Magyar Nemzet, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

10 * Harangkongatók Jegyzet egy irodalmi gyűjteményhez A MARGIT-HÍD pesti híd­főjénél levő „Ilkovics” cuk­rászdáról — a „kis i­-ről, ahogyan azt a törzsvendégek a negyvenes évek elején hívták — meg-megemlékeztek az el­múlt esztendőikben. Nem lehet azonban nem szólni újra er­ről a vendéglátóipari helyiség­ről, pontosabban annak sze­rény „mélyvize”-ről, amelynek bejáratánál ott állott egy kis, gömböc ruhatárosnő — „Guri­­guri, az elegáns világ ruhafo­gasa” —, hogy szombatonként lehetőleg eltorlaszolja az ille­téktelenek útját. Az . Amíg szívük dobog ..címmel a Magvetőnél most megjelent vére- és novellagyűjtemény óhatatlanul a kortárs — és krónikás — emlékezetébe idézi „Guri-guri”-t, aki különösen melegen üdvözölte (ruhatáros­nő létére?) azokat a vendége­ket, akik fagyos télidőben sem hordtak felsőkabátot. A cukrászda ma is megvan, még a „mélyvíz” is. Elpárol­gott azonban — mint a tenger, amelybe különösen Lukács László szeretett burkolózni — „Guri-guri”, el Lukács László és el a „mélyvíz”-et annak idején, szombat délutánonként és esténként benépesítő költő- és írótársaság. Még azoknak is, akik élnek közülük — a többség már nem él! — el­párolgott az ifjúsága. Nemcsak kabáttalanok, nem­­csak­ szegények, hanem üldö­zöttek is voltak „Guri-guri” egykori védencei. És nemcsak azért, mert a hatóságoknak egyszerűen kedvük volt üldöz­ni őket — sok ilyen üldözött is élt a városban, amíg csak meg nem haltak —, hanem mert volt ok is üldöztetésük­re. Ám ha az ügyészek, a rendőrök rendje, meg a kato­nai, meg büntetőtábori behí­vók, mind sűrűbben nyúltak is bele e többségükben nappal munkások, este papír elé ülő fiatalok és kevésbé fiatalok közé, akik még éltek és eljö­hettek, azok el is jöttek, vi­tatkozni, kávét, teát (néha csak „sima” vizet) fogyasztani, egymás látásából is erőt me­ríteni a „kis Il”-be. Aztán jött a Nagy Zivatar , amelyről Vészi Endre szólt, a vésnök és költő, két büntetőtábor között, az egyik „M”-betűs antológiá­ban. Most már nemcsak meg­tizedelődött, de meg is felező­dött a sereg. Sokan elpusztul­tak, egy részüknek még a ne­vét is feledték. Egy olyan vi­lágban, amelyről pedig annyit álmodoztak, és amelyekért verseikben — és nemcsak azokban! — küzdöttek is. A FELEDÉS ELLEN, az egy ideje megindult „felfedezői” folyamat gazdagítása érdeké­ben kongatja a harangot az a majd hatszáz oldalas gyűjte­mény, amelynek címlapján Dési-Huber István töprengő munkást ábrázoló, megragadó egyszerűségű rajza látható. Az egyik szerkesztő, Benjámin László — szintén a cukrászda volt vendége — azt írja Be­vezetőjében, hogy a több mint kétszáz verset, rövid elbeszé­lést tartalmazó kötet „a fel­­szabadulást megelőző évtized antifasiszta korszakáról” kí­ván — a maga módján — ké­pet adni. Éppen ezért is ejt, tudatosan, bizonyos arányta­lanságokat. „A szándék az, hogy ebben a könyvben az ismeretlen arcok kerüljenek előre, azok kapjanak erősebb megvilágítást”. Egyrészt azért, hogy jobban lássák a mai ol­vasók: sokan voltak, akik — az irodalom fegyverzetében — vállalták a harcot a rossz ellen, a jó ügyért. Másrészt, mert nem kevesen a kötet het­ven költőjéből, írójából (töb­ben azok közül is, kiket el­pusztított a fasizmus) ma már a köztudat „szereplői”, ismert és elismert részesei a magyar irodalomnak, akiket nem kell külön bemutatni. Vannak azonban köztük, Benjámin Lászlóval szólva, „torzóban maradt pályájú­ művű fiatal írók”, akiknek alkotásait fel­idézve, jobban értjük meg nemzeti irodalmunk egyik erős ága a szocialista irodalom ki­érlelt művű kiválóságait is. Hiszen a nagyok sem a sem­miből nőttek naggyá, őket is segítette — a magyar iroda­lom és világirodalom éltető hagyományai mellett — az értő társak tágabb közössége. És amikor a kötet szerkesztésé­ben való részvételével nem pusztán ifjúsága társait, ha­nem egy korszak (egyes rész­­­­leteiben rejtve maradt) törek­véseit kutató Benjámin a fia­talon megölt munkásköltőt, Salamon Ferencet idézi, akkor is azt a szellemi talajt mutatja fel, amely nélkül még József Attila és Radnóti Miklós sem érthető meg igazán. Hiszen az alig ismert nevű és művű költő, a „kis II” kedvelt „Fren­­ci”-je, halálba vezető útján írta meg egyik legszebb, leg­nagyobb versét, amelyben — megint csak Benjáminnal szólva, mint „önmaga sorsa fölé nőtt közösségi ember” — egy közösség reményeit és le­hetőségeit rögzítette a vélet­lenül megmaradt papírdarab­ra. MÁR EZÉRT IS meg kellett újra szólaltatni a régi Nép­­szavá­ban, kis példányszámú, a közkönyvtárakból is eltűnt füzetekben megjelent verse­ket, novellákat, amelyek egy része úgy kifoszlott a köztu­datból, mintha meg sem írták volna azokat. A kötet szer­kesztői — Benjámin mellett Illés László és Markovits Györgyi — szinte a Salamon Ferenc elkallódásra ítélt ver­sét megmentő (ám ez esetben tudatos) véletlen szerepét töl­tik be. Hogy — homályba ve­sző arcélek megvilágításával is — mozgásában láttassanak egy zivataros, majd vérzivata­ros évtizedet. Hogy jobban értsük, hogy megértsük egy­általán mit mondott erről a korról például Pásztor Béla, aki nem a szétömlő látomá­sok menekülő, nosztalgikus poétája volt, aminek e már­tírhalált halt nagyszerű költőt egyidőben még barátai is vél­ték. (S amely hiedelem nyil­ván hozzájárult ahhoz, hogy annyi éven hallgattunk róla.) A Harangkongatás, de a kö­tetben szereplő többi Pásztor­vers is azt mutatja, hogy alle­gorikus képeivel, a költészet áttételes eszközeivel a barbár erők ellen mozgósított Pász­tor Béla. Hogy nemcsak nagy­szerű, hanem nagy költő volt. És nem csupán harcra kon­gatott — ahogyan azok is vél­ték, akik egyáltalán megőriz­ték emlékezetükben nevét és alakját — Berkó Sándor. Er­ről a fizikai munkája mellett verseket író, fiatal férfiről — akit 1940 őszén munkatáborba hívtak be, és 1943 végén, vagy 1944 végén, azt sem tudni pontosan, mikor, megöltek — még kevesebb szó esik, mint Pásztor Béláról, vagy — mondjuk — Zsigmond Edéről vagy Vető Miklósról. Berkó egy kis füzetet adott ki, mi­előtt behívták, Az ördög kö­penyében címmel: a táborból még néhány verset küldött a Népszavának- azóta hallgat e költő, azóta hallgatunk erről a költőről. Az .. Amíg szí­vünk dobog ..szerkesztői most versei közlésével egy igaz költőt emelnek, reméljük, az olvasók szívéig. SOKAKNAK AD HANGOT ez a kötet: elpusztultaknak, elfeledetteknek, alig­ felfede­zetteknek. Közöttük Berényi Istvánnak is, akiről ugyan Benjámin László már régeb­ben is szólt, de akiről újra szólni kell, amíg csak köz­kinccsé nem válik az a néhány fennmaradt Berényi-vers. A mindig lompos, sőt toprongyos, gyűrött arcú költő egy időben profi futballista volt, majd el­hurcolásáig profi kocsis, és a „kis Is” legszenvedélyesebb vitázója. Szíve szerint aláírás nélkül közöltette volna ver­seit Azt vallotta ugyanis, amit Salamon Ernő: „Ne is­merjenek, amíg a dolgozók is­meretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, amíg az ő munkájuk be nem érik...” Úgy tűnik fel, kezd beérni Berényi István munká­ja is. Szerepel a kötetben, többek között, egy József Attilát si­rató, szép veresei (Te nyitott szemmel ügyeltél a tűzre, — most a tűz kérdő szemmel néz miránk) például egy bizonyos Gál György András is. Egy versesfüzetből másolták ki a kötetben közölt verseit: a róla szóló életrajz úgy kezdődik, mint egy tömör, fanyar, mo­dern vers: „A kortársak nem emlékeznek rá, ki volt.” Mi azonban már tudjuk — a kor­feladatokat kikalapált, finom formákban vállaló verseiből — hogy ki volt ő: költő és szo­cialista. Nemcsak a köztudatot, ha­nem az irodalomtudomány „protokoll”-ját is korrigálhat­ja e nagy gonddal összeállított gyűjtemény — például — Fo­dor József esetében. Az ő ver­seit, legalábbis a felszabadulás előtt írottakat, kézikönyvek, tanulmányok a „polgári huma­­nizmus” kissé sejtelmes kate­góriájába helyezik. A gyűjte­ményben közölt versei — amelyek figyelembe veszik és vétetik azt is, hogy mikor írta a közölt verseket, s hol jelentette meg azokat, milyen szellemi és politikai „közeg”­­ben — félreérthetetlenné te­szik, hogy ha van értelme a szocialista költő kifejezésnek, akkor Fodor József (minden „egyénieskedő”, szuverenitását néha görcsösen őrző vonásá­val együtt is) az volt. A KRITIKA nyilván vitá­zik majd — e gyűjtemény al­kalmából is — a felszabadulás előtti szocialista költészet cso­­portulásairól és olyan elvi kérdésekről, hogy miképpen kapcsolódik az esztétikai érték a világnézeti elkötelezettség­hez, a nép életét kifejező, ple­bejus lendülethez. Arról is lehetnek viták, hogy vajon mindig a legjellemzőbb ver­sek, elbeszélések olvashatók-e a gyűjteményben, és arról is, hogy — bár a kötet nyilván­valóan nem törekedhetett tel­jességre — nem maradt-e ki néhány alkotó (és mű), amely pedig idekívánkozott volna. (Jegyzet ez az írás, nem kri­tika, így hát nem bonyolódik bele disputákba. Egyetlen ne­vet azért meg kell említeni: Havas Györgyét. Az oly ifjan mártírhalált halt Havas egy­két versének helyet kellett volna kapnia. És mert jegy­zet ez csupán, nem érinti a kötet szépprózai anyagát. Amely különben — a maga nemében — szintén költé­szet.) Ha még nem bukkant is fel minden érték, az már bizo­nyos, hogy mégsem párolgott el a lobogó szemű költő (és kopasz hivatalnok) — Lukács László — asztalán levő tea gőzével együtt a démonok ellen küzdő tábor, amelynek voltak na­gyobb és kisebb, viszonylag szerencsésebb és végig balsors (és hatóság) üldözte katonái. Nem ők — a forradalmárok, vagy azokhoz közelállók — képviselték egyedül a kor magyar irodalmát, de szintén azt képviselték, a hagyomány­ból kitudni őket már nem le­het. Ki-ki közülük képessége (és lehetősége) szerint azt igyekezett kifejezni, amit a földön látott, s amit a föld alatt megérzett, de arra is volt szemük, szívük, fantáziájuk, hogy beleérezzék magukat a levegőégben repülők helyzeté­be. Például Berkó Sándor 1941 szeptemberében verset küldött a Népszavának, amely ott meg is jelent. Utolsó verse ez a költőnek, aki a havas Besz­édekből — ahol táborban, megalázva élt — egy berregő madarat látott a feje fölött. És úgy gondolta, hogy ő — aki itt lent a völgyben szen­ved és reménykedik — nem tud olyan lenni, mint a pilóta, aki csak azt lesi: ez hogy itt, ez lapály: e csík, folyó, ezüst­tel csillanó. Hiszen Innen lentről, jaj, félelmetesek a völgy, a hó, a pásztor, a hegyek — minden mi élő, s minden, ami holt, mi fentről néma, lentről felsikolt. A felülről lenéző némaságot megtörő sikoltást erősíti fel a büntetőtáborba hurcolt (és on­nan többé már haza nem té­rő) Berkó Sándor verse is. Hogy a halottaikból feltámasz­tott, más írásművekkel együtt ez a vers is áthatoljon az év­tizedek vastag falán, hogy ha­zataláljon a távoli völgyből. Antal Gábor e­t­­ Nehéz boldogság Magnófelvétel (Az élet értelméről, a mun­ka öröméről beszélek. Van ilyen? Özvegy Gyurosovits Já­­nosné 80 éve született – mondta magnetofonszalagra az alábbi szöveget.) „Születtem Szolnok megyé­ben 1895. július 30-án. Apám cipész volt, tíz gyerek apja. Korán meghalt, én tizenkét­­éves voltam akkor, és anyám alig várta, hogy felnőjek, férjhez mehessek. Tizenhét éves koromban mentem férj­hez a szomszéd fiúhoz. 22 éves volt, raktáros a MÁV- nál, nyugdíjas állásban. Ahogy visszagondolok, nem voltam szerelmes, de tisztességgel el­láttam, és szültem neki egy gyereket. Úgy nézett ki, így élem végig az életemet, fő­zök, haza várom, a gyereket felnevelem, és akarata szerint szeretem. De évek múlva min­den megváltozott. Az uram inni kezdett mérték nélkül. A gyerek nőtt, látta. Nem élet volt már, csak létezés. Az egyik napon nem bírtam már tovább, amikor lefeküdt a gyereket felébresztettem, fel­öltöztem, kis holminkat egy táskába raktam, nem tudtam még, mihez kezdek, de elin­dultam az anyámhoz, Pest megyébe, már ott lakott. Né­hány nap után hallottam, hogy ott a kisvárosban most kezdik szervezni az első egész­ségügyi védőnő hálózatot. So­hasem gondoltam arra, hogy védőnő legyek, de ez munka­­alkalom volt, bementem a vá­­rosházára és jelentkeztem. 1925 volt ekkor. Egy évig gya­kornok voltam, egy körzet tartozott hozzám, sorra láto­gattam a kisgyermekes anyá­kat, hároméves korukig gon­doztam a csecsemőket, az volt a dolgom, hogy más gyere­keit ápoljam, az enyémet meg anyám gondozta. Nagy körzetem volt, kilométereket gyalogoltam, reggel héttől, este hétig. Tanácsokat adtam, anyatejet hordtam, szülőkkel vitatkoztam, s arra gondol­tam, ha felnő a fiam, tanítta­tom, orvos lesz belőle. Ezért éltem, ezért dolgoztam, ezért indultam minden reggel hét órakor gyalog utamra. Nagyon fájt a lábam, de mentem, a gyerekemre gondoltam...” „... A munkám nem válto­zott, a napok ismétlődtek, a kisgyerekek, akikhez jártam, nőttek, és felnőtt a fiam is. A védőnő-fizetésem kevés volt, anyám már idős volt, nem dolgozott egy fizetésből éltünk hárman. Jártam az utakat és arra gondoltam, mi­ből taníttatom majd a fiamat. Két szobánk volt, az egyikbe költöztünk mind a hárman, a másikat kiadtam négy kosztos diáknak, így lett pénzünk, anyám rájuk is főzött, takarí­tott, és a fiamat beírattam a gimnáziumba, és amikor le­érettségizett, az orvosegye­temre, Budapestre ment kol­légiumba, sokba került, az egyik nővérem, aki tanítónő volt, ő is segített, azt akartuk, hogy a családból a fiam ta­nult ember legyen. Jártam az utakat tovább, és vártam a leveleket Budapestről, a fiam­tól. Fáradtam már, öreged­tem, nehéz volt minden nap az utat megtennem, de ilyen­kor mindig a levelekre gon­doltam, a fiam leveleire, és a dátumokra, már harmadéves az egyetemen. Emlékszem tél volt, hó, az egyik kültelki körzet is hozzám tartozott, ki­álltam a város szélére, vár­tam, amíg jön egy szánkó, az­zal mentem a távoli tanyák­ra, visszafelé is felkéredztem egy-egy járműre, volt, amikor a domboldalakon deszkákon csúsztam le egy-egy házhoz, és gyerekek húztak fel az ország­útig. Fáradtam már, a lábam csak, de már arra gondol­tam, számoltam, mikor leszek nyugdíjas, hogy megpihenjek, és nyugtattam magam, ha a fiam orvos lesz, bevégeztem a munkámat, amit tennem kel­lett, akkor megpihenek. De egyszer ... nekem az életben csak a nehéz jutott... értesí­tést kaptam Budapestről, hogy a fiam, aki már cselédköny­ves orvos volt, a barátaival elment inni az Apostolok ven­déglőbe, és miután hazament, kiállt a lakása második eme­leti ablakába, lezuhant és meghalt. Minden, amiért ad­dig dolgoztam, úgy éreztem, hiába volt. Elájultam, otthon heverőn feküdtem, és amikor magamhoz tértem, mellettem volt az öcsém kislánya, öt­éves volt, szorította a keze­met, és azt mondta, ne sírjak, ő nagyon szeret engemet. Né­hány óráig úgy éreztem, nem érdemes tovább élni. De aztán néztem a kislányt, az öcsém lányát, akinek az anyja nem élt velük, és arra gondoltam, őt nevelem fel, hogy értelme legyen az életemnek ...” ......Az öcsémet megkértem, hogy a kislányt én nevelhes­sem, velem élhessen Az öcsém beleegyezett, és ettől a nap­tól kezdve megint értelme volt az életemnek. Akkor, abban az évben, 1951-ben én már nyugdíjba mehettem volna, de nem mentem, be­mentem a főorvoshoz, és meg­mondtam, én addig akarok dolgozni, amíg ezt a kislányt felnevelem. Megint indultam reggeltől késő estig gyalog, vittem az anyatejet, végig­látogattam a körzetemhez tar­tozó több mint négyszáz gye­reket. Így ment egy éven át. De egy év után, amikor 56 éves lettem, már nagyon fájt a lábam, úgy éreztem, az uta­kat gyalog nem bírom tovább. Akkor vettem egy kerékpárt. És a kerékpárt kitoltam az utcánkba, 56 éves koromban itt az utcán le-fel pedáloz­­tam, és megtanultam bicikliz­ni. Ezután tizennégy éven át, 70 éves koromig kerékpáron jártam az utakat. Ez idő alatt felneveltem a lányt, a lá­nyom lett, amikor elvégezte a nyolc általánost, gimnáziumba írattam, leérettségizett, és két év után férjhez adtam. Nem lett gazdag, szerényen ment férjhez, de a keresetem elég volt arra, hogy 70 éves ko­romig összegyűjtsek 35 ezer forintot, szépen kistafírozzam, és tisztességgel elbocsássam. Ez volt az én életem célja, be­végeztetett 70 éves koromra, marad valami utánam, értel­me volt az életemnek, és jó, hogy értelme volt ezután is, ennek a lányomnak is lár­va született, és mit tesz a vé­letlen, pont ott laknak, ab­ban a körzetben, ahol én va­gyok ... voltam ... a védőnő. Énutánam egy fiatal védőnő ment a körzetembe, huszon­négy éves. Éppen itt járt ma, bekopogtatott. Családok után érdeklődött, olyanok után, ahol még a nagyapát is én ápoltam egykor, mint kicsi gyereket. Az egyik orvos lett.” H. Barta Lajos Magyar Nemzet i Csütörtök, 1975. május . NAPLÓ Május 1 Phenjani bemutatkozó elő­adásai után a Koreai Népi De­mokratikus Köztársaságban vendégszereplő Állami Népi Együttes a hét elején a nam­­phoi új operaházban két nagy sikerű hangversenyt adott. Az együttes szerdán visszatért Ph­enjanba, és aznap dísz­előadáson búcsúzott a KNDK közönségétől. A koreai sajtó meleg hangú tudósításokban számolt be az Állami Népi Együttes turnéjáról; a televí­zió egyenes adásban közvetí­tette az együttes második phenjani fellépését, és a nagy érdeklődés miatt kedd este szalagról megismételte, glu -i :ca­: :i dsing bignbsns­­ Budapestre érkezett szerdán Margarita Radulova, a szófiai nemzeti operaház magánéne­kesnője. Május 2-án, pénteken a Nabucco Abigél szerepét énekli az Erkel Színházban. A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház május 7-én és 9-én a veszprémi Petőfi Színházban vendégszerepel. A romániai magyar színtársulat Illyés Gyula Dupla vagy sem­mi című drámáját és Paul Everac A számlát egyszer be­nyújtják című tragikus komé­diáját mutatja be. De Budai Lívia ének- és Roh­­mann Imre zongoraművész részt vesz a párizsi nemzetkö­zi zenei versenyen. Indulása előtt a két fiatal művész hang­versenyt ad május 2-án, pén­tek este 8 órakor a Fészek Művészklubban. Zongorán kí­sér Váradi Katalin. ♦ A berlini VII. Interpress fotókiállításon 45 ország 1118 fotóriportere indult. A színes kategóriában Ruzsonyi Gábor, az MTI munkatársa aranyér­met, a képsorozat kategóriá­ban Friedmann Endre (MTI) ezüstérmet, Szlukovényi Tamás (Intertoto, MTI) és Ruzsonyi Gábor bronzérmet nyert. 4* Az idei Goethe-díjat Carlo Schmid nyugatnémet profesz­­szornak ítélték oda. A díjat, amelyet kedden Hamburgban adtak át, korábban Lukács György, T. S. Eliot és Benjá­min Britten is elnyerte.­­ Díszlet- és jelmeztervekből rendez kiállítást a színház­művészeti szövetség a Madách Színházban. A tárlatot május 5-én délután 3 órakor Ádám Ottó nyitja meg.

Next