Magyar Nemzet, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-01 / 50. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT Özönvíz szerdán kórházban játszódik, mégsem szokványosan meghatóérzelmes kórházi történet Vészi Endre új hangjátéka. Nem is történet a szó igazi értelmében, hiszen semmi sem mozdul el, fejlődik ki, vagy ütközik össze benne, nincs hagyományos cselekménye, de még az is ritkán fordul elő, hogy szereplői kontaktusba kerüljenek egymással. Lírai állapotrajznak, pszichológiai helyzetjelentésnek nevezném inkább ezt a hangjátékot, melyben az író azzal kísérletezik, lehetséges-e a látható világban végbemenő történésmek helyett a szereplők belső világának, hangulat- és kedélyhullámzásának, öngyötrő töprengésének és elképzelt tetteinek bemutatásával feszültséget kelteni és fenntartani? Egy szerdai látogatási nap átlageseményei, a látogatók áradata, a zuhogó eső, a foglalt kórháztelefon, a nővér zsörtölődése teremti meg a hátteret a két, látogató nélkül maradt beteg: a mérnök és a színész belső monológjaihoz, melyek valamiképpen, noha csak gondolatban peregnek, mégis felelnek egymásnak, kiegészítik, ellenpontozzák, folytatják a másikat, sajátos módon egymásra fényképeződnek. A külvilág groteszkül ábrázolt motívumai éppen csak beszűrődnek a két, önmagával elfoglalt ember tudatába s az önigazolás, a sértődöttség, a reménykedés, a harag, a kiábrándulás újabb hullámait indítják el. Az író gazdag és fölényes életismerete finom megfigyelések sorában realizálódik; erős atmoszférát teremt, jellegzetes figurákat néhány vázlatos vonással is plasztikussá tud formálni. Főbb szereplőinek gondolatait azonban olykor mintha túlságosan stilizálná, a hihetőnél intellektuálisabbra fogalmazná. Mesteri mutatvány, ahogy a darab túlnyomó részében, pusztán a felötlő gondolatok, az önmagukkal perlő indulatok segítségével drámaivá teszi a hagyományos értelemben drámaiasan, mert statikus helyzeteket, sajnálatos módon azonban épp a mű befejezéséhez közeledve kell mind erősebben érzékelnünk, hogy a szituációk pusztán önindukcióra alapozott feszültsége előbb zuhanni kezd, majd szinte teljesen kifullad. A csak a szereplők tudatában jelentkező s eszerint eltorzult, valamint a valóságos világ egymásra kopírozódó hangjai között Barlay Gusztáv rendezése érzékeny egyensúlyt teremtett, éles határvonalat húzott. Színészvezetői munkája kitűnően érvényesült Básti Lajos és Velenczei István pontosan fölépített belső monológjainak kidolgozásában, de stílustörésben, félreértelmezésben is tetten érhető Földi Teri alakítását tekintve, aki a nővért nem a lírai hangokat ellenpontozó groteszk figurává, hanem a betegekkel visszataszítóan embertelen, önleleplező karikatúrává formálta. Egy bizottsággal több? Legnehezebb a dolgokon változtatni. A változtatás látszatát kelteni már lényegesen könnyebb. Leghamarabb s egyben a legkisebb erőfeszítéssel úgy teremthető meg ez a látszat, ha bizottságot hozunk létre. Egy bizottságnak, bármiről legyen is szó, idő kell hozzá, hogy felmérje a teendőket (akkor is, ha mások, már fölmérték), valamint megfontolás tárgyává tegye az intézkedések módját, formáját. Ez az idő haladékot jelent, melynek tartama alatt nincs helye sürgető okvetetlenkedésnek. Ha az idő eltelt anélkül, hogy a bizottság tapodtat is előbbre lépett volna, még mindig hivatkozhat tőle független körülményekre, majd szép csöndben feloszlik s némi kivárás után megint lehet új bizottságot alapítani, természetesen vadonatúj elnevezéssel. Ki ne tapasztalná, hogy életünk különböző területein gyakran esik meg ilyesmi? Meglehetősen indokolt tehát, ha bizottságok alakulásáról hallva előbb gyanakodni kezdünk s csak azután ébred bennünk némi reménység: hátha itt, ekkor, az adott ügyben, kivételesen minden másképp lesz? Efféle vegyes érzelmek vezérelték Kapusi Rózsát is, aki riportjában annak járt utána, vajon a vállalati közművelődési bizottságok nemrég történt megalakulása pusztán formális teljesítését jelenti-e a közművelődési törvény utasításának, vagy ténylegesen tevékenykedő, szükséges és hasznos szervek jöttek-e létre? Őrjáratának tanúsága szerint ez a kérdés még eldöntetlen. A lehetőség adva van mindkét kifejlethez; ezek a bizottságok is válhatnak az egyhelyben toporgás fedőszerveivé, de arra is kaptak komoly esélyt (komolyabbat, mint eddig bármikor!), hogy konkrét intézkedésekkel mozdítsák ki a holtpontról a rájuk bízott ügyeket. A legfelsőbb szintű vezetők részvétele a vállalati bizottságok munkájában arra mindenképpen jó lehet, hogy akik eddig nem tették, most kényszerüljenek immár tudomásul venni a közművelődés gondjait, s ezeket többé ne kezelhessék (sem személyi, sem tárgyi, sem anyagi feltételek szempontjából), huszadrangú kérdésként. Egyelőre, legalábbis a megkérdezett vállalatokra vonatkozóan kételyeket ébreszt, hogy a bizottságok ismét a már sokszor felmért igények újrafelmérésével, az elvi szinten sokszor megfogalmazott teendők újrafogalmazásával bíbelődnek. Általánosságban mindenütt papnál világosabban látják, mit kellene, mit szeretnének, mit fognak majd egyszer csinálni — de csakis jövőidőket és feltételes módokat hallottunk, s kivételképpen sem azt, hogy mi történt meg már eddig is? Holott, ha nem erre összpontosítják energiájukat, a mostani időszakra is úgy fogunk visszagondolni, mint amikor csak „egy bizottsággal több” működött mindenütt. Iskolarádió A tömegkommunikációs felnőttoktatás gyakran követi el azt a hibát, hogy érett korú hallgatóit kissé száraz és egyhangú tudásanyaggal árasztja el. Felnőttnek tekinti diákjait az Iskolarádió is, de egészen más értelemben. Bátran épít önálló gondolkodásukra, kombinatív készségükre, merészen mozgatja fantáziájukat. Meglepő, érdekes és máris eredményesnek mondható kísérletek zajlanak műhelyében. Balogh Jenő festőművész például szinte a lehetetlenséget kísérti havonta egyszer sugárzott műsorában, amely látni és érteni tanítja a képzőművészeti stílusokat. Egy sajátszerűleg auditív közegben a vizuális kultúráért teszi a lehetséges legtöbbet, amikor plasztikus, pontos, a látványt érzékletesen felidéző és meghatározó magyarázataival, valamint a segítségül hívott irodalmi és kultúrhistóriai dokumentumokkal egy-egy kor festészetének, szobrászaténak, építészetének jellegzetességeit, s ezeknek a kor társadalmi viszonyaitól való függését, viszszahatását teszi elképzelhetővé a diákok számára. Kása Erzsébet szociológus és Gáspár Sarolta riporter a családi életről szóló osztályfőnöki órát változtatta nehéz és bonyolult társadalmi problémák izgalmas vitafórumává, egyúttal alkalmi felméréssé és egy megoldási kísérlet terepévé. Hogy milyen a jó és a rossz család, mitől lehet szocialista a szocialista család -, erre a harmadikos, negyedikes gimnazisták érthető módon saját tapasztalataik alapján próbáltak válaszolni. Sorsok villantak fel egy-egy megfogalmazás mögött; ki-ki nyilván azt utasítja el, amitől ő maga, vagy környezete szenved. A hierarchiára épülő, gyakorta csak érdekek, s nem érzelmi szálak által összetartott, régi típusú család riasztóan idegen e most felnövő nemzedék számára; őszintébb, egyszerűbb, közösségibb, demokratikusabb életet képzelnek el maguknak. Szájukba rágott, didaktikus tételek nélkül tisztul ki világképük az ilyen órák során, s bár az Iskolarádió adásainak ez nem elsődleges célja, az érettebb korú hallgató is élményt kap, szívesen ül vissza a képzelt iskolapadba, ha ennyi leleménynyel, ilyen megalapozott kísérletezőkedvvel oktatják. Nyerges András _Ma©a:.\::::zot. Moszkvai tudósítónk telexjelentése Találkozás a „Letatlinnal" A moszkvai Herzen utcában az irodalmárok központi háza adott helyet az elmúlt napokban egy, megszokottól eltérő kiállításnak. A hagyományostól elütő volt a kiállítás rendezése is, méltóan az életműhöz. Fémtraverzekre erősített vitrinekben újságkivágások, hatalmas fotómontázsok, modellek, rajzok, hétköznapi használati tárgyak, festmények váltogatják egymást. A kivitelezés miliőjének és a célszerűen kiválasztott kiállítási tárgyaknak köszönhetően, a bemutatóterem kis mérete ellenére is sikerült, legalábbis keresztmetszetet adni Vlagyimir Tatlin munkásságának. Század eleji kiállítási plakátok, fényképek, újságok, színházi prospektusok, a penzai képzőművészeti iskola 1909-ből származó végbizonyítványa idézi fel azt a kort, mintegy bevezetőként, amelyben az oroszszovjet avantgarder kiemelkedő alakja elindult a hagyományokkal szakítani kívánó, mindig újat kereső életpályáján. Vlagyimir Tatlin 1885-ben született. Részvevője volt és egyik legaktívabb irányítója annak a kornak, amely a forradalom éveiben a konstruktivizmussal alapvető változást indított el a képző- és iparművészetben. Hasonló jelentőségűt ahhoz, amelyet a színház világában Sztanyiszlavszkij és Mejerhold, a filmművészetben pedig Eizenstein neve fémjelzett. Tatlin így egyik szervezője és tanára is volt az 1918- ban Pétervárott és Moszkvában létesített felsőfokú művészeti technikai műhelyeknek, a VHUTEMASZ-nak , az „orosz Bauhausnak”. A moszkvai kiállítás egyik fő erénye éppen az, hogy érzékelteti a forradalom nagy művésznemzedékéhez tartozó Tatlin hihetetlen sokoldalúságát. Ezzel egyben felvillantja a kor szinte példa nélküli alkotói pezsgését, a szerteágazó kísérletezőkedvet. S a kiállítási tárgyak meggyőző bizonyítékai annak is, hogy nem öncélú formalizmus vezérelte Tatlint. Kiemelkedő kortársaihoz hasonlóan a konstruktivizmussal társadalmilag közvetlenül hasznos tevékenységet kívánt végezni, művészeti tevékenységével közelíteni a termelés technikájához. A teremben először a képzőművész Tallin mutatkozik be. Egyik példaképének Picassót tartotta. Akttanulmányok, festmények, a tatlini „kontrareliefek” követik egymást, majd meglepő kontrasztként szabásminták, fényképtablók illusztrálják az alkotó elképzelését a forradalom emberének célszerű ruhaviseletéről. Jelen van az „ipari formatervező” is, világos vonalvezetésű székkel, teáskannával, cukortartóval, sőt gitárral. Mindez keveredik Tatlin rendkívül termékeny színházi munkásságával, díszlet- és különösen gazdag kosztümtervével. A századelőről csakúgy, mint a negyvenes évekből. A kiállított tárgyak tanúsága szerint a művész gyakorlatilag haláláig, 1953-ig hű maradt a színházhoz. És ugyancsak jelen van a konstruktőr Tatlin, világhírnevet, illetve bírálói részéről különcködés és formalizmus bélyegét kiváltó alkotásaival, így a III. Internaciorálé emlékműterve, amely sohasem készült el. Igaz, nagy léptékű fa modelljét Leningrádban annak idején egy felvonuláson bemutatták. A s tatlini „torony” spirálvonalban felfelé törő külső váza — miként egyik kritikusa írta — a technikai fejlődésbe vetett optimizmusról tanúskodik. S végül a nem kevésbé világhíres „Letatlin” — az orosz „repülni” szó és a művész nevének összetételéből — ez a repülő alkotmány. Ez az áramvonalas madártestet megformáló fa konstrukció a légben úszás ikarusi vágyát fejezte ki a húszas években. Kortársa, Mácza János 1935-ben írt, kéziratban fennmaradt tanulmánycikkében (amikor — Mácza szavaival — Tatlin neve már „ijesztővé változott, benne koncentrálódott mindaz, amit a művészetben negatívnak volt szokás nevezni”) a „Letatlin”-ről egyebek között megállapította: „Alkotója arra törekedett, hogy megtalálja a modern technikai fejlődésben az új, sajátos szépséget, öszszekösse a ••■standard dolgok" fogalmát a szépség fogalmával, annak a szépségnek a fogalmával, amelyet csak az ••egyedi művek« értékének tartottak.” A Lityeraturnaja Gazdában most Galanov a kiállításról írva feleleveníti többszöri találkozását Tatimnál. „Hitt ötletében. Még a »Letatlin" kipróbálásának kudarca (vagy félkudarca) után is az volt a meggyőződése, hogy az ember izomereje segítségévelfelemelkedhet a levegőbe. A ••Letatlin" a repülést szimbolizálta. Élt benne az erő, az elegancia, lendület, lengés és a forma szigorú arányosságának csodálatos érzékelése.” Lovas Gyula NAPLÓ I ■Mdreft,si A Bolgár Komszomol központi bizottságának irodalmi és művészeti folyóirata, a Plusz februári számában interjút közöl Pozsgay Imre kulturális miniszterrel. Foglalkozik a miniszter a két társadalmi rendszer békés egymás mellett éléséből fakadó kulturális feladatokkal és a magyar—bolgár kulturális együttműködéssel, amelynek eredményeiről megelégedéssel szól. Berlinben a Köztársasági Palotában hangversennyel fejeződött be a berlini nemzetközi zenei biennále. A záró hangversenyen a lipcsei rádió szimfonikus zenekara Szőllösy András modern zenekari művét mutatta be, Herbert Kegel vezényletével. A biennále koncertjein százötven modern zenekari művet mutattak be, ezek közül tizenkilenc most először szerepelt nyilvánosság előtt. • Garai Gábornak, az írószövetség főtitkárának vezetésével hétfőn delegáció utazott Szófiába, a bolgár—magyar irodalmi vegyes bizottság tanácskozására. Hetven éve, 1907. március 1-én nyílt meg az akkori Teréz körút II. sz. alatt az első magyar irodalmi kabaré, a Bonbonniére. Programjában azt hirdette, hogy nem egyszerűen szórakoztatni akarja a közönséget, hanem irodalmi igénnyel és művészeti mércét is megálló zenével szórakoztatni. A megnyitó műsor prológusát Molnár Ferenc írta, a szerzők között olyan neveket találni, mit Bródy Sándor, Gábor Andor, Heltai Jenő, Szén Ernő. Népszerű előadó volt Somlay Artúr, a sanzonénekesnők közül pedig Medgyaszay Vilma, László Rózsi és Németh Juliska. A konferanszié Nagy Endre volt, s hamarosan a kabaré igazgatója is lett. (sz. j.) Március első heteiben berlini barátsági és kulturális napokat rendeznek Budapesten. Március 10-től a Budapesti Történeti Múzeumban Berlin, az NDK fővárosa címmel kiállítás látható. A Camerata Musica, a berlini Komische Oper kamarazenekara március 10-én és 11-én tart koncertet az Akadémia Országház utcai kongresszusi termében. Március 12-én a Pataky István művelődési házban, 13-án pedig a Fővárosi Művelődési Házban tart előadást fél hét órai kezdettel a „49-es évjárat" nevű berlini politikai song-együttes. ca A csepeli képzőművészek tavaszi tárlatát ma délután öt órakor nyitják meg a Csepel Galériában. Tizenkilenc képzőművész állítja ki műveit. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaházi Poppea megkoronázása (Kerner Kéri, 7.) (7). — Nemzeti Színház IX. Richárd (7). — Madách Színház: Csillag a máglyán (7). — Madách Kamara Színház: A házasságszerző (7). — Fővárosi Operettszínház: Cigányszerelem (7). — József Attila Színház: Egy lócsiszár virágvasárnapja (7- béli. l.) (7). — Thána Színház: A Prométheusz-rejtély (7). — Mikroszkóp Színpad: A BM Klubban: fél 6 és fél 9. — Radnóti Színpad: Mikszáth különös házassága (7). — Ódry Színpad: Az állam én vagyok (az Operettszínház vendégjátéka: fél 8). — Vidám Színpad: Egy király Párizsban (fél 8). — Zeneakadémia: A Tátrai-vonósnégyes koncertje (Beethoven-estek 1.) (fél 8) — Budapesti Gyermekszínház: Három testőr (7). — Állami Bábszínház: (Jókai tér 10) János vitéz (de. 10). — Kamara Varieté: Nincsen múzsa, tövis nélkül fél 6 és 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. .Kedd, 1977. március . Mikszáth különös házassága Görgey Gábor játéka a Radnóti Színpadon A mikszáthi mű is írói személyiség finom, s okos értelmezője, Tamás István, az író születésének 125. évfordulóját köszöntendő, így fejezte be cikkét a Népszabadságban: „Jobb tőle olvasni, mint róla.” Ami magyarán annyit jelent, hogy a mikszáthi művet eddig képtelen volt fölélni a róla szóló Mikszáth-irodalom. A Mikszáth-irodalom folytatásának voltunk tanúi, nézői a minap a Radnóti Színpadon, ahol Görgey Gábor Mikszáth különös házassága című kétrészes naplójátékát mutatták be. Ebben a kamarajátékban, amelyet szerzője naplójátéknak nevez, a „jobb tőle olvasni, mint róla” fogalmazásbeli találatát Görgey Gábor sajátos formában fejleszti tovább. Tőle idéz s róla ír. Olyan játékot teremt, amely teli van tűzdelve megcáfolhatatlanul hiteles Mikszáth-levelekkel, Mikszáth-anekdotákkal Mikszáth-trouvaille-okkal, Mikszáthnétól való naplórészletekkel, tehát eredeti Mikszáthszövegekkel. Amit Mikszáthtól idéz, igaz, amit a kamarajátékban Mikszáth különös házasságáról elbeszél, az is az, de a játékkeret, amelyen belül mindezt a néző elé tárja, nem igaz. Mikszáth házassága irodalmunknak nagyon szép szerelmi regénye. A nem-dzsentri Mikszáth megszöktette a balassagyarmati járási szolgabíró nemeskisasszony lányát, Mauks Ilonát, titokban esküdött meg vele Budapesten, s kétévi házasság után, mert a kezdő író és újságíró a jómódhoz szokott földbirtokoslányt eltartani képtelen volt, azzal a füllentéssel vált el tőle, hogy mást szeret. Inkább vállalta a nagy jellemezőre valló kegyes hazugságot, mint azt, hogy a nyomorba magával rántsa feleségét. S hét évre rá a jó jövedelmű és már országos hírű író bevallja, hogy soha mást nem szeretett, és újra megkéri és elveszi Mauks Ilonát. A kamarajáték lényege, alapja. Mikszáth különös, kettős házassága tehát igaz, csak az nem az, ahogyan Görgey Gábor mindezt elbeszéli. A kétrészes játék, a kétszemélyes kamarajáték során Mikszáthné emlékiratait írja s az író ehhez az emlékíráshoz fűz megjegyzéseket. Mikszáth 1910- ben halt meg, s Mikszáth Kálmánná Visszaemlékezései 1922-ben jelentek meg. A keretjáték tehát kitalálás, merész fölfedezés, a lehetetlenség megkísértése, s mint ilyen, nem igaz. Életadatok szerint, irodalomtörténetileg nem igaz. E hallatlanul finom kamarajáték írói alapjainak a kritikájában még tovább merészkedem. Mikszáth írta volt, hogy „költött dolgokhoz a regényekben nem szabad élő embereket állítani” s „élő emberekre az újságokban nem szabad költött dolgokat feltűzdelni”. De ne annak a Mikszáth-idézetnek a pengéjét forgassuk, amelynek éle könnyen megsérthetné a szerző Görgey Gábort. Keressünk ki egy másik Mikszáth-idézetet, amely nemhogy sérti, hanem egyenesen fölmenti a szerzőnek azt a kísérletét, amellyel valóságos emberekre költött dolgokat tűzdelt föl. Mikszáth a Különös házasság című műve folytatásos közlése közben egyre-másra kapta az olvasói leveleket, hogy ez kérem, nem így, hanem úgy történt. Ilyen levelekre válaszolva írta Mikszáth azt, hogy egy történetnek mindig igaznak kell lennie, ha jóravaló író beszéli el. Csakhogy nem úgy, ahogyan megtörtént, hanem csak úgy, ahogyan megtörténhetett volna. Nem a „megtörtént” fagyos, de hiteles igazságát, hanem a „megtörténhetett volna” képzeletjátékát, művészi igazságát kereste és fejezte ki Mikszáth. Görgey Gábor sem tett mást. Való helyett a valóság égi mását, irodalomtörténeti méricskélés helyett a művészi igazság fényét lobbantva föl. Mikszáthi értelmezésben jóravaló íróként viselkedett tehát. Egy kis semmiség voltaképp a darab. A kétrészes játékban Mikszáthné — Győry Franciska — és Mikszáth — Körmendi János — jár-kel a színpadon, beszélgetnek, zsörtölődnek, az asszony tűnt időket idézget, Mikszáth meg nemigen szeret mindenre emlékezni, Mikszáth kimegy, Mikszáth bejön, Mikszáth a parlamentből érkezik, Mikszáth térdeit fájlalja, Mikszáthné megkenegeti, Mikszáthnénak emlékírása fogalmazása közben anyanyelvi és helyesírási gondjai vannak, Mikszáth helyesbíi, nem mindig helyesen, kétszer is a színpad előterébe lépnek, elrebegik az igent — ilyesmik történnek. Egy kis semmiség. Görgeynek az a telitalálata, hogy ebben a semmiben benne van a minden. De hogyan is állíthatok olyan lehetetlenséget, hogy a semmiben a minden benne van? Ezt meg kell magyarázni. Ebben a látszólag kedves, finom kis semmiségben benne van a kor,a légköre, a teljes mikszáthi világ, a pipafüst bodorodása és az elme keserűsége, benne van a különös mikszáthi házasság története és a Tiszák világa, Mikszáth véleménycseréi és néha titkolt, de kemény véleménye korszakáról, benne van a mikszáthi alkat, a mikszáthi derű, a mikszáthi fény, a mikszáthi elborulás, a mikszáthi játék; benne van az, hogy itt a hatalom oldaláról mondták el a hatalomról a legderűsebbet s a legkeservesebbet — benne van az a különös csoda, hogy a Tiszák kártyapartnere látott ebben az országban a legvilágosabban. Ismerem a Mikszáth-irodalmat, bejártam a mikszáthi tájakat Horpácstól Alsószklabonyáig, végigkutattam Méreiné Juhász Margit hallatlanul lelkiismeretes munkáját, amelylyel a félig már pusztulásnak indult Mikszáth-levelezést megmentette, átböngésztem a kritikai Mikszáth-kiadás óriási jegyzetanyagát valamikor. Görgey Gábor nem válogathatott volna jobb ösztönnel, finomabb ízléssel, szerencsésebb kézzel, mint ahogyan tette. Az óriási anekdotakincsből, a levelezésből, a Mikszáthné visszaemlékezéseiből hajszál pontosan azt az idézetet, történetet, levéltöredéket, vallomást választotta ki, amely elmondja az egészet, a mindent. A játék azzal kezdődik, hogy Mikszáthné a visszaemlékezéseit írja, de megakad, mert nem tudja, egy vagy két k-val írják-e az örökké szót? Kéznél van a kor legnagyobb írója, szinte karnyújtásnyira tőle. S Mikszáthtól kérdezi meg. Mikszáth felel: két k-val kell írni. S a második felvonásban Mikszáthné megint zavarban van: hogyan kell helyesen írni a papagájt? Megint a legnagyobbhoz fordul : ly-nal, feleli Mikszáth, ezúttal nem helyesen. S a helyes és helytelen felelet közti időben beszéli el Görgey Gábor a magyar irodalom egyik legszebb szerelmét, de anélkül, hogy ezt bárhol is kimondaná. Az egész darabra ez a finom visszafogottság, az okos ízlés, a határok helyes megvonása, az arányok tisztelete a jellemző. Görgey felbont benne s bevallottan összekavar eltűnt időt, s ezt a lehetetlenséget a rendező Bencze Zsuzsa és a két szereplő, Győry Franciska és Körmendi János azzal tetézi meg, hogy egy-egy mozdulattal, a rendezés pedig egy-egy fényváltással külön idősíkot, más-más életszakaszt teremt. A fényhatás, Bíró Attila kísérő zenéje, Körmendi egy-egy belépése. Győry Franciska egy-egy szava, fintora, a hang kissé más színe elhiteti azt, hogy amit az imént mondott, az két évvel ezelőtt történt, amit most mond, az két, három, öt évvel azután történik. Nem igaz, hogy Mikszáth 1910-ben meghalt. Nem igaz, hogy Mauks Ilona csak 1922- ben tette közzé emlékezéseit. Nem igaz, hogy már régen kint vannak a kakukkfüves temetőben. Nem igaz, hogy elenyésztek, mert itt állnak, beszélgetnek, zsörtölődnek a Radnóti Színpadon, ahol a pipafüst, a szivarfüst mögött Mikszáth azon töri a fejét, hogy — ha úgy adódna — harmadszor is csak Mauks Ilonát fogja majd elvenni. Ruffy Péter