Magyar Nemzet, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-01 / 50. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Özönvíz szerdán kórházban játszódik, még­sem szokványosan megható­­érzelmes kórházi történet Vé­szi Endre új hangjátéka. Nem is történet a szó igazi értel­mében, hiszen semmi sem mozdul el, fejlődik ki, vagy ütközik össze benne, nincs hagyományos cselekménye, de még az is ritkán fordul elő, hogy szereplői kontaktusba kerüljenek egymással. Lírai állapotrajznak, pszichológiai helyzetjelentésnek nevezném inkább ezt a hangjátékot, melyben az író azzal kísérle­tezik, lehetséges-e a látható világban végbemenő történés­mek helyett a szereplők belső világának, hangulat- és ke­délyhullámzásának, öngyötrő töprengésének és elképzelt­ tet­teinek bemutatásával feszültsé­get kelteni és fenntartani? Egy szerdai látogatási nap át­lageseményei, a látogatók ára­data, a zuhogó eső, a foglalt kórház­­telefon, a nővér zsör­­tölődése teremti meg a hátte­ret a két, látogató nélkül ma­radt beteg: a mérnök és a színész belső monológjaihoz, melyek valamiképpen, noha csak gondolatban peregnek, mégis felelnek egymásnak, kiegészítik, ellenpontozzák, folytatják a másikat, sajátos módon egymásra fényképeződ­­nek. A külvilág groteszkül áb­rázolt motívumai éppen csak beszűrődnek a két, önmagával elfoglalt ember tudatába s az önigazolás, a sértődöttség, a reménykedés, a harag, a kiáb­rándulás újabb hullámait in­dítják el. Az író gazdag és fölényes életismerete finom megfigye­lések sorában realizálódik; erős atmoszférát teremt, jel­legzetes figurákat néhány váz­latos vonással is plasztikussá tud formálni. Főbb szereplői­nek gondolatait azonban oly­kor mintha túlságosan stilizál­ná, a hihetőnél intellektuáli­­sabbra fogalmazná. Mesteri mutatvány, ahogy a darab túl­nyomó részében, pusztán a fel­ötlő gondolatok, az önmaguk­kal perlő indulatok segítségé­vel drámaivá teszi a hagyo­mányos értelemben drámaia­­san, mert statikus helyzeteket, sajnálatos módon azonban épp a mű befejezéséhez köze­ledve kell mind erősebben érzékelnünk, hogy a szituációk pusztán önindukcióra alapo­zott feszültsége előbb zuhanni kezd, majd szinte teljesen ki­fullad. A csak a szereplők tudatá­ban jelentkező s eszerint el­torzult, valamint a valóságos világ egymásra kopírozódó hangjai között Barlay Gusztáv rendezése érzékeny egyensúlyt teremtett, éles határvonalat húzott. Színészvezetői munká­ja kitűnően érvényesült Básti Lajos és Velenczei István pontosan fölépített belső mo­nológjainak kidolgozásában, de stílustörésben, félreértel­mezésben is tetten érhető Föl­di Teri alakítását tekintve, aki a nővért nem a lírai hangokat ellenpontozó groteszk figurává, hanem a betegekkel visszata­szítóan embertelen, ön­leleplező karikatúrává formálta. Egy bizottsággal több? Legnehezebb a dolgokon változtatni. A változtatás lát­szatát kelteni már lényegesen könnyebb. Leghamarabb s egyben a legkisebb erőfeszí­téssel úgy teremthető meg ez a látszat, ha bizottságot ho­zunk létre. Egy bizottságnak, bármiről legyen is szó, idő kell hozzá, hogy felmérje a teen­dőket (akkor is, ha mások, már fölmérték), valamint megfontolás tárgyává tegye az intézkedések módját, formáját. Ez az idő haladékot jelent, melynek tartama alatt nincs helye sürgető okvetetlenkedés­­nek. Ha az idő eltelt anélkül, hogy a bizottság tapodtat is előbbre lépett volna, még min­dig hivatkozhat tőle független körülményekre, majd szép csöndben feloszlik s némi ki­várás után megint lehet új bi­zottságot alapítani, természe­tesen vadonatúj elnevezéssel. Ki ne tapasztalná, hogy éle­tünk különböző területein gyakran esik meg ilyesmi? Meglehetősen indokolt tehát, ha bizottságok alakulásáról hallva előbb gyanakodni kez­dünk s csak azután ébred ben­nünk némi reménység: hátha itt, ekkor, az adott ügyben, kivételesen minden másképp lesz? Efféle vegyes érzelmek vezé­relték Kapusi Rózsát is, aki riportjában annak járt utána, vajon a vállalati közművelődé­si bizottságok nemrég történt megalakulása pusztán formális teljesítését jelenti-e a közmű­velődési törvény utasításának, vagy ténylegesen tevékenyke­dő, szükséges és hasznos szer­vek jöttek-e létre? Őrjáratá­nak tanúsága szerint ez a kér­dés még eldöntetlen. A lehető­ség adva van mindkét kifej­lethez; ezek a bizottságok is válhatnak az egyhelyben­ to­­porgás fedőszerveivé, de arra is kaptak komoly esélyt (komo­lyabbat, mint eddig bármikor!), hogy konkrét intézkedésekkel mozdítsák ki a holtpontról a rájuk bízott ügyeket. A legfelsőbb szintű vezetők részvétele a vállalati bizottsá­gok munkájában arra minden­képpen jó lehet, hogy akik ed­dig nem tették, most kénysze­rüljenek immár tudomásul venni a közművelődés gondjait, s ezeket többé ne kezelhes­sék (sem személyi, sem tárgyi, sem anyagi feltételek szem­pontjából), huszadrangú kér­désként. Egyelőre, legalábbis a megkérdezett vállalatokra vonatkozóan kételyeket éb­reszt, hogy a bizottságok ismét a már sokszor felmért igények újrafelmérésével, az elvi szin­ten sokszor megfogalmazott teendők újrafogalmazásával bíbelődnek. Általánosságban mindenütt papnál világosab­ban látják, mit kellene, mit szeretnének, mit fognak majd egyszer csinálni — de csakis jövőidőket és feltételes módo­kat hallottunk, s kivételképpen sem azt, hogy mi történt meg már eddig is? Holott, ha nem erre összpontosítják energiáju­kat, a mostani időszakra is úgy fogunk visszagondolni, mint amikor csak „egy bizottsággal több” működött mindenütt. Iskolarádió A tömegkommunikációs fel­nőttoktatás gyakran követi el azt a hibát, hogy érett korú hallgatóit kissé száraz és egy­hangú tudásanyaggal árasztja el. Felnőttnek tekinti diákjait az Iskolarádió is, de egészen más értelemben. Bátran épít önálló gondolkodásukra, kom­­binatív készségükre, merészen mozgatja fantáziájukat. Megle­pő, érdekes és máris eredmé­nyesnek mondható kísérletek zajlanak műhelyében. Balogh Jenő festőművész például szinte a lehetetlensé­get kísérti havonta egyszer su­gárzott műsorában, amely lát­ni és érteni tanítja a képzőmű­vészeti stílusokat. Egy saját­­szerűleg auditív közegben a vi­zuális kultúráért teszi a lehet­séges legtöbbet, amikor plasz­tikus, pontos, a látványt ér­zékletesen felidéző és megha­tározó magyarázataival, vala­mint a segítségül hívott irodal­mi és kultúrhistóriai dokumen­tumokkal egy-egy kor festésze­tének, szobrászaténak, építé­szetének jellegzetességeit, s ezeknek a kor társadalmi vi­szonyaitól való függését, visz­­szahatását teszi elképzelhetővé a diákok számára. Kása Erzsébet szociológus és Gáspár Sarolta riporter a csa­ládi életről szóló osztályfőnöki órát változtatta nehéz és bo­nyolult társadalmi problémák izgalmas vitafórumává, egyút­tal alkalmi felméréssé és egy megoldási kísérlet terepévé. Hogy milyen a jó és a rossz család, mitől lehet szocialista a szocialista család -, erre a har­madikos, negyedikes gimnazis­ták érthető módon saját ta­pasztalataik alapján próbáltak válaszolni. Sorsok villantak fel egy-egy megfogalmazás mö­gött; ki-ki nyilván azt utasítja el, amitől ő maga, vagy kör­nyezete szenved. A hierarchiá­ra épülő, gyakorta csak érde­kek, s nem érzelmi szálak ál­tal összetartott, régi típusú család riasztóan idegen e most felnövő nemzedék számára; őszintébb, egyszerűbb, közös­ségibb, demokratikusabb életet képzelnek el maguknak. Szá­jukba rágott, didaktikus téte­lek nélkül tisztul ki világképük az ilyen órák során, s bár az Iskolarádió adásainak ez nem elsődleges célja, az érettebb korú hallgató is élményt kap, szívesen ül vissza a képzelt is­kolapadba, ha ennyi lelemény­nyel, ilyen megalapozott kísér­letezőkedvvel oktatják. Nyerges András _Ma©a:.\::::zot. Moszkvai tudósítónk telexjelentése Találkozás a „Letatlinnal" A moszkvai Herzen utcában az irodalmárok központi háza adott helyet az elmúlt napok­ban egy, megszokottól eltérő kiállításnak. A hagyományos­tól elütő volt a kiállítás ren­dezése is, méltóan az életmű­höz. Fémtraverzekre erősített vitrinekben újságkivágások, hatalmas fotómontázsok, mo­dellek, rajzok, hétköznapi használati tárgyak, festmények váltogatják egymást. A kivite­lezés miliőjének és a célsze­rűen kiválasztott kiállítási tár­gyaknak köszönhetően, a be­mutatóterem kis mérete elle­nére is sikerült, legalábbis ke­resztmetszetet adni Vlagyimir Tatlin munkásságának. Század eleji kiállítási plakátok, fény­képek, újságok, színházi pros­pektusok, a penzai képző­­művészeti iskola 1909-ből szár­mazó végbizonyítványa idézi fel azt a kort, mintegy beve­zetőként, amelyben az orosz­szovjet avantgarde­r kiemel­kedő alakja elindult a hagyo­mányokkal szakítani kívánó, mindig újat kereső életpályá­ján. Vlagyimir Tatlin 1885-ben született. Részvevője volt és egyik legaktívabb irányítója annak a kornak, amely a forradalom éveiben a konst­ruktivizmussal alapvető válto­zást indított el a képző- és ipar­művészetben. Hasonló jelentő­ségűt ahhoz, amelyet a színház világában Sztanyiszlavszkij és Mejerhold, a filmművészetben pedig Eizenstein neve fémjel­zett. Tatlin így egyik szerve­zője és tanára is volt az 1918- ban Pétervárott és Moszkvá­ban létesített felsőfokú művé­szeti technikai műhelyeknek, a VHUTEMASZ-nak , az „orosz Bauhausnak”. A moszkvai kiállítás egyik fő erénye éppen az, hogy érzé­kelteti a forradalom nagy művésznemzedékéhez tartozó Tatlin hihetetlen sokoldalúsá­gát. Ezzel egyben felvillantja a kor szinte példa nélküli alkotói pezsgését, a szerteága­zó kísérletezőkedvet. S a ki­állítási tárgyak meggyőző bi­zonyítékai annak is, hogy nem öncélú formalizmus vezérelte Tatlint. Kiemelkedő kortársai­hoz hasonlóan a konstrukti­vizmussal társadalmilag köz­vetlenül hasznos tevékenysé­get kívánt végezni, művészeti tevékenységével közelíteni a termelés technikájához. A teremben először a képző­művész Tallin mutatkozik be. Egyik példaképének Picassót tartotta. Akttanulmányok, fest­mények, a tatlini „kontra­reliefek” követik egymást, majd meglepő kontrasztként szabásminták, fényképtablók illusztrálják az alkotó elkép­zelését a forradalom emberé­nek célszerű ruhaviseletéről. Jelen van az „ipari formater­vező” is, világos vonalvezetésű székkel, teáskannával, cukor­tartóval, sőt gitárral. Mindez keveredik Tatlin rendkívül termékeny színházi munkássá­gával, díszlet- és különösen gazdag kosztümtervével. A századelőről csakúgy, mint a negyvenes évekből. A kiállított tárgyak tanúsága szerint a művész gyakorlatilag haláláig, 1953-ig hű maradt a színház­hoz. És ugyancsak jelen van a konstruktőr Tatlin, világ­hírnevet, illetve bírálói részé­ről különcködés és formaliz­mus bélyegét kiváltó alkotá­saival, így a III. Internacio­­r­álé emlékműterve, amely so­hasem készült el. Igaz, nagy léptékű fa modelljét Lenin­­grádban annak idején egy fel­vonuláson bemutatták. A s tat­lini „torony” spirálvonalban felfelé törő külső váza — mi­ként egyik kritikusa írta — a technikai fejlődésbe vetett op­timizmusról tanúskodik. S végül a nem kevésbé vi­lághíres „Letatlin” — az orosz „repülni” szó és a művész ne­vének összetételéből — ez a repülő alkotmány. Ez az áram­vonalas madártestet megfor­máló fa konstrukció a légben úszás ikarusi vágyát fejezte ki a húszas években. Kortársa, Mácza János 1935-ben írt, kéz­iratban fennmaradt tanul­mánycikkében (amikor — Mácza szavaival — Tatlin neve már „ijesztővé változott, ben­ne koncentrálódott mindaz, amit a művészetben negatív­nak volt szokás nevezni”) a „Letatlin”-ről egyebek között megállapította: „Alkotója arra törekedett, hogy megtalálja a modern technikai fejlődésben az új, sajátos szépséget, ösz­­szekösse a ••■standard dolgok" fogalmát a szépség fogalmával, annak a szépségnek a fogal­mával, amelyet csak az ••egye­di művek« értékének tartot­tak.” A Lityeraturnaja Gazdában most Galanov a kiállításról ír­va feleleveníti többszöri talál­kozását Tatimnál. „Hitt ötle­tében. Még a »Letatlin" ki­próbálásának kudarca (vagy félkudarca) után is az volt a meggyőződése, hogy az ember izomereje segítségével­­fel­emelkedhet a levegőbe. A ••Le­tatlin­" a repülést szimbolizál­ta. Élt benne az erő, az ele­gancia, lendület, lengés és a forma szigorú arányosságának csodálatos érzékelése.” Lovas Gyula NAPLÓ I ■Mdreft,si A Bolgár Komszomol köz­ponti bizottságának irodalmi és művészeti folyóirata, a Plusz februári számában interjút kö­zöl Pozsgay Imre kulturális miniszterrel. Foglalkozik a mi­niszter a két társadalmi rend­szer békés egymás mellett élé­séből fakadó kulturális felada­tokkal és a magyar—bolgár kulturális együttműködéssel, amelynek eredményeiről meg­elégedéssel szól. Berlinben a Köztársasági Palotában hangversennyel fe­jeződött be a berlini nemzet­közi zenei biennále. A záró hangversenyen a lipcsei rádió szimfonikus zenekara Szőllö­­sy András modern zenekari művét mutatta be, Herbert Kegel vezényletével. A bien­nále koncertjein százötven modern zenekari művet mu­tattak be, ezek közül tizenki­lenc most először szerepelt nyilvánosság előtt. • Garai Gábornak, az írószö­vetség főtitkárának vezetésé­vel hétfőn delegáció utazott Szófiába, a bolgár—magyar irodalmi vegyes bizottság ta­nácskozására.­ Hetven éve, 1907. március 1-én nyílt meg az akkori Teréz körút II. sz. alatt az első magyar iro­dalmi kabaré, a Bonbonniére. Programjában azt hirdette, hogy nem egyszerűen szórakoztatni akarja a közönséget, hanem iro­dalmi igénnyel és művészeti mér­cét is megálló zenével szórakoz­tatni. A megnyitó műsor prológu­sát Molnár Ferenc írta, a szerzők között olyan neveket találni, mit Bród­y Sándor, Gábor Andor, Hel­­tai Jenő, Szén Ernő. Népszerű előadó volt Somla­y Artúr, a san­zonénekesnők közül pedig Med­­gyaszay Vilma, László Rózsi és Németh Juliska. A konferanszié Nagy Endre volt, s hamarosan a kabaré igazgatója is lett. (sz. j.) Március első heteiben ber­lini barátsági és kulturális na­pokat rendeznek Budapesten. Március 10-től a Budapesti Történeti Múzeumban Berlin, az NDK fővárosa címmel ki­állítás látható. A Camerata Musica, a berlini Komische Oper kamarazenekara már­cius 10-én és 11-én tart kon­certet az Akadémia Országház utcai kongresszusi termében. Március 12-én a Pataky István művelődési házban, 13-án pe­dig a Fővárosi Művelődési Házban tart előadást fél hét órai kezdettel a „49-es évjá­rat" nevű berlini politikai song-együttes. ca A csepeli képzőművészek ta­vaszi tárlatát ma délután öt órakor nyitják meg a Csepel Galériában. Tizenkilenc kép­zőművész állítja ki műveit. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaházi Pop­pea megkoronázása (Kerner Kéri, 7.) (7). — Nemzeti Színház IX. Richárd (7). — Madách Színház: Csillag a máglyán (7). — Madách Kamara Színház: A házasság­szerző (7). — Fővárosi Operett­színház: Cigányszerelem (7). — József Attila Színház: Egy lócsi­­szár virágvasárnapja (7- béli. l.) (7). — Thána Színház: A­ Pro­­métheusz-rejtély (7). — Mikrosz­kóp Színpad: A BM Klubban: fél 6 és fél 9. — Radnóti Színpad: Mikszáth különös házassága (7). — Ódry Színpad: Az állam én va­gyok (az Operettszínház vendég­játéka: fél 8). — Vidám Színpad: Egy király Párizsban (fél 8). — Zeneakadémia: A Tátrai-vonós­négyes koncertje (Beethoven-es­­tek 1.) (fél 8) — Budapesti Gyer­­mekszínház: Három testőr (7). — Állami Bábszínház: (Jókai tér 10) János vitéz (de. 10). — Kamara Varieté: Nincsen múzsa, tövis nél­kül fél 6 és 8). Rövid tartalom és szereplő­lista a Pesti Műsorban. .Kedd, 1977. március . Mikszáth különös házassága Görgey Gábor játéka a Radnóti Színpadon A mikszáthi mű is írói sze­mélyiség finom, s okos értel­mezője, Tamás István, az író születésének 125. évfordulóját köszöntendő, így fejezte be cikkét a Népszabadságban: „Jobb tőle olvasni, mint róla.” Ami magyarán annyit jelent, hogy a mikszáthi művet eddig képtelen volt fölélni a róla szóló Mikszáth-irodalom. A Mikszáth-irodalom folytatásá­nak voltunk tanúi, nézői a minap a Radnóti Színpadon, ahol Görgey Gábor Mikszáth különös házassága című két­részes naplójátékát mutatták be. Ebben a kamarajátékban, amelyet szerzője naplójáték­nak nevez, a „jobb tőle olvas­ni, mint róla” fogalmazásbeli találatát Görgey Gábor sajá­tos formában fejleszti tovább. Tőle idéz s róla ír. Olyan játé­kot teremt, amely teli van tűzdelve megcáfolhatatlanul hiteles Mikszáth-levelekkel, Mikszáth-anekdotákkal Mik­­száth-trouvaille-okkal, Mik­­száthnétól való naplórészletek­kel, tehát eredeti Mikszáth­­szövegekkel. Amit Mikszáthtól idéz, igaz, amit a kamarajátékban Mik­száth különös házasságáról el­beszél, az is az, de a játék­keret, amelyen belül mindezt a néző elé tárja, nem igaz. Mikszáth házassága irodal­munknak nagyon szép szerel­mi regénye. A nem-dzsentri Mikszáth megszöktette a ba­lassagyarmati járási szolgabíró nemeskisasszony lányát, Mauks Ilonát, titokban esküdött meg vele Budapesten, s kétévi há­zasság után, mert a kezdő író és újságíró a jómódhoz szo­kott földbirtokoslányt eltartani képtelen volt, azzal a füllen­téssel vált el tőle, hogy mást szeret. Inkább vállalta a nagy jellemezőre valló kegyes ha­zugságot, mint azt, hogy a nyomorba magával rántsa fe­leségét. S hét évre rá a jó jö­vedelmű és már országos hírű író bevallja, hogy soha mást nem szeretett, és újra megkéri és elveszi Mauks Ilonát. A kamarajáték lényege, alapja. Mikszáth különös, ket­tős házassága tehát igaz, csak az nem az, ahogyan Görgey Gábor mindezt elbeszéli. A kétrészes játék, a kétszemélyes kamarajáték során Mikszáthné emlékiratait írja s az író eh­hez az emlékíráshoz fűz meg­jegyzéseket. Mikszáth 1910- ben halt meg, s Mikszáth Kálmánná Visszaemlékezései 1922-ben jelentek meg. A ke­retjáték tehát kitalálás, me­rész fölfedezés, a lehetetlenség megkísértése, s mint ilyen, nem igaz. Életadatok szerint, irodalomtörténetileg nem igaz. E hallatlanul finom kamara­játék írói alapjainak a kriti­kájában még tovább merész­kedem. Mikszáth írta volt, hogy „költött dolgokhoz a re­gényekben nem szabad élő embereket állítani” s „élő em­berekre az újságokban nem szabad költött dolgokat fel­tűzdelni”. De ne annak a Mik­­száth-idézetnek a pengéjét for­gassuk, amelynek éle könnyen megsérthetné a szerző Görgey Gábort. Keressünk ki egy má­sik Mikszáth-idézetet, amely nemhogy sérti, hanem egyene­sen fölmenti a szerzőnek azt a kísérletét, amellyel valósá­gos emberekre költött dolgo­kat tűzdelt föl. Mikszáth a Különös házas­ság című műve folytatásos közlése közben egyre-másra kapta az olvasói leveleket, hogy ez kérem, nem így, ha­nem úgy történt. Ilyen leve­lekre válaszolva írta Mikszáth azt, hogy egy történetnek min­dig igaznak kell lennie, ha jóravaló író beszéli el. Csak­hogy nem úgy, ahogyan meg­történt, hanem csak úgy, aho­gyan megtörténhetett volna. Nem a „megtörtént” fagyos, de hiteles igazságát, hanem a „megtörténhetett volna” kép­zeletjátékát, művészi igazsá­gát kereste és fejezte ki Mik­száth. Görgey Gábor sem tett mást. Való helyett a valóság égi má­sát, irodalomtörténeti mérics­­kélés helyett a művészi igaz­ság fényét lobbantva föl. Mik­száthi értelmezésben jóravaló íróként viselkedett tehát. Egy kis semmiség voltaképp a darab. A kétrészes játékban Mikszáthné — Győry Francis­­ka — és Mikszáth — Körmen­di János — jár-kel a színpa­don, beszélgetnek, zsörtölőd­nek, az asszony tűnt időket idézget, Mikszáth meg nem­igen szeret mindenre emlékez­ni, Mikszáth kimegy, Mikszáth bejön, Mikszáth a parlament­ből érkezik, Mikszáth térdeit fájlalja, Mikszáthné megkene­­geti, Mikszáthnénak emlékírá­sa fogalmazása közben anya­nyelvi és helyesírási gondjai vannak, Mikszáth helyesbíi, nem mindig helyesen, kétszer is a színpad előterébe lépnek, elrebegik az igen­t — ilyesmik történnek. Egy kis semmiség. Görgeynek az a telitalálata, hogy ebben a semmiben ben­ne van a minden. De hogyan is állíthatok olyan lehetetlen­séget, hogy a semmiben a minden benne van? Ezt meg kell magyarázni. Ebben a látszólag kedves, finom kis semmiségben benne van a kor,­a légköre, a teljes mikszáthi világ, a pipafüst bodorodása és az elme kese­rűsége, benne van a különös mikszáthi házasság története és a Tiszák világa, Mikszáth véleménycseréi és néha titkolt, de kemény véleménye kor­szakáról, benne van a mikszá­thi alkat, a mikszáthi derű, a mikszáthi fény, a mikszáthi elborulás, a mikszáthi játék; benne van az, hogy itt a ha­talom oldaláról mondták el a hatalomról a legderűsebbet s a legkeservesebbet — benne van az­ a különös csoda, hogy a Tiszák kártyapartnere látott ebben az országban a legvilá­gosabban. Ismerem a Mikszáth-irodal­­mat, bejártam a mikszáthi tá­jakat Horpácstól Alsószklabo­­nyáig, végigkutattam Méreiné Juhász Margit hallatlanul lel­kiismeretes munkáját, amely­­lyel a félig már pusztulás­nak indult Mikszáth-levelezést megmentette, átböngésztem a kritikai Mikszáth-kiadás óriási jegyzetanyagát valamikor. Gör­gey Gábor nem válogathatott volna jobb ösztönnel, fino­mabb ízléssel, szerencsésebb kézzel, mint ahogyan tette. Az óriási anekdotakincsből, a levelezésből, a Mikszáthné visszaemlékezéseiből hajszál pontosan azt az idézetet, tör­ténetet, levéltöredéket, vallo­mást választotta ki, amely el­mondja az egészet, a mindent. A játék azzal kezdődik, hogy Mikszáthné a visszaemlékezé­seit írja, de megakad, mert nem tudja, egy vagy két k-val írják-e az örökké szót? Kéz­nél van a kor legnagyobb író­ja, szinte karnyújtásnyira tő­le. S Mikszáthtól kérdezi meg. Mikszáth felel: két k-val kell írni. S a második felvonás­ban Mikszáthné megint za­varban van: hogyan kell he­lyesen írni a papagáj­t? Megint a legnagyobbhoz for­dul : ly-nal, feleli Mikszáth, ez­úttal nem helyesen. S a helyes és helytelen felelet közti idő­ben beszéli el Görgey Gábor a magyar irodalom egyik leg­szebb szerelmét, de anélkül, hogy ezt bárhol is kimondaná. Az egész darabra ez a finom visszafogottság, az okos ízlés, a határok helyes megvonása, az arányok tisztelete a jellem­ző. Görgey felbont benne s bevallottan összekavar eltűnt időt, s ezt a lehetetlenséget a rendező Bencze Zsuzsa és a két szereplő, Győry Fran­ciska és Körmendi János az­zal tetézi meg, hogy egy-egy mozdulattal, a rendezés pedig egy-egy fényváltással külön idősíkot, más-más életszakaszt teremt. A fényhatás, Bíró At­tila kísérő zenéje, Körmendi egy-egy belépése. Győry Fran­ciska egy-egy szava, fintora, a hang kissé más színe elhiteti azt, hogy amit az imént mon­dott, az két évvel ezelőtt tör­tént, amit most mond, az két, három, öt évvel azután törté­nik. Nem igaz, hogy Mikszáth 1910-ben meghalt. Nem igaz, hogy Mauks Ilona csak 1922- ben tette közzé emlékezéseit. Nem igaz, hogy már régen kint vannak a kakukkfüves temetőben. Nem igaz, hogy elenyésztek, mert itt állnak, beszélgetnek, zsörtölődnek a Radnóti Színpadon, ahol a pipafüst, a szivarfüst mögött Mikszáth azon töri a fejét, hogy — ha úgy adódna — harmadszor is csak Mauks Ilonát fogja majd elvenni. Ruffy Péter

Next