Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

KÖNYVSZEMLE SORSTALANSÁG Kertész Imre regénye Az újságíró, aki 1945 nyarán a Buchenwaldból hazaér­kező, tizenhat éves fiút... (ti­zenhat éves? Egy évvel előbb, elhurcolásakor még minden­esetre tizenöt éves. Hazaérke­ző? Mindenesetre: Budapestre érkező.) ... Az újságíró, aki Kertész Imre regényének fő­szereplőjét az utolsó fejezet­ben jóindulattal telve megszó­lítja a villamoson, a „lágerek pokláról” faggatja őt, együtt­érzéssel beszél a „szenvedé­sekről”, segítséget ajánl fel „az új élet” kezdetén, s úgy tartja, legfontosabb a „még vérző se­bek begyógyítása”. Az európai felvilágosodott humanizmus szempontjából kifogástalanul viselkedik, magatartását az el­múlt harminc év etikettje is jóváhagyta. Gyilkos karikatúra ez a portré mindenkiről, aki a ha­gyományos európai humaniz­mus joviális együttérzésével ítélte meg a fasiszta koncent­rációs táborok létezését. És még csak félreértésre sincs mód. Kertész Imre nem koc­káztatta meg, hogy első köny­ve (amin tíz esztendőt dolgo­zott) félreérthető legyen. Az utolsó oldalakon gondosan, pontról pontra összefoglalja, mit is olvastunk addig, a­ki pokolról beszél, nem a­­ koncentrációs táborokról beszél. Aki a sebek begyógyu­­lását, új élet kezdését sürgeti, megköveteli a felejtést, az akarva-akaratlan kínos, osto­ba véletlenné degradálja mil­liók sorsát. Aki borzalmakat emleget ahelyett, hogy néven nevezné az emberi aggyal ki­tervelt pusztítás valamennyi fortélyát, öntudatlanul aláássa az emlékezetet. Nem mentség, hogy éppen Fleischmann és Steiner bácsi magyarázza az Újságírónál is készségesebben a borzalmak felejtésének és új élet kezdésének szükségessé­gét, hogy éppen ők nem értik, miért tiltakozik Köves Gyuri, a regény hőse homályos, gya­­nús életbölcsességük ellen, miért nem hajlandó az áldoza­tok könnyes beletörődésére fel­cserélni a világosságot, mely­­lyel keresztüllátott létezése determinációján, és a gyűlö­letet, amely a legtisztább — mert legjogosabb, legkövetke­zetesebb, legőszintébb — érzé­se megérkezése pillanatában. „Nem az én sorsom volt, de én éltem végig" — állapítja m­eg Köves Gyuri, aki a re­gény elején még egy átlagos, tisztelettudó kamasz volt, s nem tulajdonított különösebb jelentőséget az új helyzetnek, amibe a sárga csillag kötelező viselésével és apja munka­­szolgálatba vonulásával került. Azóta azonban megtanulta: „csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottsá­gok”. Ha nem minden pillanatban az adott helyzetnek megfele­lően cselekedett volna, ha pél­dául egyszerre, folyamatában, minden részletével áttekintet­te volna akár csak saját fizi­kai állapotának változásait — nem élte volna túl. De mindig csak egy lépést kellett meg­tenni, a következőt, s mert vé­letlenül megkapta a soron levő esélyt, hogy életben maradjon — hát életben maradt. „Pokol­ról”, „borzalmakról” azért nem tud beszélni, mert az adott helyzetben minden lépés természetesnek látszott. A be­számolóban, mely néha már a körülményességig pontos, a leggyakrabban használt stílus­­fordulat: természetesen, igen, persze, beláttam. Ha az embert megfosztják szőrzetétől, ru­háitól, iparkodik legalább hoz­závetőleg megfelelő méretű fogolyruhát választani. Ha munkára hajtják, felcsillan benne a virtus, a tetszeni vá­gyás, elvégre benne is van hiúság. Ha tisztséget kap, ör­vend, fogadja a gratulációkat, hiszen kétségkívül előnyhöz jutott: kétszer állhat oda leve­sért. Ha a kórházban a mel­lette fekvő fiú meghal, nem szól róla, amíg nem válik ha­laszthatatlanná, mert jól jön a plusz fejadag, még így is kevés. Az is természetes, ha a fogoly elfoglaltság híján unatkozik. Csak a külső világ, a régi élet fogalmai és ítéletei természetellenesek, mert hasz­navehetetlenek ebben a hely­zetben. (Vegyük például a rendőrt, aki leszedte hősünket a razzia során az autóbuszról. Ő nem hagyta magát meg­vesztegetni más, rosszabb er­kölcsű rendőrökkel szemben. Becsületes volt — mondanánk, ha nem volna ez a kategória olyan abszurd a koncentrációs táborból nézve.) Az emberi értelem, a logika, a viszonylatok felismeré­sének és méltánylásának ké­pessége, a tisztesség, az önér­zet — a koncentrációs tábor­ban egészen mást jelent, mint amit általában értünk e fogal­makon. A kívülálló a logika aljas csapdáját sejti abban, hogy a regény hőse természe­tesnek találjon bármit a tábor­ban. Egyáltalán: abszurditás­nak érzi, hogy láger-életről.­­Aeer-gondolkodásról beszél az író halál és esztelenség helyett. De hát Kertész Imre könyvé­nek éppen az az egyik tanul­sága, hogy a természetes és az abszurd csupán meghatározott helyzethez tartozó fogalmak, a kívülállót a helyzete meg­­gátola a láger­viszonyok fel­fogásában. Az ember és mind­az a képesség, amit emberinek nevezünk, itt is — mint a te­nyészet a legmostohább talajon — gyökeret ereszt. Csakhogy éppen itt lesz nyilvánvaló: elméletek és eszmények, val­lások és vérségi mítoszok — romlékony és gyakran ártal­mas illúziók. Az élet és a gon­dolkodás nem egyéb, mint a helyzetek lehető legpontosabb felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Így aztán, ami­kor bemondja a hangszóró, hogy a tábor felszabadult, hősünket mindazonáltal mégis nyugtalanítja, hogy elmaradt az aznapi leves. A refrény befejező pillanatá­ban Köves Gyuri sz­em­ében, aki megpróbálja a rámért sor­sot, elfogadott sorsát folytatni, az élet, a békés polgári élet, feltehetőleg orvosként vagy mérnökként, a várható, sőt, kikerülhetetlen boldogsággal — korántsem látszik termé­szetesnek. Szinte abszurditás. Amire az újságíró vagy Stei­ner bácsi nyilván azt monda­ná: túl friss az emlék, a bor­zalmak megnyomorították sze­gényt. Pedig ellenkezőleg: ah­hoz a keservesen megszolgált kegyelemhez jutott, hogy meg­értette létezése (és persze filo­zófiai értelemben a létezés) ijesztő viszonylagosságát. A Sorstalanság az utóbbi évek magyar prózájának azért egyik fontos műve, mert Kertész Imre évtizedeken át meg tudta őrizni regénye utolsó pillanatának tisztán­látását az előítéletekkel, álta­tásokkal, sablonokkal szemben. (Szépirodalmi) Ács Margit Jurida Károly illusztrációja Kilát uigaz török író Kopasz Mah­­mut diákjai című regényéhez, amelyet a Móra Könyvkiadó jelentetett meg A HÉT KÖNYVEI MAGVETŐ KIADÓ: Kovár Lőrinc: Halhatatlanok he­gyén Moldova György: Malom a pokol­ban — A változások őrei Szamuely Tibor: Összegyűjtött írá­sok és beszédek GONDOLAT KIADÓ: Richard Hoggart: Művelődés, gon­dolkodás, szokások Milton: Az angol forradalom tükre ZENEMŰKIADÓ: Molnár Antal: Zenekultúra Emberi hang Bárány Tamás elbeszélései Sodortatva Holti Mária regénye Az emberi kapcsolatok tit­kait kutatja, azok furcsa­ságait és ellentmondásait igyekszik bemutatni Emberi hang című új elbeszélésköte­tében Bárány Tamás. A tíz el­bes­zélés közül, amelyek az utóbbi években születtek, az első és talán a legkidolgozot­tabb írás a múltban játszódik; egy hajdani vadászatot ír le, móriczi hangvétellel, jól táp­lált büszke urakkal és a téli hidegben rossz gúnyában va­cogó fogakkal várakozó kol­dusszegény hajtókkal. A másik kilenc novella témája jellegze­tesen mai, és nagyrészt barát­ságok, szerelmek alakulásáról, fölbomlásáról szól. Tragédia és szatíra váltja egymást és va­lamennyiből kitetszik, hogy Bárány Tamást régóta foglal­koztatja két ember viszonyá­nak felszíne és mélye. Mert például egy bizonyos legendás férfibarátságról kiderül, hogy mögötte hosszú időn át sok apró aljasság és becstelenség húzódott meg. A kíméletlen önzés, amely ezt a novellát át­­meg átjárja, vezet el a súlyos tragédiáig az Ítéletidő című elbeszélésben: a felelőtlen au­tós a komisz esőben gázolás után cserbenhagyja áldozatát, akiről később kiderül, hogy sa­ját fia volt. Feloldásként az Atmoszféra című ciklus három írása furcsa helyzetekhez ve­zeti el az ol­vasót. Az egyikben az okos asszony meghitt csa­ládi fényképeivel ábrándítja ki az ifjú vetélytársnőt, a má­sikban filmesek, akik hely­színt keresve a múlt atmosz­férája után kutatnak, rémül­ten menekülnek el, amikor egy omladozó ház lakói elsírják keserveiket. A ciklus harma­dik darabja, a Másfél szoba összkomfort visszafojtott ma­lidéval meséli el, milyen fon­dorlattal szerzett lakást önös érdekből a befolyásos férfi az elvált fiatalasszony számára, az összeköltözés és egy sarjadó szerelem reményében, s a megszerzett lakás után kíno­san hoppon maradva. Ez az anekdotányi történet azonban meglehetősen vázlatosan van, kidolgozva, aminthogy az el­beszélések egyike-másika sem tanúskodik eléggé a megírás­nak, a pszichológiai ábrázo­lásnak arról a műves gondos­ságáról, amit Bárány Tamás­tól el lehetne várni. A nagyobb gondot azonban nem is ez a tíz, többségükben kellemesen gördülékeny és ta­láló csattanóval befejezett no­vella okozza, hanem az a hu­szonnégy apró karcolat, ame­lyet a szerző Két tekercs pil­lanatkép címmel tett közzé. Ezek meglehetősen változatos színvonalú írások, némelyik valóban jó pillanatkép egy-egy jellegzetes életfordulatról, de néhány felvétel annyira sebté­ben készült és elmosódott, hogy nehéz belőle kihámozni az író valódi szándékát. (Szép­­irodalmi) (g. i.) Ha egy könyv szerzőjének neve ismeretlen, nem kelti fel túlzottan érdeklődésünket. Ennek ellensúlyozására készül­nek a kiadók első könyveseket bemutató sorozatai, melyek már fedőlapjukkal mintha ezt mondanák: „Kedves Olvasó! Nem az ön tájékozatlansága, és nem az író jelentéktelen­sége miatt nem ismeri ezt a nevet. Új név, figyeljen rá, hátha érdemes megismerni.” Így van ez többnyire magyar szerző esetében, de csak, ha határainkon belül élő magyar szerzőről van szó. Ha külföl­dön él, gyakran akkor szer­zünk tudomást létéről, amikor már életmű áll mögötte. Holti Mária neve ismeretlen a magyar közönség előtt, ideje megismernünk. Jugoszláviában él, regényét az újvidéki Fórum Kiadó adta ki. Az író egyete­met végzett és ha eddig nem tudtuk, vagy nem eléggé tudtuk, hogy mindezek az adatok lé­nyegtelenek a műhöz képest, most helyes utalni rá. Volta­képpen mindig ilyen elfogulat­lanul kellene olvasnunk, a le­xikális adatok, sőt az előző művek figyelmen kívül hagyá­sával. Eddig egy novelláskötete jelent meg Jugoszláviában, 1970-ben, Farkasok és galam­bok címmel. A Sodortatva társadalmi re­gény, napjainkban játszó­dik. Hőse, Vájna, kallódó fia­talember, régészeti tanulmá­nyait félbehagyta, különböző helyeken vállal munkát, s egy zsidó iskola osztálytermében lakik, mert véletlenül így hozta a sors. Vasalózsinórokat vag­dos, mert a munkaközvetítőnél éppen ezt ajánlották, lakását pedig alkalmi ismerőse szerzi. Így van ez Vajna szerelmi éle­tével is. Kolléganője a gyárban szinte véletlenül lesz a szere­tője. A fiatalember minden fe­lelősségtől irtózik, nem is akar túl sokat tudni azokról az em­berekről, akikkel kapcsolatba kerül, így minden jó vagy rossz eseményt, bánatot vagy örö­met a körülmények rovására írhat. Vájna nem lázadó, ha­nem sodródó ember. Sok fia­tal fedezheti fel benne saját arcképét. Csakhogy a sodródás önzés. A nem cselekvés is cse­lekvés, és az önként vállalt ma­gány is elviselhetetlen. A nem cselekvés felszólítás arra, hogy helyette mások cselekedjenek, de anélkül, hogy ő erre kérné őket, s akár bármi keveset, ér­deklődést, szeretetet, segíteni­­akarást adna cserébe. Amikor a regény hőse csaknem bűn­részessé válik egy gyilkosság­ban, akkor ébred fel benne a bűntudat egész addigi élete miatt. A Sodortatva cselekménye nem szerteágazó, nem gazdag. A regény hősével csupa olyan dolog történik meg, ami bár­melyikünkkel bármikor meg­eshet. Holti Mária regénye mégis kifejezetten izgalmas, abban az értelemben is, hogy aki a regény olvasásába bele­kezdett, minden bizonnyal gyorsan, feszült figyelemmel olvassa­ végig. Talán azért, mert a szerző azt a minden­napi beszédstílust követi, ami­vel közeli barátainknak tit­kainkat elmeséljük. Ha köze­lebbről akarnánk a regény mű­faját meghatározni, azt mond­hatnánk, hogy a Sodortatva harmadik személyű énregény. Az egész világot Vájna szem­szögéből látjuk, minden sze­replő az ő életében jelenik meg, az olvasó mindenkivel csak akkor találkozik, amikor Vajna találkozik vele. Hogy az elbeszélés mégis harmadik sze­­mélyű, ez bizonyos objektivi­tást kölcsönöz a műnek, bizo­nyos távolságtartást a szerző és az olvasó által megszeretett, mindazonáltal kritikával szem­lélt hős között. Változni lehet és változtatni ■ érdemes — ebben foglalhatjuk össze Holti Mária regényének mondanivalóját. Az emberi kapcsolatok és a tevékeny munka lehetősége nyitva áll, hogy éljünk a lehetőséggel. (Fórum) (kartal) Eső a szilfák levelén Fiatal prózaírók antológiája Mindjárt bevezetőben hadd mondjam ki: ez a kötet bizony nem sikerült, önmagá­ban véve sem jó ez az anto­lógia és összehasonlítva elő­deivel, a Naponta más és az Ahol a sziget kezdődik cí­­műekkel még inkább nyilván­valóvá válik a kudarc. Úgy látszik a hároméves időköz nem elég ahhoz, hogy egy-egy antológiányi újabb fiatal ve­rődjön össze. Vegyük összeha­sonlítási példaként az 1969-es Naponta más antológiát. Szer­zőgárdája és a benne szerep­lő írások is egy új generációs rajzást ígértek. Az őket meg­előző költői kirajzáshoz, a he­tekhez és kilencekhez fogha­tó új hullámot várhattunk tő­lük. Közülük kerültek ki a lil­lafüredi fiatal írótalálkozó leg­aktívabb résztvevői is. Az in­dulásuk által kiváltott bizako­dás táplálta akkori szerkesz­tői tevékenységemet is, amely­­lyel éppen a fiatal prózaírók­ról indítottunk vitát a Nap­jainkban, az antológia megje­lenését követő időkben. Ma kézbevéve a kötetet, bizakodá­sunk nem minősült csalfa re­ménynek. A szereplők többsé­ge prózairodalmunknak nem­csak reménysége, de már szá­mottevő eredményeket is fel­mutató képviselője. (Hogy csak néhányat említsek: Ma­rosi Gyula, Módos Péter, Si­mon­ffy András, Császár Ist­ván, Vathy Zsuzsa, Nádas Pé­ter, Lugossy Gyula). A mostani antológia írásai nagyrészt gyengék és jellegte­lenek. És a szereplők sem egyéníthetők, ha a neveket fel­cserélnénk az elbeszélések fe­lett, észre sem vennénk a vál­tozást. Maradna mentségként: esetleg valamely fontos él­ményt, a valóság valamilyen kiemelkedő vonását mutatják be. Sajnos, ez sem jellemző a kötetre. Érdektelen magánéle­ti történések, nagy részben pe­dig elvont, semmit nem mon­dó történetkék sorjáznak a kö­tetben elrugaszkodva a realis­ta ábrázolástól is. Poros tár­catörténetek, vagy többszörö­sen felújított, még divatnak is avult ötletek gyűjteménye a kötet­ nagy része. A fülszöveg előjelzésnek ne­vezi a kötetet. Előjelzés­, nek, amelynek „nem tehetség­előjelzés a tárgya, hanem az, hogy merre halad a szépiro­dalom, a kispróza. Ez az új antológia — amelyben ismét olyan szerzők szólalnak meg, akiknek még önálló kötetük nem jelent meg — új tema­tikus és formai törekvések még le sem ülepedett konglo­merátumának keresztmetsze­te, minta, amely a holnapra vonatkozó jelzést akar adni”. Amennyiben ez az ajánlás va­lóban beválik, és a kötet elő­jelzése korszak jellemzőssé válna, úgy egy, a realista pró­zától távolodó epigon iroda­lom térhódítását jelentené. Azt hiszem ennek az előjelzésnek a teljesülését senki sem kí­vánhatja.­­ Ha a kötet egésze ennyire egyértelműen kihívta az el­lenvéleményt, egyes szerzők esetében mégis felfüggeszthet­jük a sommás ítélkezést. Fel­függeszthetjük és nem meg­szüntethetjük , hogy fenn­tartásokkal érzékelhessük írá­saikat, és az írások jellemzői­ből olvashassuk ki a gyűjte­mény egészének sikertelensé­gét. A magam részéről Spiró Györgyöt már mint költőt is üdvözöltem azzal a megszo­rítással: nem biztos, hogy köl­tőként, de valamely műfajban valószínűleg „kifutja” magát. A Kerengő című regénye az­után ismét tehetsége mellett bizonyított, elismerést és nép­szerűséget szerzett számára. A kötetben szereplő Kisvárosi patika című elbeszélése egy jó íráskészségű, az iróniára és tragikus szemléletre egyszerre hajló irodalmár sikeres ujj­gyakorlata. Regénye, a Keren­gő korának novellistái helyez­ték hasonló furcsa történetei­ket hasonló kisvárosokba. Krú­dy és Kafka hatása, írásaik furcsa légköre és hőseik ma­gányos sorsa vezethette fantá­ziáját története megrajzolása­kor. A költőként már ismert Tóth Bálint személyes emlé­keket elevenít fel a felszaba­dulás idejéből: a nehézkesen induló és tűl operett és­ stilizál­­tan végződő történetet (Szűz­­mária köténye) helyenként a helyzetek és alakok átélt jel­­lemzése hitelesíti. Fábián László útiélményeket helyez át egy világutazó, Amundsen élményvilágába: a társtalan­­ság, a furcsa kisváros, az em­ber a kor szemléletváltozását átélő dilemmái mind jelen vannak ebben az esszé hatá­rát súroló meditációban. Farkasházi Zoltán elbeszélé­se. Az albérlő egy család tel­jes bomlásának rajza, ahol a tagok mind egymás ellen él­nek. Számukra már semmi­­lyen személyes kapcsolat — jelen esetben a gvűlölv°­­óhajtva várt albérlő-messiás — sem tud feloldó megoldást hozni. Ez ismét egy furcsa tört­­énet. És itt hadd jegyezzem meg, hogy nem véletlen is­métlődik a kötet jobb írásai­nak jellemzésekor is ez a jel­­ző. Mégis, azt hiszem, ez eset­ben nem dicséretként, vala­­mely egyéni téma vagy stílus­jegyként említhetem. Inkább vitatható jellegzetességként, amelynek segítségével még a kötet tehetségesebb szerzői is megkerülik a valóságelemzés bonyolultabb és pontosabb megvalósítását. _Effv-egy­en­- zódtörténetet tesznek ezzel ér­­dekessé, de semmiként sem lényegesebbé. A történetek furcsasága így számukra de­koratív elem, amelynek segít­ségével talán csak­­jobban le­het ,,eladni” az egyébként ér­j­­dektelen történetet, de nem megemelni, általános érvényű­­v° tenni a felvázolt jelenete­ket. A jövő természetesen rácá­folhat a kritikusra. A kö­tet szerzői közül lehet utóbb nem egy értékes alkotója pró­zairodalmunknak. Az erről a kötetről alkotott kénen ez mégsem változtathat. És ezt a véleményt ki kell mondani, éppen a jövő, esetleg éppen a kötet szerzőinek jövője érde­kében is, mert tudatosítani kell még időben, hogy ennek a kötetnek az előjelzése csak kudarchoz vezethet. (Magvető) Kabdebó Lóránt

Next