Magyar Nemzet, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-01 / 127. szám

Árat 1,20 forintMagyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Ko­o Vasárnap 1975. j­únius­­ XXXI. évfolyam 127. szám Közölj­ük az országgyűlési képviselőjelöltek névsorát ­ Egy lengyel nevelésszo­ciológus, Halina Barankie­­wicz, tíz középiskola 802 ta­nulójától megkérdezte, mit kívánnak a pedagógusoktól és a tanügyi hatóságok mű­ködésétől. Tanulmányában, amely A pedagógia időszerű kérdései külföldön című so­rozat egyik kiadványában, a Tankönyvkiadó gondozásá­ban jelent meg, sok olyan érdekes válasz olvasható, amely a magyar közoktatás számára is tanulságos. A diákok például azt kérték tanáraiktól, hogy ne köve­teljék meg a tananyag gé­pies bemagolását, ne vegyék el oktatásra a szünet per­ceit, folyamatosan és ne csak a tanév vége előtt osztályoz­zanak, ne számítsák be a ta­nulmányi jegybe az otthon­felejtett munkaeszközt vagy a fecsegést az órán, ne kí­vánjanak meg frázist a fe­leletekben, emeljék maga­sabbra a nyelvtanítás szín­vonalát. Kár volna ezeket az óha­jokat túlzásnak vagy telje­síthetetlen vágyálmoknak minősíteni. Nem, ezek a len­gyel diákok — és a diákpar­lamenteken magyar társaik is — éppen az eredménye­sebb tanulás érdekében kér­ték tanáraiktól a színvona­lasabb módszertani kultúrát, a jobb oktatást. És ha sok­szor ismételt közhely is, igaz, hogy nemcsak az ifjúság, hanem az egész ország is egyre többet vár — éppen a fejlett szocialista társadalom növekvő feladatai közepette — az iskolától. De vajon elmondható-e, hogy a pedagógusok kíván­ságai a társadalommal, azon belül a tanügyi hatóságok­kal szemben ma már teljes mértékben megvalósultak? Nehéz volna erre a kérdés­re egyértelmű igennel vála­szolni. A magyar pedagógu­sokra némelykor olyan ter­hek nehezednek, amelyek már-már gátolják az ered­ményes oktató-nevelő mun­kát. Az erkölcsieken kívül anyagi megbecsülésük sincs mindig arányban sem az el­végzett, sem a tőlük joggal elvárható teljesítménnyel; különösen nyugtalanító, hogy a pedagógusok részesedése az anyagi javakban még az adott kereteken belül sem megfelelő. Ezt a megállapítást té­nyekkel bizonyítja a Peda­gógusok Szakszervezetének egyik kiadványa, amely az elmúlt év bérgazdálkodásá­nak vizsgálatát ismerteti az oktatási intézményekben. Megbízhatóak a benne kö­zölt adatok, mert azokat az Oktatási Minisztérium pénz­ügyi és ellenőrzési főosztá­lya bocsátotta a szakszerve­zet rendelkezésére. Az elem­zésben az a leglényegesebb mozzanat, hogy a pedagó­gusok átlagbére 1974-ben csupán 1,7 százalékkal nö­vekedett, noha bérfejlesztési arányuk évenként 3 száza­lékos. Talán szükségtelen bi­zonyítani, hiszen naponként tanúja ennek az egész or­szág, hogy pedagógiai mun­­kájukkal a magyar nevelők régóta megszerezték a jogot a méltó megbecsüléshez. Szerepüket a közgondolko­dás formálásában, a falu és város szellemi arculatának megváltoztatásában aligha lehet túlbecsülni. És akkor még nem szóltunk arról a sokféle társadalmi munká­ról a Hazafias Népfrontban, a tanácsokban, a tömegszer­vezetekben, ami nélkül szín­telenebb volna az egész ma­gyar közélet. Azért kell ezt éppen ma a pedagógusna­pon hangsúlyozni, mert a megfelelő erkölcsi és anyagi támogatással jobban lehet kiemelni ezt az áldozatos, önzetlen, közhasznú tevé­kenységet. Egy másik kérdés nem anyagi természetű, de szoro­san összefügg a pedagógu­sok helyzetével. Sok jelzés érkezett az Oktatási Minisz­tériumba arról, hogy meg­szaporodott az iratforgalom az iskolákban. A adminiszt­rációt megvizsgálta egy bu­dapesti általános iskolában Kozma Tamás, vizsgálatá­nak eredményét a Közneve­lésben publikálta. Tapaszta­latai szerint hosszig idő óta nem volt olyan nagy az ira­tok­­ átadása, mint az általa megvizsgált 1973-as évben. Tíz év alatt pontosan meg­hatszorozódott a be- és kiér­kező ügyiratok száma, és amíg az iskolának a kerületi tanácsnál 1971-ben csak 48 levélváltása volt, 1973-ban már 181-re nőtt. A vizsgálat egyébként eloszlatja azt a tévhitet, hogy az iskola munkáját elsősorban a kü­lönböző nem oktatásügyi szervek zavarják meg leve­leikkel. Az 1951—73 kö­zött beiktatott ügyiratoknak mindössze 16 százaléka kap­csolódott szakszervezetek­hez, vállalatokhoz, szülők­höz, ezzel szemben az irat­­forgalom fele a tanácsoktól származott, illetve oda irá­nyult az iskolából. Tévedés volna arra gondolni, hogy mindez csupán az igazgató és az iskolatitkár munkáját nehezíti meg, noha ez is elég súlyos hiba volna. Nem, a válaszra váró jelentéseket, a különböző iratokat az igaz­gató kénytelen továbbítani a tantestületnek, hiszen sok kérdésben egyedül nem tud intézkedni, ezzel viszont a pedagógusok terhei növe­kednek meg indokolatlanul. A mai pedagógusnapon, amikor a magyar társada­lom hálával és tisztelettel köszönti az óvónők, tanítók, tanárok, egyetemi és főisko­lai oktatók százezres tábo­rát, talán nem fölösleges né­hány olyan gondot is meg­említeni, amelyek ma még hátráltatják a nevelők mun­káját. Nem is csupán az ő védelmükben, hanem az egész társadalom érdekében szólunk ezekről, mert tud­juk: ahhoz, hogy kívánsá­gaikat diákok és felnőttek a pedagógusok elé tárják, meg kell hallgatni és a lehetőség szerint teljesíteni kell a ne­velők jogos óhajait is. Gábor István­ ­ Nevelők A Szadat-Ford találkozó előtt Szovjet vélemények a közel-keleti rendezés lehetőségeiről A külpolitikai helyzet A NATO-ORSZÁGOK brüsszeli csúcsértekezletének nyu­gati visszhangja vegyes, országonként változó. A bonni Gene­­ral-Anzeiger szerint a belga fővárosban „sikerült bizonyítani a nyugati tábor szolidaritását, ezen túlmenően pedig a vezető államférfiak elismerték a katonai, politikai és gazdasági fel­adatok szoros összefüggését”. A lap úgy véli, Schmidt nyu­gatnémet kancellár „ügyesen” fogalmazta meg, hogy „csak a biztonság tesz lehetővé egy hatékony enyhülési politikát, e biztonság feltétele viszont a gazdasági stabilitás”. Az egy fokkal liberálisabb nyugatnémet lapok hasonlóképpen utal­nak ugyan „a politikai biztonság és a gazdasági válságjelen­ségek” összefüggésére, de arra vonatkozó kétségeiket sem rejtik véka alá, hogy a támaszt kereső Schmidt szeme aligha fedezhet fel egyebet, mint ingatag, egyensúlya vesztett part­nereket, például Angliát, Olaszországot, Dániát vagy akár Hollandiát A francia lapok hangvételére jellemző az Aurore megálla­pítása, miszerint Brüsszelben egyetlen problémát sem ren­deztek, Washington mégis megerősítette vezető szerepét. A párizsi kommentárok hangsúlyozzák: a francia külügyminisz­ter néhány területen ellenállást fejtett ki az amerikaiaknak Bonn, és részben London által is támogatott törekvéseivel szemben. A lapok utalnak rá, hogy Fordnak csak partnerei egy részével sikerült többé-kevésbé szorosabbra fűzni a szö­vetség szálait, de megoldatlanok maradtak a NATO déli szárnyának problémái, s ezek rendezésénél aligha tesz jó szol­gálatokat az amerikai elnök madridi villámlátogatása. Sulz­­berger, a New York Times publicistája ezzel egyidőben azt fejtegeti, hogy — a Párizs által hangoztatott részleges külön­állás ellenére is — „a franciák óvatosan megerősítették együttműködésüket a NATO-val, s bár továbbra sem térnek vissza a szövetség integrált katonai parancsnokságának rend­szerébe, valójában azonban a francia hadsereg a NATO tar­talékerejének tekinthető”. Moszkvai tudósítónk, a salzburgi Ford—Szadat-találkozót megelőzően a Közel-Kelettel foglalkozó szovjet értékeléseket ismertetve, idézi az Izvesztyija cikkét, amelyben egyebek kö­zött megtalálhatók azok a konkrét igények és feltételek, ame­lyeket Tel Aviv támasztott a legutóbbi, sikertelen Kissinger­­féle részleges rendezési kísérlet idején. A szovjet kormány lapja ezt követően leszögezi, hogy egy alaposan előkészített genfi békekonferencia még mindig „a legrövidebbnek tűnik valamennyi út közül”, de mindenképpen figyelembe kell venni, hogy „a rendezés továbbra is szerfelett bonyolultnak, hosszadalmasnak és kuszának látszik”. Ezzel összefüggésben figyelmet érdemel a kairói Akhbar el Jam értesülése, amely szerint Gerald Ford a közel-keleti rendezést célzó ideiglenes megállapodás javaslatát viszi magával Salzburgba. Ott csak az alapelveket ismertetné Szadattal, de ha ezeket az egyip­tomi fél nem fogadná fenntartással, akkor a június második felére tervezett Ford—Rabin-találkozó után valamennyi rész­let nyilvánosságra kerülne. Nagy-Britannia figyelme a NATO-csúcsértekezlet után megoszlik a közös piaci tagságról csütörtökön megrendezendő népszavazás, a szerény eredményekkel zárult brüsszeli görög —török kormányfői megbeszélés, valamint ama dilemma kö­zött, vajon a nyílt és erőteljes nyomás helyett nem finomabb ráhatással, a nekik tetsző politikai irányzatok és szervezetek támogatásával kellene-e a NATO-tagállamoknak befolyásolni Portugáliában az események alakulását. A jelek szerint a belga fővárosban ez utóbbi álláspont talált szélesebb támo­gatásra. Ez aligha marad hatástalan a szerfelett bizonytalan, ellentmondásos washingtoni magatartásra, amelynek jellem­zésére — a 17. S. News and World Report szerint — nyugati kormánykörökben még a tudathasadásos jelzőt sem találták túl erősnek. Jelentősége miatt végezetül említeni kell azt a Lisszabonból érkezett hírt, hogy az MFA forradalmi taná­csával folytatott tárgyalások után a szocialista párti minisz­terek fölhagynak a kormány bojkottálásával. A párt vezetői a teljes együttműködésre tettek ígéretet a hadsereg politikai mozgalmának, a forradalmi tanács pedig azt ismerte el, hogy „bizonyos torzulások vannak az ország politikai életében, amelyeket felül kell vizsgálni és korrigálni kell.” Nyugati hír­­magyarázók szerint ez úgy értendő, hogy a hadseregvezetés­nél meghallgatásra találnak a szocialisták bizonyos kívánsá­gai. Moszkvai tudósítónk telexjelentése Szovjet helyzetértékelések Szadat és Ford eszmecseréje előtt Moszkva, május 31. A szombat reggeli Pravda a NATO kétnapos csúcsértekez­letéről beszámolva, még nem közölt átfogó értékelést. Jasz­­nyev, a lap tudósítója ugyan­akkor megállapította, hogy a brüsszeli találkozó részve­vőinek felszólalásaiban nehéz „valamiféle újat találni”, c­supán megismételték az egy­ség erősítésének, az atlanti szolidaritás szükségességének téziseit. A NATO-találkozót közvet­lenül megelőző szovjet kom­mentárokból kitűnt, hogy a tanácskozás kimenetele alap­vetően az enyhülés szempont­jából foglalkoztatta a moszk­vai hírmagyarázókat így Moszkvában kedvezőtlen elő­ jelnek tekintették, hogy a NATO-tagországok hadügymi­nisztereinek tanácskozásán Schlesingernek sikerült ígére­tet kicsikarnia a nyugat-euró­pai partnerektől a katonai költségvetések emelésére, illet­ve a fegyverzetek korszerűsí­tésére és bizonyos fegyvertí­pusok egységesítésére. A NATO katonai vezetőinek lát­hatólag sikerült megerősíte­niük azt a tézist, miszerint az enyhülés mindenekelőtt az at­lanti szövetség katonai erejére támaszkodna — írja az Izvesz­tyija hírmagyarázója!­ ­ *Áttételes jelzések A szovjet fővárosban ért­hető figyelem irányul most Ford elnök nyugat-európai körútjának további állomá­saira. A moszkvai lapok a brüsszeli csúcstalálkozóról kö­zölt tudósításaikban utaltak arra, hogy a NATO-tanács­­kozás egyik központi témája a szervezet déli szárnyának „renoválása” volt, és a török— görög válság problémája mel­lett Ford elnök különösen ha­tározottan fellépett „Spanyol­­ország szorosabb közelítése ér­dekében”. Ami Ford és Szadat salz­burgi találkozóját illeti, a szovjet sajtóban nem volt ugyan olyan állásfoglalás, amely közvetlenül az ameri­kai—egyiptomi csúcsmegbe­széléssel foglalkozott volna, át­tételesen mégis ilyen jelzés­ként lehet értékelni az elmúlt napok néhány írását. Különös figyelem illeti meg ezek közül Beljajevnek „Az igazságos békéhez vezető út” című elemzését az Izvesztyijában. A cikk szerzője bevezetőben megállapítja, hogy a közel­­keleti helyzet változatlanul feszült. Az ok kézenfekvő: Iz­rael már hét éve tart meg­szállás alatt arab területeket. „Nem egyszerű arra választ adni, hogy mikor kezdődik meg végre a rendezés.” Hol a kulcs? A nemzetközi sajtó jelenleg igen sok hírt, találgatást kö­zöl, hogy milyen változás vár­ható az Egyesült Államok kö­zel-keleti politikájában Kissin­­ger „lépésről lépésre” történő rendezési tervének sikertelen­sége után — írja az Izvesz­tyija, majd igen részletesen ismerteti a washingtoni köz­vetítéssel folytatott izraeli— egyiptomi tárgyalásokon nap­világra került konkrét javas­latokat és igényeket, feltétele­ket. Tel Aviv egyértelművé tette, hogy az egyiptomi fron­ton viszonylag jelentős, a Szíriai fronton pedig csak kis­mérvű visszavonulásra hajlan­dó, míg a Jordán-folyó nyu­gati partján egyáltalán nem tervez semmiféle terület­visszaadást. A „miértre” nyil­vánvaló a válasz: Izrael sem­milyen formában sem hajlan­dó az arab Palesztina elisme­résére, noha ez a válság ren­dezésének sarkpontja. Néhány arab fővárosban még mindig azt állítják, hogy a Közel-Keleten a rendezés kulcsa az Egyesült Államok kezében van — folytatja Bel­­javev. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy „az egyik fél, bármilyen hatalmas is le­gyen a burzsoá politikusok ítélete szerint, nem tudhat országok és népek sorsáról dönteni”. Bizonyos amerikai körök magatartása alapján egyáltalán nem tűnik úgy, hogy Washington nyomást kí­vánna gyakorolni Izraelre. Számukra, különösen Dél- Vietnam elvesztése után, az izraeli—arab konfliktus sem jelent mást, mint eszközt kö­zel-keleti pozíciók megtartá­sára. A legrövidebb út A továbbiakban a szerző Egyiptom és Szíria magatar­tására hívja fel a figyelmet a Kissinger-féle közvetítő tár­gyalásokkal összefüggésben. Az amerikai külügyminiszter tárgyalásának a ténye arról tanúskodik, hogy „Kairó sem utasítja el a megállapodás le­hetőségét az Izrael által meg­szállt területek részleges és fokozatos kiürítéséről”. Szíria álláspontja sokkal szilárdabb — szögezi le a hírmagyarázó —, ismertetve Asszad elnök legutóbbi kijelentéseit, egye­bek között a független palesz­tin állam létrehozásának szük­ségességéről. Beljavev ezt követően Ford elnök egyik nyilatkozatát idé­zi, miszerint az Egyesült Ál­lamok elvileg hozzájárult a genfi békekonferencia munká­jának felújításához, miközben más rendezési formák meg­vizsgálására is kész. A szerző, miután ismerteti a PFSZ ál­láspontját is, az elmondotta­kat összegezve leszögezi, hogy „a rendezés továbbra is szer­felett bonyolult”, a megoldás hosszadalmasnak és kuszának látszik. „Valamennyi út közül a legrövidebbnek a genfi tű­nik”. Ma már ebben sokkal kevesebben kételkednek, mint korábban, noha mindenki tisz­tában van azzal, hogy még számos nehézség elhárítása hátra van. A genfi békekon­ferencia felújítása, alapos elő­készítés esetén, mindazon­által módot nyújt arra, hogy a rendezés egész komplexu­mát egyszerre vitassák meg. A szovjet sajtó egyébként ezekben a napokban „kom­mentár nélkül”, rövid hír­anyagokban beszámolt a Kö­zel-Kelettel kapcsolatos leg­újabb diplomáciai események­ről, így Szadat belgrádi láto­gatásáról, majd — a szombati Pravda — Ceausescu román elnök és Allón izraeli külügy­miniszter tárgyalásáról. Lovas Gyula Salzburgba érkezett az egyiptomi államfő Salzburgból jelenti az MTI. Szadat egyiptomi elnök szom­baton délben befejezte hiva­talos bécsi látogatását. Kirch­­schlager osztrák szövetségi el­nök meghívásának tett eleget és vendéglátóján kívül beható eszmecserét folytatott Brúnó Kreisky osztrák kancellárral. Szombaton délután Anvar Szadat — Kreisky kancellár kíséretében — Bécsből Salz­burgba repült. Az egyiptomi elnököt ünnepélyesen fogad­ták a Salzach-parti város re­pülőterén. Gerald Ford vasárnap dél­előtt Madridból jövet érkezik

Next