Magyar Nemzet, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-12 / 188. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT A munkahely és az otthon A falu az életforma változás nehéz, bonyolult korszakát éli. Nagy általánosságban ez a tény már nem hat ránk sem mellbevágó fölfedezésként, sem vitára késztetően. De en­nek a folyamatnak a valóság­ban tetten ért, konkrét rész­letei mégis, minden alkalom­mal meglepőek, izgalmasak, elgondolkoztatóak. Persze, ér­teni kell a valóság kitágítá­sához. Búzás Andor és Kovács Jenő kitűnő riport­műsora, egyebek közt, azt is bizonyítot­ta számomra, hogy érdekes és okos válaszokat csak igazi ér­deklődésből fakadó, okos kér­désekre lehet kapni. Ha a nyi­latkozó unalmasan, közhely­szerűen beszél, részéről az leg­több esetben csak az alacsony szintű riporteri inspiráció megfelelő visszaigazolása. A szolnoki Lenin Tsz jelleg­zetesen mai, korszerű nagy­üzem. A rádió két riportere arra kereste a választ, vajon miként látják itt a világban elfoglalt helyzetüket azok a mezőgazdasági dolgozók, akik csillogó műszerfalak előtt, nagy szaktudást igénylő gé­pek segítségével végzik mun­kájukat? Megváltoztatja-e otthoni életüket a modern munkakörnyezet? Lehet-e a régihez hasonlóan meghitt kapcsolat az újszerű munka és végzője között? Egyáltalán: parasztnak vagy munkásnak tudja-e magát, aki ilyen kö­rülmények közt dolgozik? „A gép arra tanított meg, hogy pontos legyek és becsü­letes” — halljuk egy fiatal­ember szá­jából, aki még azt is hozzáteszi: a pontos mun­kát szépnek érzi, s ez a fajta szépség ad erőt neki a munka elvégzéséhez. Minden dekla­rációnál ékesebben, meggyő­zőbben tiltakoztak a modern munka elidegenítő hatása el­len annak az asszonynak a szavai is, aki a heterózis­­paradicsom mesterséges be­porzásáról szólt olyan érzék­letesen és gyöngéden, annyi jogos önérzettel, ahogy csak olyasmiről szoktunk beszélni, ami közel áll a szívünkhöz. A riport egyik legfontosabb, sze­rencsére kimondatlan tanulsá­gát rejtette azoknak a szülők­nek a példája, akik munká­jukban emberi kiteljesedésük lehetőségét találták meg, s így szinte magától értetődő, hogy iskolás korú gyerekük nem unszolásra, hanem saját ér­deklődéséből fakadóan készül mezőgazdasági munkásnak. A riporterek által előre meghúzott gondolati körön a föltárt életanyag egy ponton még túl is lépett. Egy gépi­fetőnő még kérdés formájában is elutasította magától a föl­­tételezést, hogy­ ő, aki mező­­gazdasági tárgyú, de ipari jel­legű munkát végez, „paraszt" volna. „Ezt a szót a szótárból is törölni kellene!” — izaott föl szenvedélyessé a hangja, s ehhez hozzáfűzött még vala­mit, ami felett a riporterek el­­siklottak, holott talán egész műsoruk legizgalmasabb prob­­lámáját bonthatták volna ki belőle. „A parasztság már csak itt rejlik, az agyakban!” — mondta ez az asszony, aki az életformaváltás konfliktusá­nak lényegét fogalmazta meg e néhány szóban. Még az ere­deti elképzeléstől eltérve is ér­demes lett volna megkérdezni, hogyan érti ezt, mit gondol er­ről hiszen nyilvánvaló volt, hogy amiről beszél, azt a sa­ját életében már nemcsak megtapasztalta és megszenved­­te, de alaposan végig is gon­dolta. Lexikon és sámfa Minden a helyén volt, min­den pontosan, szabályszerűen bonyolódott le ebben a rövid komédiában, amit a Zsebrádió­­színház bemutatójaként hal­lottunk. Radványi Ervin, aki­nek Andaxin kora című ko­rábbi írása azért lehet máig emlékezetes, mert eredeti lá­tásmóddal sikerült valamit megragadnia korunk emberé­nek jellegzetes idegállapotá­ból semmilyen más időben nem elképzelhető gondolati mechanizmusából, ezúttal lé­nyegesen alacsonyabbra állí­totta a mércét. Előre gyártott elemekből, pszichológiai pa­­tentekből állította elő ezt a történetet. Jól bevált, régóta ismerős motívumokból fölírt képletet vezetett le és beérte a korrekt, előre kiszámítható eredménnyel. Olyan túlhang­súlyozott, túlexponált modor­ban mennydörgi el az ideg­orvoshoz beállító férfi, hogy távol áll tőle mindenfajta agresszivitás s erről írásos bi­zonylatot is kér, hogy semmi kétségünk nem maradhat: er­ről az emberről be fog bizo­nyosodni, hogy maga a két lábon járó agresszivitás. A da­rab, még rövid terjedelméhez mérten is kissé hosszasan, be is bizonyítja ezt. Most sem­mit. Játszódhatna a tízes évek­ben éppúgy, mint a két világ­háború között, vagy napjaink­ban. Azaz: semmikor sem, hi­szen az agresszivitás megje­lenési formái is koronként változóak; azt, ami bennük mindig egyforma, nem érde­mes újra lefesteni. A darabot még szereposztási tévedés is terhelte. A harminc­négy éves, ifjú értelmiségit, aki kezdetben gal­ambiaelídsé­­gű, humánus léleknek akarja mutatni magát, Dobás Vilmos rendező Tomanek Nándorra osztotta, aki már hangszíne, artikulációja által meghatáro­zottan is idősebb figura kép­zetét kelti föl bennünk. S hogy senkinek se legyenek kétségei a darab kezdetekor, mi lesz a cselekmény „poén­ja”, a rendezői felfogás már az első pillanatoktól egysíkúan, önleleplezően agresszív játék­modorba kényszerítette a mű­vészt. A 2X2 bonyolultságát idéző dramaturgiai képletnek ily módon még közismert ered­ménye is sántított egy kissé. Titkon innen, titkon túl Negyedik adásánál tart az orvostudomány aktuális prob­lémáival foglalkozó, érdekes sorozat. Azt már most, menet közben is megállapíthatjuk, hogy nem azt a felszínes ér­deklődést kívánja kielégíteni, amely az orvosi tárgyú regé­nyeknek és színdaraboknak az esetek nagy részében bestsel­lerízt kölcsönöz, mert plety­­kaszintű „titkokkal” szolgál. Dr. Eke Károly földerítette és nyugtalanítónak találta, hogy az orvosi munka kérdéseivel kapcsolatban a közvélemény életveszélyesen tá­jékoztalan, vagy gyakorta hamis látsza­tok, megrögzött, félretájéko­­zottság alapján ítél. Úgy vélte, hogy problémát mindig az okoz- ha valamiről, ami a nyilvánosságot is elviseli, hallgatunk, misztikus ködöt borítva ezzel a közhasznú igazság köré. Szerencsére ez a fölismerés az orvosi társa­dalomban is megérett. A szer­kesztő-műsorvezetőnek nem­csak készséges, de gondjaikról szinte megkönnyebbülten be­szélő professzorok és adjunk­tusok segítettek. Hangjukon világosan érződött, hogy örömmel fogadják a társa­dalom érdeklődését, számíta­nak megértésére és támogatá­sára, így kerülhetett sor arra, hogy még műtőteremből, boncteremből is halljunk hely­színi közvetítést; a „tabunak” vélt kórházi szentélyek meg­nyíltak a rádió mikrofonja előtt. A sorozat legfőbb érdemé­nek mégis azt tartom, hogy mellébeszélésnek, ködösítés­nek, szépítésnek itt nyomát sem hallottuk. Gondot legfel­jebb az okozott, hogy minden terítékre kerülő kérdés újabb kérdések százait hívta elő, s ezek megtárgyalására a mű­soridő rendszerint szűkösnek bizonyult. A további adásokhoz egyet­len megjegyzésünk, vagy in­kább­­kérésünk volna. Egyelőre háttérbe szorulni látszik az a felfogás, amely a legelső mű­sort jellemezte. Arra gondolok, hogy itt az orvosi munkának nem annyira szakmai érde­kességei, mint társadalmi problémái álltak előtérben; a közvéleményt olykor szinte már hisztérikusan izgató eti­kai kérdések. Az az okos- mér­téktartó, a bírálatot mindkét fél, betegek és orvosok irányá­ban tárgyilagosan alkalmazó vitamodort, amely itt érvénye­sült, szükséges és folytatandó volna a továbbiakban is. Töb­bek közt azért mert a leg­több izgalmas kérdést ez az adás hagyta nyitva. Nyerges András Hadrianus római császár bronzszobrára bukkant a Jor­dán folyó közelében egy ame­rikai műgyűjtő. Az i. u. 117— 138 között uralkodott császár szobra jó állapotban van, s bronzrészei kevés restaurátori munkát igényelnek. Magyar Nemzet Kapcsolatunk a magyar diaszpórával változatlan Az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének kibővített ülése Budapesten Hétfőn délelőtt fél tízkor Bognár József akadémikus, a Magyarok Világszövetségének az elnöke a budapesti Hotel Európa különtermében meg­nyitotta az Anyanyelvi Konfe­rencia Védnökségének a kibő­vített ülését. Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége, amely a hazai közélet képvi­selőiből és a magyar diaszpóra kiemelkedő alakjaiból, tudó­sokból, nyelvészekből, egyházi férfiakból áll, az óhaza és a több kontinensen szétszóródott diaszpóra kapcsolatait ápolja. A Védnökség kibővített ülésén, amely az 1977-es harmadik Anyanyelvi Konferenciát ké­szíti elő, a diaszpóra huszonkét képviselője és harminc hazai szakember volt jelen. Ott volt Szabó Zoltán, a Magyarok Vi­lágszövetségének a főtitkára és Ortutay Gyula akadémikus, a Védnökség tagja. Bognár József megnyitója elején javasolta, hogy a kibőví­tett ülés résztvevői egyperces felállással emlékezzenek Lotz János amerikai magyar egye­temi tanárra, aki olyan sokat tett a kapcsolatok ápolásáért, s aki már nincs többé a kö­rünkben. A Magyarok Világ­­szövetsége többször is foglalko­zott azzal a munkával, amelyet a két, a debreceni és a szom­bathelyi Anyanyelvi Konferen­cia és a Magyar Nyelv Bará­tainak Köre végzett. E két szervezeti forma intézményesí­tése igen jelentős eredménye­ket hozott, s a Világszövetség és a Magyar Népköztársaság il­letékesei a munkát továbbra is, a jövőben is támogatni fogja. A szövetség elnöke beszélt és ele­mezte a nemzetköz é s benne a hazai helyzetet és megjegyezte, hogy minden kapcsolatot fej­leszteni és bővíteni kell; ez vi­lágjelenség. Szólt a nagyvilág súlyos gondjairól, az energia­­válságról és az élelmezési kér­désekről és arról, hogy számos világgond már nem oldható meg nemzeti keretek között. Az együttműködés koncepciója — éppen azért, mert minden kapcsolat fejlesztése világje­lenséggé vált — bizonyára erő­södni fog az emigrációban is. A világban az elmúlt években, s a közeljövőben sok minden megváltozott, a magyar diasz­pórával való kapcsolatunk azonban változatlan. A nem­zetközi együttműködés nagy fellendülése is lehetővé teszi azt, hogy optimistán ítéljük meg, milyen lehetőségeink lesznek a jövőben. Lőrincze Lajos egyetemi ta­nár a Védnökség beszámolóját mondta el: mi történt Szom­bathely óta? Az elmúlt évek­ben lényegesen javultak mun­kánk feltételei, mondotta. Ma­gyarország közvéleménye ha­tározottan és lelkesen támogat­ja azt a munkát, amelyet a diaszpóráért végzünk és foly­tatunk. Kint is javultak az anyanyelv őrzésének a feltételei. A magyar diaszpóra közösségeiben növekszik a hét­végi magyar iskolák száma, s itt a Védnökség által kiadott tankönyveket használják. Az alap, amelyről elindultunk, ez volt: mi az, amiben segíteni tudjuk a magyar nyelv tanulá­sát, elsajátítását? Eddig három tankönyvet adtunk ki, ezek kö­zül az egyiket már a kinti lek­torálás és véleményezés alap­ján dolgoztuk át. Munkánk va­lósággal fölrázta a külföldi magyar pedagógusokat, ők is kezdtek ú­j magyar tankönyve­ket írni. Jelenleg a világ har­mincegy pontján használják a sokezres példányszámú ma­gyar iskoláskönyveket, tan­könyveket. Abban a gondban, hogy a diaszpóra számára jó pedagógusokat is neveljünk, a minap léptünk előre, a gond oszlatása felé. Debrecenben 11 országból érkezett 26 pedagó­gus számára megnyílt a ma­gyar nyelvet oktató tanárok to­vábbképző tanfolyama. Remé­lem, mondta Lőrincze, hogy el­készül az a magyar történelem­könyv is, amelynek megjelen­tetését megígértük. A Nyel­vünk és Kultúránk, a Védnök­ség lapja 1300 példányban jele­nik meg. Az Ötágú síp című külföldi magyar folyóirat, ame­lyet Nagy Károly amerikai ma­gyar egyetemi tanár, a Véd­nökség egyik külföldi tagja szerkeszt, a legnagyobb szelle­mi támogatásban részesíti a rendszeres hazai anyanyelvi konferenciák gyakorlatát. Ezután Nagy Károly (USA) megállapította, hogy ma, ami­kor az 1977-es konferenciát tervezzük, elmondhatjuk, hogy öt év alatt jelentős eredménye­ket ért el a magyarországi és a külföldi magyar szakemberek összefogása, felelősségteljesen és a minőségre igényesen együttműködő szakmunkája. „Az anyanyelvi konferencia mint történelmi első és mint a külföldi magyar nyelv és kul­túra tanításának, fenntartásá­nak egyetlen tudományos szin­tű közös műhelye, nagyon fon­tos program mind Magyaror­szág, mind a külföld magyar­sága számára.” Nagy Károly, akinek előadására egy más al­kalommal még visszatérünk, sok egyéb közt megjegyezte, hogy „egyre nyilvánvalóbban és egyre pótolhatatlanabbal hiányzik továbbra is a jugo­szláviai, a romániai, a cseh­szlovákiai magyar pedagógu­soknak az anyanyelvi konfe­rencia programjában való rész­vétele.” Nagy Károly felszólalása után Szentessy Ferenc (Auszt­rália) számolt be az Ausztrália Victoria nevű tartományában végzett magyar nyelvtanítási munkáról. Szentessy ausztrá­liai állami iskolában tanít, ta­nári diplomáját Ausztráliában szerezte, s mint ilyen végzi fá­radhatatlan munkáját a ma­gyar nyelv tanítása, terjesztése, a magyar kultúra, a történelem megismertetése érdekében. Mint a Védnökség tagja, s mint angol nyelvű pedagógus elnyerte munkájához Victoria tartományi kormányának meg­értő támogatását. 1971. végén sikerült elismertetnie a ma­gyar nyelvet, s kérte és meg­kapta az oktatási engedélyt. Mi több, a magyar nyelvet érett­ségi tantárgyként is elfogad­ták. Victoria állam senkit sem kényszerít asszimilációra. Szentessy ajándékként átadott egy kisfilmet, amelyet Victoria állam hivatalos televíziója Bá­bel címmel a magyar nyelv tanításáról forgatott és bemu­tatott. A Bábel a soknyelvű Ausztráliára utal: Belbourne például, Athén után, a világ legnagyobb görög-lakta váro­sa. A Védnökség kibővített ülé­se délután folytatta munká­ját. A résztvevők a keddi és a szerdai tanácskozás után csü­törtökön egész napos visegrádi kiránduláson vesznek részt, a záróülés pedig pénteken lesz Budapesten, ugyancsak a Hotel Európában. Meghalt Mária Béla Megrendüléssel tudatjuk, hogy dr. Mária Béla költő, műfordító, a munkásmozgalom régi harcosa, nyugalma­zott kórházi igazgató-főorvos augusztus 10-én, életének 72. esztendejében elhunyt. Teme­téséről később intézkedünk. Egészségügyi Minisztérium, Magyar Írók Szövetsége, MSZMP 1. kerületi bizottsága Ritka varázslat a címe Mária Béla nemrégiben megjelent verseskönyvének. A költészet valóban ritka varázslat volt az ő életében. Úgy is, hogy keve­set írt: rögös életútja, de ak­tív elmeorvosi tevékenysége is akadályozta a költői alkotás­ban. A Ritka varázslat és elő­ző kötete között negyedszáza­dos űr van. Az is igaz azon­ban, hogy Mária Béla önfel­szabadító varázslatnak érezte a versírást. Amikor Itáliából 1939-ben hazatoloncolták, és évekig nem lehetett orvos, ak­kor írta a legtöbb versét. És egyik harcos résztvevője volt a szocialista költők mozgal­mának. E korszakról vallott lapunk hasábjain is. Győzzön az értelem — ezt a címet adta verseskötetének, amely néhány nappal 1944. március 19. előtt hagyta el a nyomdát. A felta­lálható példányokat a könyv­­égetők nemsokára bezúzták. Büntetőtáborból az immár fel­szabadult országba érkezve, a közvetlenül gyógyító munkát választotta. Kései verseiben — amelyek közül többet a Ma­gyar Nemzet között­ — feltű­nik a kétely hangja: nem lett volna-e mégis jobb, ha a köz­vetve gyógyító, költői alkotást vállalja? Ám az, hogy betegen is, szörnyű családi tragédiák után is írt mélyről fakadó, tiszta vallomásokat, azt bizo­nyítja, hogy haláláig megma­radt ifjúi hite a forradalmi költészetben és a költészet forradalmában. .. Mária Béla áhított kincs Szakadék felett kötélen táncolunk át inogva, vagy önfeledten: csak egy perc és belezuhanunk a habokba. Biztosabban bukdácsol át kételyeken, kit a szellem vas öve tart s kinek megadatott a gyémánt kapocs: a szerelem. De nem elég. Kamasz­korunk visszaüzenné varázsát, ha újraszületne érettebb fokon a pótolhatatlan férfi-barátság. A késő kor fénylő éke lehetne az, ami nincs, vallomások, viták emléke, mind csak áhított kincs. Kedd, 1973. augusztus 12. Sosztakovics halálára Súlyos betegség után szom­baton este Moszkvában 69. életévében elhunyt Dmitrij Sosztakovics, világhírű zene­szerző. N Egy alkotó élete — ha évek­­­­ben nem is ér el jelentős kort — hosszú, ha a történe­lem ezalatt megtett útját te­kintjük. Sosztakovics zene­szerzői életműve — ma már tisztán látjuk — töretlen vo­nalban halad egy úton a Szov­jetunió politikai-társadalmi­­szellemi fejlődésével Ha hű akart maradni tehetségéhez és egyéniségéhez, nem is alakít­hatta másképpen ezt az élet­művet. Tizenegy éves volt, amikor a proletárhatalom új fejezetet nyitott hazája s az emberiség történelmében. Az első ihlető élmények e hata­lom kibontakozásához fűződ­tek és mire a konzervatórium­ból mint zeneszerző a nyilvá­nosság elé lépett, már ismer­te hivatása tartalmát és fele­lősségét. Az I. szimfónia a konzervatórium zeneszerzési tanszakának diplomamunkája­ként készült el; a műre azon­ban hamarosan az egész világ felfigyelt: előadták Moszkvá­ban és Berlinben, Philadel­phiában és New Yorkban. A növendék dolgozatából szinte pillanatok alatt lett szenzációs új remekmű — az iskolapad­ból éppen kikerült zeneszerző­re két világrend közvéleménye tekintett érdeklődve és vára­kozásteljesen. 1926-ot írtak ek­kor. A zeneszerző nem tud­hatta, hogy alig másfél évti­zede van még nyugalmas al­kotó munkára, tájékozódásra, sorai rendezésére. Ezt a rövid korszakot mindenesetre gaz­daságosan használta fel. Beha­tóan tanulmányozta mindazt, amit Európa többi részében ír­tak és előadtak: az „új bécsi iskola” mestereit éppúgy, mint Hindemithet, Milhaud-t, épp­úgy mint Stravinskyt. A leg­többet azonban idősebb honfi­társától, Prokofjevtől tanult. Szimfóniáinak és szonátáinak izgatóan szellemes, tempera­mentumos és szikrázóan vir­tuóz scherzói szinte kérkedő nyíltsággal viselik magukon Prokofjev hatásának nyomait, de ugyanerre a példaképre utal a zeneszerzői technika megannyi vonása, a differen­ciált hangzás igénye, a válasz­tékos harmóniavilág és a hangszerek teljesítőképességé­nek szinte végletes kiaknázása is. A második világháború kitö­réséig Sosztakovics már el­jutott odáig, hogy kompozíciói életművet alkottak és csaknem minden műfajban megtalálta egyéni hangját, mondanivaló­jának töretlen kifejezését A Nagy Honvédő Háború tragi­kus­ hősi korszaka nagyszabású szimfonikus művekre ihlette a zeneszerzőt: a VII. és VIII. szimfónia horizontja már túl­nő a hangversenyterem falain, az egész emberiséghez szól a zeneszerző úgy, amint annak idején Beethoven tette. Majd az újjászülető élet üde hangja csendül meg a béke első évei­ben : derűlátóan illusztratív filmzenék, naiv-epikus orató­rium szolgálja a tömegek mű­velődési igényét, a maga mű­vészi igényének tett legcseké­lyebb engedmény nélkül Az utóbbi két évtized lehető­séget adott a zeneszerzőnek ar­ra, hogy a szimfóniák mellett intenzívebben mélyedhessen el a kamarazene bonyolult és míves műfajaiban is. Tizenöt­re emelkedett ilyen módon nagyszerű vonósnégyeseinek száma és sorrendben a tizen­ötödik utolsó szimfóniája is. Az a körülmény, hogy már életében klasszikussá vált, Sosztakovics számára soha nem jelentette az alkotómun­ka elkényelmesedését, a kísér­letező szellem ellanyhulását. Szüntelenül új kifejezési mó­dokat keresett, mondanivalója mindig meglepő és érdekes, formai megoldása változatos és legfeljebb zeneszerzői vir­tuozitás tekintetében ez vívása. Hagyomány az 5 számára min­dig egyet jelentett a haza né­pével és földjével — ezért nem kellett attól tartania, hogy ide­jét múlja. Pándi Marianne Csütörtökön temetik Szauder Józsefet Szauder József akadémikus temetése 14-én, csütörtökön, délután 3 órakor lesz a Far­kasréti temetőben. Ásatás az abaújvári földvárban A nemzetségfői és ispánsági székhelyek feltárása során — a Nemzeti Múzeum közremű­ködésével — tavaly kezdte meg Gádor Judit, a miskolci Her­mán Ottó Múzeum régésze a Borsod megyei Abaújváron, a Hernád partján levő földvár feltárását. Az okleveles adatok szerint ez a százötven méter hosszú, és száz méter széles földvár az államalapítás után szervezett ispánság székhelye lehetett, más feltevések szerint pedig az Aba nemzetség törzsszállása volt. Az idei feltárás most véget ért első szakaszában több mint öt méter mélységben átvágták már a tíz méter magas sáncot, s abban megtalálták azt a tölgyfából készített rekeszes fa­szerkezetet, amelynek közeit földdel töltötték ki. A gerenda­vázat mintegy húsz centi vas­tag farönkökből állították ösz­­sze. Az ásatást az idén még foly­tatják és a sáncot teljes ke­resztmetszetében átvágják. Ezt követően kerül sor a megerő­sített helyen belüli település kutatására. NAPLÓ Augusztus 1. A Magyar Nemzeti Múzeum újjárendezte a Károlyi Mihály emlékszobák kiállítását a bu­dapesti Károlyi-palotában. A kiállítást pénteken délután 3 órakor nyitja meg Szentistvá­­nyi Gyuláné, a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának a titkára.A Melocco Miklós szobraiból kiállítás nyílik meg vasárnap Kecskeméten a megyei műve­lődési központban. ♦ A miskolci Kossuth Művelő­dési Házban az utóbbi időben rendszeresen rendeznek ama­tőr képzőművészeti és fotókiál­lításokat. Hétfőn Ib0ó István, a Magyar Fotóművészek Szö­vetségének titkára Mécs Ernő fotókiállítását nyitotta meg. DD Donith Gyula grafikusmű­vész munkáit bemutató kiállí­tás nyílik meg augusztus 14- én, csütörtökön délután ötkor a Helikon Galériában.

Next