Magyar Nemzet, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 9. szám
Magyar Nemzet Az ország zeneiskolája Gyermekkarok címmel 1929-ben Kodály Zoltán cikket írt a Zenei Szemlébe. A zenei nevelés alapelveit elemző cikke végén leszögezte: „Az állam hiába tart fenn operát, koncertet, ha nemjár bele senki. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek életszükséglet a magasabb rendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségéből. Ezt pedig csak az iskola kezdheti el.” Az iskola — különösen amióta negyedszázaddal ezelőtt Kodály szülővárosában, Kecskeméten megalakult az első énekzenei tagozatú általános iskola, és a példát azóta csaknem másfél száz hasonló intézmény követte — sokat tett azért, hogy a jövendő magyar közönséget kiemelje zenei igénytelenségéből. És három nappal ezelőtt a televízió mellett az ország másik legnagyobb „általános iskolája”, a rádió, nyitott zenetanfolyamot mindenkinek. Ezen a tanfolyamon, amely tizennyolc foglalkozásból áll, és amelyen a stúdióban ülő néhány hallgatón kívül mindenki díjmentesen részt vehet, nem a hangszeres zene, nem a kottaolvasás és a szolmizálás a tananyag. Nem, ide csak nyitott fül és kíváncsiság kell, ahogyan beköszöntőjében Földes Imre, a tanfolyam tudós tanára elmondta. A „Mindenki zeneiskolájá”-ba tehát — ez a műsor címe — bárki beiratkozhat, adminisztrációs formaságok és beiratkozási díj nélkül. A hozzáértés sem előfeltétele a tagságnak, de még a tiszta éneklés sem. Földes Imre meggyőző válasszal szolgált egy gátlásaival küzdő stúdióbeli hallgatónak, leforgatott magnószalagról egy részletet Beethoven IX. szimfóniájának zenekari próbájáról. Ezen a dirigens meglepő hamisan énekelte el a szimfónia egyik főtémáját ,és ez a dirigens Arturo Toscanini volt. Ami persze csak tréfa, hiszen nem árt, ha a karmester, a hegedűművész, vagy a fagottos énekelni is tud. Ám felelőtlenség — és ez volt a Toscanini-próba lejátszásának értelme — bárkit is visszariasztani a zene hallgatásától, megszeretésétől csupán azért, mert nem tud szépen énekelni. Közművelődési feladatait a muzsika területén nem a Mindenki zeneiskolája -fal, ezzel a tartalmas, ugyanakkor könnyed és szórakoztató műsorral kezdte ellátni a Magyar Rádió. Felsorolhatatlanok azok a műsorok, amelyek hosszú idő óta a zene népszerűsítését szolgálják Elegendő talán, ha ezúttal egy másik műsorról esik említés. Hétfő este a Csepeli Munkásotthont kapcsolták, a Rigolettó hangversenyszerű előadását. Mintaszerűen szép volt a munkásosztály egyik kulturális központjából közvetített előadás Az ilyen és az ehhez hasonló műsor az igazi népművelés. Az ilyenhez — akárcsak a Magyar Rádió most megkezdett zenetanfolyamához — csak nyitott fül és kíváncsiság kell. Ha pedig ezzel olyan ügyszeretet párosul, mint amilyen a rádióban régóta tapasztalható, akkor Kodály Zoltán nem hiába harcolt évtizedeken át a magyar nép zenei műveltségének emeléséért. (g. i.) A cipőtisztító halála Két hete meghalt a cipőtisztító. Halálának híre, mint látható, késve jut nyilvánosságra, két teljes héttel a halála után. De így szokott ez lenni a világban, ami cipőtisztítókkal történik, kevésbé érdekli az újságolvasókat, mint ami azokkal, akiknek a cipőjét tisztítják. Kiváltképp szürke haláleset éppen ezé a cipőtisztítóé és kiváltképp hagyja az övé közönyösen a közvéleménynek azt a tetemes részét, amely buzgó figyelemmel és odaadó részvéttel inkább kíséri a cipőt tisztíttatók, mint a cipőtisztítók sorsát, mert ennek a cipőtisztítónak sajátos módon még csak cipője sem volt. Nem volt cipője, mert nem volt lába sem. Az a cipőtisztító halt meg ugyanis ma két hete, akinek a boltja ... talán nem is a boltja, mint inkább a pultja . .. talán még csak nem is a pultja, hanem csak a ládikája. ott volt a Múzeum körút és a kert sarkán, jobbkézre a kávéházba lépőktől. A zöld ládikóra ragasztott, kézzel írt gyászjelentés tudatja ügyefogyottan, alig észrevehető szerényen a Kiskörút járókelő népiével, hogy Tilli János cipőtisztító 69 éves korában, 1975. december 28-án meghalt Míg a gyászjelentésen ki nem betűztem, őszintén szólva, nem tudtam, hogy hívják. Cipőtisztítóknak, úgy látszik, nemcsak a halála, de még a neve fölött is elsiklik az ember. Még őszintébben: mivel cipőt nem tisztíttatok, azt is alig-alig vettem tudomásul, hogy cipőpucolással foglalkozik. Mindössze annyit vettem észre az egész emberen, hogy csak a fele van meg: magasan a térd fölött mindkét lába hiányzik. De a világban, úgy látszik, az is úgy szokott lenni, hogy a hiány figyelemre méltóbb az épségnél. Régen, sok-sok évvel ezelőtt figyeltem föl rá először, s azóta valahányszor arra vitt az utam, egyre több figyelemre érdemeset találtam vagy legalábbis véltem találni rajta. Mindig ott volt a standján, nyáron—télen, ünnepen—sárban, mikor a cipők különösen ünnepélyesek és különösen sárosak. Pontosan, szinte hivatali munkaidő szerint járt a sarkára. S aztán naphosszat a bőrfestékes tégelyei, suvikszai, tubusai, keféi, rongyai, szeszei, ecsetjei között tett-vett, ha volt aki betette a lábát hozzá. Ha nem volt, nézegette a járókelőket, várt és álldogált. Vagy üldögélt? Éppen ez az, amin fennakadtam, mikor először láttam őt azon a sarkon, réges-rég. Áll, vagy ül? Üldögélhet-e valaki, aki nem tudja behajlítani a térdét, mert nincs, álldogálhat-e valaki a talpa nélkül? Azt mondtam az imént, hogy hivatali időre, pontosan járt a sarokra, pedig nem tudott járni. Szavakat használtam, amelyek az ő számára teljességgel hasznavehetetlenek voltak, értelmetlenek. Az ő fülének mármár csúfondárosak, sértők és nagyon fájdalmasak. Egy sereg mondására végképp érvénytelen volt és lejárt: ennek az embernek nem volt mondható, hogy álljon végre a sarkára, az sem, hogy talpra állt, hogy álljon odább, hogy járjon egy nagyot. Nem lehetett mondani neki, hogy lépjen ki, hogy tartson lépést, hogy egy lépést se tegyen. Hogy járjon utána, ha nem hiszi, hogy menjen a pokolba, hogy intézze el futtában. Ez az ember sehová a lábát be nem tehette. Ez az ember ki volt tiltva a mozgás paradicsomából. És ez az ember, szinte az egész életét fél testben élve, évtizedeken át láb nélkül a járókelők lábával foglalkozott. Mint fiatal vasutasnak vágta le mindkét lábát egy alföldi állomáson a vonat örök helyváltoztatónak, állandó mozgékonynak, vasutasnak indult tehát nyílt pályák felé. Aztán hamar ért a végállomásra, a szakadatlanba folytonos, a végleges egyhelybe, a múzeumi utcasarokra. Azóta — régóta — áll? ül? Azóta van ott Volt ott, két héttel ezelőttig, 69 éves koráig. Eleinte, amikor még nem tartozott bele úgy a Múzeum körút utcaképébe, mint néhány házzal arrébb, az árkád alatt az egyetemi ingaóra a maga örök sétálójával, mintegy ellenpontjaként az ő örökké egyhelyben álló, a ládika mögött tartózkodó alakjának, hasonlítgatni próbáltam őt, a mozdulatlan figuráját, az utcának ezt a már-már alkatrész-számba menő tartozékát, ezt a cipőtisztítót valamihez. Mihez is hasonlított a sarkon? Mint egy elhullajtott, falnak támasztott kártyalap valamely kávéházi pakliból. Mint egy alsó. Frivolnak találtam, kegyetlennek kártyába keverni egy eipbert^ ^ .A^tájl ^ súlyáig olyannak látszott a szememben, mint egy út mentébe tűzött, betonba ágyazott kilométerkő. Alacsonyabb volt mindennél, ami az utcán látható, alacsonyabb volt főként a többi embernél. Ésállandó volt, stabil, mozdulatlan és mozdíthatatlan, végleges. Csakugyan min egy kilométerkő. Nyugvópont a forgalomban. Változatlan a fortyogó változásban. Jó volt látni a rendíthetetlenségét. Az utca megszokta őt, hozzászokott. Beleépült a Kiskörútba, nélkülözhetetlen lett a Kiskörútból. A hosszú évek során azon kaptam magam, hogy már nem is kilométerkőre emlékeztet, hanem mellszoborra ez a cipőtisztító. Mellszoborrá lett bennem ez a láb nélküli cipőtisztító, csak a talapzat hiányzott alóla. Eltűnődéseimből aztán azt is aláépítettem. ívem példának, nem jelképisnek választotta ő a cipőpucolást egy nagyvárosi utcán. A vonat levágta a lábát, csonka lett. De meg kellett élnie fél testtel is, előbb úgy látszott, egészen, aztán kiderült, hogy csak félig munkaképtelenül. A kenyerét megkeresni kényszerült le a járdára, cipőtisztítónak. Nem példát mutatni, nem jelképnek lenni került ő oda. Mégis az lett, tudtán kívül, akaratlanul. Mondtam már, hogy ez az ember, láb nélkül, szinte élethossziglan más emberek lábával foglalkozott. De nem ez a jelképes az életében. Több mint bizonyos, hogy soha nem jutott eszébe, milyen kiáltó, milyen drámai és milyen groteszk, jelképnek milyen olcsó ellentét van a mestersége és a testi készsége, a fizikai csonkasága között: lábakkal bíbelődni egy lábatlannak. Bizonyosan sose gondolt rá, hogy a mozdulat, amellyel a cipőket naphosszat pucolja, a bibliai lábmosás alázatának mozdulata. De még ez sem az, ami jelképes az ő cipőtisztításaiban. Nyilván nem vette észre azt sem, hogy az ő fejmagassága a többi embernek csak a lábmagasságáig ér. De még ha észrevette volna is, bizonyára nem irigyelte meg a többi embertől a lábat, különben nem adta volna a fejét éppen erre a mesterségre, a többiek cipőjének a kipucolására. Arca előtt, mint egy megindult erdő, mint Shakespeare ,babonás birnami erdeje, özönlött el , a lábak rengetege, mint a végzet, oly fenyegetően suhogtak és kavarogtak az arca előtt s a feje körül a lábak. De ő nem ismerte Shakespeare-t és így nem ismerhette föl a lábak mozgó erdejében a végzete járását. Irodalmi jelkép sincs tehát, az sem volt az életében. Hát akkor mi az mégis, amit, visszaemlékezve rá, jelképnek és példának érzek? Talán az, hogy ez az ember természetesnek tekintette, amit nem minden ember vesz természetesnek, sőt, berzenkedik ellene. Azt fogadta el ugyanis magától értetődőnek, hogy az élet rendjébe beletartozik a szolgálat, a társadalom rendjébe a szolgáltatás. Az embernek foglalkoznia kell olyasmivel is, ami nem az övé. Pék másnak is süt kenyeret, nemcsak a saját fogyasztására, kőműves másnak rak házat, a pénz nem a pénztárosé, nincs magánhasználatú erőműve tervezőnek, szerelőnek, technikusnak, mérnöknek. Kocsimosó a másét mossa, konyhalány a más tányérját. Nem minden ember fordítja a maga hasznára, nem mindenki használja magának a kerek világot. Ez az ember, ez a cipőtisztító a cipő minden reménye nélkül karbantartotta, kezelte, gondozta, fényesítette a cipőt. Lehet, hogy néha-néha köpött rá egyet, mert suvickolni úgy az igazi. De nem haragból,, nem undorból köpött, hanem mestersége szabálya szerint. A más cipőjét ez a cipőtlen ember nem tartotta igazságtalanságnak. A dolgának tudta, a mesterségének. A szolgálatának. De ami a legjobban tetszett őrajta, akinek mindkét lábát levágta valaha a vonat, az a szerencséje. A szerencséje mutatja a legnagyobb példát. Ennek az embernek, akinek a feje csak a mások lábáig ért, ennek a láb nélküli embernek, míg dolgozott, míg azt a nagyon alacsony munkáját végezte, míg ez az ember szolgált, soha nem kellett meghajolnia. Egyenes derékkal, kihúzott derékkal szolgált abban a lábmagasságban, ameddig a saját fejmagassága ért. Ha most visszagondolok rá, látom őt megint, mint hosszú éveken át láttam. Nézem a láda előtt, az utcasarkon, s úgy látom, hogy fejjel kimagaslik a járókelők közül. Mátrai-Betegh Béla Számvetés és tervezés Ezekben a napokban vonják meg a közös gazdaságok a múlt esztendő mérlegét: készülnek a zárszámadásokra. A múlt év viszonylag jó volt, így nemcsak a lakosság belső ellátását tudta biztosítani a mezőgazdaság, jutott exportra is bőven a magyar élelmiszerekből. A zárszámadások elkészítése nemcsak a múlt esztendő számvetését jelenti, hanem előretekintést is, az idei év alapjainak lerakását, ezt tudtuk a múlt évben produkálni, ezt pedig az idén szeretnénk megvalósítani! A tervek készítésénél figyelembe veszik a mezőgazdasági üzemek az új ötéves terv nyújtotta lehetőségeket, de számolnak az életbe lépett új szabályozókkal is. A már tavaly meghirdetett nagyobb fokú takarékosság továbbra is egyik legfontosabb alapja a tervezésnek. Takarékosság az anyaggal, a pénzzel, az idővel, s ehhez negyediknek hozzá kell kapcsolni, és az emberi munkaerővel! Hiszen egyre kevesebb a falun a munkaerő, a tsz-tagság elöregszik. A feladatok nem változnak, továbbra is központi kérdés és megoldásra vár a szarvasmarhaprogram megvalósítása. Ezen belül az idei esztendőben nagyobb figyelmet kell fordítani a tejtermelésre, a tejellátásra. Nem az állomány mindenképpen növeléséről van szó, hanem a tartalékok kihasználásáról, a hozamok növeléséről. Az állattenyésztés másik kulcskérdése: a sertésztenyésztési kedv fokozása a nagyüzemekben és a háztájiban is Az utóbbi esztendőkben gyakran volt panasz a zöldségellátásra. Hogy ez a gond megszűnjön, nagyobb területeket kell a zöldségtermelésbe bevonni, fokozottabban kell az ágazatot gépesíteni, mert csak így tudja a mezőgazdaság a jövőben kielégíteni a belső fogyasztás igényét, s az exportot. Mindezt a takarékosság jegyében kell megoldaniuk a mezőgazdasági nagyüzemeknek. Az anyag- és energiatakarékosság került az első helyre az új esztendőben. Ami pedig a munkaerőt illeti: a téeszeknél is zárlat van az adminisztráció bővítésére, a meglevő erőt kell tehát ésszerűbben kihasználni, s ehhez bizonyára hozzásegítene egy alapos átcsoportosítás, amely megakadályozná az irodisták számának további növekedését. (1. s.) Létszámstop HANT MUNKÁSRA hány adminisztratív-ügyviteli dolgozó jut egy jól szervezett vállalatnál? Milyen arányok a legmegfelelőbbek? Aligha lehetne általános érvényű „receptet” adni erre. Ami érvényes az egyik szervezetre, nem bizonyos, hogy másutt is helytálló. Hasznos volna ugyan tanulmányozni a világstatisztikát, de nehezen hasonlítható össze például egy nyugati cég vállalati struktúrája, vagy ügyvitelének gépesítettsége egy magyar vállalatéval. Másrészt az adminisztratív-ügyviteli dolgozók számának növekedése bizonyos mértékig a technikai fejlődés eredménye is, hiszen szaporodnak az előkészítő és egyéb járulékos ügyviteli munkák. Az ésszerű arányok megtalálása a gond világszerte. A hazai statisztika is csak nagy összehasonlításokra alkalmas, hiszen valójában azt érdemes vizsgálni, milyen környezet tartozik egy-egy helyzetképhez, s méginkább azt, mennyi az adminisztratív dolgozók tényleges produktuma. S mennyi fölösleges ebből? Mindenesetre a létszámalakulás is ismételten figyelmeztetett. Az anyagi ágazatba é például az adminisztratív dolgozók számának növekedési üteme az utóbbi években hé’-orr.'-’orosa volt a munkásokénak. A közvélemény egyetért azzal, hogy szükség van olyan intézkedésre, amely valamiképpen rendet teremthet ebben az ügyben. Az elmúlt időszakban egyetlen olyan országos tanácskozás nem volt, ahol , ne vetették volna fel hangsúlyozottan, felelősséggel, hogy gazdasági építőmunkánk egyik kulcskérdése a munkaerő ésszerű, okos felhasználása. Gátat kell vetni a munkaerő szükségtelen lekötésének, hangoztatták a SZOT-kongresszuson. A parlament decemberi ülésszakán a képviselők is felvetették ezt a gondolatot! Emlékeztetünk például a Békás megyei képviselőre, aki arról beszélt, hogy vannak olyan középszintű szervek, intézmények, amelyeknek fizitivel, ezelőtt volt létjogosultságuk, ma már nincs. Számos bizottságot nélkülözhetnénk. Az MSZMP KB novemberi ülésén is fontos napirendi néniként szerepelt a munkaerő-gazdálkodás javítása, az emminisztratív létszám csökkentése. A létszámfelvételi zárlatról most napvilágot látott rendelet egy következetes törekvésnek nem is az első állomása. Egyenes folytatása egyrészt például az energiatakarékossági intézkedéseknek, másrészt a tavalyi, az alkalmazotti létszámmal kapcsolatos kormányhatározatnak. A Központi Bizottság 1974 decemberi határozata szabta meg az egyik legfontosabb tennivalóként a munkaerővel, anyaggal, energiával való ésszerű takarékoskodást, az adminisztráció túlburjánzása nemcsak az egyes állampolgárok napjait, óráit keserítheti meg, hanem fontos döntések elhúzódhatnak emiatt. Hány jó ügy bukott meg, tűnt el a bürokrácia útvesztőjében? Hány helyen nem tudják érdemi munkával ellátni egyik-másik ügyviteli dolgozót, miközben másutt, üzemben is, sőt, az adminisztrációban is, jó néhányan alig tudnak megbirkózni a sokasodó feladatokkal. Fontos népgazdasági törekvések lassabban valósulnak meg, mint lehetne, mert bizonyos területeken nincs elég munkaerő. A tavalyi kormányhatározat sokféle lehetőséget adott a vállalatoknak arra vonatkozóan, miképpen csökkenthetik az alkalmazottak számát. A vállalatok többsége azonban nem hajtotta végre a megfelelő ütemben a határozatot. A munkaügyi és a pénzügyminiszter együttes. 1976. január 1-től érvényes rendelete most már kényszeríti a villámokat a végrehajtásra. A rendelet szerint az igazgatási szervezeteknél — minisztériumokban, országos hatáskörű szerveknél, tanácsoknál —, s ezek igazgatási ágazatba sorolt szervezeteinél s a költségvetési intézményeknél az állandó főfoglalkozásúaknál január 1-től felvételi zárlat lépett életbe. Az időszaki főfoglalkozásúak esetében 1976-ban csak az 1975. évi, ténylegesen kifizetett bérszintfejlesztéssel növelt béralap használható fel A bármilyen okból megüresedő állásokat nem tölthetik be. A vállalatoknál és vállalati irányító szervezeteknél 1976. január 1-től a meghatározott munkakörökben — az 1975. december 31-én munkajogi állományban levők munkába való visszatérésén túlmenően — új dolgozó nem alkalmazható. Természetes, hogy az új rendelet megszületésekor számos kérdés vetődik fel, hiszen az intézkedés új helyzetet teremt. Mi biztosítja vajon, hogy a vállalatok, amelyek közül sokan a korábbi rendelkezés ellenére sem javítottak a helyzeten, most majd megteszik? Az új rendelet szerint az igazgatási szervezeteknél és költségvetési intézményeknél a létszámban és béralapban bekövetkező változásokról a féléves és éves költségvetési beszámolóban a Pénzügyminisztériumnak jelentést kell tenniük. S a válalatoknak ? A Központi Statisztikai Hivatal rendelkezésére áll az új foglalkozási jegyzék alapján az 1975. december 31-iki állapotnak megfelelő létszám. Ez év december végéig újra megállapítják a létszámot, s a két adat összehasonlítása alapján értékelhetik: mi történt egy év alatt? BIZONYÁRA sok dolgozót érdekel, hogy a kutató jellegű munkáknál nincs zárolva a felvétel. A szerződésesek munkaviszonyát meg lehet újítani, ha a szerződéses munkaviszony december 31-ig fennállt, illetve akkor járt le. A vállalati szférában a bérgazdálkodás szabályait nem érinti a rendelet, vagyis, ha egy vállalatnál csökken a létszám, s nem kérnek engedélyt a pótlására, az eltávozottak bérét a vállalatnál maradóknak adhatják. Az igazgatási szervezeteknél és a költségvetési intézményeknél a lemorzsolódók bérét elvonják. A létszámstop átcsoportosításra, ügyvitel-korszerűsítésre ösztönözi a vállalatokat, igazgatási szervezeteket. De miképpen lehet megállapítani, hogy ez a korszerűsítés hol, milyen mértékű? Hogy nem lehetne-e még többet elérni? S ha a vállalatok nem szervezik megfelelőbben az ügyvitelt, adminisztrációt, előfordulhat, hogy a létszámstopos létszámcsökkenés után néhány, amúgy is túlterhelt munkahelyen méginkább összetorlódnak a munkák, még kevesebb embernek még többet kell dolgoznia. Pedig a rendelet nem ezért van. Ha egy adminisztratív dolgozó elmegy a vállalattól, a vezetők ne csak a kollégái között nézzenek szét, kire lehet rátukmálni az újabb munkát, hanem például az öszszes, zárolt munkakörökben dolgozók közül is állíthatnának valakit az ő helyére. Olyan dolgozót, aki mindaddig kevésbé fontos munkát végzett vagy kevés a munkája. Ismeretes, mennyi párhuzamosság, felesleges ügyvitel akad néha még egyetlen vállalat keretei között is: a többi között a központok és a gyáregységek ügyviteli, döntési gyakorlatában. S a legtöbb helyen azt tartják, ha több a munka, feltétlenül több ember kell hozzá. Vajon megnézték-e már valahol, mivel tölti a munkaidejét egy-egy adminisztrátor? AZ ÜGY MÁSIK OLDALA, hogy többször felvetődött igazgatási szervezetekben, például a tanácsoknál a szakemberhiány. Kevés a tanácsoknál a mérnök, közgazdász. A létszámstop látszólag akadályozza, hogy ha jelentkezik ilyen, megfelelő szakember, felvegyék. Ezután egy kevéssé hasznavehető embert el kell küldeniük — ha másképpen nem üresedik meg egy állás —, s pótlást kell kérniük, hogy alkalmazhassák az új szakembert. Fontos része a rendeletnek, hogy szigorúan felelősségre vonják a vezetőket ott, ahol a dolgozókat a ténylegesen ellátott munkakörüktől eltérően sorolják be, „bujtatják”, s meg nem engedett módon bővítik a létszámot. A rendelet az első „lépés”. Most a megvalósításon a sor, s ez sokkal nehezebb. Ne csak helyeseljék, ne csak elvben támogassák a vállalatok a rendeletét, hanem a gyakorlatban is. Arra van szükség, hogy mindenütt szétnézzenek a ,,házuk táján”, hiszen bőven akad tennivaló. Tóth Erzsébet