Magyar Nemzet, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-01 / 1. szám
& " _________________________________________________________Magyar Nemzet Irodalmi kincsesházak! Petőfinek a Távolból című költménye ismerős mindanynyiunk előtt; tanultuk az elemi iskolában, olvastuk később, sőt énekeltük is: Kis Ok áll a nagy Dana mentében; Ob mi drága e lakocska nékem ! Könnyben úszik két szemem pillája. Valahányszor emlékszem mára. Már gyerekfejjel szerettem volna látni a kis lakot a nagy Duna mentében, noha sejtelmem sem lehetett róla, hogy létezik-e és ha igen, akkor hol? Nos, a kis lak nincs, éppen száz éve, 1875-ben bontották le a dunavecsei községi árendás kocsmát, közel a templomhoz, közvetlenül a folyam partján. Fakó fiú A Távolból azonban nem dunavecsei vers, csak éppen a költő szülei 1843-ban ott laktak, tehát arra gondolt. Pozsonyban írta, 1843 májusának második felében, amikor az országgyűlés már megkezdte ülésszakát, amelyet a félkegyelmű V. Ferdinánd március 15-én kelt körlevelében május 14-re hívott össze. Petőfi bizonyosan figyelt erre a dátumra, bár elsősorban nem a rendek tanácskozása érdekelte, noha utóbb eljárt a gyűlésekre, őt akkor a színészet vonzotta, az országgyűlés alkalmából Pozsonyban szereplő társulathoz szeretett volna szegődni, de ebbeli reményeiben csalódnia kellett; pénz nélkül, erősen viseltes ruhában, kilátástalanul csatangolt a pozsonyi utcákon, az emlékezések szerint a legkivált a révparton, a koronázási dombnál (ma Roosevelt tér), a kikötő környékén. Teljesen nyilvánvaló, hogy a mélyről feltörő, őszinte hangvételű vers alaphangulata keserves, hosszú csalódássorozat siralmas lecsapódása. A barátok, iskolatársak, régi és új ismerősök emlékezései alapján indokolt volt-e ez a hangvétel? -Ismeretes, hogy Petőfi még "részletekben sem írt valótlant,,versei mélységesen őszinték, ha , leírt valamit, az úgy is volt. Nincs másként a Távolból esetében sem. Pápáról Indult Pozsonyba 1843. májusának első napjaiban, útba ejtette Győrt is, ott felkereste azt a Kovács Pált, akinek a bírálata talánján a pápai önképzőkörben két aranyat nyert egyik versével. Kovács „Igértelen külsejű fiatal erber"-nek írja le, akinek a külseje bizony nem sokat mutatott", noha feltehetően udvariasan és tisztelettel fogalmazott . Kalmár Józseffel már Pozsonyban találkozott „június elején a Duna-parton, a koronázási domb körül” és nagyon megörült egymásnak a „két szegény deák”, a barát a Hajós utcai szerény lakására invitálta és Petőfi „útközben elpanasztá, hogy a magy. színigazgató nem veszi fel s így nincs miből élnie.” Kalmár hosszú verses emlékezést is írt a költőről disztichonokban. A vers Pozsonyban jelent meg nyomtatásban, 1880-ban. Negyvenharmadik év nyara, melyben fordul a sorsod, és Pozsonyunk kebelén látta közös nyomorunk. Újra a nyomor. De menjünk tovább; Berecz Károlynak Lisznyai Kálmán mutatta be Pozsonyban, akkor látta először: „sovány, sárga arcú, szenvedő alak”, majd alább: „Petőfinek akkor Pozsony Távolból ban igen nehéz és keserű, napjai voltak." Döntök Elek ezt jegyezte fel: ..Petőfi ekkor igen miserabilit állapotban volt, én felruháztam.” Mellesleg a ruházata túlságosan is szegényes és hiányos lehetett, mert Lisznyai Kálmán, akivel akkor ismerkedett meg, szintén adott néhány darabot az öltözékéhez. Degré Alajosnak ugyancsak Pozsonyban, szintén a palóc dalok dalnoka, Lisznyai mutatta be Petőfit, megismertetve őt „egy tetőtől talpig fakó fiúval. Fakó köpönyeg, fakó sapka, fakó arcbőr, fakó kis bajusz, az arcon néhány barnás folt." *" ... hifii nevét... Az emlékezések egybevetése után egy sorsüldözött, pénztelen, kopott ruhájú ember áll előttünk, a legtermészetesebbnek kell hát érezni a Távolból szomorú hangulatát. Mégis, miből élt? Eleinte semmiből vagy barátai, régi iskolatársai, színész-ismerősei segítségéből, utóbb pedig másolást vállalt Kolmár József segítségével a Záborszky Alajos által szerkesztett kéziratos Országgyűlési Tudósításoknál. Erről is beszámol Kolmárnak már idézett verse: Még ma is áll a szerény viskó a várhegyi lépcsőn. Hol huszonöt garasért a honatyák szavait körmölgettük együtt szigorú Kontrássy Ferencnél. — Jó Záborszkynak 6 irodai elnöke volt. — Egy rövid útca van ott, oh hitted volna-e, Sándor. Egykoriban, hogy ez is hírli Petőfi nevét!? Ez az iroda, ahol napszámra írták diktálás után az íveket — diktatúrának nevezték a másoló helyiséget — mai cím szerint a Várlépcső 2. szám alatt található. Még áll a szerény viskó, amelyhez a Belváros felől sok-sok lépcsőn lehet eljutni, csakúgy toronyiránt, mármint a vártornyok irányába , a középkorban csak erre volt feljárat a várba. Érdekes nevű , utcáik vezetnek oda’,' A régi ’ vízvezeték, új lépcsői.'(ez ' utcanév!), majd a Vízi-hegy (ez is utcai. Aztán már ott is vagyunk a Várlépcső és a Beblavy utca sarkán, ahol Petőfi lélekölő és egyhangú, fárasztó másolást végzett, annyi fizetségért, hogy éppen csaknem halt éhen. Az irodát — írja Szalatnai Rezső — sokáig Petőfi lakásaként mutogatták,alaptalanul. A mai Beblavy utca viszont a múlt század második felében Petőfy Gasse, illetve Petőfy utca nevet kapott, így y-nal. A pozsonyi magisztrátus tudta volna megmondani, miért? Nemcsak a kortársak vallottak a sanyarú pozsonyi tavaszról, hanem maga Petőfi is; a Távolból című verset néhány mással együtt Vachott Sándor hozta magával Pozsonyból Pestre Bajza Józsefhez, aki korán felismerte a költő nem mindennapi tehetségét, az Athenaeumban rendre közölte verseit, írói és atyai pártfogásába vette. Petőfi is őszintén önti ki előtte a szívét, elpanaszolja kilátástalan helyzetét Bajzáék gyűjtést szerveznek — az eredmény harminc forint, akkoriban nem is kevés — nevelői állás után néznek a számára, végül is Nagy Ignác rábízta Charles Bernard: A koros hölgy és G. P. R. James, Robin Hoodjának a fordítását ami átmenetileg tisztes munkához és megélhetéshez juttatta. Száz tövis Egyelőre azonban Pozsonyban van, ahonnan 1843. június 1-i ketettel levelet is írt Bajzának. Ezt azért érdemes felidézni, mert gondolatilag — néha szinte szó szerint — párhuzamos a Távolból soraival. Íme, egy mondat a levélből: „Mily szép reményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátásokkal — és minden, minden oda!” Ezután egy szakasz a versből: Szép reményünk hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll, Csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk. Nem érdektelen figyelni arra, hogyan érzékelte és értékelte Petőfi a kényszerű körmölést: „Egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat, s a fizetés oly nyomorú, hogy alig elég megszereznem a mindennapi kenyeremet." Ezt a helyzetet sommázza az anyjához küldött üzenet és a valóság ellentétének megfogalmazása a vers két utolsó sorában: „Ah, ha tudná, mily nyomorban élek . Megrepedne a szíve szegénynek.” Ez a mélyről fakadó, őszinte vallomás, ahol már előbújnak a még mindig csak húszéves költő oroszlánkörmei, nem kizárólag pozsonyi keserveinek a terméke, összegez, számadást csinál addigi életéről, mert nélkülözött ő másutt is, betegeskedett Debrecenben is, rázta az ekhós szekér keresztül-kasul az országon. Minden csalódása, eddigi pályafutásának vakvágányra jutása vagy legalábbis képességeihez mérten eredménytelensége ötvöződik egységes lírai önarcképpé a Távolból harminckét, sorában. Erre az általánosabb, nemcsak Pozsonyra korlátozódó élményanyagra utalnak az ilyen sorok: „S hogy mióta járom a világot. — Bolygó lábam száz tövisre hánott."Az’ 1838-tól — apja akkor ment tönkre — eltelt öt év keservei Pozsonyban fakadtak ki; a helyi hagyomány — Kemény Jánosra és Kalmár Józsefre támaszkodva — azt is tudni véli, hogy a Váraljai révparton létezett Neumann-féle kocsmában írta a verset, ahonnan láthatta a nagy Dunát. Kolmár még olyan álmáról is tud a költőnek, amelyben az anyja és István öccse jelent meg előtte; a következő napon belekiabálta a folyóba, anyjának üzenve, hogy nagy költő válik belőle. Nincs semmi konkrét támpont a vers közelebbi megírási helyéről; ezek a matuzsálemi kort megért Kalmár legendái, ára egyegy helyen olyan örökséget is őriznek, amit utólag költöttek. Bajza arra biztatta Petőfit, a formai gondosságot szorgalmazván, hogy a népdalokat is időmértékben írja, verslábakban. A Távolból valóban igen határozott trochaeikus lejtésű költemény, de Petőfi maga is érezte, hogy nem népdal, noha a Bajzához írott levelében annak nevezte Utólud, köteteiben nem sorolta a népdalok közé, ellenben az éves ciklusokon belül mindig az 1843-as versek élére helyezte, jelezve ezzel, hogy fontosnak és sikerültnek tartotta ezt a versét. Puruczki Béla JOHANN STRAUSS születésének 150. évfordulójáról a zeneszerzőhöz méltó művészi reprezentációval emlékeztek meg az idén Bécsben. A tavaszi ünnepi hetek félig-meddig Johann Strauss jegyében állottak: nem akadt olyan zenekari hangverseny, amelyen a „keringőkirály” egy-egy népszerű nagy keringőfüzére fel ne hangzott volna. Hátra volt még az ünneplés teljességéhez tartozó színházi produkció: a választás a Cigánybáróra esett, amelynek felújítására ezúttal nem a Volksoper (mint régebben annyiszor), hanem a bécsi Állami Opera, a Staatsoper vállalkozott. A Cigánybáró, tudjuk, félig-meddig „magyar” darabnak számít, így hát érthető, hogy a decemberi bécsi operapremiernek magyar vonatkozása is van. Jobbat aligha is tehetett volna a bécsi Opera vezetősége, mint hogy Ferencsik Jánost hívja meg a darab zenei előkészítésére és betanítására, s a bemutató vezénylésére. STRAUSS — FERENCSIK Jánossal: igazán szerencsés választás. Itthon, Magyarországon évtizedek óta tudjuk, s világszerte is tudják sok helyütt, ahol Strauss produkcióival megfordult, hogy azok közé a karmesterek közé tartozik, akik a bécsi zene lejtését, a Strauss-zene nyelvét anyanyelvi fokon ismerik — a bécsi tradícióban járatos dirigenseknek ma már világviszonylatban maroknyira szűkült kis csoportjához. Hogy Bécsben is felismerik ezt, kiderült mindjárt a nyitány után felcsattanó tapsviharból, kiderült abból a tüntető külön elismerésből, amellyel a bemutató közönsége a második és harmadik felvonás elején a karmestert fogadta a Bécsi Filharmonikusok élén, s egyértelműen kiderült valamenynyi osztrák napilap kritikájából. De Strauss, s éppen a Cigánybáró egy svájci rendezőre bízva a bécsi Staatsoper színpadán — sajnos, már nem éppen szerencsés. S hogy a jubileumi Cigánybáró végül is ellentmondó fogadtatásra talált — ellenkezésre a bécsi kritikákban, s az előadás végén ellenkezésre az állóhelyek és galériák operai botrányokra mindig is kicsit éhes bécsi közönségénél —, az a rendezőnek, Wemner Düggelinnek számlájára írható. Werner Düggelinből minden olyan sajátos adottság hiányzik Strauss tolmácsolásához, amilyen Ferencsik Jánosban olyan kitűnően együtt van: a mű atmoszférájának és tradícióinak ismerete, a stílus biztonsága. A berni rendező (különben neves színházi szakember, ha nem is éppen az operajátszás berkeiből) a bécsi Strausst éppoly kevéssé érzi, mint a cselekmény Jókai-novellában gyökerező magyaros koloritját és a Cigánybáró zenéjének jellegzetesen magyar színeit. Legkevésbé pedig a „császári és királyi”, a sajátosan osztrák—magyar arculatot, amely olyannyira jellemző kultúrtörténeti felszíne, zománca a Cigánybárónak — akár a darab Mária Terézia korabeli cselekményére, akár a Johann Strauss XIX. század végi Osztrák—Magyar Monarchiájára gondolunk. Tanácstalanságában a rendező „modernizálni” próbál: dísztelenné lehántani, korabeli ízeitől és romantikájától is megfosztani, s helyette ironikus „idézőjelbe tenni” (mellesleg, aktuális viccekkel is megfűszerezni) a Cigánybárót. Ez az irónia csak úgy sikerülhetne, ha Düggelin egyáltalán tisztában volna azzal, milyen stílust, milyen tradíciót próbál karikírozni. Így tréfásnak szánt színpadi gegjei hatástalanul elpukkannak, s derültség helyett bosszúságot keltenek. Vagyis, Düggelin légüres térben mozog, rendezői elképzelésének nincsenek gyökerei: valamiféle sohasem létezett „zenés vígjátékot” próbál eljátszatni szereplőivel és színpadi kísérlete végső soron nemcsak az igazi humorral és kedéllyel, nemcsak a bécsi operettel vagy a magyaros daljátékkal, hanem bármilyen néven nevezhető végiggondolt szemlélettel is adós marad. A SOKFELŐL VÁLOGATOTT, nemzetközi szereplőgárdának sem válik éppen hasznára az ilyen rendezői bizonytalanság. Ebben a Cigánybáróban olasz Barinkay Sándor van (részben az ő járatlansága miatt német nyelvben kellett a daljáték cselekményhordozó prózaszövegeit helyenként az érthetetlenségig megcsonkítani), amerikai Szaffi, holland Arzéna és bolgár Czipra, Zsupán is, ha legalább bécsi kedéllyel megáldott osztrák volna, de sajnos a kedélytelenebb németek közé tartozik. Meg kell mondani, a legtöbbjük igazán jó énekes, s ebből a szempontból a bécsi Opera sok évtizedes gyakorlata, hogy éppen az énekesizenei színvonal megőrzése kedvéért „nemzetközi” szereposztásokhoz folyamodik, ha egy-egy posztra pillanatnyilag nem találni megfelelő hazaiakat, most is igazolódik. Ami azonban a kérdést mégis bonyolulttá teszi az ilyen jellegzetesen bécsi darabnál, s különösen prózabetétes daljátéknál... nemcsak jó énekesekre van szükség, hanem a darab légkörében stílusában eleve járatos énekes színészekre — különösen, ha már ennyire magukra vannak utalva, s nem számíthatnak a rendező stílusismeretére. Most nincs kéznél Rudolf Schock fajtájú tenorista Barinkay szerepére — Franco Boniselli, akire a szerepet bízták (s aki, úgy hírlik, Karaján szólistájának is jól bevált már olasz szerepekben), az énekszólam minden varázsát megcsillogtatja ugyan folyékony, szép tenorhangjával és énekesi kultúráiéval, csak éppen Barinkay alakját nem tudja hiteles színekkel kitölteni — alakítás helyett, jobb híján, valamiféle önmagában tetszelgő tenorista-önportrét kap tőle a közönség. Hans Beker (bőséges hangú, de erősen közepes muzikalitású Wagner-tenor) egy túldimenzionált, vaskos, s mindamellett kedélytelen Zsupánt farag a rá osztott szerepből; a bolgár Margarita Lilova Cziprájának nincsenek színei és nincs temperamentuma, jóllehet, egy folyékony technikával kezelt, szép alt hang minden lehetősége rendelkezésére állana a szerep jobb megformálására. Vannak persze a szereposztásnak üdítőbb színfoltjai is: Arzéna és Ottokár, Hilda de Groote és Heinz Zednik fiatalos hajlékonyságukkal, és frissen csengő szép hangjuk üdeségével teszik vonzóvá alakításukat; még elevenebb és szeretetre méltóbb az amerikai Judith Beckmann Szaffi szerepében; ő, ha nem éppen „cigányos” vérmérséklettel fűti is át a figurát, legalább bécsies asszimilációra képes, finoman csengő, tiszta hangjával, játékösztönével és egész személyiségével azonosulni tud a nőiesség bécsi ideáljához. Akik a színpadi alaphangot is eredendő jó érzékkel éreznék ebben a bizonytalan arculatú előadásban, epizódszerepekben egy-egy neves régi bécsi énekes hoz valamennyit a daljáték régi konvencióiból, Mirabellaként Hilde Rössel-Majdan, Carnero gróf szerepében Erich Kunz. MENNYIRE VIGYÁZ ezekre az énekesekre Ferencsik János, ahogyan azt a bécsi kritikák egyike is jól megfigyelte, mennyire „pálcája hegyén” hordoz minden énekszólamot, kevesekéhez fogható színházi tapasztalattal és rátermettséggel, s az előadás zenei stílusának megfogalmazásával mennyit hoz helyre mégis abból, amit a színpadon a rendező elmulasztott! „Ha a hangulat mégis áttör ebben az előadásban, akkor csakis a zenéből fakad, amit még a rendezés sem ronthat el; a zene legalább jó kezekben van Ferencsik Jánosnál és a Bécsi Filharmonikusoknál” — írja a legfrissebben reagáló bécsi kritikák egyike; egy másik hozzáteszi: „A zenekari árok ezen az estén az egyetlen igazi fénysugár. A karmesteri emelvényen Ferencsik János elsőrangú rátermettséggel és rendkívüli muzikalitással tölti be feladatát.” A legszemléletesebben pedig Franz Endler, a legtekintélyesebb bécsi napilap, a Presse kritikusa formulázza: „Ferencsik János muzsikálja Strausst. Komolyan, kellemesen és magától értetődő természetességgel. Mindig jó tempóban, sohasem fegyelmezetlenül, sohasem tartás nélkül, s a zenekarral mindenütt a legteljesebb egyetértésben.” „Komolyan és kellemesen.” A megszólaltatott muzsika jellegére, a zeneszerzőre, s Ferencsik Jánosra egyaránt találó jelzők. Kellemesen — azaz hamisítatlan straussi kedéllyel. S komolyyan, vagyis egy vérbeli színházi muzsikus teljes elkötelezettségével, s olyan formátummal, amelyre Bécsben is fel kell figyelni — az előadással szemben támadt minden fenntartás ellenére is. Hozzátehetném: ezt a formátumot, ezt a komolyságot bizonyos szempontból a szigorúság is jellemzi; a biztos ritmusnak, a zenei karakternek, a stílus hibátlan zenei értelmezésének olyasfajta szigorúsága és előkelősége, amely egyszeriben felszabadítja a kezére bízott együttest és a világhírű bécsi zenekar teljes odaadását és respektusát biztosítja számára. Nem mindennapi módon érdekes tapasztalat Ferencsik Jánost ebben az idegen, nemzetközi környezetben, de ismerős hazai szemmel megfigyelni. Látni azt, hogy művészi szuverenitása az idegen közegben sem csorbul szemernyit. S meggyőződni róla, hogy ebben a színházban is úgy van otthon, ahogyan csak az, aki beleszületett a színház világába. Kovács János Bécsi levél a Cigánybáróról és Ferencsikről .Csütörtök, 1976. január 1. CENTRUM ÁRUHÁZOK !!ltő évben tulo,még nagyobb választékkal várjuk kedves vásárlóinkat.