Magyar Nemzet, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

10 A játékfilmszemle szombat este ünnepi díszelőadással fe­jeződött be. A Vörös Csillag moziban bemutatták Dargay Attila egész műsort betöltő rajzfilmjét, a Ludas Matyit. A közönség nagy tetszéssel fo­gadta a filmet. Párizs egyik romos színhá­zát, a Théatre des Bouffes du Nord-t először, két esztendeje Peter Brook vette birtokába. Azóta egymást érik a külön­böző előadások az ütött-ko­­pott épületben. Most Tennes­­see Williams drámáját, Az iguána éjszakáját játsszák itt, Natasha Parry főszereplésé­vel, Andréas Voutsm­as rende­zésében.• A hamburgi S. V. S.-alapít­vány 25 ezer márkás idei Shakespeare-díját a zsűri Margot Fonteyn angol príma­balerinának ítélte oda. Anyu Félig ébren, félig az álom béklyójában. Ahogy temetés után a karosszékben elszunyó­kált. Azt álmodta, hogy ül a kisszobában, a régiben, amely­nek gerendás mennyezetét kéz­zel tapinthatta, és a tenyérnyi ablakon át bámulja az elva­dult lugast. Mindjárt jön Anyu. Mindjárt. Már biztosan a Kossuth utcán szalad. Mert mindig szaladt. Sokat kellett szaladnia. Sokukért. Érte. Apáért. Nagyapáért. A moz­dulni sem tudó nagymamáért. Hajnalok hajnalán kelni, meg­főzni, mosni, apát munkába indítani, őt iskolába. Tea, tíz­­ór­ai. „Mindened megvan?” Aztán szaladni az irodába. És déltájt végigszaladni az utcá­kat. Vissza. Este haza. Kap­kodva enni. Megint dolgozni. Az ő madárcsontú édesanyja. Akinek oly sokfélére jutott az idejéből. Kellett, hogy jusson. Őrá mindenképpen. Hogy nett legyen. Hogy ne kelljen szé­gyenkeznie úri kisasszonykák előtt. Hogy tanulhasson. Már újra ébren. Alig el­hagyva az álom mezsgyéjét. Rábán a kimerültségtől. Egy réges-régi tél jut az eszébe. Bógniznak a korcsolyapályán, a Rába mellett. Kipirultan, összefogódzva. Ok, a legjobb barátnők. Viháncolnak. És ak­kor a kerítés zúzmaravirágjai között meglátja Anyu szemét. Ó, a szeme, amikor őt örülni látta. Hogy nevetett. Hogy tu­dott nevetni. Mert Anyu vi­dám volt, bármit mért is rá a sors. Nem hagyta magát. És felvillannak régi karácsonyok. Anyu kézen fogja őt és Jolánt, és mennek kirakatot nézni, be a városba. És­ők, gyerekek szájtátva bámulják a Gerő boltját. A görcsmosolyú hajas­babákat. A színes holmikat. És este a karácsonyfa fényköré­ben. Ahogy bontogatja a ziz­­zenő selyempapírt. Anyu szok­nyája libben mögötte, őt nézi. Aztán a vacsora. A nem tud­ni, hogyan-mikor összehozott. Ül a család az ünnepre terített konyhaasztal körül. Nagyapa harcsabajszát simogatja. Po­harát emeli. ..Boldog kará­csonyt!” És bandukolnak a kertek alján. Éjféli misére. Vidámak. Ropog a hó a talpuk alatt. A mélykék égen csilla­gok, és a havas világra meleg fényt szór a templomablak. Ó, hová lettetek tovatűnt napok? Bakonybéli kirándu­lások vigassága. Csöndes va­sárnapok. Az új jövevénnyel gyarapodott család repeső örö­me. A kislány első topogása az udvaron, és Anyu féltő pil­lantása. Levelek könyörgő­­hivó szava a távolból. „Gyer­tek már!” „Titkok” megváltá­sa. „Vettem neki egy ruhács­kát.” Kuporgatás a nyugdíj forintjaiból. „Mit kívánsz, kin­csem?” Mindez hová lett, ho­vá? Nagyapa, nagymama ré­gen nincs. És most már Anyu sincs többé. Bemenni a szobá­ba? Minek? Ő is a konyhát szerette. Itt töltötte napjait. A kredenc ajtaja kicsit nyitva. Tán még ő nyitotta ki. A foga­son egy kendő. Az övé. Tár­gyak, amelyek még őrzik keze melegét. És az emlékképek zaja, amelyből visszaszáll a múlt. Vigaszt ad és szívet tör egyszerre. Apu szegény topog. Ide-oda. „Mit főztél ma, Apu?” „Csak egy kis levest habar­tam, meg tojást sütöttem. Az hamar megvan.” Az hamar. De mit hoz a holnap, a hol­napután? Szemüveg Sosem hitte volna, hogy ilyesmi létezik. Hogy a szem­üveg, ez a szinte testéhez nőtt jószág így cserben hagyja. Hogy egyszer csak nincs, és hogy mikor lesz, senki sem tudja. Amikor panaszra ment az orvoshoz, még semmit sem sejtett. Egy jó bifokális kell magának, asszonyom, mondta a doktor, az majd segít. És magyarázta, nem ronthatja tovább a szemét azzal, hogy olvasásra szánt üvegen át pis­log a világra. Lekapkodni szíve-szóra meg minek? Így igaz. De nem is lehet. Hiszen a könyvtárban napestig kap­kodhatja, annyi a betérő. Szó­val, bifokális. Hát legyen. Biz­tosan jobb lesz. Majd meg­szokja. Fogta hát a receptet, és ment az Ofotérthez. Egy fiatalember végigböngészte a papírt, aztán széttárta a kar­ját. ..Nem vállaljuk.'’ De hát miért nem? — dadogta, és érezte, a vér kifut a fejéből. „Nem tudjuk vállalni” — mondta magyarázatként az ifjú, és jelentőségteljesen a szemébe nézett. Kitámolygott. Most aztán hova? Megpróbá­lom másutt is, döntött. Így cselekedett, de nem volt sze­rencséje. Mindössze annyi, hogy az új boltban nem fiatal­ember fogadta, hanem egy szolgálatkész hölgy. És más­ként fogalmazott. Árnyaltab­ban. Együttérzőbben. Sejte­­tőbben is. „Nem merjük vál­lalni” — ezt mondta. És mert láthatta arcán a tehetetlenség sápadtra haloványító színét, szavát megtoldotta egy jó ta­náccsal. „Próbálja meg talán, kérem szépen, a Látszerész Szövetkezetben.” Megfogadta a tanácsot. El­ment Látszerészékhez. Ott is egy kedves hölgy fogadta. Ezt jó jelnek vélte. Az is volt. A hölgy nem fukarkodott a szó­val, egy-két perc és máris feltárult előtte az optikai ipar minden bánata. Egészen el­szontyolodott tőle. A hölgy jutalmazni kívánván együtt­érzését, megvigasztalta. „Semmi baj, kérem, meglesz. Igaz, nem biztatom, hogy fél esztendő előtt, de meglesz.” Lelki egyensúlya helyrebil­lent. Ki fogja bírni. Nehezebb dolgokat is kibírt már. Le­szurkolta hát az ötszáz forin­tot, a kincset érő cédulát re­­tikülje kis rekeszébe csúsztat­ta, és megnyugodva távozott. Eltelt a hat hónap. Mert múlik ám az idő. Az ember észre sem veszi, és máris itt az öregség. Szem! lejárt a megadott határidő. Sietett Látszerészékhez. A hölgy bús arckifejezése már messziről el­árulta, kár volt sietnie, vala­mi nincs rendben. Nem is volt. „Még egy hónapot kell zárnia, asszonyom, sajnos. El­nézését." A hónapra még egy következett. Aztán még egy. Egy idő óta úgy tér be az üzletbe, mintha hazajárna. Most a kilencedik hónapban van. Mármint a szemüveg­ügy. A kedves hölgy régen jó­barátja. Vigasztalja. Együtt­érez vele. Látni rajta, sok mindent megtenne, csakhogy kimozdítsa a kátyúba rakadt szekeret. De nem rajta mú­lik. Legutóbb miniatűr köz­­gazdasági helyzetkép-felvázo­lással lepte meg. „Pedig tes­­ség­­ elhinni, rengeteg pénzen valóságos optikai várost épí­tettek Mátészalkán. A legkor­szerűbbet. Az állam nehéz milliókat áldozott arra, hogy eloszlassa ezt a súlyos gon­dot, és kenyérhez juttassa az ott élőket is.” Hihetetlen. — A szemüveg már összefo­nódik a sorsával. Betölti min­dennapjait. Egyre nehezebben lát. A férje meg a fiai felváltva kérdezgetik, mi van az okulá­réval. A múltkor az is eszé­be ötlött, hogy mire elkészül végre az az átokverte lencse — mert hiszen egyszer csak el kell készülnie —, annyira megromlik a látása, hogy me­het újra az orvoshoz. És kez­dődik minden elölről. Ez a rémkép megborzongatta. Ér­deklődött itt-ott, mégis mit tehetne. Sétái során egy történet is eléje vándorolt, de ez vigasz helyett megkeserí­tette. Fiatalasszony járta hoz­zá hasonlóan a kálváriát, kis­fia szemüvegével. Gondolta, lelkére beszél a mátészal­kaiaknak, hátha. Fogta ma­gát, leutazott. De eredmény csak annyi lett, hogy a szem­üveg árát most már az úti­költség is gyarapítja. A bolt­beli asszonyka is új ötletekkel próbál rajta segíteni. „Talán, ha dörgedelmes levelet írna az elnökünknek és ő a levéllel támogatva verhetné az asz­talt.” „Vagy a Ludasnak pár sort, az segíteni szokott­. Csüggedten köszönte a jó szót, de elhárította. „Ó, nem, nem, szeretem az ilyesmit. Válaszol majd az igazgató, a főmérnök, a főkönyvelő, és magyarázzák a bizonyítványt. Hogy ezért nem, meg azért, és hogy majd. Ami meglehet, mind igaz. Csak éppen nem tartozik rám. A gyár magán­ügye, hogy úgy mondjam. En­gem egy érdekel, mikor ka­pom meg a szemüvegemet. De erre senki sem tud felelni.” És hirtelen felbukkan előt­te a plakát. Ahogy tavaly lát­ta. Az egészségügyi világnap intő szám. Egy szem tekint rá a magasból, és a felirat hozzá is szól: vigyázz a sze­med világára! Megborzong. Vigyázzon? így? Csatár Imre Magyar Nemzet_ Játékfilmszemle a Nagykörúton Ú­tközben LEHETSÉGES-E egyáltalán egyetlen pillantásba befog­ni egy-egy esztendő magyar já­tékfilmjét, s azt mondani a lát­ványra: ez a magyar film össz­képe? Mintegy húsz játékfilm készül évente a stúdiókban. Kritikusoknak, esztétáknak kö­telessége látni valamennyit; maguk a művészek alighanem ki-kihagynak néhányat, a kö­zönség pedig még jobban válo­gat Kevesen lehetnek, akik minden­­ magyar játékfilmet megtekintenek. Az idei szemle egyik vitáján adatokat ismer­tettek arról, hogy a magyar filmek nézőinek csaknem a fe­le még az évi filmtermés felét sem nézte meg, s a nézők má­sik fele is különböző szempon­tok szerint válogatott. Sokkal több a rendező, mint ahány film évente készül, ért­hető tehát, ha a művészek névsora felől közelítve hiá­nyos a filmtermés listája. Nem is tartozik bele a képbe, hogy mit nem látott a néző abban az esztendőben, az idei szemlén ez szóba sem jött. Legfeljebb az hiányolhat egy-egy nevet, aki attól a művésztől, valószí­nűleg korábbi élmények alap­ján, mást, esetleg többet, em­lékezetesebbet várt, mint amit a műsortól valóban kapott. S kivált akkor, ha a bemutatott filmek rendezőinek névsorából már az előző évben is hiány­zott valaki. Az idei szemlén sem szerepelt filmje Gaál Ist­vánnak, Huszárik Zoltánnak, Jancsó Miklósnak, Kása Fe­rencnek, Makk Károlynak. Ör­vendetes viszont, hogy új ne­vekkel találkozhatott a néző, mások nevével pedig újra ta­lálkozhatott. E­gységes vonása, mind­re ■ jellemző tulajdonsága volt-e mégis a budapesti ma­gyar filmszemle tizenkilenc filmjének? „Színesebb, sokré­tűbb, kísérletekben is gazda­gabb a termés”, mondta az ér­tékelő vita bevezetője, s ez igaz, bár évek óta tapasztalha­tó kísérletező kedv a stúdiók­ban, s csak a legutóbbi egy­két esztendőben támadt az elé­gedetlenség amiatt, hogy nem elég színes a magyar filmgyár­tás, legalábbis bizonyos műfa­jok tekintetében. Ez idén két­ségkívül előrelépés történt e té­ren : a vitán föl is soroltak víg­játékokat, érdekes története­ket, népszerű filmeket, ki né­gyet, ki többet. A számok egy­­magukban azonban keveset mondanak. Akármennyi is a száma az ilyesféle filmnek, a fő kérdés mégis csak az, mi­lyenek? S ebben már eltérnek a vélemények. Heves vita tá­madt a szemlén is,­­ hogy találó szatíra-e A kard, ará­­nyos-e a Szépek és bolondok, talmi-e a Fekete gyémántok? Méltatlanul kevés szó esett a Kísértet Lublón­ról, noha ez a kevés szó elismerő volt, hiszen csakugyan évek óta először láthatott a közönség ilyen jó­ízű szórakoztató filmet. Eltértek hát a vélemények jó néhány film megítélésében. De kell-e az, hogy mindenki egyaránt ugyanúgy véleked­jék? Lehetséges-e egyáltalán vitathatatlan értékelés vala­mennyi filmről? Éri pedig bí­rálat a kritikát, gúny is gyak­ran, ha ugyanarról a filmről ki-ki másképp vélekedik. Oly­kor úgy tetszhet, mintha a vi­ta is azt a célt szolgálná, mondja el ki-ki a maga véle­ményét, aztán majd valaki igazságot tesz köztük. Pedig ha­­sokszínűbb lett a filmtermés, épp ebből következik: sokszí­nűbb kell legyen az értékelé­sük is. Hiszen vannak egymást kiegészítő színek, s vannak egymást kioltó színek is. Van­nak színtévesztők, de vannak fakó színek is. Az egyik a har­sány színeket szereti, a másik a pasztell. S akárhány film humora késztethet jóízű mo­solygásra, elégedetlen marad az, aki gurulni akar a nevetés­től. A­Z ÉRTÉKELŐ VITA meg-­­ állapította, hogy az év filmjei „mind behatóbban fog­lal­koznak az egyének és a kis közösségek kérdéseivel, a lé­lektani jelenségekkel is, ez azonban nem jelenti a figye­lem elfordulását az átfogó, nagy folyamatoktól, a szocia­lista társadalom egészét érintő témáktól”. Egyik-másik film­ben ezek a tulajdonságok ösz­­szefonódnak, másokban vagy az egyik vagy a másik tűnik fel, s végül is a filmtermés összességére áll a megállapí­tás. A vitaindító sorra vette a szemle filmjeit, s így az is ki­derült, előfordulhat, hogy va­lamelyik film fejlődést mutat az egyik tekintetben, vissza­esést a másikban. Valójában mégis helytálló ez az összefog­lalása a szemlefilmek jellegze­tességeinek, s egyszersmind ki­fejezi, hogy ez az év folytatása a korábbiak irányzatának. A magyar film megújulásának fő jellegzetessége éppen az, hogy az egyén és a társadalom köl­csönhatásait vizsgálja és vizs­gálta, a társadalom és az em­beriség átfogó, nagy folyama­taihoz szólt hozzá, s az embe­rek, a kisebb közösségek kér­déseihez is. Tagadhatatlan, hogy ezt a szemle filmjeinek nagyobb ré­sze egyszerűbben, érthetőbben teszi, mint a korábbiak közül jó néhány. De a vitából az is ki­derült: némelyik film sablono­san próbál érthető lenni, sema­tikusan egyszerű. A nevetés, szórakozás közönségigényének a Kísértet Lublón tartalmasan, színvonalasan, korszerűen tesz eleget, sokak szerint a 4. kard, a Szépek és bolondok is. De bi­zonyos törekvések kudarccal jártak; ezekről kevés szó esik, holott tanulságos lenne elgon­dolkodni rajtuk. T­apintatból talán vagy óvatoskodásból. A vi­tában az egyik hozzászóló azt mondta: maguk a művészek is jobban elviselik, ha nem álta­lában „a” magyar filmet bírál­ják vagy akár gúnyolják, ha­nem megnevezik a bírált, a gú­nyolt filmet. A szünetben az­tán tréfa támadt ebből: persze, ha az a film nem az övé. A fő vitán pedig Kása Ferenc mondta el, hogy mikor a tava­lyi hasonló vitán véleményt mondott néhány filmről, né­hány nap múlva észrevette, hogy egyik-másik rendező el­fordította a fejét, ha találkoz­tak. Megint csak a szünetben jött a tréfás válasz: még min­dig jobb, mintha a bíráló fejét fordította volna el a megbí­rált. Nem elég tehát, ha sokszí­nűbbé válik a filmtermés, szí­nesebbé kell lennie az igény­nek és a bírálatnak is. Az esz­tendőnként ismétlődő játék­­filmszemle, amelyet első ízben tartottak a budapesti Nagykör­úton, aligha arra való, hogy mintegy törvényt üljön a ma­gyar filmgyártás és filmművé­szet fölött, meghallgatván a ta­núvallomásokat, vád- és védő­beszédeket­­elmarasztaló és el­ismerő kritikákat), a „fő vitán” ítélethozatalra vonuljon vissza és kihirdesse a jogerős ítélete­ket, fölmentsen és elmarasz­taljon. Már azért sem, mert a végső ítéletet a műalkotások fölött az idő hozza meg: a fe­ledés, vagy az élmény mara­­dandósága. Hiszen a magyar film is benne él, benne fejlődik az élet sodrában. Nem állhat félre, s nem is áll félre. A szemle ta­lán egy kicsit csábíthat arra, hogy ne bensőségesen, hanem bezárkózottan kerüljenek mér­legre a magyar film problé­mái és eredményei, hogy az önvizsgálat befelé fordulássá váljon. A magyar film fejlő­dése, a fejlődés nehézségei és eredményei nem választhatók el a többi művészettől, s nem az élet teljességétől. Ez idén a magyar játékfilm­szemlét a budapesti Nagykör­úton rendezték meg, a főváros forgalmas fő útvonalán. Minek a jelképe, minek az ösztönzője ez? Annak-e, hogy a magyar filmnek ott a helye, ahol a kö­zönségé? Hogy a magyar film az élet fő útvonalán járjon? Zay László* .Vasárnap, 1977. február 20. ESTI VENDÉG. Csak jön, minden este. Beállít, néha akaratunk ellenére, és beszél, beszél. Né­ha énekel, máskor sivít, hö­rög, zörög, képeket mutat, ma­gyaráz, tudálékoskodik, kedé­lyesen mulattat vagy elszomo­rít, máskor dühbe hoz, megint máskor elandalít. Megszoktuk már, szinte furcsa, ha elma­rad. Sokszor szeretnénk, ha va­lami másról beszélne, mint amibe belekezdett, örülnénk, ha hamarabb abbahagyná a számunkra unalmas vagy el­kedvetlenítő mondandóját. Nem bánnánk, ha egyszer­­másszor korán elbúcsúzna. Ásítozunk előtte, tüntetően el­hagyjuk a szobát, amelyben elfoglalta megszokott helyét, pizsamába bújunk, hátha az udvariatlanságnak ez a foka észhez téríti és bársonyos női hangot kölcsönözve önmagá­nak, rózsás szép álmokat kí­vánva eltűnik esténkből. Több­nyire azonban mit sem törődik kelletlen vendéglátásunkkal: csak beszél és beszél, néha énekel, máskor sivít, hörög, zörög, képeket mutogat, ma­gyaráz, tudálékoskodik, mu­lattat vagy elszomorít, más­kor dühbe hoz, megint más­kor elandalít Egyre gyakrab­ban elaltat . Újabban választani en­ged, miről hallanánk szívesen: színházról vagy hü­­lyéskedésekről ? Sületlenségek­ről vagy szomorú históriákról? Zenét hallgatnánk netán, vagy inkább jogmagyarázatot? Mert mindenhez ért ám, akár a re­neszánsz embere. Polihisztor ő, de az is lehet hogy egy­szerűen csak varázsló. Varázs­ló, azaz szemfényvesztő, má­gus, azaz kókler, bűvész, azaz csaló. Soha nem lehetünk tel­jesen biztosak afelől, ki és mi ő voltaképpen foglalkozá­sára és képzettségére, szaktu­dására nézve. Ha vasárnap még azt hittük, természettu­dós, keddre kiderül, történész, szerdára, hogy bohóc, csütör­tökre, hogy irodalmár, pénte­ken úgy döntünk, mégiscsak álművész a látogatónk. Szom­batonként úgy véljük, aligha­nem félkegyelmű, netán min­ket tart annak. Itt vannak például zavarba ejtő téma választási ajánlásai. Mintha művelt egyén létére — mert, hogy művelt, azt min­denki elismeri — nem tud­ná, mi az a szinonima. Rokon­­forgalmakat, rokontémákat so­rol, azonos vagy egymástól csak kicsinykét eltérő műfajo­kat, majd nyájasan felkínál­­ja: válasszatok. Elfelejtené, hogy azonos dolgok közül édesmindegy, melyiket vá­lasztja; egyformán jól vagy egyformán rosszul jár az em­ber? Aki bolondságokkal sze­retné tölteni a hétvégét, mert úgy tartja, a habókos mulat­ságok felüdítik, fanyalog, ha egy francia és egy magyar művészi film közül választhat magának. Megtréfált bennün­ket az év utolsó estéjén is legutóbb. No, nem azzal, amit mondott, azt nem is bántuk volna. Rosszindulatú tréfa volt az, ismét nagylelkűségével jár­hatott pórul az ember: nagy­operett és nagy kabaré közül engedte, hogy válasszunk, mintha nem tudná, rendsze­rint azok szívlelik az operet­tet is, akiknek nincsenek íz­lésbeli ellenvetései, ha olcsó kabarétréfákkal kell búcsúz­ni az óévtől. Kajánságainak, csélcsapsá­­gainak, huncutságainak se sze­ri se száma. Folytatásos mesét reméltet. Truffaut-ról és mű­vészetéről például, de a mese félbemarad, mielőtt az igazi szépségek és valódi értékek előkerülnének. Különös cí­mekkel, beajánlásokkal fel­csigázza az érdeklődést, éber­ré teszi a figyelmet, s vala­mi sosem látott, sosem hallott csapnivalóságot produkál. Kuncogva memóriazavarba kergeti az embert. Bemutatja Jean-Pierre Léaud-t, mint a már emlegtett filmrendező, Truffaut ízig-vérig mai hősét, majd néhány nap múlva a feledhetetlen arcú fiatalem­bert Flaubert ódon hőseként vezeti elénk.­­ Igaz, jó tulajdonságai is vannak szép számmal. Nem volna illendő megfeled­kezni azokról sem, ha már hibáit és csintalanságait emle­getjük. Gyorsan és megbízha­tóan szállítja a világ minden hírét, adatait, képekkel, ma­gyarázatokkal kommentálva. Utánajár olyan eseményeknek is — földön, égen, víz alatt —, amelyeknek mi magunk soha nem mehetnénk utána. Igaz, híreik egy részéről ki­derül: pletyka. Ám az ves­se rá az első követ, aki nem hallgat szívesen egy kis plety­kálkodást közeli és távoli is­merőseiről és ismeretlenjeiről. Megmagyarázza a megmagya­­rázhatatlant, neveli, tanítja a gyermekeket, és vendégül hoz olyan világhírességeket is, akik­kel — estéli vendégünk köz­benjárása nélkül — soha nem ülhetnénk tete-á-tete, bizal­mas csevegésre. No és erényei közé tartozik, hogy mindig kész önmaga megváltoztatá­sára. Ígéri, ígéri, hogy ked­vünk szerint formálja jelle­mét, csak mondjuk el bátran, milyennek szeretnénk látni. Addig-addig morgolódtunk félhangosan és hangosan, hogy újabban milyen sokat oktat bennünket felnőtteket, s még a vasárnap délutánokat is a komoly tudományos előadá­soknak szenteli, a csillagászat­nak áldoztatja velünk is a kedves semmittevés óráit, hogy most végre csakugyan komolyan fontolóra vette vál­tozását. Csakhogy milyennek kellene is lennie kinek-kinek a kedve szerint?­­ Jómagam akkor örül­nék igazán a jöttének, ha felhagyna nagyképűsködé­sével. Tudományról, tanulás­ról, közművelődésről egyaránt kedélyes egyszerűséggel szól­na. Vasárnap délutánra a könnyed stílusú ismeretter­jesztést hagyná, afféle mun­kákat, mint A tenger titkai című francia sorozat volt, s amilyennek most egy ugyan­csak francia művészettörténe­ti filmsorozat ígérkezik. Nem bánnám, ha megfiatalodna, s maga is többet foglalkoznék az ifjúsággal. Beszélne róluk és velük, de nem éjfél előtt néhány perccel, amikorra min­den egészséges fiatalt ágyba dönt már az egész napos iz­gés-mozgás, tanulás, sportolás utáni fáradtság. Dicsérném, ha nem csupán izmaink frisseségére ügyelne napi ötperces testedzés árán, hanem legalább ennyi időt szárna a tornapercekéhez ha­sonlóan figyelemre méltó idő­­pontban az anyanyelvi kész­ségek edzésére is. Mostanában ha a szép magyar beszédről ejt szót, a kutya sem törődik vele, fürdik, vacsorázik a csa­lád apraja-nagyja. Őszintén sajnálnám, ha családi maga­zinját, a Családi kört mind­megannyi pedagógiai és szer­kesztési baklövésével együtt, eldugná a kevesebbek számára elérhető második programjá­ba Ugyan hogyan nevelnék azokon a tájakon cseperedő, kamaszodó csemetéiket a szü­lők, ahová ily módon nem jutnának el Hanschburg pro­fesszor nevelési jótanácsai ? Legalább ennyire bosszantana, ha nem változtatna azon a szokásán, hogy a vidéki szín­házait előadásairól csak bizo­nyos tájegységek lakói számá­ra sugároz felvételeket. Vál­tozatlanul fintorognék, ha csi­­nálmányvetélkedőit közkedvelt témái előtt igyekeznék nép­szerűvé tenni. A hét népszerű­ségét ildomtalan volna például a Játék a betűkkel népsze­rűsítésére felhasználni, össz­népinek szánt rendezvényeit, mint amilyennek az idén ta­­vasszal-nyáron az újabb kar­­mestervetélkedő és a nyári dalfesztivál ígérkezik, elengedő lenne csak a döntő perceiben fő műsoridőben sugározni. Az elődöntőket, zsűricsatározáso­­kat tekintse meg este tíz után a második műsorban az, aki erre kíváncsi. És szeretnék sok kisfilmet látni a nagyvilágból, krokodi­lokkal, csúszómászókkal vagy azok nélkül, nemcsak kedden­ként, hanem a hét más estéin is. De nem egy tucatba kötve mindahányat, amiket a leg­utóbbi filmbörzéken vásárolni lehetett, hogy a negyediknél már felejtsem az elsőt, hanem, módjával, mértékkel adagol­­tan. Eltekintenék attól, hogy szombat esténként minden­áron mulattatni akar talmi­val, vacakkal, ósdival; helyet­tük el-elnéznék — hallgatnék valami szépet, kellemeset de­rűset, filmsorozatot, művészi­­filmet, koncertet képzőművé­szeti híradást, még a jogi ese­teket is, legalább a valódi vá­lasztás lehetőségével élve. Estéli vendégünket ezekkel a változásokkal fogadnám min­dennap szívesen. Lőcsei Gabriella

Next