Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-27 / 175. szám
KÖNYVSZEMLE SORSTALANSÁG Kertész Imre regénye Az újságíró, aki 1945 nyarán a Buchenwaldból hazaérkező, tizenhat éves fiút... (tizenhat éves? Egy évvel előbb, elhurcolásakor még mindenesetre tizenöt éves. Hazaérkező? Mindenesetre: Budapestre érkező.) ... Az újságíró, aki Kertész Imre regényének főszereplőjét az utolsó fejezetben jóindulattal telve megszólítja a villamoson, a „lágerek pokláról” faggatja őt, együttérzéssel beszél a „szenvedésekről”, segítséget ajánl fel „az új élet” kezdetén, s úgy tartja, legfontosabb a „még vérző sebek begyógyítása”. Az európai felvilágosodott humanizmus szempontjából kifogástalanul viselkedik, magatartását az elmúlt harminc év etikettje is jóváhagyta. Gyilkos karikatúra ez a portré mindenkiről, aki a hagyományos európai humanizmus joviális együttérzésével ítélte meg a fasiszta koncentrációs táborok létezését. És még csak félreértésre sincs mód. Kertész Imre nem kockáztatta meg, hogy első könyve (amin tíz esztendőt dolgozott) félreérthető legyen. Az utolsó oldalakon gondosan, pontról pontra összefoglalja, mit is olvastunk addig, aki pokolról beszél, nem a koncentrációs táborokról beszél. Aki a sebek begyógyulását, új élet kezdését sürgeti, megköveteli a felejtést, az akarva-akaratlan kínos, ostoba véletlenné degradálja milliók sorsát. Aki borzalmakat emleget ahelyett, hogy néven nevezné az emberi aggyal kitervelt pusztítás valamennyi fortélyát, öntudatlanul aláássa az emlékezetet. Nem mentség, hogy éppen Fleischmann és Steiner bácsi magyarázza az Újságírónál is készségesebben a borzalmak felejtésének és új élet kezdésének szükségességét, hogy éppen ők nem értik, miért tiltakozik Köves Gyuri, a regény hőse homályos, gyanús életbölcsességük ellen, miért nem hajlandó az áldozatok könnyes beletörődésére felcserélni a világosságot, melylyel keresztüllátott létezése determinációján, és a gyűlöletet, amely a legtisztább — mert legjogosabb, legkövetkezetesebb, legőszintébb — érzése megérkezése pillanatában. „Nem az én sorsom volt, de én éltem végig" — állapítja meg Köves Gyuri, aki a regény elején még egy átlagos, tisztelettudó kamasz volt, s nem tulajdonított különösebb jelentőséget az új helyzetnek, amibe a sárga csillag kötelező viselésével és apja munkaszolgálatba vonulásával került. Azóta azonban megtanulta: „csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok”. Ha nem minden pillanatban az adott helyzetnek megfelelően cselekedett volna, ha például egyszerre, folyamatában, minden részletével áttekintette volna akár csak saját fizikai állapotának változásait — nem élte volna túl. De mindig csak egy lépést kellett megtenni, a következőt, s mert véletlenül megkapta a soron levő esélyt, hogy életben maradjon — hát életben maradt. „Pokolról”, „borzalmakról” azért nem tud beszélni, mert az adott helyzetben minden lépés természetesnek látszott. A beszámolóban, mely néha már a körülményességig pontos, a leggyakrabban használt stílusfordulat: természetesen, igen, persze, beláttam. Ha az embert megfosztják szőrzetétől, ruháitól, iparkodik legalább hozzávetőleg megfelelő méretű fogolyruhát választani. Ha munkára hajtják, felcsillan benne a virtus, a tetszeni vágyás, elvégre benne is van hiúság. Ha tisztséget kap, örvend, fogadja a gratulációkat, hiszen kétségkívül előnyhöz jutott: kétszer állhat oda levesért. Ha a kórházban a mellette fekvő fiú meghal, nem szól róla, amíg nem válik halaszthatatlanná, mert jól jön a plusz fejadag, még így is kevés. Az is természetes, ha a fogoly elfoglaltság híján unatkozik. Csak a külső világ, a régi élet fogalmai és ítéletei természetellenesek, mert hasznavehetetlenek ebben a helyzetben. (Vegyük például a rendőrt, aki leszedte hősünket a razzia során az autóbuszról. Ő nem hagyta magát megvesztegetni más, rosszabb erkölcsű rendőrökkel szemben. Becsületes volt — mondanánk, ha nem volna ez a kategória olyan abszurd a koncentrációs táborból nézve.) Az emberi értelem, a logika, a viszonylatok felismerésének és méltánylásának képessége, a tisztesség, az önérzet — a koncentrációs táborban egészen mást jelent, mint amit általában értünk e fogalmakon. A kívülálló a logika aljas csapdáját sejti abban, hogy a regény hőse természetesnek találjon bármit a táborban. Egyáltalán: abszurditásnak érzi, hogy láger-életről.Aeer-gondolkodásról beszél az író halál és esztelenség helyett. De hát Kertész Imre könyvének éppen az az egyik tanulsága, hogy a természetes és az abszurd csupán meghatározott helyzethez tartozó fogalmak, a kívülállót a helyzete meggátola a lágerviszonyok felfogásában. Az ember és mindaz a képesség, amit emberinek nevezünk, itt is — mint a tenyészet a legmostohább talajon — gyökeret ereszt. Csakhogy éppen itt lesz nyilvánvaló: elméletek és eszmények, vallások és vérségi mítoszok — romlékony és gyakran ártalmas illúziók. Az élet és a gondolkodás nem egyéb, mint a helyzetek lehető legpontosabb felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Így aztán, amikor bemondja a hangszóró, hogy a tábor felszabadult, hősünket mindazonáltal mégis nyugtalanítja, hogy elmaradt az aznapi leves. A refrény befejező pillanatában Köves Gyuri szemében, aki megpróbálja a rámért sorsot, elfogadott sorsát folytatni, az élet, a békés polgári élet, feltehetőleg orvosként vagy mérnökként, a várható, sőt, kikerülhetetlen boldogsággal — korántsem látszik természetesnek. Szinte abszurditás. Amire az újságíró vagy Steiner bácsi nyilván azt mondaná: túl friss az emlék, a borzalmak megnyomorították szegényt. Pedig ellenkezőleg: ahhoz a keservesen megszolgált kegyelemhez jutott, hogy megértette létezése (és persze filozófiai értelemben a létezés) ijesztő viszonylagosságát. A Sorstalanság az utóbbi évek magyar prózájának azért egyik fontos műve, mert Kertész Imre évtizedeken át meg tudta őrizni regénye utolsó pillanatának tisztánlátását az előítéletekkel, áltatásokkal, sablonokkal szemben. (Szépirodalmi) Ács Margit Jurida Károly illusztrációja Kilát uigaz török író Kopasz Mahmut diákjai című regényéhez, amelyet a Móra Könyvkiadó jelentetett meg A HÉT KÖNYVEI MAGVETŐ KIADÓ: Kovár Lőrinc: Halhatatlanok hegyén Moldova György: Malom a pokolban — A változások őrei Szamuely Tibor: Összegyűjtött írások és beszédek GONDOLAT KIADÓ: Richard Hoggart: Művelődés, gondolkodás, szokások Milton: Az angol forradalom tükre ZENEMŰKIADÓ: Molnár Antal: Zenekultúra Emberi hang Bárány Tamás elbeszélései Sodortatva Holti Mária regénye Az emberi kapcsolatok titkait kutatja, azok furcsaságait és ellentmondásait igyekszik bemutatni Emberi hang című új elbeszéléskötetében Bárány Tamás. A tíz elbeszélés közül, amelyek az utóbbi években születtek, az első és talán a legkidolgozottabb írás a múltban játszódik; egy hajdani vadászatot ír le, móriczi hangvétellel, jól táplált büszke urakkal és a téli hidegben rossz gúnyában vacogó fogakkal várakozó koldusszegény hajtókkal. A másik kilenc novella témája jellegzetesen mai, és nagyrészt barátságok, szerelmek alakulásáról, fölbomlásáról szól. Tragédia és szatíra váltja egymást és valamennyiből kitetszik, hogy Bárány Tamást régóta foglalkoztatja két ember viszonyának felszíne és mélye. Mert például egy bizonyos legendás férfibarátságról kiderül, hogy mögötte hosszú időn át sok apró aljasság és becstelenség húzódott meg. A kíméletlen önzés, amely ezt a novellát átmeg átjárja, vezet el a súlyos tragédiáig az Ítéletidő című elbeszélésben: a felelőtlen autós a komisz esőben gázolás után cserbenhagyja áldozatát, akiről később kiderül, hogy saját fia volt. Feloldásként az Atmoszféra című ciklus három írása furcsa helyzetekhez vezeti el az olvasót. Az egyikben az okos asszony meghitt családi fényképeivel ábrándítja ki az ifjú vetélytársnőt, a másikban filmesek, akik helyszínt keresve a múlt atmoszférája után kutatnak, rémülten menekülnek el, amikor egy omladozó ház lakói elsírják keserveiket. A ciklus harmadik darabja, a Másfél szoba összkomfort visszafojtott malidéval meséli el, milyen fondorlattal szerzett lakást önös érdekből a befolyásos férfi az elvált fiatalasszony számára, az összeköltözés és egy sarjadó szerelem reményében, s a megszerzett lakás után kínosan hoppon maradva. Ez az anekdotányi történet azonban meglehetősen vázlatosan van, kidolgozva, aminthogy az elbeszélések egyike-másika sem tanúskodik eléggé a megírásnak, a pszichológiai ábrázolásnak arról a műves gondosságáról, amit Bárány Tamástól el lehetne várni. A nagyobb gondot azonban nem is ez a tíz, többségükben kellemesen gördülékeny és találó csattanóval befejezett novella okozza, hanem az a huszonnégy apró karcolat, amelyet a szerző Két tekercs pillanatkép címmel tett közzé. Ezek meglehetősen változatos színvonalú írások, némelyik valóban jó pillanatkép egy-egy jellegzetes életfordulatról, de néhány felvétel annyira sebtében készült és elmosódott, hogy nehéz belőle kihámozni az író valódi szándékát. (Szépirodalmi) (g. i.) Ha egy könyv szerzőjének neve ismeretlen, nem kelti fel túlzottan érdeklődésünket. Ennek ellensúlyozására készülnek a kiadók első könyveseket bemutató sorozatai, melyek már fedőlapjukkal mintha ezt mondanák: „Kedves Olvasó! Nem az ön tájékozatlansága, és nem az író jelentéktelensége miatt nem ismeri ezt a nevet. Új név, figyeljen rá, hátha érdemes megismerni.” Így van ez többnyire magyar szerző esetében, de csak, ha határainkon belül élő magyar szerzőről van szó. Ha külföldön él, gyakran akkor szerzünk tudomást létéről, amikor már életmű áll mögötte. Holti Mária neve ismeretlen a magyar közönség előtt, ideje megismernünk. Jugoszláviában él, regényét az újvidéki Fórum Kiadó adta ki. Az író egyetemet végzett és ha eddig nem tudtuk, vagy nem eléggé tudtuk, hogy mindezek az adatok lényegtelenek a műhöz képest, most helyes utalni rá. Voltaképpen mindig ilyen elfogulatlanul kellene olvasnunk, a lexikális adatok, sőt az előző művek figyelmen kívül hagyásával. Eddig egy novelláskötete jelent meg Jugoszláviában, 1970-ben, Farkasok és galambok címmel. A Sodortatva társadalmi regény, napjainkban játszódik. Hőse, Vájna, kallódó fiatalember, régészeti tanulmányait félbehagyta, különböző helyeken vállal munkát, s egy zsidó iskola osztálytermében lakik, mert véletlenül így hozta a sors. Vasalózsinórokat vagdos, mert a munkaközvetítőnél éppen ezt ajánlották, lakását pedig alkalmi ismerőse szerzi. Így van ez Vajna szerelmi életével is. Kolléganője a gyárban szinte véletlenül lesz a szeretője. A fiatalember minden felelősségtől irtózik, nem is akar túl sokat tudni azokról az emberekről, akikkel kapcsolatba kerül, így minden jó vagy rossz eseményt, bánatot vagy örömet a körülmények rovására írhat. Vájna nem lázadó, hanem sodródó ember. Sok fiatal fedezheti fel benne saját arcképét. Csakhogy a sodródás önzés. A nem cselekvés is cselekvés, és az önként vállalt magány is elviselhetetlen. A nem cselekvés felszólítás arra, hogy helyette mások cselekedjenek, de anélkül, hogy ő erre kérné őket, s akár bármi keveset, érdeklődést, szeretetet, segíteniakarást adna cserébe. Amikor a regény hőse csaknem bűnrészessé válik egy gyilkosságban, akkor ébred fel benne a bűntudat egész addigi élete miatt. A Sodortatva cselekménye nem szerteágazó, nem gazdag. A regény hősével csupa olyan dolog történik meg, ami bármelyikünkkel bármikor megeshet. Holti Mária regénye mégis kifejezetten izgalmas, abban az értelemben is, hogy aki a regény olvasásába belekezdett, minden bizonnyal gyorsan, feszült figyelemmel olvassa végig. Talán azért, mert a szerző azt a mindennapi beszédstílust követi, amivel közeli barátainknak titkainkat elmeséljük. Ha közelebbről akarnánk a regény műfaját meghatározni, azt mondhatnánk, hogy a Sodortatva harmadik személyű énregény. Az egész világot Vájna szemszögéből látjuk, minden szereplő az ő életében jelenik meg, az olvasó mindenkivel csak akkor találkozik, amikor Vajna találkozik vele. Hogy az elbeszélés mégis harmadik személyű, ez bizonyos objektivitást kölcsönöz a műnek, bizonyos távolságtartást a szerző és az olvasó által megszeretett, mindazonáltal kritikával szemlélt hős között. Változni lehet és változtatni ■ érdemes — ebben foglalhatjuk össze Holti Mária regényének mondanivalóját. Az emberi kapcsolatok és a tevékeny munka lehetősége nyitva áll, hogy éljünk a lehetőséggel. (Fórum) (kartal) Eső a szilfák levelén Fiatal prózaírók antológiája Mindjárt bevezetőben hadd mondjam ki: ez a kötet bizony nem sikerült, önmagában véve sem jó ez az antológia és összehasonlítva elődeivel, a Naponta más és az Ahol a sziget kezdődik címűekkel még inkább nyilvánvalóvá válik a kudarc. Úgy látszik a hároméves időköz nem elég ahhoz, hogy egy-egy antológiányi újabb fiatal verődjön össze. Vegyük összehasonlítási példaként az 1969-es Naponta más antológiát. Szerzőgárdája és a benne szereplő írások is egy új generációs rajzást ígértek. Az őket megelőző költői kirajzáshoz, a hetekhez és kilencekhez fogható új hullámot várhattunk tőlük. Közülük kerültek ki a lillafüredi fiatal írótalálkozó legaktívabb résztvevői is. Az indulásuk által kiváltott bizakodás táplálta akkori szerkesztői tevékenységemet is, amelylyel éppen a fiatal prózaírókról indítottunk vitát a Napjainkban, az antológia megjelenését követő időkben. Ma kézbevéve a kötetet, bizakodásunk nem minősült csalfa reménynek. A szereplők többsége prózairodalmunknak nemcsak reménysége, de már számottevő eredményeket is felmutató képviselője. (Hogy csak néhányat említsek: Marosi Gyula, Módos Péter, Simonffy András, Császár István, Vathy Zsuzsa, Nádas Péter, Lugossy Gyula). A mostani antológia írásai nagyrészt gyengék és jellegtelenek. És a szereplők sem egyéníthetők, ha a neveket felcserélnénk az elbeszélések felett, észre sem vennénk a változást. Maradna mentségként: esetleg valamely fontos élményt, a valóság valamilyen kiemelkedő vonását mutatják be. Sajnos, ez sem jellemző a kötetre. Érdektelen magánéleti történések, nagy részben pedig elvont, semmit nem mondó történetkék sorjáznak a kötetben elrugaszkodva a realista ábrázolástól is. Poros tárcatörténetek, vagy többszörösen felújított, még divatnak is avult ötletek gyűjteménye a kötet nagy része. A fülszöveg előjelzésnek nevezi a kötetet. Előjelzés, nek, amelynek „nem tehetségelőjelzés a tárgya, hanem az, hogy merre halad a szépirodalom, a kispróza. Ez az új antológia — amelyben ismét olyan szerzők szólalnak meg, akiknek még önálló kötetük nem jelent meg — új tematikus és formai törekvések még le sem ülepedett konglomerátumának keresztmetszete, minta, amely a holnapra vonatkozó jelzést akar adni”. Amennyiben ez az ajánlás valóban beválik, és a kötet előjelzése korszak jellemzőssé válna, úgy egy, a realista prózától távolodó epigon irodalom térhódítását jelentené. Azt hiszem ennek az előjelzésnek a teljesülését senki sem kívánhatja. Ha a kötet egésze ennyire egyértelműen kihívta az ellenvéleményt, egyes szerzők esetében mégis felfüggeszthetjük a sommás ítélkezést. Felfüggeszthetjük és nem megszüntethetjük , hogy fenntartásokkal érzékelhessük írásaikat, és az írások jellemzőiből olvashassuk ki a gyűjtemény egészének sikertelenségét. A magam részéről Spiró Györgyöt már mint költőt is üdvözöltem azzal a megszorítással: nem biztos, hogy költőként, de valamely műfajban valószínűleg „kifutja” magát. A Kerengő című regénye azután ismét tehetsége mellett bizonyított, elismerést és népszerűséget szerzett számára. A kötetben szereplő Kisvárosi patika című elbeszélése egy jó íráskészségű, az iróniára és tragikus szemléletre egyszerre hajló irodalmár sikeres ujjgyakorlata. Regénye, a Kerengő korának novellistái helyezték hasonló furcsa történeteiket hasonló kisvárosokba. Krúdy és Kafka hatása, írásaik furcsa légköre és hőseik magányos sorsa vezethette fantáziáját története megrajzolásakor. A költőként már ismert Tóth Bálint személyes emlékeket elevenít fel a felszabadulás idejéből: a nehézkesen induló és tűl operett és stilizáltan végződő történetet (Szűzmária köténye) helyenként a helyzetek és alakok átélt jellemzése hitelesíti. Fábián László útiélményeket helyez át egy világutazó, Amundsen élményvilágába: a társtalanság, a furcsa kisváros, az ember a kor szemléletváltozását átélő dilemmái mind jelen vannak ebben az esszé határát súroló meditációban. Farkasházi Zoltán elbeszélése. Az albérlő egy család teljes bomlásának rajza, ahol a tagok mind egymás ellen élnek. Számukra már semmilyen személyes kapcsolat — jelen esetben a gvűlölv°óhajtva várt albérlő-messiás — sem tud feloldó megoldást hozni. Ez ismét egy furcsa történet. És itt hadd jegyezzem meg, hogy nem véletlen ismétlődik a kötet jobb írásainak jellemzésekor is ez a jelző. Mégis, azt hiszem, ez esetben nem dicséretként, valamely egyéni téma vagy stílusjegyként említhetem. Inkább vitatható jellegzetességként, amelynek segítségével még a kötet tehetségesebb szerzői is megkerülik a valóságelemzés bonyolultabb és pontosabb megvalósítását. _Effv-egyen- zódtörténetet tesznek ezzel érdekessé, de semmiként sem lényegesebbé. A történetek furcsasága így számukra dekoratív elem, amelynek segítségével talán csakjobban lehet ,,eladni” az egyébként érjdektelen történetet, de nem megemelni, általános érvényűv° tenni a felvázolt jeleneteket. A jövő természetesen rácáfolhat a kritikusra. A kötet szerzői közül lehet utóbb nem egy értékes alkotója prózairodalmunknak. Az erről a kötetről alkotott kénen ez mégsem változtathat. És ezt a véleményt ki kell mondani, éppen a jövő, esetleg éppen a kötet szerzőinek jövője érdekében is, mert tudatosítani kell még időben, hogy ennek a kötetnek az előjelzése csak kudarchoz vezethet. (Magvető) Kabdebó Lóránt