Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-15 / 164. szám

Kedd, 19 75. július 15., Magyar Nomzet Építészeti gondok Budapesten A lépték a városrendezésben Léptékkérdés a városrendezésben is jelentkezik. Óbuda egyik-másik túldimenzionált lakóháztömege már-már a mögötte levő hegyvonulat méretével vetekszik, és takarja annak kedves ívét. A Budapestről Gyöngyös városába érkezőket nem a Mátra változatos hegyvonulata, s a tájba tudatosan és harmonikusan belesimuló település barátságos képe fogadja, hanem egy magában álló 22 emeletes lakóház „bunkója”. Még a történelmi hangulatot hordozó, kisebb településeken is követnek el efféle bántó formai léptékváltásokat. Pécsvárad festői vármaradvánnyal hangsúlyozott településébe a hosszan elnyúló, „korszerűnek” látszó iskola mint idegen, rideg elem valósággal beletenyerel. A környezetbe való beilleszkedést az építőművészetre is vonatkoztatni kell. A különböző építészkongresszusokon immár általánosan elfogadott elvet, a ,Punktsanierung”-ot nálunk is általánosabban lehetne tudatosítani. Jó példákat látunk Varsó helyreállításánál, nálunk a várbeli volt polgárnegyed foghíjainak beépítésénél. Ezzel biztosították a léptékazonosan hajladozó tengelyű utcák, lazán, fesztelenül alakult terek bájos, színes, intim hangulatát, harmóniáját, amit a mai vizuális inzultusoknak kitett ember annyira nélkülöz. Egy utca vagy tér áttekintésénél a környező épületek homlokzatai, részletei gyakran időben elkésve nyújtanak élményt akkor, ha szemünkkel az egyes homlokzatok részleteit, az egész együttes hangulatát, arányának szépségét valósággal letapogatjuk. De túlzott tömegük is rögtön szemünkbe ötlik! Kirívó, elrettentő példaként említem a Budapesten közismerten durva léptékhibát, a budavárbeli Bécsi-kapu téren a kisméretű, alacsony polgárházak mellé épített Levéltár hatalmas tömegű épületét, ami a tér bensőséges, intim hatású bővületét teljesen felborítja. A Lukács fürdő fölött újabban épült SZOT-üdülő hosszan elnyúló, többemeletes tömege, tetején a nyersen fogalmazott bunkerszerű felépítményével ugyancsak léptékhiba; az épület sehogy sem tud a környezet elszórt villáival azonos egységbe olvadni. A Kossuth Lajos téri Kereskedelmi Kamara új épülete is harmóniaidegen a teret keretező monumentális „eszmei” léptékű homlokzatok sorában. A vidéken épült magas lakóházak — amelyeket gazdaságtalan voltuk sem indokol — inkább bontják a városok sziluettjét. Például Szolnokon, de méginkább a festőién mozgalmas terepű tájba belesimuló Veszprém városéban sajnálatosan tapasztaljuk, hogy a magasházak nyers masszív tömege esztétikai vonatkozásban mennyire zavarja a városkép hangulatát. Viszont jó példaképpen említhető, hogy a sok tornyú, idillikus történelmi hangulatot éreztető Szentendre városképét újabb beépítéssel nem tarkították. Az igényelt lakóháztelepülést külön területen helyezték el, s ezzel elkerülték a zavaró léptékváltást. Sajnos, ezzel az elvontabb vonatkozású, esztétikai-szellemi léptékválasztással építészeink kevésbé foglalkoznak. Talán még nem ismerték fel annak értékmérő jelentőségét. Kényes és nagy körültekintést igénylő kérdések egész sorát veti fel egy-egy szobor helyes nagyságának és eszmei léptékének megválasztása is. Milyen más elbírálás alá esik, ha szabadban, vagy kisebbnagyobb belső térben, ünnepélyesen, tekintetet felfogó, esetleg szimmetrikus elhelyezéssel hangsúlyozva, súlyos tartalmú mondanivalóját akarjuk kifejezésre juttatni — szemben egy kisebb méretű, csupán hangulatébresztő, alkalomszerű beállítású szoborral. Nagy önfegyelem, esztétikai átélés kell ahhoz, hogy az a tolások méretezésénél a megértő és maradandó értékű művészet keretein belül maradjunk. A téren, parkban állítandó szobornál méretdöntő a tér nagysága, öblössége, a rálátás mélysége, a környező épületek homlokzatainak szerény vagy dinamikus plasztikussága. Még a szobor anyagára is adhat utalást, ha például egy parkban helyezik el, ahol egy bronzszobor színével, valőrjével nehezen és csak közelről tud érvényesülni a zöld háttérben. Hogy ezt elkerüljék, a debreceni egyetem főépülete előtt a reformátorok szobrait világos színű kőbe faragva állították fel. Sajnos, hogy erre a Tanácsköztársaság szobránál nem gondoltak, így a Népköztársaság útjának Hősök téri torkolatától csak avatott szem sejti a helyét, dinamikus mintázottságát. Visszatérve a szobrok eszmei léptékének kérdésére: ismét a történelem oktasson. A klaszszikus kor a mű és a környezet helyes viszonylagosságát mindenkor érezte, és be is tartotta. A környező épületek tagozódása közt zökkenőmentesen élvezzük mondanivalójukat, öszszecsengő léptékük harmóniáját. Ezek a klasszikus szobrok alig haladják meg az ember méreteit, így közeledve hozzájuk részletképzésüknek is van mondanivalója, azonosulnak velünk, élményt adó erejük nem csökken. Nem így egy eltúlzott, nagyméretű szobornál, amikor közeli hatásuk — főleg, ha naturalisztikusan fogalmazták —, például egy-egy szobor lábfeje kevés közölnivalót, élményt nyújt. Ezért ezeket a nagyméretű szobrokat magasabb talapzatra helyezték, hogy csak nagyobb távolságból legyenek élvezhetők. A New York-i Szabadságszobor inkább hatalmas méreteivel, mint esztétikai értékével hat ránk. Dél-Dakotában a hegyek szikláiból kivésett amerikai elnökök portrészobrai is ilyen eltúlzott méretűek, inkább valamiféle rekordnak, mint művészi élményt fakasztónak minősülnek. Ezzel szemben milyen mértéktartók a középkor szobrai! A kor befelé forduló szemlélete nem tűrte a hivalkodó ünnepélyeséget. Ezzel magyarázható, hogy alig van tér közepére állított gótikus szobor, mert aprólékos mintázása miatt nem bírja a teresedés abszolút méretcsökkentő hatását. Ilyen szobrokat, ha mégis szabadban állították fel, közel vitték a templomfalhoz, hogy annak tömege segítse igénytelenségében. A híres nürnbergi Madonna kétméteres magasságával csak az épületre applikálva tudott megfelelő élményt nyújtani. A Cluny-múzeum híres flamand gótikus szobrának, a XV. századból való Mária Magdolnának a természetes nagyságánál jóval kisebb mérete alkalmas arra, hogy teljes értékű élményt nyújtson. Bizarr gondolat lenne ezt a szobrot 4—5 méterre felnagyítani, amit egy ókori figura értékcsökkenés nélkül kibír. A bécsi Stephanskirche szentélyébe képzelt parthenoni Pallasz Athéné szobor brutálisan túlméretezettnek hatna, szinte szétfeszítené annak terét — jóllehet, hogy az kétszer magasabb, mint a Parthenon belső tere. Középkori felfogásban mintázott szobor klasszikus fülkébe helyezve korcsnak hatna, mert esztétikai ritmusa nem tud azonosulni a keret nagyvonalúságával. A reneszánsz és a barokk, majd a későbbi korok — azt kell mondanom — tudatosan érezték a szobrok eszmei léptékének fontosságát. Kiemelkedő példák egész sora igazolja, hogy az épületekkel, a terekkel menynyire tudott tartalmi-szellemi azonosulásban egyesülni egyegy szobor. Legkiemelkedőbb példája erre Michelangelo egyik remekének, a firenzei Merlici-kápolna építészetiszobrászati együttesének öszszehangolt eszmei azonosulása. A ember itt szinte nem érzi, hol végződik az építészeti mű és hol kezdődik a szobor. Az orrban e téren is csúsztak be bántó léptékhibák. Kirívó példa az utca és képzőművészeti alkotások helytelen léptékére a New York-i Kossuthszobor, a Riverside Drive-on. A szobor előtt lefelé lejtő park terül el és előtte az 1 km-nél szélesebb Hudson folyó hömpölyög, a park mögött pedig felhőkarcolók állnak. A 2,60 méter magas szobor a hatalmas arányokat éreztető környezetben törpének hat, sehogyan sem tudja éreztetni nemzetünk hősének géniuszát. Nem lett volna szabad ceglédi léptékű Kossuth-szobrot New Yorkba telepíteni, ott más méreteket követelt volna a környezet. Egy táblakép vagy egy freskó is bizonyos határok között kötött méretű. A táblakép méretét elhelyezése, a helyiség nagysága, a rálátási viszonyok határozzák meg. Nagyméretű, több figurás, kompozíciós képet széles, gazdagon faragott kerettel egy kis teremben felakasztani, ahol még a visszalépés sincs biztosítva, olyan veszélyes lehet, mint egy miniatűrt nagy teremben, önállóan kiállítani. Éppen ezért az utóbbiakat, hogy ne „lötyögjenek” a falon, csoportosan, egybefogottan állítják ki. A freskó méretét faltól falig mért felület determinálja. Keretbe ágyazni, vagy vele a falnak csak kisebb felületét takarni, durva esztétikai hiba. Mivel falra festettek, az épületnek szerves, mondhatni szerkezeti alkotóelemévé váltak. Tudták ezt a nagy korok festői, érezték a tér és a mondanivaló összetartozását. A mozaikkal burkolt falfelületeknél is tapasztalhatjuk, hogy inkább a stílus belső szellemisége diktálja a helyes lépték megválasztását, az egyes figurák abszolút méretválasztását. Mégis hányszor találkozunk a falon úsztatott, lötyögő freskóval, mozaiklappal, kerámiával. Építészek, szobrászok, festők tegyék fokozottan tudatossá az abszolút és az eszmei lépték összecsendülő harmóniában egyesülő viszonylatát, így válik az alkotás közérthetővé, hozzáférhetővé, meghittebb érzületet keltő maradandó értékűvé. Weichinger Károly Kurucz Gyula: (s) A ködfaragó I. A harmadik sorba került, LZ külsőgolyópálya-félautomatához, s már a gép láttán is ellenérzés támadt benne. A szomszéd gép kezelője magyarázgatott neki, anélkül, hogy bármiféle kedvezményt kapott volna saját normájára, így alig-alig törődött vele és nem szerette, ha zavarja a kérdéseivel. Egy hónap alatt kellett felmászni száz százalékig a kezdeti selejttömegtől. A második napon már világos volt a menetrend: meghúzni a kart, kinyílik a pofa, beletenni — megforgatni, hogy jól fekszik-e — a külső csapágygyűrűt, viszszaengedni a kart, megnyomni a gombot, bemegy a fortuna, lengeni kezd a keresztasztal, addig húzni a keréken, míg köszörülni kezdi a belső pályát a pörgő kő — vízsugár spriccel szikrázó találkozásukra — a gép utánahúz a beállított mértékig, kikapcsol, visszajön a mozgóasztal, megáll a lengő, akkor meghúzza a kart, kiveszi a gyűrűt, beteszi a nyerset, ráengedi a gépet, ráhúz, hogy ne kelljen kivárni, míg magától éri el a felületet a kő — s míg szikrázik, spriccel és köszörül, ő megméri, hogy méretre köszörül-e a gép, aztán berakja a gyűrűt a ládába — ha belül van a tűrésen —, s ugrik vissza, hogy tovább szikráztasson és cserélgessen. A belépésnél és kilépésnél a portás ellenőrizte, hogy lopott-e aznap, s ha igen, mit lopott. Néha a rendész — annak is külön alá kellett írnia a belépéshez szükséges papírt: tizenhárom iroda, szerv és képződmény aláírása jogosította fel az igazolványra; két és fél napjába került, míg felhajtotta az itt-ott-amott csellengő, kávézó, épp átment, de vissza nem jövő szervek és képződmények aláírásra jogosult személyeit — be-berántott valakit, megtapogatta, levetkőztette, nem kért elnézést, ha mégsem lopott az illető, egyszerűen azt mondta, hogy — Elmehet. S még ott, a vetkőztető szobában hangsúlyosan: — A viszontlátásra. A viszontlátásra ott. Géza általában nem lopott — félt, szégyellte volna, ha leleplezik, bár lophatott volna, hisz annyi kinti ajánlatot kapott. Csak néha vitt be egy-egy kést megköszörülni, Balogh néni, a főbérlője késett, aztán csinált egy álkulcsot, és néhány leheletfinom csavarhúzót százas acéldrótból. Viszonylag rendszeresen vitt azonban forgácsot a csarnokon kívülről, mert nem bírt ellenállni a forgácsoló üzem ezer tűzszínben, kékben, égettbarnában, égővörösben ragyogó, feltekeredett borotvaéles, vagy csővé kunkorodó hulladékának. Uzsonnavagy reggeli szünetben kiment az épület mögé — egy-két üres vagon a vasúti síneken, a hatalmas forgácshegyek mellett — nézelődött, csodálta a napfényben ragyogó halmot, válogatni kezdte a legeslegszebb forgácsokat, zavartan bevitte az üzembe, táskájába rejtette a gúnyosan vigyorgók elől, és szégyenkezett, szívdobogást kapott, ha át kellett haladni a portás árgus szemei előtt. Egyszer elkapta a forgácscsal: — Ez is a nép vagyona! Mire ez magának? Csak hebegett, hogy ez hulladék, pálmafát csinálna belőle kókuszdióval. — Akkor is a nép vagyona! Elvette és a szemétkosárba hajította. — Meg ne lássam még egyszer. Most még nem indítok fegyelmit. Elmehet. Eleinte valóban pálmafát csinált a vékony csővé, vagy laza spirállá tekeredett forgácsból, s hiába tanácsolta Jóska, a beállító, hogy összehajlított söröskupakból csinálja a leveleket, ő inkább papírból vágott ki, színezett zöldre igazi pálmalevélformákat, addig nyálazott és gyürkölt vattagombócokat, míg — barnára festve — valódi kókuszdiók hitelesítették az ívben hajló fémtörzsű pálmákat. Később aztán más színekben tekergő, ujjnyi széles forgácsokat lopott — szorongó félelmében gatyájához erősítve a hosszabb spirálokat — felszedte a földön rugdosott fényes golyókat, és ritmikus — aritmikus hullámokban felvitte, felragasztotta egy halványzöldre — később mélykékre, húspirosra, hókékre — alapozott furnérlemezre. Golyókkal központosította, súlyozta a szabadon hullámzó vagy meg-megtört forgácsvonulatok rendjét. Nagy boldogsággal viselte maga körül a „képeket”, míg egy folyóiratban meglátta Kemény Zoltán fémkép-reliefjeit. Akkor keserűen szétszedte a műveit, eldobálta, egy kivételével, amit Marinak ajándékozott, de feltehetően ő is összetörte a szakításuk után. Nem bírt megbarátkozni az LZ-gépekkel. Végtelen ellenszenv nőtt benne a „félautomaták”, a kiöregedett masinák ellen és félt is tőlük, mert beállítás ide, beállítás oda, majd mindennap tévesen kezdett ingani egy gyűrűt tartó asztal, a külső járatba vágott a pörgő kő, szikrazáport vett maga körül, a piros gombra csapott, leállította a gépet már attól is boldogan, hogy csak a karját, nyakát, vállát találták a kőrepeszek és nem ment ki a szeme. A selejteket betanuló számlájára írták, a beállító megjavította a gépet és másnap kezdődött elölről. A harmadik hét végén is csak hatvan—hetven százalékos teljesítménynél tartott. Betanuló volt, így mindig a gépsor legbetegebb állataihoz osztották be, hogy a jó munkások termeljenek 115 százalékot a többi, jobb gépen. Nem értette, hogyan csinálják, míg megmagyarázták, hogyan kell rabolni. Amikor a pörgő köszörűkő bemegy a gyűrűbe, elő van írva bizonyos lengésszám, hogy lassan, jó felületet csiszoljon. De ha lassan — a szabály szerint — hagyod köszörülni, egy tökéletes gép hoz ki száz százalékot, és hol van tökéletes gép, így hát megmarkolod a kereket, egyenletesen ráhúzol, s öt lengésre kihozod azt a köszörülési mélységet, amit tizenegyre írtak elő. Így aztán marad idő az utánaállításra, reggeli-, vagy vacsoraszünetre, az állandó javításokra is — legföljebb nem lesz elég finom a belső felület, de azt a polírozók bánják. Azoknak amúgy is lazább a normájuk, s legfeljebb keményebben nyomják a szalagot. Hatalmas polírozóautomatasor állt az irodákkal szemben, amögött egy tengelyre húzták rá a köszörült gyűrűket a bőrkötényes polírozók és félvájatos farudakba szorítva a polírozószalagot, ráfeküdtek a tengelyen pörgő gyűrűkre. A polírozóautomata beolajozva állt, nem működött, mióta megvették. A túlsó falnál meg az oldalfelületeket köszörülő automaták álltak olajos papírban vagy nylonban. Sajnálta a polírozókat, mert karjukból kidagadtak a megerőltetett, kék erek, mindegyik sovány volt, s csak akkor hagyhatták abba az egész testsúlylyal lógást a tengelyen, ha új anyagot akartak, ha elő kellett kutatniuk a nyers gyűrűkkel teli ládákat. Az anyagmozgatók csak a szalag végéig dolgoztak, onnan leszedték a készanyagos ládákat, egyébként üres targoncával óránként végigszáguldoztak a csarnokon, néha nyers gyűrűket hoztak, lehajigálták egy kupacba, aztán viszsza a raktárba éés tovább söröztek vagy kártyáztak. (Folytatjuk) Tizenhatmillió rubel értékű üzletkötés a nemzeti kiállításon Hétfőn ismét „nagyüzem” volt a bolgár nemzeti kiállításon. Délelőtt a kánikula ellenére több ezer látogató kereste fel a pavilont és a szabadtéri bemutatót. Az üzleti tárgyalások is folytatódtak, a magyar és a bolgár külkereskedelmi vállalatok képviselői hétfőig összesen 16 millió rubel értékű terméket kötöttek le a következő évre. A NIKEX és a Technoimpex 11 millió rubelért vásárol anyagmozgató gépeket, a Konsumex 1,3 millió rubel értékben közszükségleti cikkeket, többek között konyhai felszerelést és férfi fehérneműt vásárol bolgár vállalatoktól. A Komplex 1,2 millió rubelért korszerű üvegházat rendelt, eből kettő már működik magyar mezőgazdasági üzemeknél, s sikeresen segíti a korai zöldség termesztését. Gyógyszeripari termékek kölcsönös vásárlására is szerződést kötöttek. A Medimpex 1976-ban 1,2 millió rubelért vásárol bolgár partnerétől gyógyszeripari cikkeket, s csaknem egymillió rubelért szállít cserébe. A Medimplex elektronikus zsebszámológépek vásárlásáról is tárgyal. A szakmai napok eseménysorozata az elektronikai és az elektrotechnikai ipar rendezvényével folytatódott. Dr. Osztrovszki György, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökhelyettese és Rumen Popov, a Bolgár Tudományos Műszaki Fejlesztési és Felsőoktatási Bizottság első elnökhelyettese hétfőn nyitotta meg azt a négynapos bolgár tudományos-műszaki szimpoziont, amelyen az MTESZ egyesületei bolgár szakemberekkel közösen ismerkednek egymás iparának legújabb eredményeivel. Hétfőn az építőipar napját is megrendezték a kiállításon. A bolgár élelmiszeripar nemzetközi sikerei A Kőbányai Vásárközpont „A” pavilonjában állandó nagy érdeklődés kíséri a bolgár élelmiszeripar bemutatóját. Akiket a fogyasztási cikkek érdekelnek, hosszú időt töltenek az élelmiszer-kiállítás standjainál. A bolgár élelmiszerek, friss zöldségek, gyümölcsök, különösképpen a konzervek Magyarországon is rendkívül népszerűek. Hazánk élelmiszerimportjában jelentős hányadot töltenek ki ezek a bolgár termékek. A megszokott, régóta kedvelt hús- és főzelékkonzervek, dzsemek, befőttek mellett a mostani nemzeti kiállításon sok új terméket mutatnak be a magyar közönségnek. Importkereskedelmünk már fel is figyelt az ajánlott újdonságokra. Bulgáriában az élelmiszer- és élvezeti cikkek termelése is a legjobban fejlődő népgazdasági ágazatok közé tartozik. A legkorszerűbb eszközökkel, a termőföldek öntözésével, a termés betakarításának és feldolgozásának gépesítésével az agrárországok élén járnak. Az országban több mint 300 konzervgyár működik a legmodernebb technológiával. A legnagyobb fejlődés a húskonzerviparban történt, amely ma a háború előttinek 93-szorosát produkálja. A zöldségkonzervek termelése 70-szeresére nőtt. Az elmúlt évben Bulgáriában 323 ezer tonna húskonzervet, 330 ezer tonna zöldségkonzervet, 260 ezer tonna gyümölcskonzervet, 164 ezer tonna növényolajat, 120 ezer tonna cukoripari terméket, 70 ezer tonna sajtot állítottak elő. Ezeknek a termékeknek jelentős része kerül exportra. Egyes élelmiszer- és élvezeti cikk termelésében és exportjában Bulgária a világ első helyét foglalja el. Ezek közé tartozik például a dohányipar és a bőripar. Az utóbbi években nagy lendülettel tértek rá a diétás ételfélék készítésére. Ma már 300- féle diétás ételt, húsfélét, főzeléket, gyümölcskonzervet és igen nagy mennyiségű bébiételt gyártanak és exportálnak. Ezeknek a készítményeknek Magyarország is igen jelentős vásárlója. Sok diétás paradicsomkonzervet, diétás eper-, málna- és meggydzsemet vásárol Japán is Bulgáriától. Bemutatják a budapesti kiállításon Bulgária híres borfajtáit, amelyek a különböző nemzetközi borversenyeken 600 arany-, 810 ezüst- és 40 bronzérmet nyertek. A Jubileum nevű bolgár borpárlat 11 éves érlelésnek az eredménye. A bolgár élelmiszeripar büszke a tejipar fejlettségére. Az országban mintegy 300-féle sajtot készítenek. A sós vízben érlelt bolgár fehér juh- és tehénsajt és a száraz balkáni sajt a világon egyedülálló tejtermék. Nemrégen a bolgár tejipar piacra hozta a gazdag fehérjetartalmú, ugyancsak sósvízben érlelt Sumen nevű fehér juhsajtot, a Marica nevű fehér tehénsajtot, a száraz Ruszen nevű juh- és a Rodope nevű tehénsajtot. Folyékony és szárított állapotban készítenek joghurtélesztőt. Bulgária halászati ipara is mind többet produkál. Az óceánokat járó bolgár halászflottillák tavaly több mint százezer tonna halat adtak át a feldolgozóiparnak. A bolgár halkonzervek nagy fogyasztó piacai a szocialista országok mellett Franciaország, Olaszország, NSZK, Japán. Különböző halleveseket, halsalátákat, sült halakat és egyéb halkészítményeket állít elő a bolgár halfeldolgozó ipar. Húsiparuk 70- féle különböző típusú húskészítményt termel és ezek 108 ország importlistáján szerepelnek. G. J.