Magyar Nemzet, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-19 / 300. szám
10 Moholy-Nagy Párizsban Megérkezett hát Párizsba is. Elég későn, de megérkezett. Későn? Ki tudja. Három esztendeje, hogy a Renaultban elkészült Schöffer Autószobra, ez az autóvázon emelkedő alumínium építmény, amelynek tükörtömegében mindig változó, keringő sugarak villódznak. Színek kavalkádja. Mesevilág. Vándorol a „vándorszobor”, aszerint, hová „várja” a néző. Elmegy a nagyváros autóskatulyákkal teli körútjaira, külvárosok bérkaszárnyái közé, mindenhová, ahová kell, hogy örömet cseppentsen az ember mind hajszoltabb, látványfosztott életébe. De hát a magyar születésű Schöffer kísérletei, tér- és fénydinamikájának elmélete, az érzékelés új területeit meghódító konstrukciói csak példák. Mint ahogy a más utat járó Vasarely is példa. Mert míg Schöffer meghökkentő kompozícióival a vizuális kultúra látóhatárát tágítva, új jelenségek iránt próbálja érzékennyé tenni az embert. Vasarely „kinetizmusá”-nak célja, hogy a szín, a színek geometriája, a geometrikus játékok végtelen gazdagsága révén a falanszterváros helyett új, derűs városképet álmodjon. Törekvésük tehát, másneműségük ellenére, végtére is egy tőről fakad. De hát Schöffer és Vasarely csak példa. És még példák légióját említhetnénk bizonyítására annak, miként próbálják — torzókat is teremtve és bukdácsolva, új magaslatokra kapaszkodva — kísérletezők a művészetet az emberek kollektív,élményévé tenni, a világot a maga bonyolultságában láttatni, „érthetővé varázsolni”, új gondolkodásmódot teremteni. Mi sem természetesebb hát, hogy Moholy-Nagy megérkezett Párizsba. Mi sem természtesebb annál, hogy a jelen felmutatja a pionírokat, a ma törekvéseinek avantgarde-harcosait. Azokat, akiknek szeme először nyílt rá az új világ új jelenségeire, először próbáltak felelni a korparancsra. Moholy-Nagy közéjük tartozott. Az elsők között állt. Parlagot tört, magot vetett. Látnok volt. Kísérletező. Egy új harmónia megálmodója. A technika nekivadult lovát megfékezni tudó, uralma alá kényszerítő embert tekintette eszményképének. A kiállítás — felelve az igényre, hiszen ez az első önálló Moholy-Nagy bemutató Párizsban — arra törekszik, hogy végigvezesse a látogatót a magyar művész teljes életútján, hogy minél sokoldalúbban bizonyítsa szerteágazó munkásságának egységét. A bemutató két patrónusa, a Georges Pompidou Művészeti Központ és az Ipari Alkotások Központja, a cél megvalósításához jó társakra lelt. A Bauhaus-archívtól a chicagói Design Intézetig és Budapestig nagyon sokan segítettek, hogy a Dekoratív Művészetek Múzeumában létrejöjjön a mintegy 200 művet, dokumentumot, az életetutat megvilágító kiállítás. Jacqueline Costa, Chantal Beret-nek, a kiállítás főrendezőjének asszisztense —kedves kalauzunk — mondta: „Párizs eddig még nem látta őt. Kötelességünknek tartottuk tehát, hogy Stuttgart és Budapest után itt is létrejöjjön egy gazdag Moholy-Nagy bemutató. Nem ismeretlen előttünk, hogy műven sok szál fűzte a művészt szülőhazájához, Magyarországhoz. Vándorútja Amerikában ért véget. De nem vette fel az amerikai állampolgárságot sem. És feleségétől, Sibyltől tudjuk, hogy a magyar nyelv mekkora szerepet játszott életében. Nem sokkal halála előtt mondta: »Nemcsak magyarnak születtem, magyarként halok is meg". Egyszóval Magyarország küldte Moholy-Nagyot, de ő az egész világé, hiszen törekvése, céljai egyetemesek voltak. Nemzedékünk fellelheti benne az úttörőt, a fáradhatatlan keresőt, jelenünk kérdéseire már korán válaszolni tudót, válaszolni akarót.” A kiállítás méltón felel erre a rendezői akaratra. Felvonul előttünk a kor, és megelevenedik egy mindig mozgásban, lázban élő ember gondolatvilága, cselekedeteinek sokrétűsége, kifejezésvágyának meghódított új és új terepe. Önarcképe tekint ránk a falról. Az 1917-es. Huszonnyolc éves volt. Aztán az életútját magyarázó, eszméit, tanításait hirdető tablók vezérfonala mentén mind beljebb jutunk Moholy-Nagy világába. Találkozunk festményeivel, szobraival, a művészet meghódítására induló ifjú emberrel. Mihamarább azzal is, aki már rádöbbent: „...az önkifejezés csak akkor gyümölcsöző, ha nem csak az egyén kifejezési szükségletét elégíti ki, hanem objektív jelentősége is van a közösség szempontjából.” A néző előtt kitárul ennek az önkifejező akaratnak dokumentumtömege, az önkifejezéshez segítő eszköztár, a világ birtokbavételére induló ember felfedező útjának megannyi állomása. Pedagógiájának forradalma. Kibontakoztatni minden megbúvó képességet. A technikát, amely uralkodni vágyik rajtunk, szolgálónkká kezesíteni. Az élet rejtett értékeit felszínre hozni. De hogyan? Hiszen a robotba tört ember elveszti érzékenységét a világ iránt. „Művészi” tohuvabohukra bámul önfeledten. Elkápráztatják. Szórakoztatják. önkifejezés? Alkotás? Lehetséges egyáltalán? Ám előttünk a válaszok, a válasz-kísérletek sora. A fény meghódításának, újszerű felhasználásának távlatai. Új kifejezési lehetőségek. Végtelen variációk. Mind beljebb és beljebb hatolni vad vidékekre. A fénymozgástan felfedett törnyei? Fényképezés? Motorizáió? Film? Műanyagok és más ismeretlen matériák? Félelmetes gépek, bonyolult masinák? Az ember akarta őket. Keze nyomán születtek. Teremtményei. Nem válhatnak hát urává. Meg kell őket fékezni. Kezesbáránnyá szelídíteni. Kipróbálni, mit tudnak. Játszani velük. Ó, milyen nagyszerű játék! Fölséges játék. Hová lett az unalom? A bávatag rácsodálkozás „művészi légtornászok” attrakcióira. Játsszunk magunk. Alkossunk magunk. Játsszunk együtt. Nézzük csak, mire megyünk. És fölcsillannak az eredmények. A fény adta új jelenségek. A fotó által felfedett új textúrák. A mikrovilág rajzolatai. Az anyag élménye. Légi felvételek grafikai csodái. A fotómontázs varázslata. A biológia törvényeiből kibontakoztatott felfedezések. A látvány mind szélesebb országútja. Megújítani, újraalkotni a tipográfiát, a reklámgrafikát. A színpad életét. Mindent. Minden eszköz a miénk. Minden elérhető. Nincs megállás. Többé nincs megállás. A Bauhaus aztán, a Bauhaus amelynek tetteiben visszacseng a „Ma” hitvallásának hangja: „... a realitás az emberi gondolkodás mértéke.” Igen, a realitás. Látni, érezni, gondolkodni. A művészet határát végtelenné tágítani. És újra elvonulnak előttünk a Bauhaus-gyakorlatok. A Bauhaus eszközei. A „minden ember tehetséges”elmélet bizonyításának értett sora. A készség csiszolásának eszközgazdagsága. Az érzékszervek mindentudóvá fejlesztése. A látásra nevelés általa kidolgozott módszertana. Parancsa: tanulni a tudomány felfedezte törvényekből. Vallomásai. Könyvei. Az első röpcéduláktól a „Vision in Motion”-ig. Mert el kell igazodnunk az összefüggések bánérömében. Ám eligazodni sem elég. A törvények ismeretében kell világunkat ánáalakítani önmagunkat is. Felszabadulni. És még oly sok más is elvonul a látogató előtt, ott, a Musée des Arts Decoratifs termeiben. Jószerint már csak jelzések. Állomásai az útnak, amely a forradalmak Magyarországából Bécsen át a weimari Németországba vezetett. Aztán a nácik által elözönlött országból Angliába. Legvégén Chicagóba. Egy politikus életút. Forradalmi is. Mert Moholy- Nagy nem behódolást prédikált. Lázadni tanított. A megszokás hatalma ellen. A belenyugvás ellen. Bízott az ember erejében, eszében. Bízott benne, hogy másként,is lehet így fogadja őt Párizs is. Azok előtt, akik a metropolisok dzsungeljében őrlődő ember számára szépséget, örömet keresnek, nem ismeretlen. Nem ismeretlen a tömegízlést magasabb nívóra emelni akarók, a művészi sznobizmus ellen küzdők előtt sem. Az útmutató előd előtt tiszteleg hát a rue de Rivoli kiállítása. Kitűnő rendezéssel és az életművet áttekintő gazdag, szép kötettel téve teljessé a találkozást. A francia sajtó nem szokott ódákat zengeni tárlatokról. Sokszor csak pár sorral nyugtáz egy-egy megnyitót. Moholy- Nagy kivétel. A legtekintélyesebb párizsi lapok írtak róla cikket, legutóbb a Le Monde. Néhány nappal a megnyitó után a Le Quotidien de Parisban Annick Pely, méltatva a magyar művész munkásságát, az „In memóriam Moholy- Nagy” íróját, Alexandra Dornert idézte: „Íme, az új üzenet: kialakítani egy vizuális nyelvezetet, amely alakulásában nyitott, mint maga az élet, következésképpen ösztönző és aktív, mint semmilyen más vizuális nyelvezet sem volt még soha.” Az üzenet, amelyet Moholy-Nagy palackba zárva a vízre bocsátott — teszi hozzá Pely —, lehet, hogy még mindig a tengerben van? A franciaországi magyar heteket kíséri „véletlen” és szép francia ajándék ez a kiállítás, amely Moholy-Nagy Lászlót Párizsnak felmutatja. Bizonyítva jelentőségét, tette egyetemességét, ráébresztve időszerűségére, és erősítve a felismerést, hogy a világkultúra nagy épületéhez mindannyian hordjuk a követ. Csatár Imre A Mann Nemzet olvasószolgálatának (1074 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezők tanácsadója: Minden hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: kedden 15 30—17 30 Maw N'omzet Szindbádná! Késmárkot most hagytuk el, az erős Diesel-mozdony után futó vörös kocsisor könynyedén gurul fölfelé az egyre emelkedő hegyi pályán. Elhagyjuk Nagyőrt, Szepesbélát s Toporc kicsiny állomását, ahonnan megritkult hársfasor vezet be a Görgeyek hajdani kúriájáig, aztán hosszasan hozzásimulunk a medre mélyén botladozó Poprád folyócskához. De sokszor jártam képzeletben ezen a tájon, mielőtt még a valóságban is eljutottam volna ide, a Kárpátok alá! Jártam gyalog, lóháton, szepesi takácsok vászonnal megrakott szekerein, csilingelő szánon, szuszogó kisvasúton, és mindig Szindbád kalauzolásával. Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak volt. Három lovacska vonta a medvebőrrel letakart piros szánt, a csengettyűk vidáman csörögtek, ahogy szilajon vágtattunk a Szepesi-medence öles hóval bontott fehér országútjén, melyre sötét árnyékát lomhán vezette a lomnici csúcs. A síkság szegélyén csipkés bástyafalként emelkedtek a Kárpátok havas hegyei; fekete árnyékolású fenyvesek közt kígyózott az országút, mellette acélszürkén futott a Poprád. A háromlovas szán órák hosszát követte a folyó kígyózását, soklábú fahidakon újra és újra átszelte jégpáncél alatt surranó vizét, így utaztunk pokrócok és bundák között egy középkori kisváros felé, amely a lengyel határszélen ült a vakító hómezőben. Mire odaértünk, épp kihűlt a melegített tégla, amelyet Késmárkon tettek a lábunk alá. Ha kocsin mentünk, még a vasútvonal kiépítése előtt, s persze őszidőben, amikor csak szilvásszekerekkel találkoztunk az úton, mindig megálltunk egy gondolatra Nagyérben, a kabar határőrök hajdani végvára előtt s hallgattuk a szép hangú harangok mesemondását a Szent Anna templom pártázatos peremű tornyából. Szepesbélán hoszszasabban elidőztünk a főtéri barokk Mária-szobor előtt amelyet a lengyel zálogból való visszatérés emlékére állítottak a hűséges cipszerek, s ha nem tettünk kalandos kitérést a Vörös kolostorhoz, gyorsan elértük utunk végcélját. Amikor vonaton mentünk, az első stáció mindig a poprádi resti volt: szaftos szepesi virslijével, piros borával alkonyatig asztalánál tartott. Vasúton így leginkább éjszaka utaztunk: az öblös kürtőjű gőzmozdony rekedt zihálással vonszolta fölfelé a kocsisort, szendergő utasaival a dohányfüst szagú zöld plüssdíványon. Telihold volt, hűvös, derengő fényben áztak a távolban ringatózó naiv hegyek, holdsugárral átitatott párák lebegtek a Poprád fölött. A folyócska hűségesen futott a sínek mellett, mint egy jó kutya. Hátát ezüstös hídpénzekkel hintette tele a vékony felhők mögött sétálgató hold. Kis bakterházak, aufók sisakú tornyok, magas kőkeresztek szaladtak el mellettünk, amikor a kalauz csöndesen jelezte a bóbiskoló Szindbádnak, hogy Podolin következik. Először egy piros hasú töm■izsi torony tűnt fel az utolsó kanyarodónál. Körülötte régi metszetekből kivágott ódon polgárházak bújtak öszsze. A kis szepesi várost középkori falak övezték, s távolabbról nagy hegyek kerítették körül oltalmazom A háttérben várszerű kolostor sötét lett , templomának kettős karcsú tornya halvány árnyékként rajzolódott a hajnali évre. A Kómátok a lábúti városkát a 12. században alapították a határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi szászok; a tatárjárás után IV. Béla lánya, Kunigunda építette újjá romjaiból. Zsigmond 1412-ben királyi városi rangra emelte, majd zálogba adta Lengyelországnak. A közeli Lubló lett a lengyel közigazgatás központja, várában székelt a királyi hűbérurat képviselő sztaroszta, legtöbbször a Lubomirsky család valamelyik tiszteletre méltó tagja. A zálogban töltött 360 esztendő alatt egyetlen téglát sem raktak le Podolinban, s amikor Mária Terézia 1772- ben „egy szekér aranyon” kiváltotta, hamisítatlan középkori városkát kapott vissza. Minden aév volt ott, mint 1412-ben. Girbegurba utcáin keskeny, egyemeletes házak sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras ablakokkal, keleréres szélkatonák forogtak a hegyes gerinceken. Ilyennek találta még a 12— 13 éves Krúdy is, amikor a piarista algimnázium diákja lett az öreg kolostorban: ilyennek érezte a deresedő Szindbád, amikor újra és újra eljött ide, megkeresni ifjúsága emlékeit, s ilyennek láttuk mi, akiket a hajós vezetett a mélyen alvó városkába: „Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort a szepesi városokban még mindig föltalálható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságot” — mondotta volt Szindbád elmerengve, miközben futott velünk az álomvárat valy a képzeletszán Podolin felé. A valóságban soha be ne tedd a lábad abba a városba, ha nem akarod elveszteni az álmot! — óvtam magam az erős kísértéstől, valahányszor a Kárpátok hegyei között jártam. Mégsem volt erőm hallgatni önmagamra, végül is mindent kockáztatva nekivágtam az útnak. S most csattogva rohan velem a vonat a Poprád mellett, betonpilléreken feszülő vashidakon dübörög által, s újra meg újra megcsillantja a széles kavicságyában hempergő folyócska ezüst tükrét. A Szepesi-Magúra árnyéka borul barnán a tátra, mögüle ki-kivillannak a Magas-Tátra sziklapiramisai. Hirtelen bukkan elő a tiszta téli fényből a meseváros: pohos derekú tornya régi ismerősként köszönt ránk. A vonat régimódi indóház elé fut be, a peron fölött porosan szürkül a városka neve: Podolinec. Pengeéles szél csap meg, s valami kifejezhetetlen varázslat fog át, ahogy leszállok a kocsiból, s indulok a kijárat felé. Ez hát az a város, ahol csend, álom és nyugodalom költözik belénk? Ahol örökké gyermekek maradnak az emberek, mert mindig mesét hallgatnak? Itt találkozom majd Ludacskai postamesterrel, aki eladta a koporsóját, Matokási főtisztelendő úrral, a kolostoriskola nagy tudományú irodalomtanárával, a skarlátruhás kísértetté vált Kavaczkyval és persze Ancsurkával, a varjúfészekbe került fehér galambbal? Gyorsan átmegyek az áporodott bundaszagú várótermen, kilépek az állomás előtti kis térre, de úgy torpanok vissza, mint aki rossz helyen szállt le a vonatról, s már nincs segítség. Két-, háromemeletes, vadonatúj házakból álló lakótéren vesz körül, s jön velem, ahogy végre mégiscsak elindulok a város felé. Lehetnék Komlón éppúgy, mint Kazincbarcikán: a hajdani városfal eav csorbult darabja is csak akkor tűnik elő a házak takarása mögül, amikor már majd elmentem mellette. Az egvre táguló főutca tengelyében ülő vén városháza azonban megállít. Sárga homlokzatán Lubomirsky-címerrel díszített latin nyelvű emléktábla őrzi a vörös szakállú lengyel herceg hírét aki hal Oláh Gusztáv, az operarendezés mestere Oláh Gusztávot 1956 szeptemberében láttam utoljára. Néhány hónapja megszerzett operarendezői diplomám és néhány hete életbe lépett szerződésem az Operaházhoz általa valósult meg. Mint legújabb asszisztensének, kiosztotta a reám váró munkát — mely akkor félelmetesen, soknak tűnt — és elutazott Münchenbe rendezni, alkotóerejének teljében. Ott halt meg, húsz évvel ezelőtt, december 19-én. Azután márcsak az Operaház előcsarnokában vehettem búcsút tőle. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen gyakran találkozom majd vele, milyen intenzív és valós alakban jelentkezik. Erdőben, a fenyőágakon átszűrődő fénypásztákból kitekintve, egy-egy tölgy vagy platán leveleinek erezetéből megelevenedve, a szigligeti park nyírfáinak árnyékában, az umbriai kisvárosok sikátoraiban, vagy Sevillában, a ..Dona Elvira” tér jellegzetes cserepezésű, fehér falú házai között. Fordítva is megesett: a „Bohémélet” előadása alatt ültem a színpad ügyelőfülkéjében és egyszeriben megcsapott a párizsi utca szaga, levegője, varázslata. Először nem értettem, miért, csak lassan tudatosodott bennem, hogy egy olyan díszletelemre látok, mely párizsi házfalakat ábrázolt. Nem azért ismertem rá, mert a színpadán ábrázolt platánlevelek, nyírfák, kémények és sikátorok valószerű, pontos ábrázolásából ráismertem a modellre. Ellenkezőleg: valamilyen módon mindig a lényeget ragadta meg, a dolog vagy a hely szellemét idézte fel, azt, ami benne a legjellegzetesebben egyedi. Amikor szembetalálkoztam ezzel a lényeggel, ott állt mögöttem, éreztem, hogy rajta keresztül fogadom magamba a látványt. Mindezt különös, huncut ünnepélyességgel, játékos méltósággal tette. A játékosság és az ünnepélyesség, egyéniségének két összehangolt stílusa lépett egységre színházi munkájában is. .. A színház összes hatáselemeinek mozgósítása egy hatalmas ünnep, az Opera művészi ünnepének érdekében — írta Nádasdy Kálmán — ez volt az az elsőnek Goethe által kimondott koncepció, amelyet Oláh Gusztáv rendezéseiben meg akart valósítani. És ez kevés rendezőnek sikerült oly nagy mértékben, mint éppen őneki. Már megjelenésében, egyéniségében is volt valami ünnepi: a felelősség és szigorú önkritika ünnepélyessége.” Ez az ünnepélyesség, mely belőle áradt, átáramlott az Operaház tagságára is. Művészek és más operai dolgozók, tisztelettel és felelősségtudattal lépték át munkahelyük küszöbét. Mindenki büszke volt arra, hogy „ügy”-ért dolgozik. Mert bármilyen nagy egyéniségek vezették az Operaházat, valamennyien — Oláh Gusztávval az élen — személyüket ügyek szolgálatába állították. Maximalista volt, önmagából indult ki, az embereket úgy kezelte, mintha valamennyi az ő értelmi színvonalát, tudását, memóriáját, munkabírását birtokolná. Félelmetesen sokat tudott, és a tudáson kívül a legkülönbözőbb képességekkel volt megáldva. Rendezéseinek kiindulópontjai és gócai rendszerint képzőművészeti alkotások voltak. A bizánci mozaikok Respighi „Láng”-jában, Monet és Degas a „Bohémélet”ben, vagy Mészöly a „Bánk bán”-ban. Nádasdy szavait idézve: „Oláh művei a képzőművészeti látomás szépségével, a biztos arányérzék és mértéktartás egyensúlyával tűntek ki”. Számára lényeges a színpadi kompozíció volt s ebben a színpadi játék semmivel sem jelentett többet, mint az előadás többi eleme. Nem tudom, mit tenne ma, amikor a televízióval, rádióval, külföldi impresszáriókkal való egyeztetés megnehezíti az ensemble-munkát s művészeink kelendősége a művészeti nagyipar piacán, nagyüzemi módszerekre kényszerít. Nehezebb dolga lenne, de nem adná alább. Igyekszünk mi is, hisz lépten-nyomon felbukkan emlékezetünkben, figyelmeztetőn, felelősségteljesen, inspiráló ünnepélyességgel : óvni a goethei koncepciót, az Opera magával ragadó művészi ünnepét. Huszár Klára Vasárnap, 1976. december 19. Új magyar zene a rádióban Új magyar zenét szólaltat meg januárban hét adásban a Rádió zenei főosztálya a kritikusok és a közönség 1976. évi díjáért rendezett szemlén. Azok a zenekari, kamarazene- és kórusművek hangzanak el, amelyeket ebben az évben készült felvételeken mutattak be. Az idén 26 zeneszerzőnk 39 művét mutatják be. Az MRT szimfonikus zenekarának felvételei közül sugározzák Ránki Györgynek: Varázsital avagy a halászok háborúsága című balettkomédiájából készült szvitjét. Szöllösy András: Lehelet és Székely Endre: Hangzások keletkezése és elhalása című művét valamint Sárai Tibor: Szabó Ferenc emlékére írt kompozícióját. A közönség díjának odaítélését a társadalom több rétegét képviselő, zenebarátokból álló zsűri végzi. A kritikusok díját is kiadják. Az eredményhirdetésre, a közönség és a kritikusok díjának átadására, valamint a díjnyertes mű vagy művek ismételt sugárzására január 25-én kerül sor. Tízezer Egérfogó Agatha Christie színdarabja az Egérfogó 10 000. előadását érte meg a londoni St. Martin színházban. Ezzel minden színházi rekordot megdöntött. A londoni kritikusok emlékeztek az Egérfogó szerény indulására: Agatha Christie 1952-ben legfeljebb hat hetet jósolt neki. A darab rácáfolt a jóslatra: 24 év alatt négy millióan látták. Sőt, a külföldet is meghódította. Sikerrel játszották a budapesti Madách Kamaraszínházban is. Eddig 22 nyelvre fordították le és 41 országban játszották az Egérfogót. A hét szerepet Londonban összesen 132 színész játszotta, ma már évente váltják a gárdát. Az ősserdő urai: Dél-venezuelai indiánok címmel mutatja be Venezuela Köztársaság külügyminisztériuma és Nemzeti Kulturális Tanácsa Edgardo Gonzales Nino néprajzi gyűjteményét a Néprajzi Múzeumban. A tárlatot december 22-én három órakor nyitják meg.