Magyar Nemzet, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-02 / 77. szám

4 A televízió műsoráról épültMiiiiiiiKKiHiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiitt Hazai esték Annyi izgalom, vita, rokon­áé ellenszenv után véget ért a magyar vidéki városok és pedagógiai főiskolák egy esz­tendős versengése a televízió nézőközönsége előtt. Ünnepi hangon illenék most méltatni a Hazai estéket az utolsó adás után. Mert végül is, minden kezdeti egyszerű és hétközna­pi szerénységű szándék elle­nére ünnepi műsor kerekedett ebből a monstre-vetélkedőből. Az elfog­adott méltatásnál azonban célszerűbb tárgyila­gos higgadtsággal szólni róla, majdani hasonló tévéműsorok hasznáért. Úgyszólván születése pilla­natától figyeltem a Hazai es­téket. Ott voltam a legelső „házi” sajtótájékoztatón, ame­lyen Liszkay Tamás, akinek fejéből a Hazai esték, ötlete majdnem teljes fegyverzeté­ben kipattant, a későbbi adá­sok szerkesztője elmondta, hogy egy nagy országos játé­kot szeretnének indítani a televíziónézők örömére és oku­lására. A téma, maga az or­szág, kevéssé ismert vagy nem eléggé sokoldalúan ismert vá­rosaival. A jelszó tehát a játé­kosság volt az induláskor, ezért nem is szerveztek „iga­zi” zsűrit a rendezők, ezért nem dolgoztak képzett ripor­terekkel, hanem játékos ked­­vre és bátorsági fiatalokkal, főiskolai hallgatókkal. A ver­sengés sem indult komoly­nak kezdetben, a tizenegy adás mindegyikében minden­­ részt vevő nyert valamikép­pen, pontszámok és ranglisták szigorú sorrendje nélkül. Azután a játékos elem, hogy, hogy nem elveszett az adások során. A vetélkedő vá­rosok harci elszántsággal in­dultak küzdeni. Egyik-másik még uniformist is készített katonáinak — a riporterkedő diákoknak —, amint az vala­mirevaló hadviselésnél dukál. Órával mérték, melyik félnek hány perc jutott a helyi ne­­­vezetességek bemutatására, s aki egyszer szóhoz jutott vá­rosa nevében, mindent el akart mondani, ami tudást élete során összegyűjtött szü­lőföldjéről. A főiskolásoknak szánt mulatságos vagy furfan­gos feladványok fokozatosan elmaradtak az adásokból, he­lyüket átvették a begyakorolt, előkészített riportok. A­­ fejlő­dő, modern ipari városok méltánytalannak tartották, hogy történelmi múltú, régi településekkel kerültek egy mérkőzésbe, a patinás hírű és rangú városkák pedig a mű­sorból kimaradt nevezetessé­geik miatt emeltek szót. Úgy hírlik, a Televízió címére rég nem érkezett annyi kifogások­kal és panaszokkal teli levél (szerkesztőségünknek is jutott belőlük néhány), mint a Ha­zai esték havonkénti jelent­kezései idején. Érthető természetesen, hogy a városközösségek lakóhelyük lehető legteljesebb és legelő­nyösebb bemutatkozását sze­­­­rették volna viszontlátni a képernyőn. A nemes és jó szándékú patriotizmus vagy akár a lokálpatriotizmus azon­ban soha nem párosulhat lo­kálsovinizmussal. Amikor a Hazai esték egyik-másik adá­sában — a stúdióban helyet foglaló városi vezetők tárgyi­lagos magatartása ellenére — könnyek, indulatok és szen­vedélyek csaptak össze a győ­zelemért, olykor az volt az érzése az embernek, hogy a lokálpatrióta „ki, ha én nem”­­szerű rátartiságának jelensé­gei elevenedtek meg. A szo­cialista hazafiság eszméjétől idegenek az efféle érzelmi re­akciók. Megfontolandó tanulsága a sorozatnak az is, hogy a fel­nőtt televíziónézők nagy több­sége még mindig nem tud eléggé felszabadultan játszani. Igaz, annak a generációnak a gyermekkorából, amelyet ma felnőttnek titulálhatunk, job­bára kimaradt az önfeledt játszadozás élménye. Vilá­gunk a mostani kisgyerme­keket tanítja először céltuda­tosan játszani, mert most már erre is van időnk és erőnk­­, de őket sem, mindig okosan. A „játszani is engedd” költői parancsa azonban minden korosztályra érvényes. Az em­beri teljesség sínyli meg, ha akár a középkoriaknak, akár az idősebbeknek a hétköz­napjaiból hiányzik a könnyed mulatságok iránti készség. A televízióra nagy feladatok várnak még egy játékos ked­vű és okos szórakozásokra vágyó közönség megszervezé­sében. Olyan műsorokat kell készíteniük a tévé munkatár­sainak — lehetőleg minél töb­bet —, amelyeknek verseny­láz, egymást­ előzés, villany­kapcsolási hajcihő, szóviccek és kabarétréfák nélkül is örülni tud a nézők nagyobb része, örülni, mert szinte ész­revétlenül felfedezett magá­nak például városokat, tája­kat, műemlékeket, embereket,­­ felfedezett egy nagy kö­zösséget, a hazáját. Mert végül is, az egyes adá­sok zavaró kísérőjelenségeitől eltekintve, a Hazai esték su­gárzásakor ez történt. Arra két-három hónap múltán már senki nem fog emlékezni, még az érdekelt felek sem, hogy a verseny végső hajrájában kié lett az első helyezés, hogy hány fordulóval előzték meg mondjuk a pécsi főiskolások a nyíregyháziakat. Ma már azt sem tudni, kinek juttatott több időt a műsorvezető (mert ő okolták mindig az időbeli eltolódásokért, mintha ókori idő­ istenként lett volna jelen a versenyben és nem Vitray Tamásként). AZ­ ügyesen mo­dernizált Kecskemét esti fé­nyeire, a szinte világvárossá növekedő Szolnok arányaira, a vásárhelyi fazekascsaládra, a kihaló népi mesterségek utolsó tudoraira, a soproni lelkészre, aki Bajcsy-Zsi­­linszky Endrével utoljára szót válthatott, sokáig emlékezni fognak azok is, akik kedvel­ték ezt a műsort, s azok is, akik nem. És végtére ők a fontosak, az emberek, akik a városokat építik és lakják, akik a hazát alkotják vidéken és Budapesten — Magyaror­szágon. A bohóc felesége Egyre több szó esik manap­ság a színészfilmekről, az egy vagy egy-két eredeti tehetsé­gű színművész ■ játékára építő megfilmesített történetekről. Nemeskürty István megálla­pítása szerint ezekben a fil­mekben annyira a színész „áll a felvevőgép előterében, hogy még a környezet is ku­lisszává csökken”. A televízió eddig még nemigen fedezte fel a maga számára a színész­­filmekben, pontosabban a színész központú tévéjátékok­ban rejlő nagy lehetőségeket. A hazai televíziózás történeté­ben először esett meg, hogy miután egy nagyszerű mű­vészt, Dayka Margitot egyszer már meghódították a televízió műfaja számára a Fekete macska című emlékezetes té­vészerepével, másodszorra már kifejezetten az ő színészi kvalitásaihoz illő forgató­­könyvet kerestek és készíttet­tek. Dayka Margit csodálatosan tud bohóckodni, a szó művé­szi értelmében csodálatosan. Ezt a képességét már a Feke­te macska egyes képsoraival is bebizonyította, noha ott nem került sor klasszikus bo­hóctréfákra. Mozgása, arcjá­téka, szomorkásan nevettető és nevetségesen szánnivaló szerepe a történetben már ak­kor is a porondok legna­gyobbjainak híresen eredeti csetlését-botlását idézte. És ha jól utánagondol az ember, az utóbbi esztendők villanásnyi emlékű Dayka-szerepeire, akár a mozifilmekben, akár a képernyőn, mindegyik alakítá­sában ott virult a bölcs hu­mor , és a gyermekien egysze­rű kitárulkozó tisztaság, a bo­hócmesterség e két legfőbb szellemi kelléke. Kézesfekvő volt tehát, hogy a forgató­­könyvíró Sólyom László vala­mi olyan lehetőséget biztosí­tott számára a neki címzett történetben, amelyben kedvé­re mókázhat, igazi cirkuszi mulattató módjára. A bohóc felesége ilyen történet volt, vagy majdnem ilyen. A cirku­szi fények iránt nosztalgiát érző villamosvezetőnő kettős világát életre keltő Dayka Margit végre felszabadultan komédiázhatott bohócmaszk­kal és anélkül, meghatott és megható gyöngédséggel egy olykor feledett és­ lenézett öreg művészet iránt. A tévéjáték készítői azonban munka köz­ben­­megfeledkeztek a színész­filmek legfőbb parancsáról és hatásuk leglényegesebb ele­méről. Arról ugyanis, hogy a valóban nagy tehetségű mű­vészt középpontba állító film­alkotásnál semmi más nem érdekes, csak ő, s amit általa és vele közöl a film a néző­vel. Minden mellékfigura, minden máshonnan jövő mo­­ralizálás és intelem unalmas, hamis, érdektelen. Mit törő­döm a professzor-papa peda­gógiai puritanizmusával, meg a külföldet járt magyar anya­­nyelv-gyilkolásával (milyen elcsépelt história ráadásul mind a kettő!), ha Violin, a zenebohóc hegedül a cipőtal­­pán, hatalmas, szép szemé­vel esendőn és büszkén pil­lantva körül a világban. Azt az esztétikai tanítást, amelyet a film magyarázni kívánt, a bohócművészet megbecsülését, Dayka Margit puszta jelenlé­te is megéreztette volna a kö­zönséggel, az értelmiségi sznobságok fricskázása nélkül is. Elgondolni is jó játék, mennyivel több szín, vidám­ság, ötlet került volna a tévé­filmbe, ha az időpocsékoló és arányt tévesztő mellékjelene­tek helyett (amelyekben lel­kesen asszisztált Márkus Lász­ló, Schütz Ila és Maros Gábor) főként Dayka Margitra figyel­hetett volna a kamera és a rendező: Nemere László. Röviden Az elmúlt héten a televízió vendége volt az APN, a No­­vosztyi Hírügynökség. Bemu­tatott filmjeik — amelyeknek egy részét a Magyar Televí­zió munkatársaival közösen készítették — jól illusztrálták az APN-ben folyó munka sok­oldalúságát. Csupa olyan ri­portot és tévédokumentuimot hoztak el a magyar nézőknek, amelyek a Szovjetunió jele­nét mondják el a külföldiek számára is közérthetően, de ezek a helyi kötöttségű rövid­filmek valamely vonatkozá­sukban mindig érintik a kül­honi nézők jelenét, többek kö­zött a magyar gazdasági, kul­turális és tudományos életet is. Mint egy jól sikerült Nyi­tott könyv, olyan volt a Rossz egyedül című tévéjáték, Hor­váth Z. Gergely rendezése. Nemes György novellatermé­séből adott ízelítőt a négy ön­álló jelenetből összefűzött film, az eredeti írások meg­keresésére ösztönző kedvcsi­náló szándékkal. Kár, hogy a műsorszerkesztés ördöge miatt ennek az irodalmi ihletésű műsornak Thibault-ékkal kel­lett versengenie, a második programban. Ámbár megle­het, hogy a Thibault családot — nem a regényt, hanem a francia filmsorozatot — a ha­todik rész idejére „kiismer­te” annyira a hazai közönség, hogy a fiatal rendező és a hatvanötödik születésnapján ünnepelt író közös munkájá­nak nem jelentett már komoly konkurrenciát a francia híres­ségek felvonultatásával egy­kedvűen a befejezés felé ban­dukoló, érdektelen sztárpará­dé. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet A RÁDIÓ MELLETT Kulturális Magazin Egyelőre még csak a szíves üdvözlés lelkiállapotában ír­hatok erről a most született, de nagyon hasznosnak ígérke­ző új műsorról. Tematikát, újat, tulajdonképpen alig nyújt ez a Kulturális Maga­zin, hiszen, mindaz, amiről itt szó kerül, más szempontok szerint már terítékre kerül a Színházi Magazinban, a Lát­­tuk-hallottuk, az Új Zenei Új­ság adásaiban. Az újdonságot az összefoglaló kulturális jel­leg adja, ami egyébként tema­tikai tágulást is jelent, mert így a tervek szerint fórumot kaphat itt a kultúra néhány olyan fontos területe, me­lyekkel eddig a Rádióban nem foglalkoztak rendszeresei): a népművészet, műemlékvéde­lem, ipari formatervezés. Azonkívül, a többi társ­műsorral együtt, ez a magazin tovább tökéletesíti a rádió tö­megkommunikációs küldeté­sét a művelődésben. A tömeg­kommunikációnak ugyanis a kultúrát nem csupán adnia, hanem magyaráznia és aján­lania is kell. Jó ajánlásokkal tehát sosem lehet túlzsúfolni a rádióműsort. A szerkesztő­­műsorvezető, Sediánszky Já­nos és körülötte több főszer­kesztőség közös vállalkozása az első jó indítás után remél­hetően friss marad és rugal­masan sokoldalú. Közlekedési műsorok A statisztikák és a magam tapasztalata szerint is rendkí­vül népszerűek a közlekedési műsorok. Ez azért jó dolog, mert mindaz, ami bennük el­hangzik, egyre inkább mind­annyiunk bőrére megy. (Em­lékszem, amikor a ma már veteránnak számító, de válto­zatlanul friss Csúcsforgalom debütált, elhangzottak olyan álnépi dohogások, hogy minek nálunk az „autós elitnek” rá­dióműsort készíteni? Az autó­zás mai méretei igazolták a műsoralapítókat. Ők tudták: nem akkor kell gátat építeni, amikor már itt az áradat.) Petress István érdeme, hogy megszületett és hogy ilyen népszerű lett a közlekedés, mint rádiótéma. A Csúcsfor­galom mellett új műsorok nőttek, mint a Jó utat! okos és hasznosítható tanácsokat kínáló kirándulási magazinra, vagy a naprakész közlekedési aktualitásokra épülő Néhány perc járművezetőknek. És amint olvasom, készül A köz­lekedés iskolája című sorozat. Mindezekből kiemelném, mennyire fontos és feltétle­nül továbbfejlesztendő a mű­soroknak az a rétege, mely a közlekedés magatartásformái­nak íratlan szabályaival fog­lalkozik. Éppen az íratlan sza­bályok miatt — ellentétben a KRESZ kötelező és bevágható szabályaival — itt az állandó dialógus és a népszerűsítés a legfőbb hatóerő. Divatot lehet csinálni, az értelmes és udva­rias közlekedésből, mint ahogy ennek már vannak is alakuló jelei nálunk. Magnósok, figyelem! Minden jó műsort lehet még jobban csinálni. Még azt is, amelyiknek nincs egyéb célja, mint technikailag kiemelkedő felvételekkel szolgálni mag­nós zenevadászoknak. Ez a több éves, színvonalas műsor is megújult, Ambrus Kyri nem­csak mint énekes kitűnő, re­mekül bevált műsorvezető­nek, okos, tájékozott és ro­konszenves csevegőnek is. Ő vezeti az adásokat és bizo­nyára sokak örömére közli a számok időtartamát is. Adás előtt negyed perces mérőhang hallható, a magnó helyes be­állítására. Választ adnak a hallgatók műszaki kérdéseire. És a tervek szerint időnként egy-egy amatőr magnós mű­sorából is adnak részleteket. A megújulás tehát nemcsak technikai előrelépést jelent, de egyúttal lehetőséget ad ar­ra, hogy a Magnósok, figye­lem! eleven klubbá alakul­jon. Görgey Gábor Havannában hétfő este a Hószakadás című film nagy sikerű bemutatójával megkez­dődött a magyar filmhét. A Magyar Rádió „Ugrálós és kanyargós” című, Dimény Judit , által kisiskolásoknak készített zenei nevelő műsora nyerte a japán rádió és tele­vízió idei „Prix Japan" nagy­díját. co Magyar hét kezdődött hét­főn a lengyel televízióban, hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából. Szófiába utazott kedden a Magyar Néphadsereg Mű­vészegyüttesének tánckara és népi zenekara. co Tstekovits Kálmán festő­művész munkáiból „Budapest romokban és az újjáépült Bu­dapest” címmel ma délután tárlat nyílik meg a Józsefvá­rosi Művelődési Ház helytör­téneti kiállítótermében (VIII. József körút 70.). .Szerda, 1975. április 2. Balett Csontváryról A cédrus Bemutató az Operaházban AZ ELMÚLT IDŐSZAKBAN Operaházunk balettje főleg felújításokkal, illetve meglevő műsorok kiegészítésével fej­lesztette repertoárját. Seregi László új, estét betöltő balett­je így szükségképpen is az évad bemutatója lett. A premier kö­zönsége ugyancsak e rangos ténynek kijáró érdeklődéssel áramlott a színházba, s egyben azzal a kíváncsisággal, hogy a sokoldalúságáról eddig is is­mert Seregi milyen új gondo­latokkal, koreográfiai megol­dásokkal gazdagítja életművét. Új műve tervezésében a ren­dező és a koreográfus Seregi­nek legalábbis két nagy felada­tot kellett megadania. Az egyik, hogy Csontváry Kosztka Tiva­dar életművéből ki tudja-e emelni — és természetesen a koreográfia eszközeivel ábrá­zolni — mindazt, ami a „a művész” életére, sorsára álta­lánosítható lehet. Másrészt szerkesztési feladatává lett, hogy a kiválasztott és „átér­­zett” Csontváry-képeket, azok táncjeleneteit dramaturgiai erőszaktétel nélkül fűzze szín­padi egységbe. A bemutatóból úgy tetszett, hogy a második kérdésre a koreográfus pozitív megoldást tudott kialakítani: anélkül, hogy „sztorit” kalapált volna Csontváry életrajzi adataiból, a lazán összefűzött színpadi ké­pekkel megteremtette az új mű természetes egységét. Így, mi­közben tragikus sorsú festőnk pályaívének csúcsaira és mély­pontjaira is sikerült rávilágí­tania, összhatásában szuverén táncművet hozott létre. Az első feladat megoldásá­ról már nehezebben alkotha­tunk egyértelmű ítéletet. Nem mintha a magány, a művészi megszállottság, a tépelődés, vagy az elismerés és a közös­ség sóvárgása nem jelenne meg kivehetően a balettben; a darab még a Csontváry-élet­­rajz konkrétabb, jelentős moz­zanataira is tesz célzásokat, pregnáns koreográfiai megfo­galmazásban. Például a ku­darcállapotok jeleneteiben, vagy a festő hallucinációira utaló, röpködő és szorongató szárnyas démonok táncával. A megvalósítás, az előadói belső hitel dolgában azonban a két­­szereposztás premierje után még maradt kívánnivaló. A feladat megoldását így inkább tendenciájában lehet elismerni, legtöbb — de nem mindegyik — részletében. MILYEN TEHÁT az új ba­lettmű? Hatásában ha nem pesszimista is,, legtöbb pontján kétségkívül nyomasztó. Nem is igen lehet ez másként a ki­indulást adó Csontváry-életmű ismeretében. De éppen emiatt — a darab egészét tekintve — különösen indokolt lett, hogy adott formájában a balettet a Zarándoklás a cédrushoz zárja le: a táncképben megjelenő kollektív erő, a már-már áhí­­tatosra forduló „popfesztivál”­­hangulat kellő kontrasztot, s némiképp feloldódást is nyújt az előző víziók gyötrő-nyo­­masztó sorozata után. Víziók? Nagy erénye a ko­reográfusnak, hogy balettje számos pontján Csontváry lá­tásmódja szerint tudott önálló fogalmazású táncképeket ki­alakítani. A Sétalovaglás álom­szerűen suhanó-ringatózó nő­alakjai, a Siratófal vízióvá gör­bédő és tornyosodó vénei meggyőzően példázzák Seregi szemléleti azonosulását, s A magányos cédrus fátyolos tánc­képe ugyancsak felemelkedik Csontváry álomittas lírájához. ELŐADÓMŰVÉSZEINK leg­többje pályafutása csúcsán kapta meg A cédrus vezető szerepeit. Áll ez a Művész sze­repében Dózsa Imrére, de a Múzsát alakító Kékesi Máriá­ra és Pártay Lillára, vagy a Fekete Asszonyt formáló Szumrák Verára és Csarnóy Katalinra is. Az­ utóbbi két évben feltűnt s még nagy jö­vő előtt álló Keveházi Gábor ugyancsak legjobb formáját mutatta. Érdekes módon azonban a darabban — legalábbis az első benyomások szerint — azok az előadók keltettek egyértelműen jó hatást, akikre elsősorban táncfeladat, s nem különleges koreográfiai gondolatközlés bízatott. A taorminai Sas sze­repében ilyen volt Forgách Jó­zsef és Erdélyi Sándor­­ kü­lönböző előadói színekkel, de mindketten nagyszerű, tűzijá­tékszerű táncot produkáltak. Egyébként épp a Sassal való tánckettős adott teret Dózsá­nak és Keveházinak is, elő­adói értékeik maximumának megmutatására — az előbbi fenntartás tehát közel sem tel­jesítményük egészére vonatko­zik. „Csupán” arról van szó, s ez éppen elég gond, ráadá­sul nem is most, először jelent­kező gond, hogy előadóművé­szeink egy részénél a koreográ­fus­ gondolat interpretálása el­sőrendűen a technikai végre­hajtásra szorítkozik, s a közlés érzelmi-intellektuális része nincs eléggé elmélyítve, ki­munkálva. Következésül el is sikkadhat a mondanivaló. Egy példa: a Sétalovaglás nagy tánckettőséről, éppen a darab egyik kulcspontjáról kü­lön műsorfüzetbeli tájékoztatás nélkül nehezen tudhatjuk meg, hogy itt „a művész a Fekete Asszony kezébe helyezi sorsát”, hiába tárulnak szép formák a néző elé. Valami hiányzik, s nem könnyű eldönteni, hogy emiatt inkább az előadói szem­lélet, vagy a betanítás szorul revízióra. Húsz évvel ezelőtt sok szó esett a Sztanyiszlavszkij-mód­szerről, balettek betanulásá­nál is. Azóta, az idő múlásá­val a módszernek olykor még az élcelődést is el kellett vi­selnie. Pedig jobb lenne nem elfeledni, hogy a maguk idején e módszer segítségével vált meggyőzővé A bahcsiszeráji szökőkút és egy sor más balett­mű. Tagadhatatlan: időközben változtak ugyan a táncossal szemben támasztott követelmé­nyek, azonban az előadók bel­ső nevelésére, szellemi-lelki habitusának csiszolására váltig nagy szükség mutatkozik — legfeljebb ennek új formáit kell megkeresni. A Béjart-ba­­lettek pozitív és negatív tanul­ságaival együtt erre — ne tűnjék ünneprontásnak — A cédrus bemutatója is figyel­meztet. AZ ÚJ BALETT SZERZŐ­GÁRDÁJÁBÓL Seregi és asz­­szisztense, Kaszás Ildikó mel­lett mindenekelőtt Hidas Fri­gyest, illetve kísérőzenéjét szükséges kiemelni. Munkáját Hidas dicséretes szerénységgel „nyilatkozatilag” is kíséretnek minősíti, a koreográfiai célok szolgálatában. Éppen ezért ta­lán nem túlzó udvariasság, ha partitúrájának néhány önma­gában, zeneileg is jelentős pontjára hívjuk fel a figyel­met. Ilyen kiemelkedő résznek mutatkozik a Sétalovaglás egé­sze, vagy a Taormina-kép fér­fi tánckettősének zenei megfo­galmazása, s különösen A ma­gányos cédrus panaszos, fuvo­lától vezetett tétele. A zenemű előadása az Ope­­raházban egyúttal új balett­­karmestert is avatott: a meg­bízhatóságát ezúttal is tanúsí­tó Pál Tamás mellett most, a második szereposztás dirigen­seként Sándor János kapcsoló­dott a balett munkájához, mi­ndjárt igen dinamikus ve­zényléssel. A SZCENIKAI ÖSSZKÉPET máskor is sugalmazó Seregi elképzelései nyomán Forray Gábor ezúttal igen mértéktar­tó színpadképeket tervezett, egyszerre szolgálva a szüksé­ges illúziót és a táncok szabad érvényesülését. (Tudvalévően a kettő nem mindig szokott együtt járni.) Szerencsésnek érződött a Csontváry-képek­ vetítésének adott módja is, az, hogy Taormina vagy a Sétalo­vaglás csak emlékeztetnének tűnt fel a háttérben, de nem a színpadképek teljes időtarta­mára; a kép így nem nyomta el a színpadi táncképet, s ugyanakkor nem süllyedt sta­tikus illusztrációvá sem. Márk Tivadar jelmezeiből azok váltak konstruktív alkat­elemekké a darab egészében, amelyek a Csontváry-mintá­­zathoz szorosabban kötődtek, így különösen a Siratófal vé­nei, vagy a Sétalovaglás hölgy­alakjai. A taorminai Nap ba­rokkos figurája, vagy a pesti úrinőkre emlékeztető siratóasz­­szonyok sajnos már kiütköz­tek adott környezetük kívána­tos stílusából. Mindent egybevetve: Opera­házunk balettrepertoárja nem hibátlan, de számottevő balett­művel gyarapodott, amely — már témaválasztásánál fogva is — számíthat a szélesebb körű érdeklődésre. Maácz László

Next