Magyar Nemzet, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

Vasárnap, 1996. augusztus 8.. Tíz nap Hellászban Teremtés és rombolás . A harmónia teljessége: az el­lentétek találkozása. Csak a diszharmónia teremt és rombol. (Hérakleitosz) Athén az első reggelen visz­­szataszító volt. A város köz­ponti terétől, az Omoniától két­­percnyire levő szállodából már hét óra előtt felderítésre indul­tam és belecsöppentem a köze­li piac kellős közepébe. Kiabá­lás, lökdösődés, sajt-és halbűz, iszonyatos tülkölés (Athén utcáin szabad az autódudát használni), szeméthegyek, az utcára kirakott áruhalmazban a tranzisztoros rádiótól a vá­szoncipőn át a madáreledelig és a meszelőrúdtól a szalma­kalapon át a posterig és az ál­népművészeti mütyürkékig minden kapható. Az egyik árus meglegyint a légycsapójával, így kínálja portékáját, riadtan a kék égre tekintek segítségért — és ekkor megpillantom az utca végén az Akropoliszt. Mintha délibáb volna, valószí­­nűtlenül lebeg az azúrban, nem a szépsége fog meg, in­kább azon csodálkozom, mi­lyen magasan van. Tudtam: fellegvár — a fényképek azon­ban mindig közelről mutatták — most értem csak meg, miért és hogyan uralkodik a városon. Nem­ fogom az Akropoliszt leírni, később mindennap, majd közelről is láttam — az enyémnél avatottabb tollak megtették már ki tudja hány ezerszer. Csak azt az érzést szeretném itt valahogy rögzíte­ni, amely ebben a pillanatban elkapott és szinte egész tíz na­pos utamon végigkísért. Ott az Athénas utcán még nem tud­tam megfogalmazni magam­nak. Csak jóval később jöttem rá: múlt és jelen, fenség és alantasság, szépség és rútság egymást keresztező útjain jár­tam. A szüntelen változás ide­jében éltem, a villódzó válto­zatosság élményeiben dúskál­tam. És ott a reggeli piacon az csak az első pillanat volt. A szívélyesség és a barátság­­talanság már a repülőtérre elembe jött. A hajnali fél há­romkor érkező MALÉV-gép utasait meglehetősen laza el­lenőrzés fogadja. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy né­hány héttel ezelőtt itt szállt be az Air France gépét eltérítő kommandó. Aztán a taxis se­­hogysem akarja megérteni, hogy a Szopokhlész utcába sze­retnék menni. Többször is el­­ismétlem a nevet, míg végre a fiatalember felkiált: „Sofok­leus!” — így kell hát mondani újgörögül az ógörög drámaköl­tő nevét. Ez az első apró jelzés arról, hogy milyen keveset fo­gok megérteni a vendéglátók nyelvéből. Mint később kide­rül, a nagyobb baj az, hogy la­tin betűs kiírások híján a gö­rög ábécét hiányosan ismerő külföldi könnyen eltéved ut­cák, boltok, bankok, hivatalok rengetegében. A taxis repülőrajttal elindul velünk, majd fél kilométeren­ként megáll, hogy éjszakai kó­bor utasokat toborozzon, ciga­rettával kínál, és nem tudni miért, rendkívül boldog,­ ami­kor megtudja, hogy magyarok vagyunk, de a nagy nehezen megtalált szállodánál rögtön felmondja a rövid életű barát­ságot, jóllehet, a taxaméter 140 drachmát mutat, ő a csoma­gok miatt és azon a címen, hogy éjjel van, 200 drachmát kér. Rövid vita után persze a holdfáradt utas húzza a rövi­­debbet — csak másnap bosz­­szankodom igazán­, amikor kül­döttségünk másik csoportja ugyanezért az útért 130-at fi­zet. És visszautazáskor — igaz, nappal — az út már csak 90 drachma. A vásárlásoknál hasonló a helyzet. Már Pesten megmond­ták: alkudni kell. Hát alku­szunk. Mulatságnak sem rossz. Nauplionban ezret kérnek egy ruháért Ötszázat ígérünk — angolul. Kinevetnek. Majd utánunk szaladnak. Felírják a tenyeremre: 900. Ez aztán így megy 50 drachmánként föl , illetve lefelé. A bolt tulajdo­nosa és egész családja éktele­nül mérges. Végül 750-ben megállapodunk. Büszkén visz­­szük a zsákmányt. Csak akkor lohad valamelyest lelkesedé­sünk, amikor ajándékként a kezünkbe nyomnak még egy üveg­hutó­t. Mennyit keres­hettek az ügyleten, ha aján­déknak ránk tukmálnak egy 50 drachmát érő italt? Aztán ne­vetünk az egészen, ekkor már tudjuk, semmit sem kell ko­molyan venni. A „bedobó­ em­­bert” sem, aki az üzlet előtt cirkál, megsimogatja a gyere­kteket, megpaskolja a hölgye­ket, hangos szöveg kíséretében odataszigálja a reménybeli ve­vőt a portékái közé. Ez is része a szertartásnak. A szertartás Göröghonban különben is mindenütt jelen van. Természetesen elmarad­hatatlan tartozéka a színházi konferenciának is. A­­ Dionü­­szosz színházban tartott ünne­pélyes megnyitón Tsatsos köz­­társasági elnök, a kultuszmi­niszter és még vagy öten be­szélnek, két televíziós társaság, több rádióállomás közvetít, megszámlálhatatlanul sok a fo­tóriporter és az újságíró. A le­nyűgöző, Szokratészre, Euripi­dészre emlékeztető környezet­ben, a szatírfigurák előtt mégis kedélyesen zajlik az ün­nepség. .Különösen minthogy az apró köztársasági elnök alig éri fel a mikrofont, Radu Be­­ligannak, az MTI hosszúra nőtt elnökének viszont hétrét kell görnyednie, hogy elmondhassa köszöntő szavait. A konferencia ülései is szer­tartásosak. Mindennek és min­denkinek kijelölt helye van, de a görög meghívottakat olykor elragadja a hév, és az előre ki­tervelt program felborul. Sze­rencsére, mert olykor már ki­bírhatatlan az egyhangúság. És szerencsénkre, mert egy ilyen váratlan felszólalás do­bogtatta meg a mi küldöttsé­günk szívét is. A görög dráma fordításáról volt szó, dr. Szé­kely György elnökölt, amikor felállt Vergi Asszimakopoulosz ifjú filológus és író. Megemlé­kezett arról, hogy öt esztendeje hunyt el a görög dráma és iro­dalom egyik leghivatottabb fordítója, az ő magyar költő­barátja, Devecseri Gábor. Mél­tatta munkásságát és kérte a konferenciát, hogy egyperces néma felállással emlékezzék meg Devecseri elévülhetetlen érdemeiről. Ez az első napon történt, ezért is írtam előző cikkemben, hogy Devecseri­­ nemcsak az utazás előtt, ha­nem egész görögországi tartóz­kodásunk idején velünk volt. A magyar küldöttséget egyébként is megkülönböztetett figyelemben és tiszteletben ré­szesítették. Vezetője Marton Endre, a Nemzeti Színház igaz­gatója, a magyar ITI központ elnöke és Gál Zsuzsa, közpon­tunk titkára igen aktív részt­vevője a végrehajtó bizottság és a különböző szekciók mun­kájának. Nem azért, hogy a vendéglá­tásban is megtaláljam a fé­nyek mellett az árnyékokat, de lehetetlen volt nem észrevenni: a programon kívüli kérésektől mereven elzárkóztak. Csak egyetlen példa: már előzetesen közölték, hogy az athéni fesz­tiválnak a konferencia műso­rában nem szereplő előadásai­ra is lehet jegyet igényelni. De amikor a Herodes Atticus Odeonban bemutatott Don Juanhoz helyet kértem, úgy néztek rám, mint aki a hold­­rakétára kíván jegyet váltani. Az ötezres befogadóképességű, csodálatos szabadtéri színház­ban még a főpróbára sem en­gedtek be. Részt vehettünk viszont a kultuszminiszter, a polgármes­ter, a Yacht Club (amelynek elnöke a magánszínházak fi­nanszírozója), a különböző vendéglátó színházak fogadá­sán, négy nagyszerű kirándu­láson, ahol a műemlékek be­mutatása és a színházi előadá­sok mellett a fürdési lehetőség­ről sem feledkeztek meg. És mindenhol, ahol ókori maszk díszítette emblémánkkal a ru­hánkon megjelentünk, őszinte érdeklődéssel faggattak ben­nünket a konferencia munká­járól, megkérdezték, hogy tet­szik az ország. A televízióból, a rádióból és a sajtóból, amely nagy terjedelemben foglalko­zott a nemzetközi találkozóval, értesülhettek az eseményekről , és a színház Görögországban közügy. A szállodaportás kifo­gástalan franciasággal érdek­lődött elutazásomkor, vajon munkánk eredményes volt-e. Mielőtt azonban lelkesedé­sem túlságosan is elragadott volna, e vonatkozásban is ki kellett józanodnom. Amikor a Lykabettos hegyen épített al­kalmi színházban a Melina Mercouri főszereplésével be­ígért Medea próbája a rendező hirtelen betegsége miatt elma­radt, egy görög színész hozott le kocsiján: elmondta, milyen sok a munkanélküli a szakmá­jában, mennyire ki vannak szolgáltatva a különböző film- és tévévállalkozóknak. Aztán arra a kérdésemre, hogy az el­maradt színház helyett mit nézhetnék meg a moziban, fel­világosított, hogy Athénban ki­zárólag pornófilmeket játsza­nak, és csak a téli szezonban akad egy-egy nagy késéssel ér­kezett művészfilm. A színhá­zak a néhány klasszikus mel­lett jobbára bohózatokat és fércműveket adnak, a televí­zióban sem különb a helyzet. Ez az elkeseredett nyilatkozat olyan sablonosnak hatott, hogy akkor úgy gondoltam, meg sem írom. Most azonban a kiáltó el­lentétek közül nem maradha­tott el. A végletek hérakleitoszi ta­lálkozására, a diszharmónia te­remtő és romboló hatására azonban a természet nyújtja a legékesebb példákat a Hellász­­ba utazónak. Az argoszi táj olajfa- és narancsligeteinek dús termékenysége a komor hegyek karéjában és az áttet­szően kék ég sátra alatt, a „föld­­ köldökének”, a delphi-i jóshelynek magasztos fensége és az égig érő Parnasszus öle­lésében kitárulkozó valószínűt­len mediterrán bája, Mykéne napégette sárga romjai és Aga­­mertmon véres árnya, sírja; megannyi és felsorolhatatlan szélsőség simul itt természetes, természeti egységbe. Miként a modern városokban, főként Athénban a hellén és római kori romok megférnek, együtt élnek a felhőkarcolókkal, az autófolyammal. A mai ember érzi, hogy az ősi örökség nem puszta jelenlét, hanem idj­n­­pennapjainak eleven része. És vajon mit nyújtott annak a csaknem száz színházi em­bernek ez a Hellásszal és a gö­rög kultúrával való tíznapos, gazdag találkozás? Valószínű­leg elsősorban azt, hogy ezentúl másként nyúlnak az itt járt rendezők, színészek a klasszi­kusokhoz, megszaporodnak az Aiszkhülosz, Szophoklész, Euri­pidész és Arisztophanész be­mutatók világszerte. És a mai, eseményekben nem túl gazdag színházi világban ez nem kis eredmény. „Az utazás — írja valahol Maupassant — kapu, amelyen át a valóságból kilépve egy ed­dig felderítetlen valóságba, álomhoz hasonlatos valóságba lépünk”. Hozzátenném: Görög­ország olyan álomvalóság, ahonnan visszatérve sokáig nem ocsúdik az utazó. Képze­letben újra és újra átlépi az álomhatárt, és ha szavakban csak haloványan tudja is érzé­keltetni élményét, azt ezután sohasem feledheti, hogy min­den, ami születik, él és elhal a végletek és ellentétek között fogan. Barta András Magyar Nemzet Nagy erdélyiek A MÉSZKŐ­­PAP ! Kétségbeejtően keveset tudunk önmagunkról. A közösségi tudatból lassan ki­hull, vagy már föl sem szí­vódik oda számos értékes régi esemény vagy jelentős közéleti pálya. Ha leírnám azt, hogy idén ősszel lenne hetvenöt éves Ba­lázs Ferenc, s ezt az ország minden lakosával tudatnánk, jó, ha száz olyan akadna, aki­ben ez a név visszhangot kel­tene. E száz közül legalább öt­ven máris bizonytalankodna: pap volt? Író? A rög alatti Bejárom a kerek világot? Olyan önpusztító könnyelmű­séggel hagyjuk veszni érté­keink emlékét, hogy ez már az oblomovizmus pókhálós hatá­rát, szobasarkait súrolja. Az iskolában sok mindent nem tanítanak, mert mindent nem taníthatunk. De engem sem a tanító pálcája oktatott arra, hogy mi volt a Halotti Beszéd, a Neoaquistica comis­­sio; ki volt Táncsics Mihály, hogyan halt meg Teleki Lász­ló? Hanem elvezetett ide a gyermeki szomjúság, a közös­séghez való tartozásból fakadó természetes ifjonti kíváncsi­ság. Ez veszett volna ki belő­lünk? S a nem­zeti tudat falán ennyire kétségbeejtő repedések támadtak? Jobb, ha hangfogó­val mozgok: ennyire hiányosak volnának művelődéstörténeti ismereteink? Abbahagyom a felesleges füstölgést. Lássuk a példát. A tengernyi közül az egyiket.­­ Ki élesztette föl, ki bon­totta ki a két világhá­ború közötti sajátos, új erdélyi magyar irodalmat? És közvet­lenül az ájulás döbbent csend­je, az imperiumváltozás után? Ezekben az években a nagy­szerű Kemény János még kül­földön élt, az elfelejtett nagy­néni erdőrengetege, marosvé­­csi vára még nem hullt az ölé­be, s hol volt az Erdélyi Heli­kon, a Szépmíves Céh? A ko­lozsvári Korunk is csak 1926- ban indult. Kós Károly Sztáná­­ja volt talán az életre ser­kentő forrás, vagy más műhely mélyén fakadt föl az új iro­dalom tiszta vízere? Nem tévedés azt állítani, hogy e forrás a kolozsvári uni­tárius kollégium egyik szobája volt. Emlékirataiban a hiteles tanú, Kacsó Sándor közli, hogy Balázs Ferenc szervezte ott a fiatal irodalmárokat. Mert tu­datosan „kutatta... az irodal­mi ígéreteket... Tamási Áront már felfedezte". Kacsót is „Ba­lázs Feri” vette pártfogásáb­a, ő indította el az újságírói pályán. És Kemény Jánosnak, aki ké­sőbb a mások tudta nélkül, mondhatni, teljesen észrevét­lenül tizenhatezer holdnyi er­dejét áldozta fel a magyar színház és irodalom erdélyi ol­tárán, ez a „Balázs Feri volt a helytartója”. Ő gondolkozott először romániai Erdélyben, ro­mániai magyar irodalomban, az ő huszonegy—huszonkét éves fejéből pattant ki az a gondolat is, hogy útnak indítja ezt a literatúrát a Tizenegyek­­ — Tamási, Kacsó, Nyirő — an­tológiájával. De ki volt ez az irodalom­­szervező unitárius teológus, a későbbi mészkői pap, ez a tár­sadalmi elkötelezettsége miatt moszkvai, papnak csúfolt Ba­lázs Ferenc? Huszonegy—hu­szonkét éves korában rakni kezdi egy templom falát, az­után öt évig járja az egész vi­lágot, de hazajön Erdélybe és harmincöt éves korában tüdő­vészben, csonttá aszva hal meg. A rög alatt című — utolsó — könyvéről ezt írta Gaál Gábor: „Ritka, valóban ritka erdélyi könyv ez, szűk sugarú, műve­lődésünkben páratlan. Mint ahogy páratlan ő maga”. S egy­két sorral lejjebb: „Igen, pá­ratlan — mi vigyázunk a sza­vainkra.”­­ Ki volt ez a Balázs Feri, aki unitárius pap létére csizmában, foltos nadrágban futkosott Mészkőn, s olyan ifjan halt meg, hogy nem csak a műve, de puszta létezése is fájdal­mas, csonka torzó? Mészkői sírja előtt így bú­csúzott Tamási Áron: „Akiket valaha temettünk. Te azok kö­zül­ a legtisztábban mutattad meg, hogy ezen a földön mi­képpen kell élnünk és meghal­nunk.” A leírt szókat gonddal mérlegelő Szentimrei Jenő azt írta a Brassói Lapokban a mészkői pap halálára emlé­kezve, hogy „nagyobb csapás nem érhette volna a romániai magyarságot”. Pedig ő zaklatott, halálosan beteg, „szent bolond” volt csu­pán. ő maga nevezte így önnön­­magát. Utolsó könyvét szakál­lasan, csontjaira száradt bőr­rel, mészkői betegágyában írta u­gy, hogy hőmérséklete 37,5— 39­5 közt ingadozott. De mit írt meg, ágyából már félig sípgödre fölé kihajolva?­A szocialista fölemelkedést. Pontosabban a fölemelkedés módját. Még pontosabban, s valójában a — kudarcait! Hogy nem akar menni a közös gaz­dálkodás. Hogy minden szent próbálkozása, hevülete csődbe jut a rög alatt. Ő Pap volt, s földközössé­geket akart? Lelkész­ként hirdette azt, hogy a tár­sadalmi jótékonyság ideje le­járt, s morzsákkal már nem lehet az éhezőkön segíteni? A Mészkőhöz közeli Tordán egy­házi ember létére arról szóno­kolt, hogy „az öntudatos mun­kásság fanatikusan hisz az igazságosabb, emberségesebb élet elkövetkezésében". Kiáltsuk ki forradalmárnak, holott nem az volt? Teológus korától szocialistának vallotta ugyan magát, de minden nagy társadalmi változást a tőke­­el­leni harc megkerülésével, csak a kis közösségek öntevékeny­­ségére támaszkodva akart el­érni. Gaál Gábor találta el egyénisége lényegét: ő egésze­sen sajátos — szocializmustól, vallástól, fajiságtól, pánhuma­­nizmustól, pán pacifizmustól át­itatott — életszemléletet hir­detett. Egyedülálló életpályája volt. Huszonkét évesen az unitárius egyház ösztöndíjasaként két évre Angliába utazik és az ox­fordi Manchester College-ben tanul tovább. Innen újabb két évre az amerikai unitáriusok ösztöndíjával Berkeley egyete­mére kerül, s mikor ösztöndíja lejár, tányérmosogatásból, szé­kely dalok énekléséből vagy egyenesen napszámosmunkából élve, bejárja Koreát, Kínát, Indiát, Egyiptomot, Paleszti­nát. Egyet, egyetlenegy dol­got kutat-keres: milyen új tár­sadalmi életformákat valósít­hatna meg otthon. Bárkivel be­szél, legyen az Gandhi vagy Tagore, az erdélyi kis magyar falusi közösségekre gondol. Szülei — édesapja postás volt — 1922-ben két testvéré­vel együtt Erdélyből Magyar­­országra repatriálnak, ő ma­rad. Bejárja a kerek világot, de öt év múlva hazatér. Örök­re. Chicagói születésű, dán származású amerikai meny­asszonya a Szovjetunión ke­resztül jön utána Mészkőre. Szegény Christine Frederik­­sen megpróbál a férje küzdő­társa lenni, de nem tud gyöke­ret verni ezen a különös­ szo­morú, furcsa tájon, a román— magyar Mészkőn, a tordai ha­­sadékhoz közeli kis erdélyi fa­luban, ahol minden szokatlan volt, idegen, sajátos, más. Kis­lányuk már Dániában születik. Balázs nem ment, ha hívták is. Balázs Ferenc mindig ma­radt. Mikor meghalt, az asz­­szony végleg elment, vissza Amerikába, férjhez ment újból, férjhez ment a lánya is, a kü­lönös, kettős nevű Enikő-Sol­­vejg. Már négy gyereke van. A mészkői pap soha sem lát­ta, nem ismerhette a magyarul nem beszélő unokáit. Balázs Ferenc a mészkői temetőben pihen.­­ Ki volt ez a különös fiatalember, aki Tokió­ban japán nyelven szónokolt az erdélyi földműves nép ba­jairól. Ázsiában a Maros vi­zéről énekelt; aki kínaiul ta­nult és angol nyelven írt ta­nulmányokat; aki olyan közös­ségről álmodott, amelyben már nincs kizsákmányolás; aki le­írta, akkor, a húszas évek ide­jén, hogy Japánban már két­ségbeejtő a levegőszennyező­dés; aki a sanghaji baptista kollégiumban angol nyelvű előadásokat tartott, aki vege­táriánus volt és súlyosan tüdő­bajos és akár a gyertya, a lám­pás kanóca, folytonosan, ön­­emésztően, mindig égett és lo­bogott? Ki volt? Ahogyan ő maga írta, ő Mészkőn a felügyelő úr, a tiszteletes úr, a levéltáros, a lelkész, a tanító, az építőmes­ter, a népszakértő, a vidékfej­lesztő, a pap. Cséplőgépvásár­lás, búzavetőgép. Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet, tej­szövetkezet,­ mészkői népfőis­kola, napközi otthon, állatbiz­tosítás, temetkezési egylet, da­lárda, parasztok színielőadása­ — egyetlenegy erdélyi vegyes lakosságú falut akart megmen­teni. Egy társadalmat, egy nemzetiséget­ írta volt, az ment meg, „ha lelkes emberek arra szánják életüket, hogy egy falu lakóit a maguk személyes hatá­sával, közöttük élve, velük munkálkodva, magasabb szín­vonalú élet felé” vezetik. Vályogfalú, nádtetős házát is saját maga építette föl, a falu felett, magaslaton — de „vára” mindenki előtt, mindig nyitva volt. Úgy jártak oda az emberek Erdélyből és külor­szágokból, mint Benedek Elek­hez Kisbaconra, Fábry Zoltán­hoz a szlovákiai Sztószra, s va­lamikor nagyon régen, az ilyen alkatok legnagyobbikához, Tolsztojhoz Jasznára Poljáná­­ra. Csak a faluja — hogy min­den ember egyenlő? — nem értette meg a szent bolondot. Minden kísérlete megbukott. Ezt beszélte el A rög alatt cí­mű közösségi remeklésében. Ezzel búcsúzott el.­­ A hetvenkét éves „Ibo­lya néni”, az egykori mészkői unitárius pap testvér­húga azt írta nekem a minap, hogy „szeretném megérni Fe­renc bátyám újraébresztését, ne élt légyen hiába". Ő 1921- ben került Magyarországra, s csak 1971-ben látogatott haza a „Feri” mészkői sírjához. A mészkői pap özvegye azt írta neki Amerikából, hogy „ami­kor visszatértem, megfogad­tam, hogy a Feritől tanult és látott célokért fogok küzdeni egész életemben”. Herédi Gusz­táv kérdezi a kolozsvári Ko­runk hasábjain, hogy „vajon abban, hogy Aranyosszéken már a kezdet kezdetén megala­kultak a téeszek, s közülük jó néhány híres-nevessé vált, nincs-e része Balázs magveté­sének?” A Kriterion Mikó Imre gon­dozásában és nagyszerű elő­szavával tizenkétezer példány­ban adta ki Balázs Ferenc — Bejárom a kerek világot — régi könyvét s ez „egy hét alatt teljesen elfogyott’. Senki sem nevet már a „szent­ bolond”-on. Balázs Ferenc egy kis közös­ség klasszikusai közé emelke­dett. Nemzeti tudatunk gazda­gítására jó lenne megismer­kedni emlékével, s valamelyik könyvével a magyar ajkúak nagyobb közösségében, Ma­gyarországon is. Ruffy Péter HUNGAROTON MUVESZLENEZAJANIAT MOZART D-dúr divertimento K. 136. B-dúr divertimento K. 137. F-dúr divertimento K. 138. F-dúr divertimento K. 247. Liszt Ferenc Kamarazenekar Vezényel: Sándor Frigyes SLPX 11605 Ara: 60.— Ft CHOPIN e-moll zongoraverseny Op. 11. a-moll Mazurka Op. 17. No. 4. C-dúr Mazurka Op. 24. No. 2. cisz-moll Noktürn Op. post. Falvai Sándor (zongora) Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara Vezényel: Kórodi András SLPX 11654 Ara: 60.— FI­DEBUSSY A tenger — három szimfonikus vázlat RAVEL Daphnis és Chloé II. szvit La Valse MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara Vezényel: Lehel György SLPX 11761 Ara: 60,— Ft BARTÓK I. és II. rapszódia hegedűre és zongorára I. rapszódia gordonkára és zongorára Kontrasztok Magyar népdalok hegedűre és zongorára Székely Zoltán, Szűcs Mihály, Szenthelyi Miklós (hegedű), Mező László (gordonka), Berkes Kál­mán (klarinét), Isobel Moore, Tusa Erzsébet, Kocsis Zoltán (zongora) A Francia Hanglemezakadémia Nagydíja 1971. SLPX 11357 Ara: 60,0 Ft 1 u

Next