A földön járó egyszerűség hozza közelebb egymáshoz a költőt és közönségét? Ha a néző vershallgatás közben kénytelen az előadás stílusára figyelni, már nem is volt érdemes eljönnie. Ha az előadóművész saját stílusára büszke a költő stílusa helyett , már elvesztette a csatát. Ezt hívják művészi alázatnak. De megvan a jutalma. Szabadságot ad. Hatalmat a közönség felett, hogy a zsúfolt meleg teremben egy gyufasercenés, egy elfojtott köhögés se törje meg a csendet. Verdes Tamás kockázatos feladatra vállalkozott, amikor a Jónás könyvét választotta előadóestje első műsorszámának. Egyetlen verssel, egyetlen költővel, egyetlen hanggal kellett lekötnie a figyelmet — és sikerült. Talán, éppen azért, mert nem akart sem egyszerű, sem patetikus lenni. Nem talált ki semmit Babits szövegéhez. Nem pengett versmondás alatt a gitár, nem vetítették a háta mögé a sivatagi nagyvárost, még egy romantikus szakáll sem segített hozzá a bibliai próféta, vagy a felelősségére ébredt Babits felidézéséhez. Verdes Tamás előadásában monodrámává lett Babits nagy, önvizsgáló költeménye. Nem a bibliai próféta itt a főszereplő, hanem egy utcai ruhás mai ember meséli el a prófétaságtól menekülő próféta történetét, szinte menetközben döbbenve rá, hogy neki magának is vállalnia kell a rühelli küldetést, a bibliai idők pátosza nélkül, századunk sivár valóságában. Ezért folytatódik logikusan Verdes műsorában a Jónás könyve Jónás imájával, ahol a bibliai álarcot leveti a költő. Az első részből kiderül nemcsak az, hogy Verdes Tamás számára az előadói módszernél sokkal fontosabb maga a mű, hanem az is, hogy előadóestjét nem szánta önportrénak. Inkább Jónásként elmondja a közönségének azt, hogyan kellene élni, gondolkozva és örömet osztva — emberien. Minden verset ás prózai írást monodrámaként mond el, mintha előttünk gondolkodna, küzdené le kételyeit, félelmeit. Dicsérhetnénk Verdes Tamás szép beszédtechnikáját, világos, tiszta szövegértelmezését, de voltaképpen fölösleges is. Előadóművész nem érhet el hatást, ha ezek az előfeltételek nem adottak. Ha Verdes Tamás minden kellék, minden dekoráció nélkül egyszerűen, csak rábízva magát a művekre és saját szuggesztivitására, fogva tudja tartani közönségét másfél órán keresztül, ezzel azt is mondjuk, hogy a mesterség alapelemei észrevétlen, de szilárd aládúcolásul szolgálnak műsorához. (kartal)