Magyar Nemzet, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-11 / 87. szám
Vasárnap, 1971. április 11. Technikai kultúrák Gazdasági integráció és stratégia Sorsdöntő kérdésekre keres választ dr. Kozma Ferenc Gazdasági integráció és gazdasági stratégia című új könyvében. A szerző a magyar népgazdaság helyét keresi abban a világgazdaságban, amelyben a technikai tudományos forradalom a termelőerők hihetetlen mértékű növekedését és cserélődését hozza magával. Miképpen állhatják meg a helyüket ebben a folyamatban a kisméretű nemzetgazdaságok? — teszi fel a kérdést a szerző. Egyrészt a technikai tudományos forradalom sajátos szocialista modelljének kibontakoztatásával, válaszolja. Miképpen ? „A nagy fejlesztési feladatokat — az integrálódó szocialista közösségen belül — egyegy országnak a jövőben nem ágazati szemlélet alapján kell felfognia és megvalósítania, hanem bizonyos társadalmi problémák megoldására kell törekednie. Ezek a komplex technikai-gazdasági kultúrák többfajta termelő és szolgáltató tevékenység egységes fejlesztését követelik meg. Ilyen komplex tevékenység például a környezetvédelem, az egészségvédelem, a közlekedés és szállítás, a természeti kincsek hasznosítása, a kulturált emberi létfeltételek biztosítása. Minden integrálódó országnak ki kell választania azokat a komplex tevékenységrendszereket, amelyek magas színvonalú fejlesztéséhez a legkedvezőbbek a történelmi, intellektuális, emberi adottságai. E területeken szükséges mindenekelőtt a gazdaságstratégiák egyeztetése.” Helyzetelemzés Vagyis a szerző elképzelése szerint az országok a jövőben nem kizárólag és nem elsősorban termékekkeljelennének meg a piacokon, hanem rendszerekkel, technikai kultúrákkal, amelyek egy vagy több szocialista országban fejlődnének ki. „Egy Magyarország méretű gazdaságban általában 3—4 ilyen innovációs, újító központ, s technikai kultúra kifejlesztése indokolt. Ezek közvetlen kisugárzásukkal együtt a nemzetgazdaságnak mintegy egynegyedét-egyharmadát ölelik fel. Azokon a területeken, ahol innovációs központok, s a külföldi központokat szorosan követő termelő és szolgáltató egységek kialakítása lehetetlen, célszerű fokozatosan megszüntetni a termelő kapacitásokat, s az előbbi két szektorba átcsoportosítani.” — Miért tartja feltétlenül szükségesnek az integráció ilyen irányú fejlesztését? — kérdezzük a szerzőtől. — A többi között azért, mert az európai szocialista országok most még nem olyan mértékben és módon vesznek részt a nemzetközi munkamegosztásban, amely fejlődési követelményeiknek megfelel. Ennél már jóval fejlettebbek és igényesebbek is. Ugyanakkor termelőerőik magas fokú fejlettségének kialakítását még nem fejezték be, s — Nyugat tudatos és ösztönös visszaszorítási törekvései mellett — ez is akadályozza a teljes értékű beilleszkedést a magasan fejlett országok munkamegosztásába. A szocialista integráció központi kérdése a magas és egyenletes fejlődési ütem kollektív biztosítása. Ezért döntő jelentőségű a KGST-országok együttműködésének határozottabb összpontosítása. A műszaki kutatásokban van már néhány olyan együttműködés, amelynek jellege közel áll ehhez, a sokoldalú számítástechnikai kooperáció, s a napjainkban alakuló nemzetközi egyesülések jellege is emlékeztet az említett alapelvre. De meszsze állnak még attól, hogy valódi nemzetközi „fejlesztési pólusok” tudatos kialakítását segítenék elő. Több bennük az adott szükséghelyzet motívuma, mint a hosszú távra átgondolt makroökonómiai stratégiáé. Másképpen is közelíthetünk az ügyhöz. Nem elég tudomásul vennünk, hogy a szocialista országok gazdálkodási rendszerei nem tekinthetők kiforrottaknak, s hogy úgyszólván „laboratóriumi” körülmények között alakultak ki, mégis kiszakadtak a fejlett világ „perifériájából”, megszüntették a termelőerők évszázados elmaradottságát. Ma már tovább kell lépni. A kisebb szocialista országok feldolgozóipari termékei a nyugat-európai piacokon túlnyomó többségükben legfeljebb alacsony munkabérszinten versenyképesek. Általában azokban az ágazatokban jelentkeznek eladóként, amelyekben éles a verseny, nagy a kínálat, például a ruházati és textiliparban, bőriparban, egyszerűbb háztartási gépekben, fémtömegcikkekben, zöldségben, gyümölcsben, baromfihúsban. Ráadásul nem egymást kiegészítő, hanem kompetitív szektorok jelennek meg a külső piacokon, miután az iparosítás első szakaszában a szocialista országok beruházáspolitikája hasonló volt. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy a kisebb kelet-európai szocialista országok a jövőben fokozottabban kényszerülnek nyersanyag- és energiaimportra a konvertibilis devizaövezetből, mint az elmúlt évtizedekben. A kormányok könnyen kényszerhelyzetbe kerülhetnek. Mérhetetlen károkat okozna, ha az elkövetkező időkben az európai szocialista közösségben a fejlett tőkés országok nyersanyagszolgáltató, élelmiszer-ellátó és olcsó, közepesen szakképzett „bedolgozó” munkaerőbázist építhetnének ki maguk mögé, amely egyoldalúan függ a nyugati tőkétől és technikától. Az egyensúlyi függésből való kijutás egyik módja a rövid lejáratú eladósodás „ledolgozása”. Ez határozott gazdaságpolitikai döntéseket követel, nagy beruházási, anyaggazdálkodási, termelési, s olykor fogyasztói „fegyelmet” is. Emellett fel kell készülni a technikai kultúrák kifejlesztésére is, természetesen józan egyensúlyt tartva a rövid távon haszonnal járó üzletek és a hosszú távú érdekeink érvényesítése között. Megjegyzem, a KGST-országoknak terveik egyeztetésekor több figyelmet kellene fordítaniuk az egymás piacain elhelyezhető, s konvertibilis devizát kölcsönösen megtakarító áruk termelésére és cseréjére. Kihasználatlan „természeti kincsünk” — Nem kell különösebben bizonygatni, mennyi előnnyel jár a technikai kultúrák kifejlesztése. A rendszerek megvásárlása megszabadítja a vásárló partnert a szervezési, adaptálási, gyártási gondoktól, ugyanakkor biztosítékot is jelent arra, hogy az exportáló ország koncentrált erőkkel szolgálhatja a továbbfejlesztést is. Másrészt gazdaságstratégiai számításainkból nem hagyhatjuk ki azt a tényt, hogy csaknem egyetlen jelentős „természeti kincsünk”, a lakosság tehetsége és szorgalma. Kiemelten kell vizsgálni a szakértelemből adódó fejlesztési lehetőségeket és gondosabban kell sáfárkodni a szellemi és fizikai energiákkal. De a kultúrák kifejlesztését, úgy véljük, nehezítik az egyes országok fejlődési szintkülönbségei, bár jelentős a színvonalbeli és strukturális közelítés — jegyezzük meg. — Tegyük hozzá, Kelet- Európában nincs olyan internacionalizálódott tulajdoni hálózat, amely követelné a gazdaságpolitika nemzeti kereteinek széttörését. Sőt, a rövid távú nemzeti érdekek bizonyos mértékig ellenállnak az internacionalizálódásnak, akár az iparszerkezetek a mélyebb specializációnak. A KGST-országokban „kombinátok” működnek, ahol a technológia egésze vagy zöme megtalálható. Tevékenységük hatásfokát erősen lerontja, hogy a közbeeső termékek, alkatrészek nagy részét az optimálisnál kisebb sorozat nagyságban termelik. Nyugaton ezeket külön üzemek készítik, nagy sorozatban, gazdaságosabban. A kisebb szocialista országban tehát a termelés nagyüzemi méretei ellenére sem elég olcsók az egymásnak szállított gépek például, másrészt a munkamegosztásban túlságosan eluralkodott a végtermékek cseréje. Jellemző az is, hogy a termelőfolyamatok irányítására lényegében technológia-centrikus központosított szervezetek alakultak ki, amelyeknek persze megvan a létjogosultságuk. De így az a helyzet, hogy a vasúti gépgyártást például az alkalmazott technológiák alapvonásainak hasonlósága folytán általában egy gépipari minisztérium irányítja, a közlekedési tárcának vajmi kevés a beleszólása abba, hogy milyen járművek készüljenek, hogyan fejlődjék a vasúti gépek termelése. A gyógyszergyártásról az a szerv dönt, amely egyben a kénsav- és műtrágyagyártás felett is rendelkezik, nem pedig az, amely a lakosság gyógyításáért felelős. Ezért sem fejlődhettek ki eddig kellő mértékben azok a komplex együttműködési formák, amelyek alkalmasak átfogó technikai kultúrák együttes fejlesztésére, illetve egymás gazdaságába való átplántálására. Világszükségletek — Ugyanakkor, hosszabb távon a kelet-európai szocialista integráció a színvonalak kiegyenlítésével éppen azt a homogén gazdasági közeget igyekszik kialakítani, amely segíti a termelőerők regionális léptékű fejlesztését. De hogy ezt gyorsabban elérjük, az országoknak 15—20 éves, vagy még hosszabb távú gazdaságfejlesztési stratégiával kell rendelkezniük, amelynek nemcsak az egyes termelőtevékenységek vagy ágazatok fejlesztési elképzeléseit kell tartalmaznia, hanem azt is, hogy — a reális lehetőséget felmérve — milyen technikai kultúrák fejlesztésében, milyen mértékben tudnak részt venni az országok. E stratégiáknak nem a végponton kell konfrontálódniuk, hanem az állandó egyeztetés folyamatában kell megszületniük. A komplex programot mindenekelőtt e téren kellene tovább fejleszteni. Érdekes, hogy azok a technikai kultúrák, amelyeknek kifejlesztését, javasolja hazánkban, olyan területek egyben, amelyek világszükségletek kielégítését segíthetik. Csupán arról van szó, hogy ezeken a területeken nem használjuk ki eléggé a hagyományainkból adódó előnyöket. S az egészségügyet tekintve például egy több generációs, európai szintű kultúra kerül hovatovább veszélybe. Pedig óriási tömegigényről van szó. A „fogyasztói társadalom” csődje is elemi erővel váltja ki a szociálpolitika, s ezzel együtt a tömegegészségügy javításának szükségességét. Azt sem kell bizonygatni, mekorra jövője van az alapélelmezési kultúra fejlesztésének, s e területen is magas szintű termelési, szervezési hagyományokra támaszkodhatunk. S vannak olyan termelési profilok, amelyek akár tradicionálisan, akár az iparfejlesztés eredményeképpen, jellemzőkké váltak a magyar iparra, de az exportra is, például a vasúti járműgyártás, autóbuszgyártás, alumíniumfeldolgozó-ipar, vákuumtechnika és így tovább. A nagy múltú hazai járműiparnak tovább kell specializálódnia. Ha az autóbuszgyártást magas műszaki szintre tudjuk emelni, elképzelhető, hogy „magyar profillá” válik végérvényesen. De bármiképpen is alakul a járműgyártásunk, a szocialista közösségen belül kialakuló közlekedési kultúra szerves részévé válik. Csak az a kérdés, hogy , ,kultúratöredékként”, vagy megelégszünk a reprodukáló szektor szerepével. Ez utóbbi megoldás sem „tragédia”. A választást, mint a többi területen is, gazdaságossági számításokra kell alapoznunk. Tóth Erzsébet Hogyan ítéli meg a női munkát a férj és miként a feleség? Óh, de sokszor kérdezték ezt már! Megnyugtatásul közöljük, hogy ezúttal — a Magyar Nők Országos Tanácsa és az MTA Szociológiái Kutató Intézetének vizsgálatában — se utoljára. Holott manapság a nő munkavállalásával majd mindenki egyetért. Csak akkor mondanak néhány rossz szót, ha a feleség odahaza — közbejött akadályok miatt — nem tett eleget vállalt (vagy kirótt) kötelességének. Nem varrta meg férjáram szakadt trikóját, nem vasalta ki a nevű inget, nem főzött vacsorát, nem ment el a szülői értekezletre stb. Már régóta töprengek: vajon a feleségnek a legjobb háziaszszonynak kell lennie, hogy családtagjai maradéktalanul elismerjék foglalkozását, hivatását? Ha olykor egy-egy tollforgató kirohanását olvasom a munkába járó családanyák ellen, vagy éppen „a tettest keres, akinek mindez köszönhető, óhatatlanul gyanakodni kezdek, hogy nem a társadalom gondjai, hanem apróbb privát kényelmetlenségek gyötrik. Már a családi vendéglőben, takarító vállalatnál, mosodában stb. is rossz a kiszolgálás? Fenntartással adjuk át a szót az objektivitásra törekedő kutatóknak, akik bebizonyítják kérdésfeltevésem hibás voltát. A feleségnek ugyanis nem elsősorban a háztartásban kell bizonyítania. A városi családok körében folytatott vizsgálat először az asszony kereső munkájával foglalkozik. A nők a házon kívüli elfoglaltságot egyrészt tanultságuktól, képzettségüktől, másrészt a munka jellegétől, körülményeitől és a kereset nagyságától függően ítélik meg. A kevés iskolát járt betanított vagy segédmunkásnők fele, a szakmunkások és érettségizettek 70 százaléka, a diplomások 83 százaléka helyeselte fenntartás nélkül a családanya munkavállalását. És mit szól hozzá a férj? Mennél műveltebb, magasabb beosztású, annál inkább ért egyet azzal, hogy az asszony is foglalkozást űzzön. Az ezer városi családban csupán a szellemi dolgozók 8 százalékának, a fizikaiak 17 százalékának háztartásbeli a felsége. A kutatók azonban ez ideig még nem közölték, hogy a gyerekek száma és kora, járnak-e bölcsődébe, óvodába, napközibe, a családban élő idősek gondozása, betegek ápolása milyen hatással van a feleség házon kívüli munkájának a megítélésére. Valamint a döntésre: maradjon otthon! Mert bizonyára van. A szociológusok azt emelik ki, hogy ha a férj kimerítő testi munkát végez, odahaza jobb ellátást kíván meg. Továbbá: a kevésbé tanult emberek férfiúi büszkeségét sérti, hogy nem képesek eltartani a családjukat. Késztetés A nők nagy része ma már nem volna meg kereső foglalkozás nélkül. Ám ezt még nem mindegyik vallja be, hanem mentegetőzik: nem a saját örömére dolgozik, hanem mert a családnak szüksége van a pénzre. Néhány szociológiai „keresztkérdés” és a kereső feleségek egynegyede bevallja, a tudását is hasznosítani akarja, egyharmada pedig, hogy az emberi kapcsolatait kívánja gazdagítani. Az értelmiségi nők csaknem háromnegyede a tudás hasznosítását, a többi csoport a keresetet tartja elsődlegesnek. Második helyen a közösségi igény áll. Jelenleg legszívesebben nem dolgozna az értelmiségi asszonyok egy százaléka, a betanított és segédmunkásnők 20 százaléka. E nagy különbség azzal is magyarázható, hogy a szakma nélküli fizikai dolgozók kemény vagy unalmas munkát végeznek, s az otthoni teendőket sem a legkedvezőbb „tárgyi és személyi feltételek” közepette látják el. Lakásuk kevesebb kényelmet nyújt, nincsen birtokukban minden ügyes háztartási szerszám, ami alkalmazható, nem vásárolhatnak félig vagy teljesen elkészített ételeket, mert drágák és nem olyan ízletesek, mint saját főztjük. (Amiért dicséret is jár.) Többet dolgoznak azért is, mert családtagjaik úgy tudják, hogy háztartási munkából fel vannak mentve. Az asszonyoknak más okuk is van — az említetteken kívül —, hogy keresni akarjanak. 41 százalékuk az anyagi függetlenség és a nyugdíj biztonságáért dolgozik, 10 százalékát pedig az önérzet sarkallja: „nem jó eltartottnak lenni”. A férfi- és a női munka sok szemszögből és szempontból megkülönböztethető. A legprimitívebb osztályozás: a férfimunka általában magasabbrendű és többet ér, akár egyenlők a két nem tanulási, elhelyezkedési feltételei, akár nem. Nálunk elvileg csak egy a megkülönböztetés, hogy a nő testi erejének megfelel-e a szakma, beosztás, jövendő terhességét nem veszélyezteti-e. A férfi- és a női munka szétválasztását és rangsorolását az is befolyásolja, hogy az egyik pályát, munkahelyet elözönlik a nők, a másiktól tartózkodnak, mert eleve nagyobb felkészülést kíván, vagy a szakma, a munkahely nem szívesen fogadná be őket. Ma, úgy látjuk, jobbára ott kopogtatnak, ahol bizonyos, hogy ajtót nyitnak. Lehet, választásuk egy részét majd az utókor igazolja, és tudományosan bebizonyítja, hogy biológiai alkatuknak az felel meg jobban. Jó finis Az „elvonatkoztatott” munkahelytől is többnyire mást vár el a nő és mást a férfi. Ezt a vizsgálat is bizonyította. A válaszolók kétharmada — nemre való tekintet nélkül — azt tartotta: a jó kereset, az érdekesség, az előmeneteli lehetőség inkább a férfimunka velejárója. A nők számára viszont fontosabb a közeli, a tiszta munkahely, a kisebb fizikai, vagy szellemi megerőltetés és a vállalati bölcsőde, óvoda. (Illetőleg a biztosított felvétel.) Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a férj ismét mint családfenntartó, a feleség pedig mint családellátó jelenik meg. Az asszony nem akar messze lenni otthonától, és lehetőleg a gyerekeitől sem, tartogatná erejét a finisre, s a tömérdek otthoni tennivalóra. Az adott körülmények között még nem jellemző —, vagy talán nem bukkan a felszínre —, hogy a munka a nő számára is az önmegvalósítás eszköze. Mennél nagyobb azonban a társadalmi rangja, haszna a foglalkozásnak, annál több nő elégedett vele. S annál nagyobb családi elismerésben van része. Lehet is. Ha férjnek és feleségnek is jó a szakmája, beosztása, keresete, akkor az otthoni béke és nyugalom, helyesebben a háztartási munka nagy része (szolgáltatás formájában) megvásárolható, a maradék pedig jó szervezéssel, közösen, nem nagy erőfeszítéssel elvégezhető. A jobb, kulturáltabb életkörülmények alkalmasabbak a haladás befogadására, vagyis a nő egyenjogúságáruik érvényesítésére a családban. Ezt igazolja az is, amit a kutatás körébe vontak elmondtak a jó házasságokról. Kérdezetlenül. Véleményüket kérték, hogy a mai vagy az előző nemzedék házassága sikerült-e jobban? Egynegyed részük megjegyezte, hogy a feleség munkája jó hatással van a házasságra, bármely generációhoz tartozzék is. Mert a házastársak egyenlősége nagyobb, a nő függetlenebb és szélesebb látókörű. A különbségek e spontán véleménynyilvánításban is jelentkeznek. Akinek nagyobb műveltség, jobb szakma és beosztás az osztályrésze, az 50—60 százalékban úgy ítélt, hogy a házasság javára válik, ha a feleség keres. Akinek nehéz, kevéssé megbecsült munka jutott, az csak 10—15 százalékban vélekedett ekként. Úgy tűnik, mennél inkább képes a férfi családja eltartására, annál kevésbé törekszik e „kiváltságra", és a felesége se vállalja a háztartásbeli szerepét. Kovács Judit Városi családok Hazajáró kérdés i Mamar Nimt. Rendőrségi vizsgálat Hamis dollárok—azonos forrásból Gyakran járt Budapesten, és egy év óta szinte folyamatosan itt lakott Muhammad Khalil al Muhtaseb 30 éves foglalkozásnélküli lakos. A magyar főváros iránti megtisztelő vonzalomnak azonban nem annyira turisztikai, mint inkább pénzszerzési céljai lehettek — legalábbis erre vall, hogy a Károlyi Mihály utcában bérelt IBUSZ-lakásán 20 darab hamis USA 100 dollárost és 10 darab hamis ötven dollárost foglalt le a rendőrség. Ezek közepesen jó hamisítványok, vagyis laikusoknak könnyen el lehet adni őket. A kihallgatás során a hebroni férfi ellentmondásokba keveredett. Feltételezhetően továbbadás céljából vette a hamis bankjegyeket, de állítása szerint nem tudta, hogy hamisak voltak, csak akkor tudta meg, amikor vásárolni akart az egyik százassal. A rendőrség leellenőrizte — nem mondott igazat. A hamis bankjegyeket egy eredeti csomogatású ingben találták meg. A házkutatáson egy cédulán szerepelt egy hasonló ügyben letartóztatott belga állampolgár neve, lakcíme, és Muhammad beismerte, hogy tőle vásárolta a bankjegyeket. A belga ezt nem ismerte .. Ugyanolyan sorozatszámú hamis dollárokat találtak Fadi Mohamed Abbas 29 éves libanoni állampolgárnál, ő ösztöndíjasként lakhatási engedéllyel él Magyarországon, itt szerzett kertészmérnöki diplomát. Ám az ösztöndíj kiegészítése céljából nemcsak tanult, hanem belekeveredett a hamisdollár-kereskedelembe is. A keringő eszpresszóban bukott le. Amikor razziázó rendőrök léptek a helyiségbe, az arab fiatalember egy asztalon heverő újságpapírt óvatosan a földre csúsztatott. A rendőrök megnézték , abba csomagolta a hamis dollárokat. A pénztárcájában csak valódit tartott. Honnan szerezte? Budapesten vette át két arabtól. Néhány héttel letartóztatása előtt velük járt Milánóban „bevásárolni”. Ott, mint mondja, kölcsönkértek tőle hétszáz dollárt, és ezt a tartozást egyenlítették a hamis pénzzel, ő nem tudott arról, hogy hamisítványok kerültek hozzá. Csakhogy úgy látszik az sem tűnt fel neki, hogy hétszáz dollárnos tartozást 3 ezer dollárral egyenlítettek ki... A rendőrségi vizsgálat még több részletet fog feltárni a nemzetközi hamisdollár-kereskedelem magyarországi részvevőiről. (K. L) Kedden nyit a füredi Annabella, pénteken a siófoki szállodasor Az időjárás — eltekintve a múlt heti „előnyártól” — még eléggé mostoha a Balaton kedvelőihez, a napfény azonban a hűvös idő ellenére is csábítja a vendégeket, akiknek fogadására felkészült a tómenti vendéglátó-hálózat. A jövő héten megkezdődik a balatoni szezon.A Hungarhotels kedden megnyitja a füredi Annabella-szállót, amely az előrendelések alapján húsvétra csaknem telt házat, 4 500 centrákt és NSZK-beli vendéget vár. Ugyancsak az ünnepekre várható a Tihanyszálló megnyitása is, az északi part többi nagy szállodája, a Marina és az Auróra pedig a hónap végétől fogadja a vendégeket. A déli parton nagyobb üzemmel indul az előszezon. A Pannónia Vállalat pénteken megnyitja a siófoki szállodasort. Az Európa és a Lidó helyeit húsvétra már előre lefoglalták osztrák, jugoszláv és NSZK- beli turisták, a Balaton és a Vénus magyar vendégeket vár kedvezményes előszezoni árakkal. A szállodasor az ünnepekre ezer vendég fogadására készült fel.