Magyar Nemzet, 1975. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-01 / 230. szám
4 Altelevízió műsoráról Beszélgetés Ortutay Gyulával Beszélgetés Ortutay Gyulával — ez volt a címe a kétrészes portréfilmnek, amelyetegy hét megszakítással sugárzott a televízió. Párbeszéd helyett helyesebb első személyi elbeszélésnek nevezni Ortutay Gyula meditatív és elemző emlékezését életére, a szegényesen is vidám és kiegyensúlyozott gyermekkortól közéleti szerepléséig, egyetemi rektorságáig. Az újságírói pályát nem kedvelte, mondta, mégis vérbeli riporter módjára faggatta ki önmagát izgalmas élményekben, tudományos és politikai tapasztalatokban gazdag évtizedeiről. A riporternek, Voigt Vilmosnak nem is volt más szerepe, mint szerényen a háttérben maradni és rövid kommentárokkal lezárni az elbeszélés egyes fejezeteit. Sokszor és sokan elmondták már, hogy a legszélesebb körű érdeklődésre számot tartó tévéadások a portréfilmek. A televízió-arcképeknek természetesen — akárcsak a festészetben — meghatározza a stílusát, a jellegét a műsor riporterének egyénisége, kérdésfelvetése is. A riporter látószögén keresztül ismerheti meg a közönség azt a személyiséget, aki a kamerák előtt helyet foglal. Ortutay Gyula az első e műfajban, aki önarcképet rajzolt a képernyőn. Sokágú tevékenysége (tudós, pedagógus, közéleti ember egy személyben) és színes egyénisége nem is bontakozhatott volna ki teljes egészében másként, még ha a két óra helyett kétszer annyi műsoridő állt volna is a rendelkezésére. Bölcs takarékossággal bánt a műsoridővel, hogy mindenről szólhasson, ami a nézőket érdekli. És valóban, sok történelmi és immár irodalomtörténeti újdonság derült ki e kétszer egy órából. Csupa olyan történet, amelyeknek nyilvánosságra hozatalával kár lett volna várni, míg az elbeszélő megírja visszaemlékezéseit. Ortutay Gyula, miközben életrajzát mesélte, gyakrabban és szívesebben beszélt kortársairól, művészbarátairól, tanárairól, családtagjairól, környezetéről — egyszóval a többi emberről, meg a korról, amelyet ő is segített formálni, mint önmagáról. Az önarckép így lett élethű, így lett a közösségért élő és tevékenykedő ember portréja. Tornyot választok Van, aki tanítómesternek tekinti a történelmet, van, aki toronynak. Toronynak, ahonnan tágabb horizontot foghat be a szem, a múlt és a jelen is belefér a látósugárba. Páskándi Géza Apáczai-drámája, a Tornyot választok is torony, ahonnan egyszerre látni a tizenhetedik századot és a huszadikat és a kettő hasonló formátumú vonulatait. Nem igazán parabola a Tornyot választok, nem kiszámítottan ívelő történelmi példázat. De nem is történelmi játék, amely semmi mást nem akar, csak mesélni az Úr 1655-ös esztendejének Erdélyéről. Aprólékos gonddal megírt történelmi hitelesség mondja el a darabban a mindig és mindenütt megismétlődhető harcot a legalább viszonylagos szellemi szabadság megszerzéséért. Páskándinak szüksége is volt az alapos korrajzra. Sem Apáczai Csere János, sem a kora nem tartozik a történelmi köztudat többé-kevésbé jól ismert személyiségei és időszakaszai közé. A drámát indító koldusjelenet helyezi el térben és időben a további történést. Mire azonban a két toprongyos alkalmi filozófus disputájától eljut a dráma a főszereplőknek a művet éltető elvi-etikai disputájáig, azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a mai ember szellemi megalkuvásának vagy meg nem alkuvásának gyötrő kérdéseivel rímelnek, addigra elfárad a darab is, a szerzői lendület is, a közönség is. Még gyorsabban hunytak ki a színmű eszmei szinorkái, amint mozgókép helyettesítette Páskándi színházát. A sok színpadi adaptáció láttán fokozatosan igazolódik az a nézői közérzés, hogy a Hímeknek és a tévéjátékoknak mások az időviszonyai, mint az élő színháznak. A mozgókép nem tűri a lassított tempójú cselekményt, amit a színielőadások néha meglepően jól elviselnek. Elrohan a film lendülete a történet fölött, bármennyire igyekszik is viszszatartani azt az egy helyre lecövekelt kamera. A két idősík, a színpadhoz igazodó és anak filmes változata, a kétfajta sebesség érezhető különbsége egy játékon belül olykor enyhe tudathasadást okoz a nézőben. Színházat néz (színpadi beállításokkal, színpadi díszletekkel és nézőtéri látásmóddal), csak éppen a történés menete nem illő az élő színházéhoz, jóllehet a filméhez sem. A Tornyot választók szerkezeti arányairól, drámai építkezéséről vitatkozni lehetett akkor is, amikor eredeti közegében, a színpadon jelent meg. Rejtező dramaturgiai fonákságait nem korrigálta, hanem inkább felnagyította, hangsúlyozta a tévéváltozat. Az indepedensApáczai és a hatalomhoz eszmei korlátoltsággal hű Basilius életre-halálra elszánt vitájából szofista szócsavarást faragott a tévéjáték. A kezdeti hangütés, a komikusra alacsonyított groteszk koldusjelenet tragikumától fosztotta meg a dráma majdani fontosabb jeleneteit. Nevetségesre sikeredtek a II. Rákóczi Györgynek, de még inkább II. Rákóczi Ferencnek maszkírozott Szilágyi Tibor tiranai füstölgései is. Apáczaiból pedig nem lett se drámai hős, se történelmi példa, se meditációkra méltó magatartás. Indulatos kamaszfiú maradt ő a tévéjátékban, aki sértettségével toronyba vonul. Ez utóbbiért azonban nem színház- és televízió-műfaji fáziseltolódása okolható. Oszter Sándor színészi képességeivel nem Apáczai Csere Jánosnak termett. Bármennyire hadakozik ellene a kritika, egyre több a televízióban a színházias tévérendezés. Bizonyos mértékig érthető és megmagyarázható, ha vendégként színházrendezők dolgoznak a televízió számára, ahová magukkal hozzák színházi tapasztalataikat. Elgondolkodtató azonban, mi készteti színházszerű rendezésre azokat a tévéseket, akiknek eddigi pályáján tévéfilmek és játékfilmek jelölik a művészi fejlődés és kibontakozás mérföldjeit. Tornyot választanak ők is, színházi tornyot a televízióban, ha pillanatnyilag tanácstalanok, merre induljon tovább az önálló televízióművészet? A színház azonban a film számára olyan torony, ahonnan sehova nem látni, eljutni sem lehet onnan semerre —, a filmtörténet is tanúsítja ezt már néhány évtizede. Tornyot választani, jól választani legalább — tudni kell. Páskándi Géza színművének tévéváltozatából is megtanulhatta ki-ki ezt a maga számára. A tévéjáték rendezője Mihályfi Imre, operatőr: Czabarka György. Lőcsei Gabriella — összefüggő, egységes egésznek tekintette, s csak részben törekedett arra, hogy bemutassa Bartók otthonait, személyes tárgyait, tájékoztasson mindennapi szokásairól, környezetéről, sőt, külsejéről, és a tárgyi, dokumentatív emlékek idézésén túl valószínűleg ugyanilyen fontosnak tartotta, hogy Bartók gondolkodásmódjáról tájékozódjék a néző. A Bartók vallásosságát firtató vagy még inkább: a patriotizmusát, majd honvágyát tárgyaló mozzanatok szinte már túl is léptek a mikrovilágtól várható információ körén, a kiváló Bartók-szakértő a pedagógus bölcsességével tudta, hogy ezek a témák akkor lesznek hitelesek a nagyközönség szemében, ha a zeneszerző legközelebbi hozzátartozói szólnak róluk. Somfai módszerének alapja a szerénység, a tapintat és a felkészültség, csak az kérdezhet ilyen célratörő tartózkodással, aki nem röstelli a tudatlan kíváncsiskodó szerepét játszani, s aki ugyanakkor pontosan tisztában van a kapható felelettel. Építkezésének logikáját valójában a második műsorban, annak más formában ismétlődő kérdéseinél érhetjük tetten: ahogyan Bartók és a kortárs alkotók viszonyát feszegeti, ahogyan a hazájához fűződő kapcsolatra visszatér, ahogy Bartók humorérzékét igyekszik nyilvánvalóvá tenni — ez mind az egyre biztosabb tudásra vágyó kutatóra és az ismereteket tágító pedagógusra vall. Aki műsorvezetői biztonsága, kedvessége láttán hivatásos riporternek nézné, az rájön tévedésére, mikor a Bartók zongorajátékát felelevenítő részletnek lényegesre mutató magyarázatát hallja. Somfaitól, a tudóstól. Emberismeretre vall, ahogyan szóra bírja a zárkózottságáról, befelé fordulásáról ismert Pásztory Dittát, megrendítő, ahogyan a feleség az előre megfogalmazott mondatok ritmusáról elfeledkezve, hirtelen szabadon szólal meg vagy elmosolyodik Somfai inspirációjára. Ifj Bartók Béla gyerekkori emlékeinek környezetéből még belsőbb világba, intimebb szférába lép át a második film: a bútorok, a tárgyak, a határozott és a tétova válaszok, az elgondolkozó pillantások mögül előbukkan a nagy alkotó emberi lénye, Feuer Mária. ) Mikrokozmosz A műsor címe ezúttal Bartók Béla szűkebb világára utal: családtagjait, barátait szólaltatja meg az öt adásra tervezett sorozat, hogy az ő személyes emlékeikkel idézze fel Bartók alakját halálának 30. évfordulója alkalmából. A gondolat méltó az alkalomhoz (szerkesztő Fellner Andrea) A szerdán és szombaton sugárzott első két rész ifj. Bartók Béla, illetve Pásztory Ditta, a fiú, illetve a feleség emlékezéseivel — mindenekelőtt Somfai László műsorvezetésének köszönhetően — a legszebb reményeket váltotta be: pátosztalanul és nagyon emberien szólt, apró megfigyelésekkel gazdagított, s mintegy személyes kapcsolatot teremtett. Sikerült elkerülnie a zsenit idéző nyomasztó kegyeletességet, az „Hommage” unalmát, vagy a hamis beavatottság bizalmaskodását. Somfai koncepciója határozottan kitapintható: a fiú és a feleség feltételezett válaszait — mert hiszen az ő céltudatos kérdései adták a két műsor legfontosabb ismeretanyagát Szántó Piroska A portré, a dokumentumfilm és a képzőművészet bemutatására legalkalmasabb vizuális elemzés elegye volt ez a film, Zsigmondi Boris rendező és Czóbel Anna operatőr munkája, amelyet a képzőművészeti világhéten tűzött műsorára a televízió. Dilemmák közt született tehát: egyszerre kellett az életmű kibontakozásának folyamatát, s a műveket formáló személyiséget — a világ, az ember és a mű változásait, kölcsönös, szoros összefüggéseit — ismertetnie; kiszabott, kurta időbe sűrítve minden mondandóját. Ám ezeket a dilemmákat nem feloldásukkal lehet filmmé tenni. Hanem — mint ezt a Szántó Piroskát s munkásságát bemutató mű is tette — vállalásukkal: a szavakban elhangzó személyes vallomás (és az így megfogalmazott személyiségkép) s a bontakozó (és kibomlásában az embert, a kort, s mindennek művészi tükrét egyszerre jelentő) munkásság szüntelen és éber szembesítésével. E bonyolult szerkezet megvalósítására azonban nemcsak a filmeseknek kell fölkészülniük. Hanem a művésznek is, hogy elfogultságait elvetve, őszintén tudja kitárni magát. Szántó Piroska alkalmas volt erre a csöppet sem egyszerű feladatra — vallomásaiban önmaga tudott maradni, töprengéseiben műveinek születési folyamataihoz engedte közel a nézőket, s mindezt oly objektíven foglalta össze, amikor kellett, hogy egy pillanatra se veszítettük el élete és munkássága szálait. A film így teljesíthette feladatát, hiány nélkül tárva nézői elé Szántó Piroska emberi és művészi egyéniségét. .. Mw Nemzet Vegyes osztály A gyerekek összeszoknak A Pasaréti út legvégén épült iskola Budapest egyik legszebb iskolája. Legalábbis annak látszik. Kicsi. Főként az igényekhez képest. Fojta János, az iskola igazgatója a térképet mutatja. A második kerületben nincs lakótelep. Családiház-építkezések, társasházépítkezések népesítik be a Pasarétet. Belterület, mégpedig budai belterület. Csakhogy míg a lakótelepekhez eleve hozzátervezik a kommunális intézményeket az üzletektől az óvodákig és iskolákig, itt kevés az iskola. Kevés és kicsi. A tantermek túlzsúfoltak, nem lehet több párhuzamos osztályt indítani, a felsőtagozatban nem oldható meg a szakrendszerű oktatás. Ha csak négyszer két felsőtagozatos osztály van, hogyan biztosítsák a tanár kötelező heti óraszámát? Ahol a tanári kar hat főből áll, hogyan lehet kiválasztani a megfelelő osztályfőnököt? Mindenki osztályfőnök, s ez nem mindig hasznos. Ilyen és ehhez hasonló megfontolások miatt összevonnak iskolákat a kerületben. Fojta János, aki eddig csak a Pasaréti út 191—193-ban levő iskola igazgatója volt, most a Vörös Hadsereg útján levő elavult, múlt század közepén épült általános iskolát is igazgatja. A Pasaréti úton húsz tanterem van, huszonhat tanulócsoporttal, a Vörös Hadsereg útján tíz terem tizenegy tanulócsoporttal. A közös igazgatás alatt célszerűen el lehet osztani a termeket úgy, hogy elegendő szakterem legyen. A szülőkkel volt a baj Ami miatt azonban ezt az iskolát — vagy ha úgy tetszik — iskolákat felkerestük, az nem az egyesítésük volt, hanem összevonásuk a pasaréti nevelőintézettel. — Hogy a nevelőintézet nem maradhat zárt, hogy meg kell nyitni az iskolák felé, azt 1968-ban eldöntötte a tanács — mondja Fojta János. — Nálunk csak az idén indítottuk el a „vegyes osztályokat”. A Vörös Hadsereg útjára eddig is jártak intézeti gyerekek, de bejárók nem voltak közöttük, így a nyitottság, amit a tanács elrendelt, csak névleges volt. Pedig a vegyes osztályok idővel beválnak. A Törökvész utcai iskolában például már 1970 óta vegyesek az osztályok, és nincs is semmi probléma. Mi mégsem akartuk egyik napról a másikra megcsinálni. — Miért? Ha a Törökvész utcában bevált... — Most már!... De kezdetben nagyon is sok volt a probléma. — Bántották egymást a gyerekek? Csúfolták az intézetiseket ? — Dehogy. Mindig a szülőkkel volt a baj. A gyerekek kéthárom hét alatt összeszoknak — aki meg nem tud beilleszkedni a közösségbe, az nem tud. Olyan is van. Akár állami gondozott, akár nem. A szülők vitték el a gyerekeket más iskolába, mondván, hogy csúnya beszédet, rossz szokásokat tanulnak el az intézeti gyerekektől. — Azt hallottuk, pontosabban szólva, egy olvasónk írta, hogy önöknél is voltak ilyen hangok. — Hozzám sem levéllel, sem személyes panasszal nem fordultak a szülők. Az igaz, hogy különböző indokokra hivatkozva néhányan elvitték a gyereküket más iskolába. Olyan ürüggyel például, hogy a Vörös Hadsereg útján nagy a füst és az árt a gyereknek. Mondtuk, hogy a Belvárosban nagyobb a füst, mégis járnak iskolába a gyerekek. Erre az volt a válasz, hogy ott szélesebbek az utcák. Két szülő volt csak, aki kifejezetten azért vitte el a gyerekét, mert nem akarja, hogy intézeti gyerekekkel járjon együtt.. Én nem is elleneztem. Aki csak így tudja elképzelni az állami gondozottakat, csak vigye a gyerekét. Versenyben . Hogyan kezdték el mégis a vegyítést? — A harmadik osztályok vegyesek a Vörös Hadsereg útján. Ezek az osztályok már a nyolcadikig együtt fognak tanulni. — És nincs velük túl sok probléma ? — A hátrányos helyzet nem azonos sem a munkásszármazással, sem az állami gondozással. Hátrányos helyzetűnek nevelési szempontból nevezzük a gyereket. Akivel például nem eléggé törődnek. A szülők ettől lehetnek értelmiségiek vagy kisiparosok. Hátrányos helyzetben van az a gyerek, akinek szülei nem értik meg egymást, válófélben vannak, vagy valamelyikük meghalt. Esetleg ingerszegény a környezete, nagyon primitívek a szülei. Csonka családból voltak gyerekeink szép számmal eddig is. Ami viszont az intézeti gyerekeket illeti, nemrég rendeztünk egy szülői értekezletet: kétszáz intézeti gyereknek száznegyven szülője jött el. A bejárók között sem lett volna sokkal jobb az arány. Bekukkantottunk a nevezetes két „vegyes” harmadik osztály egyikébe. Olvasásóra volt. Az osztálynak több mint a fele intézeti gyerek. Az ablak melletti padsorban csupa lány, ők mind bejárók. — Ez volt az intézeti gyerekek számára a legnagyobb újdonság — mondta nevetve Ida néni, Tokos Gyuláné az óra után. — Az intézetben csak fiúk vannak, itt találkoztak először lányokkal. A lányok kezdetben a középső padsorban ültek, de megijedtek a fiúktól, odahúzódtak az ablak mellé. Most már kezdik megszokni egymást. Az olvasmány egy beteg kisfiúról szól, akit a tanító bácsi meglátogat. Versenyez a három oszlop: ha az egyik sor elvéti az olvasást, a következő folytatja. Meddig jutnak el az olvasmányban? Ki olvas hibátlanabbal? A lányok — nagyon kis különbséggel — megnyerik a versenyt. Figyelem az olvasó gyerekeket, bizony van köztük túlkoros is. Nehezen olvas, nincs harmadikos szinten. Az egyik állami gondozott kisfiú azonban, úgy látszik, az osztály esze, szépen is olvas, a tartalmat is folyékonyan, bő szókinccsel mondja el. Egy műszerész és egy takarítónő fia — ez áll a személyi adatai közt. Egy félárva kisfiú félénk, szavát alig is érteni, kár is volna tagadni — lesz vele probléma bőven. — Ha A. K.-t és R. A.-t év végére fel tudja húzni elégséges szintre, az szép eredmény lesz — mondja óra után Foyta igazgató a tanítónőnek. — Sokat korrepetálok velük — mondja Ida néni. — Főként az intézetiekkel, bár velük az intézeti nevelők is foglalkoznak. — És nem zúgolódnak a gyerekek, ha tovább kell bent maradniuk? — Nem. Inkább örülnek, örülnek, hogy kiszabadultak az intézeti zártságból. A szünetekben is gyakran odajönnek hozzám, hívnak, látogassam meg őket nemcsak az intézetben, otthon is. Mindenki választhat Végül utunk az igazgatóval az intézetbe vezet. Régi, árkádos kastély, nagy parkban. A fák közt jól felszerelt játszótér, még úszómedence is. Igazán nem látszik hátrányos helyzetűnek, aki itt nő fel, ebben a parkban, ebben a kastélyban. — Az iskolák összevonása nem okozott különösebb gondot, bár elég későn, csak augusztusban tudtuk meg — mondja Sztankay Lászlóné, az intézet igazgatóhelyettese. — Mindent megteszünk, hogy a gyerekek ne érezzék, hogy „intézettek”. Ez ma már a ruházatukból sem állapítható meg. Más az, ha a gondnok elmegy és vesz hatszáz inget, és más az, ha a csoportvezető elviszi a csoportját, mondjuk, tíz gyereket, vásárolni. Kétezerkétszáz forintig mindenki azt választhat, amit akar. Persze, arra azért vigyázni kell, hogy télikabátot is válasszon, ne csak farmert — mosolyog Sztankay Lászlóné. — Régebben a fővárosi gyerekek inkább a saját ruhájukat hozták be és abban jártak, most már alig van ilyen. Régi gyerekeink visszajárnak, múltkor is jelentkezett egy volt tanítványom, most nősül. Azt mondta, van úgy, hogy visszavágyik az intézetbe. Kurtár Zsuzsa Szerda, 1975. október 1. A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Magyar zeneszerzők, ReiszmannMariann fényképeinek kiállítása, Könyvklub, 16 óra — „Korunk zenéje”, Kurtág György szerzői estje, Zeneakadémia, 1930 — János király, Friedrich Dürrenmatt tévéjátéka, TV I., 20 óra. Tanévnyitó a Képzőművészeti Főiskolán A száznegyedik tanévet nyitották meg a Képzőművészeti Főiskolán kedden rendezett ünnepségen. Az oktatókat, s a százhetven főnyi hallgatóságot — köztük a harminc elsőévest — Cifka Péter, a főiskola főtitkára köszöntötte, majd Somogyi József szobrászművész, rektor mondott beszédet. Az elmúlt tanévet értékelő, s az új feladataira emlékeztető beszéd után az elsőévesek eskütétele, majd a diplomák kiosztása következett. Az arany-, illetve gyémántdiplomát hat művésznek nyújtották át. A Kondor Béla-díjat Almási Aladár grafikushallgató kapta meg. Magyar film sikere az ausztriai gyermekfilmhéten Évről évre megtartják Bécsben a gyermek- és ifjúsági filmek nemzetközi szemléjét A jó film ifjúsági filmakció rendezésében. Ez idén Homoki-Nagy István két korábbi filmje, a Plútó és Puck, és A barna legényke vett rész a szemlén, az előbbi a versengésben is. A filmszemle gyermekzsűrije — nyolc—tizennégy éves gyermekek — egyhangúlag a Plútó és Puckot tüntette ki a fesztivál első díjával. A magyar filmet mind a 8—11 éves gyermekek, mind a 12—14 évesek igen magas pontszámokkal értékelték. NAPLÓ | Október 1 | Berkes Péter és Csák Gyula novelláit, valamint Garai Gábor versciklusát tüntette ki nívódíjjal a zsűri az Írószövetség és a magyar néphadsereg politikai főcsoportfőnöksége által közösen kiírt pályázatra beérkezett munkák közül. Különdíjat kapott — novellájáért — Thiery Árpád és — irodalmi riportjáért — Iszlai Zoltán. ♦ Jean Paul Sartre, mint ismeretes, 1964-ben nem fogadta el a Nobel-díjat. Most az íróhoz közelálló személyek az iránt érdeklődtek a svéd akadémián, hogy megkaphatná-e utólag Sartre a 220 ezer svéd koronát. A válasz elutasító volt, mert a Nobel-díj alapszabálya szerint egy éven belül kell a díj elfogadásáról vagy visszautasításáról nyilatkoznia a kitüntetettnek, és ez a határidő már tíz esztendeje lejárt. No Szekeres Emil festőművész munkáinak bemutatóját október 3-án, pénteken délután ötkor nyitja meg Martyn Ferenc festőművész a Fényes Adolfteremben. A stockholmi Királyi Operát egy esztendeig tartó renoválás után újra megnyitották, őszi bemutatói közt kiemelkedik Strauss Árnyék nélküli asszony című operája, Birgit Nilssonnal a címszerepben. A Déryné Színház Jókai Mór születésének 150. évfordulója alkalmából október 3-án bemutatja a Fekete gyémántok színpadi változatát Török Tamás átdolgozásában. A színdarabot Lacina László rendez, a főszerepet, Berend Ivánt vendégként Kürti-Papp László játssza.# Elesett a színpadon Sydneyben Marlene Dietrich, s lábát törte. 4* Az Új Bach Társaság lipcsei kongresszusán Hans Fischer NDK-beli professzort választották meg a társaság elnökévé. Az alelnöki megbízatást Hans Heintze NSZK-beli professzor kapta. ■i*