Magyar Nemzet, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-08 / 187. szám
Vasárnap, 1996. augusztus 8.. Tíz nap Hellászban Teremtés és rombolás . A harmónia teljessége: az ellentétek találkozása. Csak a diszharmónia teremt és rombol. (Hérakleitosz) Athén az első reggelen viszszataszító volt. A város központi terétől, az Omoniától kétpercnyire levő szállodából már hét óra előtt felderítésre indultam és belecsöppentem a közeli piac kellős közepébe. Kiabálás, lökdösődés, sajt-és halbűz, iszonyatos tülkölés (Athén utcáin szabad az autódudát használni), szeméthegyek, az utcára kirakott áruhalmazban a tranzisztoros rádiótól a vászoncipőn át a madáreledelig és a meszelőrúdtól a szalmakalapon át a posterig és az álnépművészeti mütyürkékig minden kapható. Az egyik árus meglegyint a légycsapójával, így kínálja portékáját, riadtan a kék égre tekintek segítségért — és ekkor megpillantom az utca végén az Akropoliszt. Mintha délibáb volna, valószínűtlenül lebeg az azúrban, nem a szépsége fog meg, inkább azon csodálkozom, milyen magasan van. Tudtam: fellegvár — a fényképek azonban mindig közelről mutatták — most értem csak meg, miért és hogyan uralkodik a városon. Nem fogom az Akropoliszt leírni, később mindennap, majd közelről is láttam — az enyémnél avatottabb tollak megtették már ki tudja hány ezerszer. Csak azt az érzést szeretném itt valahogy rögzíteni, amely ebben a pillanatban elkapott és szinte egész tíz napos utamon végigkísért. Ott az Athénas utcán még nem tudtam megfogalmazni magamnak. Csak jóval később jöttem rá: múlt és jelen, fenség és alantasság, szépség és rútság egymást keresztező útjain jártam. A szüntelen változás idejében éltem, a villódzó változatosság élményeiben dúskáltam. És ott a reggeli piacon az csak az első pillanat volt. A szívélyesség és a barátságtalanság már a repülőtérre elembe jött. A hajnali fél háromkor érkező MALÉV-gép utasait meglehetősen laza ellenőrzés fogadja. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy néhány héttel ezelőtt itt szállt be az Air France gépét eltérítő kommandó. Aztán a taxis sehogysem akarja megérteni, hogy a Szopokhlész utcába szeretnék menni. Többször is elismétlem a nevet, míg végre a fiatalember felkiált: „Sofokleus!” — így kell hát mondani újgörögül az ógörög drámaköltő nevét. Ez az első apró jelzés arról, hogy milyen keveset fogok megérteni a vendéglátók nyelvéből. Mint később kiderül, a nagyobb baj az, hogy latin betűs kiírások híján a görög ábécét hiányosan ismerő külföldi könnyen eltéved utcák, boltok, bankok, hivatalok rengetegében. A taxis repülőrajttal elindul velünk, majd fél kilométerenként megáll, hogy éjszakai kóbor utasokat toborozzon, cigarettával kínál, és nem tudni miért, rendkívül boldog, amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, de a nagy nehezen megtalált szállodánál rögtön felmondja a rövid életű barátságot, jóllehet, a taxaméter 140 drachmát mutat, ő a csomagok miatt és azon a címen, hogy éjjel van, 200 drachmát kér. Rövid vita után persze a holdfáradt utas húzza a rövidebbet — csak másnap boszszankodom igazán, amikor küldöttségünk másik csoportja ugyanezért az útért 130-at fizet. És visszautazáskor — igaz, nappal — az út már csak 90 drachma. A vásárlásoknál hasonló a helyzet. Már Pesten megmondták: alkudni kell. Hát alkuszunk. Mulatságnak sem rossz. Nauplionban ezret kérnek egy ruháért Ötszázat ígérünk — angolul. Kinevetnek. Majd utánunk szaladnak. Felírják a tenyeremre: 900. Ez aztán így megy 50 drachmánként föl , illetve lefelé. A bolt tulajdonosa és egész családja éktelenül mérges. Végül 750-ben megállapodunk. Büszkén viszszük a zsákmányt. Csak akkor lohad valamelyest lelkesedésünk, amikor ajándékként a kezünkbe nyomnak még egy üveghutót. Mennyit kereshettek az ügyleten, ha ajándéknak ránk tukmálnak egy 50 drachmát érő italt? Aztán nevetünk az egészen, ekkor már tudjuk, semmit sem kell komolyan venni. A „bedobó embert” sem, aki az üzlet előtt cirkál, megsimogatja a gyerekteket, megpaskolja a hölgyeket, hangos szöveg kíséretében odataszigálja a reménybeli vevőt a portékái közé. Ez is része a szertartásnak. A szertartás Göröghonban különben is mindenütt jelen van. Természetesen elmaradhatatlan tartozéka a színházi konferenciának is. A Dionüszosz színházban tartott ünnepélyes megnyitón Tsatsos köztársasági elnök, a kultuszminiszter és még vagy öten beszélnek, két televíziós társaság, több rádióállomás közvetít, megszámlálhatatlanul sok a fotóriporter és az újságíró. A lenyűgöző, Szokratészre, Euripidészre emlékeztető környezetben, a szatírfigurák előtt mégis kedélyesen zajlik az ünnepség. .Különösen minthogy az apró köztársasági elnök alig éri fel a mikrofont, Radu Beligannak, az MTI hosszúra nőtt elnökének viszont hétrét kell görnyednie, hogy elmondhassa köszöntő szavait. A konferencia ülései is szertartásosak. Mindennek és mindenkinek kijelölt helye van, de a görög meghívottakat olykor elragadja a hév, és az előre kitervelt program felborul. Szerencsére, mert olykor már kibírhatatlan az egyhangúság. És szerencsénkre, mert egy ilyen váratlan felszólalás dobogtatta meg a mi küldöttségünk szívét is. A görög dráma fordításáról volt szó, dr. Székely György elnökölt, amikor felállt Vergi Asszimakopoulosz ifjú filológus és író. Megemlékezett arról, hogy öt esztendeje hunyt el a görög dráma és irodalom egyik leghivatottabb fordítója, az ő magyar költőbarátja, Devecseri Gábor. Méltatta munkásságát és kérte a konferenciát, hogy egyperces néma felállással emlékezzék meg Devecseri elévülhetetlen érdemeiről. Ez az első napon történt, ezért is írtam előző cikkemben, hogy Devecseri nemcsak az utazás előtt, hanem egész görögországi tartózkodásunk idején velünk volt. A magyar küldöttséget egyébként is megkülönböztetett figyelemben és tiszteletben részesítették. Vezetője Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgatója, a magyar ITI központ elnöke és Gál Zsuzsa, központunk titkára igen aktív résztvevője a végrehajtó bizottság és a különböző szekciók munkájának. Nem azért, hogy a vendéglátásban is megtaláljam a fények mellett az árnyékokat, de lehetetlen volt nem észrevenni: a programon kívüli kérésektől mereven elzárkóztak. Csak egyetlen példa: már előzetesen közölték, hogy az athéni fesztiválnak a konferencia műsorában nem szereplő előadásaira is lehet jegyet igényelni. De amikor a Herodes Atticus Odeonban bemutatott Don Juanhoz helyet kértem, úgy néztek rám, mint aki a holdrakétára kíván jegyet váltani. Az ötezres befogadóképességű, csodálatos szabadtéri színházban még a főpróbára sem engedtek be. Részt vehettünk viszont a kultuszminiszter, a polgármester, a Yacht Club (amelynek elnöke a magánszínházak finanszírozója), a különböző vendéglátó színházak fogadásán, négy nagyszerű kiránduláson, ahol a műemlékek bemutatása és a színházi előadások mellett a fürdési lehetőségről sem feledkeztek meg. És mindenhol, ahol ókori maszk díszítette emblémánkkal a ruhánkon megjelentünk, őszinte érdeklődéssel faggattak bennünket a konferencia munkájáról, megkérdezték, hogy tetszik az ország. A televízióból, a rádióból és a sajtóból, amely nagy terjedelemben foglalkozott a nemzetközi találkozóval, értesülhettek az eseményekről , és a színház Görögországban közügy. A szállodaportás kifogástalan franciasággal érdeklődött elutazásomkor, vajon munkánk eredményes volt-e. Mielőtt azonban lelkesedésem túlságosan is elragadott volna, e vonatkozásban is ki kellett józanodnom. Amikor a Lykabettos hegyen épített alkalmi színházban a Melina Mercouri főszereplésével beígért Medea próbája a rendező hirtelen betegsége miatt elmaradt, egy görög színész hozott le kocsiján: elmondta, milyen sok a munkanélküli a szakmájában, mennyire ki vannak szolgáltatva a különböző film- és tévévállalkozóknak. Aztán arra a kérdésemre, hogy az elmaradt színház helyett mit nézhetnék meg a moziban, felvilágosított, hogy Athénban kizárólag pornófilmeket játszanak, és csak a téli szezonban akad egy-egy nagy késéssel érkezett művészfilm. A színházak a néhány klasszikus mellett jobbára bohózatokat és fércműveket adnak, a televízióban sem különb a helyzet. Ez az elkeseredett nyilatkozat olyan sablonosnak hatott, hogy akkor úgy gondoltam, meg sem írom. Most azonban a kiáltó ellentétek közül nem maradhatott el. A végletek hérakleitoszi találkozására, a diszharmónia teremtő és romboló hatására azonban a természet nyújtja a legékesebb példákat a Hellászba utazónak. Az argoszi táj olajfa- és narancsligeteinek dús termékenysége a komor hegyek karéjában és az áttetszően kék ég sátra alatt, a „föld köldökének”, a delphi-i jóshelynek magasztos fensége és az égig érő Parnasszus ölelésében kitárulkozó valószínűtlen mediterrán bája, Mykéne napégette sárga romjai és Agamertmon véres árnya, sírja; megannyi és felsorolhatatlan szélsőség simul itt természetes, természeti egységbe. Miként a modern városokban, főként Athénban a hellén és római kori romok megférnek, együtt élnek a felhőkarcolókkal, az autófolyammal. A mai ember érzi, hogy az ősi örökség nem puszta jelenlét, hanem idjnpennapjainak eleven része. És vajon mit nyújtott annak a csaknem száz színházi embernek ez a Hellásszal és a görög kultúrával való tíznapos, gazdag találkozás? Valószínűleg elsősorban azt, hogy ezentúl másként nyúlnak az itt járt rendezők, színészek a klasszikusokhoz, megszaporodnak az Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész bemutatók világszerte. És a mai, eseményekben nem túl gazdag színházi világban ez nem kis eredmény. „Az utazás — írja valahol Maupassant — kapu, amelyen át a valóságból kilépve egy eddig felderítetlen valóságba, álomhoz hasonlatos valóságba lépünk”. Hozzátenném: Görögország olyan álomvalóság, ahonnan visszatérve sokáig nem ocsúdik az utazó. Képzeletben újra és újra átlépi az álomhatárt, és ha szavakban csak haloványan tudja is érzékeltetni élményét, azt ezután sohasem feledheti, hogy minden, ami születik, él és elhal a végletek és ellentétek között fogan. Barta András Magyar Nemzet Nagy erdélyiek A MÉSZKŐPAP ! Kétségbeejtően keveset tudunk önmagunkról. A közösségi tudatból lassan kihull, vagy már föl sem szívódik oda számos értékes régi esemény vagy jelentős közéleti pálya. Ha leírnám azt, hogy idén ősszel lenne hetvenöt éves Balázs Ferenc, s ezt az ország minden lakosával tudatnánk, jó, ha száz olyan akadna, akiben ez a név visszhangot keltene. E száz közül legalább ötven máris bizonytalankodna: pap volt? Író? A rög alatti Bejárom a kerek világot? Olyan önpusztító könnyelműséggel hagyjuk veszni értékeink emlékét, hogy ez már az oblomovizmus pókhálós határát, szobasarkait súrolja. Az iskolában sok mindent nem tanítanak, mert mindent nem taníthatunk. De engem sem a tanító pálcája oktatott arra, hogy mi volt a Halotti Beszéd, a Neoaquistica comissio; ki volt Táncsics Mihály, hogyan halt meg Teleki László? Hanem elvezetett ide a gyermeki szomjúság, a közösséghez való tartozásból fakadó természetes ifjonti kíváncsiság. Ez veszett volna ki belőlünk? S a nemzeti tudat falán ennyire kétségbeejtő repedések támadtak? Jobb, ha hangfogóval mozgok: ennyire hiányosak volnának művelődéstörténeti ismereteink? Abbahagyom a felesleges füstölgést. Lássuk a példát. A tengernyi közül az egyiket. Ki élesztette föl, ki bontotta ki a két világháború közötti sajátos, új erdélyi magyar irodalmat? És közvetlenül az ájulás döbbent csendje, az imperiumváltozás után? Ezekben az években a nagyszerű Kemény János még külföldön élt, az elfelejtett nagynéni erdőrengetege, marosvécsi vára még nem hullt az ölébe, s hol volt az Erdélyi Helikon, a Szépmíves Céh? A kolozsvári Korunk is csak 1926- ban indult. Kós Károly Sztánája volt talán az életre serkentő forrás, vagy más műhely mélyén fakadt föl az új irodalom tiszta vízere? Nem tévedés azt állítani, hogy e forrás a kolozsvári unitárius kollégium egyik szobája volt. Emlékirataiban a hiteles tanú, Kacsó Sándor közli, hogy Balázs Ferenc szervezte ott a fiatal irodalmárokat. Mert tudatosan „kutatta... az irodalmi ígéreteket... Tamási Áront már felfedezte". Kacsót is „Balázs Feri” vette pártfogásába, ő indította el az újságírói pályán. És Kemény Jánosnak, aki később a mások tudta nélkül, mondhatni, teljesen észrevétlenül tizenhatezer holdnyi erdejét áldozta fel a magyar színház és irodalom erdélyi oltárán, ez a „Balázs Feri volt a helytartója”. Ő gondolkozott először romániai Erdélyben, romániai magyar irodalomban, az ő huszonegy—huszonkét éves fejéből pattant ki az a gondolat is, hogy útnak indítja ezt a literatúrát a Tizenegyek — Tamási, Kacsó, Nyirő — antológiájával. De ki volt ez az irodalomszervező unitárius teológus, a későbbi mészkői pap, ez a társadalmi elkötelezettsége miatt moszkvai, papnak csúfolt Balázs Ferenc? Huszonegy—huszonkét éves korában rakni kezdi egy templom falát, azután öt évig járja az egész világot, de hazajön Erdélybe és harmincöt éves korában tüdővészben, csonttá aszva hal meg. A rög alatt című — utolsó — könyvéről ezt írta Gaál Gábor: „Ritka, valóban ritka erdélyi könyv ez, szűk sugarú, művelődésünkben páratlan. Mint ahogy páratlan ő maga”. S egykét sorral lejjebb: „Igen, páratlan — mi vigyázunk a szavainkra.” Ki volt ez a Balázs Feri, aki unitárius pap létére csizmában, foltos nadrágban futkosott Mészkőn, s olyan ifjan halt meg, hogy nem csak a műve, de puszta létezése is fájdalmas, csonka torzó? Mészkői sírja előtt így búcsúzott Tamási Áron: „Akiket valaha temettünk. Te azok közül a legtisztábban mutattad meg, hogy ezen a földön miképpen kell élnünk és meghalnunk.” A leírt szókat gonddal mérlegelő Szentimrei Jenő azt írta a Brassói Lapokban a mészkői pap halálára emlékezve, hogy „nagyobb csapás nem érhette volna a romániai magyarságot”. Pedig ő zaklatott, halálosan beteg, „szent bolond” volt csupán. ő maga nevezte így önnönmagát. Utolsó könyvét szakállasan, csontjaira száradt bőrrel, mészkői betegágyában írta ugy, hogy hőmérséklete 37,5— 395 közt ingadozott. De mit írt meg, ágyából már félig sípgödre fölé kihajolva?A szocialista fölemelkedést. Pontosabban a fölemelkedés módját. Még pontosabban, s valójában a — kudarcait! Hogy nem akar menni a közös gazdálkodás. Hogy minden szent próbálkozása, hevülete csődbe jut a rög alatt. Ő Pap volt, s földközösségeket akart? Lelkészként hirdette azt, hogy a társadalmi jótékonyság ideje lejárt, s morzsákkal már nem lehet az éhezőkön segíteni? A Mészkőhöz közeli Tordán egyházi ember létére arról szónokolt, hogy „az öntudatos munkásság fanatikusan hisz az igazságosabb, emberségesebb élet elkövetkezésében". Kiáltsuk ki forradalmárnak, holott nem az volt? Teológus korától szocialistának vallotta ugyan magát, de minden nagy társadalmi változást a tőkeelleni harc megkerülésével, csak a kis közösségek öntevékenységére támaszkodva akart elérni. Gaál Gábor találta el egyénisége lényegét: ő egészesen sajátos — szocializmustól, vallástól, fajiságtól, pánhumanizmustól, pán pacifizmustól átitatott — életszemléletet hirdetett. Egyedülálló életpályája volt. Huszonkét évesen az unitárius egyház ösztöndíjasaként két évre Angliába utazik és az oxfordi Manchester College-ben tanul tovább. Innen újabb két évre az amerikai unitáriusok ösztöndíjával Berkeley egyetemére kerül, s mikor ösztöndíja lejár, tányérmosogatásból, székely dalok énekléséből vagy egyenesen napszámosmunkából élve, bejárja Koreát, Kínát, Indiát, Egyiptomot, Palesztinát. Egyet, egyetlenegy dolgot kutat-keres: milyen új társadalmi életformákat valósíthatna meg otthon. Bárkivel beszél, legyen az Gandhi vagy Tagore, az erdélyi kis magyar falusi közösségekre gondol. Szülei — édesapja postás volt — 1922-ben két testvérével együtt Erdélyből Magyarországra repatriálnak, ő marad. Bejárja a kerek világot, de öt év múlva hazatér. Örökre. Chicagói születésű, dán származású amerikai menyasszonya a Szovjetunión keresztül jön utána Mészkőre. Szegény Christine Frederiksen megpróbál a férje küzdőtársa lenni, de nem tud gyökeret verni ezen a különös szomorú, furcsa tájon, a román— magyar Mészkőn, a tordai hasadékhoz közeli kis erdélyi faluban, ahol minden szokatlan volt, idegen, sajátos, más. Kislányuk már Dániában születik. Balázs nem ment, ha hívták is. Balázs Ferenc mindig maradt. Mikor meghalt, az aszszony végleg elment, vissza Amerikába, férjhez ment újból, férjhez ment a lánya is, a különös, kettős nevű Enikő-Solvejg. Már négy gyereke van. A mészkői pap soha sem látta, nem ismerhette a magyarul nem beszélő unokáit. Balázs Ferenc a mészkői temetőben pihen. Ki volt ez a különös fiatalember, aki Tokióban japán nyelven szónokolt az erdélyi földműves nép bajairól. Ázsiában a Maros vizéről énekelt; aki kínaiul tanult és angol nyelven írt tanulmányokat; aki olyan közösségről álmodott, amelyben már nincs kizsákmányolás; aki leírta, akkor, a húszas évek idején, hogy Japánban már kétségbeejtő a levegőszennyeződés; aki a sanghaji baptista kollégiumban angol nyelvű előadásokat tartott, aki vegetáriánus volt és súlyosan tüdőbajos és akár a gyertya, a lámpás kanóca, folytonosan, önemésztően, mindig égett és lobogott? Ki volt? Ahogyan ő maga írta, ő Mészkőn a felügyelő úr, a tiszteletes úr, a levéltáros, a lelkész, a tanító, az építőmester, a népszakértő, a vidékfejlesztő, a pap. Cséplőgépvásárlás, búzavetőgép. Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet, tejszövetkezet, mészkői népfőiskola, napközi otthon, állatbiztosítás, temetkezési egylet, dalárda, parasztok színielőadása — egyetlenegy erdélyi vegyes lakosságú falut akart megmenteni. Egy társadalmat, egy nemzetiséget írta volt, az ment meg, „ha lelkes emberek arra szánják életüket, hogy egy falu lakóit a maguk személyes hatásával, közöttük élve, velük munkálkodva, magasabb színvonalú élet felé” vezetik. Vályogfalú, nádtetős házát is saját maga építette föl, a falu felett, magaslaton — de „vára” mindenki előtt, mindig nyitva volt. Úgy jártak oda az emberek Erdélyből és külországokból, mint Benedek Elekhez Kisbaconra, Fábry Zoltánhoz a szlovákiai Sztószra, s valamikor nagyon régen, az ilyen alkatok legnagyobbikához, Tolsztojhoz Jasznára Poljánára. Csak a faluja — hogy minden ember egyenlő? — nem értette meg a szent bolondot. Minden kísérlete megbukott. Ezt beszélte el A rög alatt című közösségi remeklésében. Ezzel búcsúzott el. A hetvenkét éves „Ibolya néni”, az egykori mészkői unitárius pap testvérhúga azt írta nekem a minap, hogy „szeretném megérni Ferenc bátyám újraébresztését, ne élt légyen hiába". Ő 1921- ben került Magyarországra, s csak 1971-ben látogatott haza a „Feri” mészkői sírjához. A mészkői pap özvegye azt írta neki Amerikából, hogy „amikor visszatértem, megfogadtam, hogy a Feritől tanult és látott célokért fogok küzdeni egész életemben”. Herédi Gusztáv kérdezi a kolozsvári Korunk hasábjain, hogy „vajon abban, hogy Aranyosszéken már a kezdet kezdetén megalakultak a téeszek, s közülük jó néhány híres-nevessé vált, nincs-e része Balázs magvetésének?” A Kriterion Mikó Imre gondozásában és nagyszerű előszavával tizenkétezer példányban adta ki Balázs Ferenc — Bejárom a kerek világot — régi könyvét s ez „egy hét alatt teljesen elfogyott’. Senki sem nevet már a „szent bolond”-on. Balázs Ferenc egy kis közösség klasszikusai közé emelkedett. Nemzeti tudatunk gazdagítására jó lenne megismerkedni emlékével, s valamelyik könyvével a magyar ajkúak nagyobb közösségében, Magyarországon is. Ruffy Péter HUNGAROTON MUVESZLENEZAJANIAT MOZART D-dúr divertimento K. 136. B-dúr divertimento K. 137. F-dúr divertimento K. 138. F-dúr divertimento K. 247. Liszt Ferenc Kamarazenekar Vezényel: Sándor Frigyes SLPX 11605 Ara: 60.— Ft CHOPIN e-moll zongoraverseny Op. 11. a-moll Mazurka Op. 17. No. 4. C-dúr Mazurka Op. 24. No. 2. cisz-moll Noktürn Op. post. Falvai Sándor (zongora) Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara Vezényel: Kórodi András SLPX 11654 Ara: 60.— FIDEBUSSY A tenger — három szimfonikus vázlat RAVEL Daphnis és Chloé II. szvit La Valse MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara Vezényel: Lehel György SLPX 11761 Ara: 60,— Ft BARTÓK I. és II. rapszódia hegedűre és zongorára I. rapszódia gordonkára és zongorára Kontrasztok Magyar népdalok hegedűre és zongorára Székely Zoltán, Szűcs Mihály, Szenthelyi Miklós (hegedű), Mező László (gordonka), Berkes Kálmán (klarinét), Isobel Moore, Tusa Erzsébet, Kocsis Zoltán (zongora) A Francia Hanglemezakadémia Nagydíja 1971. SLPX 11357 Ara: 60,0 Ft 1 u