Magyar Nemzet, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-02 / 77. szám
4 A televízió műsoráról épültMiiiiiiiKKiHiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiitt Hazai esték Annyi izgalom, vita, rokonáé ellenszenv után véget ért a magyar vidéki városok és pedagógiai főiskolák egy esztendős versengése a televízió nézőközönsége előtt. Ünnepi hangon illenék most méltatni a Hazai estéket az utolsó adás után. Mert végül is, minden kezdeti egyszerű és hétköznapi szerénységű szándék ellenére ünnepi műsor kerekedett ebből a monstre-vetélkedőből. Az elfogadott méltatásnál azonban célszerűbb tárgyilagos higgadtsággal szólni róla, majdani hasonló tévéműsorok hasznáért. Úgyszólván születése pillanatától figyeltem a Hazai estéket. Ott voltam a legelső „házi” sajtótájékoztatón, amelyen Liszkay Tamás, akinek fejéből a Hazai esték, ötlete majdnem teljes fegyverzetében kipattant, a későbbi adások szerkesztője elmondta, hogy egy nagy országos játékot szeretnének indítani a televíziónézők örömére és okulására. A téma, maga az ország, kevéssé ismert vagy nem eléggé sokoldalúan ismert városaival. A jelszó tehát a játékosság volt az induláskor, ezért nem is szerveztek „igazi” zsűrit a rendezők, ezért nem dolgoztak képzett riporterekkel, hanem játékos kedvre és bátorsági fiatalokkal, főiskolai hallgatókkal. A versengés sem indult komolynak kezdetben, a tizenegy adás mindegyikében minden részt vevő nyert valamiképpen, pontszámok és ranglisták szigorú sorrendje nélkül. Azután a játékos elem, hogy, hogy nem elveszett az adások során. A vetélkedő városok harci elszántsággal indultak küzdeni. Egyik-másik még uniformist is készített katonáinak — a riporterkedő diákoknak —, amint az valamirevaló hadviselésnél dukál. Órával mérték, melyik félnek hány perc jutott a helyi nevezetességek bemutatására, s aki egyszer szóhoz jutott városa nevében, mindent el akart mondani, ami tudást élete során összegyűjtött szülőföldjéről. A főiskolásoknak szánt mulatságos vagy furfangos feladványok fokozatosan elmaradtak az adásokból, helyüket átvették a begyakorolt, előkészített riportok. A fejlődő, modern ipari városok méltánytalannak tartották, hogy történelmi múltú, régi településekkel kerültek egy mérkőzésbe, a patinás hírű és rangú városkák pedig a műsorból kimaradt nevezetességeik miatt emeltek szót. Úgy hírlik, a Televízió címére rég nem érkezett annyi kifogásokkal és panaszokkal teli levél (szerkesztőségünknek is jutott belőlük néhány), mint a Hazai esték havonkénti jelentkezései idején. Érthető természetesen, hogy a városközösségek lakóhelyük lehető legteljesebb és legelőnyösebb bemutatkozását szerették volna viszontlátni a képernyőn. A nemes és jó szándékú patriotizmus vagy akár a lokálpatriotizmus azonban soha nem párosulhat lokálsovinizmussal. Amikor a Hazai esték egyik-másik adásában — a stúdióban helyet foglaló városi vezetők tárgyilagos magatartása ellenére — könnyek, indulatok és szenvedélyek csaptak össze a győzelemért, olykor az volt az érzése az embernek, hogy a lokálpatrióta „ki, ha én nem”szerű rátartiságának jelenségei elevenedtek meg. A szocialista hazafiság eszméjétől idegenek az efféle érzelmi reakciók. Megfontolandó tanulsága a sorozatnak az is, hogy a felnőtt televíziónézők nagy többsége még mindig nem tud eléggé felszabadultan játszani. Igaz, annak a generációnak a gyermekkorából, amelyet ma felnőttnek titulálhatunk, jobbára kimaradt az önfeledt játszadozás élménye. Világunk a mostani kisgyermekeket tanítja először céltudatosan játszani, mert most már erre is van időnk és erőnk, de őket sem, mindig okosan. A „játszani is engedd” költői parancsa azonban minden korosztályra érvényes. Az emberi teljesség sínyli meg, ha akár a középkoriaknak, akár az idősebbeknek a hétköznapjaiból hiányzik a könnyed mulatságok iránti készség. A televízióra nagy feladatok várnak még egy játékos kedvű és okos szórakozásokra vágyó közönség megszervezésében. Olyan műsorokat kell készíteniük a tévé munkatársainak — lehetőleg minél többet —, amelyeknek versenyláz, egymást előzés, villanykapcsolási hajcihő, szóviccek és kabarétréfák nélkül is örülni tud a nézők nagyobb része, örülni, mert szinte észrevétlenül felfedezett magának például városokat, tájakat, műemlékeket, embereket, felfedezett egy nagy közösséget, a hazáját. Mert végül is, az egyes adások zavaró kísérőjelenségeitől eltekintve, a Hazai esték sugárzásakor ez történt. Arra két-három hónap múltán már senki nem fog emlékezni, még az érdekelt felek sem, hogy a verseny végső hajrájában kié lett az első helyezés, hogy hány fordulóval előzték meg mondjuk a pécsi főiskolások a nyíregyháziakat. Ma már azt sem tudni, kinek juttatott több időt a műsorvezető (mert ő okolták mindig az időbeli eltolódásokért, mintha ókori idő istenként lett volna jelen a versenyben és nem Vitray Tamásként). AZ ügyesen modernizált Kecskemét esti fényeire, a szinte világvárossá növekedő Szolnok arányaira, a vásárhelyi fazekascsaládra, a kihaló népi mesterségek utolsó tudoraira, a soproni lelkészre, aki Bajcsy-Zsilinszky Endrével utoljára szót válthatott, sokáig emlékezni fognak azok is, akik kedvelték ezt a műsort, s azok is, akik nem. És végtére ők a fontosak, az emberek, akik a városokat építik és lakják, akik a hazát alkotják vidéken és Budapesten — Magyarországon. A bohóc felesége Egyre több szó esik manapság a színészfilmekről, az egy vagy egy-két eredeti tehetségű színművész ■ játékára építő megfilmesített történetekről. Nemeskürty István megállapítása szerint ezekben a filmekben annyira a színész „áll a felvevőgép előterében, hogy még a környezet is kulisszává csökken”. A televízió eddig még nemigen fedezte fel a maga számára a színészfilmekben, pontosabban a színész központú tévéjátékokban rejlő nagy lehetőségeket. A hazai televíziózás történetében először esett meg, hogy miután egy nagyszerű művészt, Dayka Margitot egyszer már meghódították a televízió műfaja számára a Fekete macska című emlékezetes tévészerepével, másodszorra már kifejezetten az ő színészi kvalitásaihoz illő forgatókönyvet kerestek és készíttettek. Dayka Margit csodálatosan tud bohóckodni, a szó művészi értelmében csodálatosan. Ezt a képességét már a Fekete macska egyes képsoraival is bebizonyította, noha ott nem került sor klasszikus bohóctréfákra. Mozgása, arcjátéka, szomorkásan nevettető és nevetségesen szánnivaló szerepe a történetben már akkor is a porondok legnagyobbjainak híresen eredeti csetlését-botlását idézte. És ha jól utánagondol az ember, az utóbbi esztendők villanásnyi emlékű Dayka-szerepeire, akár a mozifilmekben, akár a képernyőn, mindegyik alakításában ott virult a bölcs humor , és a gyermekien egyszerű kitárulkozó tisztaság, a bohócmesterség e két legfőbb szellemi kelléke. Kézesfekvő volt tehát, hogy a forgatókönyvíró Sólyom László valami olyan lehetőséget biztosított számára a neki címzett történetben, amelyben kedvére mókázhat, igazi cirkuszi mulattató módjára. A bohóc felesége ilyen történet volt, vagy majdnem ilyen. A cirkuszi fények iránt nosztalgiát érző villamosvezetőnő kettős világát életre keltő Dayka Margit végre felszabadultan komédiázhatott bohócmaszkkal és anélkül, meghatott és megható gyöngédséggel egy olykor feledett és lenézett öreg művészet iránt. A tévéjáték készítői azonban munka közbenmegfeledkeztek a színészfilmek legfőbb parancsáról és hatásuk leglényegesebb eleméről. Arról ugyanis, hogy a valóban nagy tehetségű művészt középpontba állító filmalkotásnál semmi más nem érdekes, csak ő, s amit általa és vele közöl a film a nézővel. Minden mellékfigura, minden máshonnan jövő moralizálás és intelem unalmas, hamis, érdektelen. Mit törődöm a professzor-papa pedagógiai puritanizmusával, meg a külföldet járt magyar anyanyelv-gyilkolásával (milyen elcsépelt história ráadásul mind a kettő!), ha Violin, a zenebohóc hegedül a cipőtalpán, hatalmas, szép szemével esendőn és büszkén pillantva körül a világban. Azt az esztétikai tanítást, amelyet a film magyarázni kívánt, a bohócművészet megbecsülését, Dayka Margit puszta jelenléte is megéreztette volna a közönséggel, az értelmiségi sznobságok fricskázása nélkül is. Elgondolni is jó játék, mennyivel több szín, vidámság, ötlet került volna a tévéfilmbe, ha az időpocsékoló és arányt tévesztő mellékjelenetek helyett (amelyekben lelkesen asszisztált Márkus László, Schütz Ila és Maros Gábor) főként Dayka Margitra figyelhetett volna a kamera és a rendező: Nemere László. Röviden Az elmúlt héten a televízió vendége volt az APN, a Novosztyi Hírügynökség. Bemutatott filmjeik — amelyeknek egy részét a Magyar Televízió munkatársaival közösen készítették — jól illusztrálták az APN-ben folyó munka sokoldalúságát. Csupa olyan riportot és tévédokumentuimot hoztak el a magyar nézőknek, amelyek a Szovjetunió jelenét mondják el a külföldiek számára is közérthetően, de ezek a helyi kötöttségű rövidfilmek valamely vonatkozásukban mindig érintik a külhoni nézők jelenét, többek között a magyar gazdasági, kulturális és tudományos életet is. Mint egy jól sikerült Nyitott könyv, olyan volt a Rossz egyedül című tévéjáték, Horváth Z. Gergely rendezése. Nemes György novellaterméséből adott ízelítőt a négy önálló jelenetből összefűzött film, az eredeti írások megkeresésére ösztönző kedvcsináló szándékkal. Kár, hogy a műsorszerkesztés ördöge miatt ennek az irodalmi ihletésű műsornak Thibault-ékkal kellett versengenie, a második programban. Ámbár meglehet, hogy a Thibault családot — nem a regényt, hanem a francia filmsorozatot — a hatodik rész idejére „kiismerte” annyira a hazai közönség, hogy a fiatal rendező és a hatvanötödik születésnapján ünnepelt író közös munkájának nem jelentett már komoly konkurrenciát a francia hírességek felvonultatásával egykedvűen a befejezés felé bandukoló, érdektelen sztárparádé. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet A RÁDIÓ MELLETT Kulturális Magazin Egyelőre még csak a szíves üdvözlés lelkiállapotában írhatok erről a most született, de nagyon hasznosnak ígérkező új műsorról. Tematikát, újat, tulajdonképpen alig nyújt ez a Kulturális Magazin, hiszen, mindaz, amiről itt szó kerül, más szempontok szerint már terítékre kerül a Színházi Magazinban, a Láttuk-hallottuk, az Új Zenei Újság adásaiban. Az újdonságot az összefoglaló kulturális jelleg adja, ami egyébként tematikai tágulást is jelent, mert így a tervek szerint fórumot kaphat itt a kultúra néhány olyan fontos területe, melyekkel eddig a Rádióban nem foglalkoztak rendszeresei): a népművészet, műemlékvédelem, ipari formatervezés. Azonkívül, a többi társműsorral együtt, ez a magazin tovább tökéletesíti a rádió tömegkommunikációs küldetését a művelődésben. A tömegkommunikációnak ugyanis a kultúrát nem csupán adnia, hanem magyaráznia és ajánlania is kell. Jó ajánlásokkal tehát sosem lehet túlzsúfolni a rádióműsort. A szerkesztőműsorvezető, Sediánszky János és körülötte több főszerkesztőség közös vállalkozása az első jó indítás után remélhetően friss marad és rugalmasan sokoldalú. Közlekedési műsorok A statisztikák és a magam tapasztalata szerint is rendkívül népszerűek a közlekedési műsorok. Ez azért jó dolog, mert mindaz, ami bennük elhangzik, egyre inkább mindannyiunk bőrére megy. (Emlékszem, amikor a ma már veteránnak számító, de változatlanul friss Csúcsforgalom debütált, elhangzottak olyan álnépi dohogások, hogy minek nálunk az „autós elitnek” rádióműsort készíteni? Az autózás mai méretei igazolták a műsoralapítókat. Ők tudták: nem akkor kell gátat építeni, amikor már itt az áradat.) Petress István érdeme, hogy megszületett és hogy ilyen népszerű lett a közlekedés, mint rádiótéma. A Csúcsforgalom mellett új műsorok nőttek, mint a Jó utat! okos és hasznosítható tanácsokat kínáló kirándulási magazinra, vagy a naprakész közlekedési aktualitásokra épülő Néhány perc járművezetőknek. És amint olvasom, készül A közlekedés iskolája című sorozat. Mindezekből kiemelném, mennyire fontos és feltétlenül továbbfejlesztendő a műsoroknak az a rétege, mely a közlekedés magatartásformáinak íratlan szabályaival foglalkozik. Éppen az íratlan szabályok miatt — ellentétben a KRESZ kötelező és bevágható szabályaival — itt az állandó dialógus és a népszerűsítés a legfőbb hatóerő. Divatot lehet csinálni, az értelmes és udvarias közlekedésből, mint ahogy ennek már vannak is alakuló jelei nálunk. Magnósok, figyelem! Minden jó műsort lehet még jobban csinálni. Még azt is, amelyiknek nincs egyéb célja, mint technikailag kiemelkedő felvételekkel szolgálni magnós zenevadászoknak. Ez a több éves, színvonalas műsor is megújult, Ambrus Kyri nemcsak mint énekes kitűnő, remekül bevált műsorvezetőnek, okos, tájékozott és rokonszenves csevegőnek is. Ő vezeti az adásokat és bizonyára sokak örömére közli a számok időtartamát is. Adás előtt negyed perces mérőhang hallható, a magnó helyes beállítására. Választ adnak a hallgatók műszaki kérdéseire. És a tervek szerint időnként egy-egy amatőr magnós műsorából is adnak részleteket. A megújulás tehát nemcsak technikai előrelépést jelent, de egyúttal lehetőséget ad arra, hogy a Magnósok, figyelem! eleven klubbá alakuljon. Görgey Gábor Havannában hétfő este a Hószakadás című film nagy sikerű bemutatójával megkezdődött a magyar filmhét. A Magyar Rádió „Ugrálós és kanyargós” című, Dimény Judit , által kisiskolásoknak készített zenei nevelő műsora nyerte a japán rádió és televízió idei „Prix Japan" nagydíját. co Magyar hét kezdődött hétfőn a lengyel televízióban, hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából. Szófiába utazott kedden a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének tánckara és népi zenekara. co Tstekovits Kálmán festőművész munkáiból „Budapest romokban és az újjáépült Budapest” címmel ma délután tárlat nyílik meg a Józsefvárosi Művelődési Ház helytörténeti kiállítótermében (VIII. József körút 70.). .Szerda, 1975. április 2. Balett Csontváryról A cédrus Bemutató az Operaházban AZ ELMÚLT IDŐSZAKBAN Operaházunk balettje főleg felújításokkal, illetve meglevő műsorok kiegészítésével fejlesztette repertoárját. Seregi László új, estét betöltő balettje így szükségképpen is az évad bemutatója lett. A premier közönsége ugyancsak e rangos ténynek kijáró érdeklődéssel áramlott a színházba, s egyben azzal a kíváncsisággal, hogy a sokoldalúságáról eddig is ismert Seregi milyen új gondolatokkal, koreográfiai megoldásokkal gazdagítja életművét. Új műve tervezésében a rendező és a koreográfus Sereginek legalábbis két nagy feladatot kellett megadania. Az egyik, hogy Csontváry Kosztka Tivadar életművéből ki tudja-e emelni — és természetesen a koreográfia eszközeivel ábrázolni — mindazt, ami a „a művész” életére, sorsára általánosítható lehet. Másrészt szerkesztési feladatává lett, hogy a kiválasztott és „átérzett” Csontváry-képeket, azok táncjeleneteit dramaturgiai erőszaktétel nélkül fűzze színpadi egységbe. A bemutatóból úgy tetszett, hogy a második kérdésre a koreográfus pozitív megoldást tudott kialakítani: anélkül, hogy „sztorit” kalapált volna Csontváry életrajzi adataiból, a lazán összefűzött színpadi képekkel megteremtette az új mű természetes egységét. Így, miközben tragikus sorsú festőnk pályaívének csúcsaira és mélypontjaira is sikerült rávilágítania, összhatásában szuverén táncművet hozott létre. Az első feladat megoldásáról már nehezebben alkothatunk egyértelmű ítéletet. Nem mintha a magány, a művészi megszállottság, a tépelődés, vagy az elismerés és a közösség sóvárgása nem jelenne meg kivehetően a balettben; a darab még a Csontváry-életrajz konkrétabb, jelentős mozzanataira is tesz célzásokat, pregnáns koreográfiai megfogalmazásban. Például a kudarcállapotok jeleneteiben, vagy a festő hallucinációira utaló, röpködő és szorongató szárnyas démonok táncával. A megvalósítás, az előadói belső hitel dolgában azonban a kétszereposztás premierje után még maradt kívánnivaló. A feladat megoldását így inkább tendenciájában lehet elismerni, legtöbb — de nem mindegyik — részletében. MILYEN TEHÁT az új balettmű? Hatásában ha nem pesszimista is,, legtöbb pontján kétségkívül nyomasztó. Nem is igen lehet ez másként a kiindulást adó Csontváry-életmű ismeretében. De éppen emiatt — a darab egészét tekintve — különösen indokolt lett, hogy adott formájában a balettet a Zarándoklás a cédrushoz zárja le: a táncképben megjelenő kollektív erő, a már-már áhítatosra forduló „popfesztivál”hangulat kellő kontrasztot, s némiképp feloldódást is nyújt az előző víziók gyötrő-nyomasztó sorozata után. Víziók? Nagy erénye a koreográfusnak, hogy balettje számos pontján Csontváry látásmódja szerint tudott önálló fogalmazású táncképeket kialakítani. A Sétalovaglás álomszerűen suhanó-ringatózó nőalakjai, a Siratófal vízióvá görbédő és tornyosodó vénei meggyőzően példázzák Seregi szemléleti azonosulását, s A magányos cédrus fátyolos táncképe ugyancsak felemelkedik Csontváry álomittas lírájához. ELŐADÓMŰVÉSZEINK legtöbbje pályafutása csúcsán kapta meg A cédrus vezető szerepeit. Áll ez a Művész szerepében Dózsa Imrére, de a Múzsát alakító Kékesi Máriára és Pártay Lillára, vagy a Fekete Asszonyt formáló Szumrák Verára és Csarnóy Katalinra is. Az utóbbi két évben feltűnt s még nagy jövő előtt álló Keveházi Gábor ugyancsak legjobb formáját mutatta. Érdekes módon azonban a darabban — legalábbis az első benyomások szerint — azok az előadók keltettek egyértelműen jó hatást, akikre elsősorban táncfeladat, s nem különleges koreográfiai gondolatközlés bízatott. A taorminai Sas szerepében ilyen volt Forgách József és Erdélyi Sándor különböző előadói színekkel, de mindketten nagyszerű, tűzijátékszerű táncot produkáltak. Egyébként épp a Sassal való tánckettős adott teret Dózsának és Keveházinak is, előadói értékeik maximumának megmutatására — az előbbi fenntartás tehát közel sem teljesítményük egészére vonatkozik. „Csupán” arról van szó, s ez éppen elég gond, ráadásul nem is most, először jelentkező gond, hogy előadóművészeink egy részénél a koreográfus gondolat interpretálása elsőrendűen a technikai végrehajtásra szorítkozik, s a közlés érzelmi-intellektuális része nincs eléggé elmélyítve, kimunkálva. Következésül el is sikkadhat a mondanivaló. Egy példa: a Sétalovaglás nagy tánckettőséről, éppen a darab egyik kulcspontjáról külön műsorfüzetbeli tájékoztatás nélkül nehezen tudhatjuk meg, hogy itt „a művész a Fekete Asszony kezébe helyezi sorsát”, hiába tárulnak szép formák a néző elé. Valami hiányzik, s nem könnyű eldönteni, hogy emiatt inkább az előadói szemlélet, vagy a betanítás szorul revízióra. Húsz évvel ezelőtt sok szó esett a Sztanyiszlavszkij-módszerről, balettek betanulásánál is. Azóta, az idő múlásával a módszernek olykor még az élcelődést is el kellett viselnie. Pedig jobb lenne nem elfeledni, hogy a maguk idején e módszer segítségével vált meggyőzővé A bahcsiszeráji szökőkút és egy sor más balettmű. Tagadhatatlan: időközben változtak ugyan a táncossal szemben támasztott követelmények, azonban az előadók belső nevelésére, szellemi-lelki habitusának csiszolására váltig nagy szükség mutatkozik — legfeljebb ennek új formáit kell megkeresni. A Béjart-balettek pozitív és negatív tanulságaival együtt erre — ne tűnjék ünneprontásnak — A cédrus bemutatója is figyelmeztet. AZ ÚJ BALETT SZERZŐGÁRDÁJÁBÓL Seregi és aszszisztense, Kaszás Ildikó mellett mindenekelőtt Hidas Frigyest, illetve kísérőzenéjét szükséges kiemelni. Munkáját Hidas dicséretes szerénységgel „nyilatkozatilag” is kíséretnek minősíti, a koreográfiai célok szolgálatában. Éppen ezért talán nem túlzó udvariasság, ha partitúrájának néhány önmagában, zeneileg is jelentős pontjára hívjuk fel a figyelmet. Ilyen kiemelkedő résznek mutatkozik a Sétalovaglás egésze, vagy a Taormina-kép férfi tánckettősének zenei megfogalmazása, s különösen A magányos cédrus panaszos, fuvolától vezetett tétele. A zenemű előadása az Operaházban egyúttal új balettkarmestert is avatott: a megbízhatóságát ezúttal is tanúsító Pál Tamás mellett most, a második szereposztás dirigenseként Sándor János kapcsolódott a balett munkájához, mindjárt igen dinamikus vezényléssel. A SZCENIKAI ÖSSZKÉPET máskor is sugalmazó Seregi elképzelései nyomán Forray Gábor ezúttal igen mértéktartó színpadképeket tervezett, egyszerre szolgálva a szükséges illúziót és a táncok szabad érvényesülését. (Tudvalévően a kettő nem mindig szokott együtt járni.) Szerencsésnek érződött a Csontváry-képek vetítésének adott módja is, az, hogy Taormina vagy a Sétalovaglás csak emlékeztetnének tűnt fel a háttérben, de nem a színpadképek teljes időtartamára; a kép így nem nyomta el a színpadi táncképet, s ugyanakkor nem süllyedt statikus illusztrációvá sem. Márk Tivadar jelmezeiből azok váltak konstruktív alkatelemekké a darab egészében, amelyek a Csontváry-mintázathoz szorosabban kötődtek, így különösen a Siratófal vénei, vagy a Sétalovaglás hölgyalakjai. A taorminai Nap barokkos figurája, vagy a pesti úrinőkre emlékeztető siratóaszszonyok sajnos már kiütköztek adott környezetük kívánatos stílusából. Mindent egybevetve: Operaházunk balettrepertoárja nem hibátlan, de számottevő balettművel gyarapodott, amely — már témaválasztásánál fogva is — számíthat a szélesebb körű érdeklődésre. Maácz László