Magyar Nemzet, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Madar Nemzet Tanítani szépet, igazat Ünnepnapokon ünnepelni illik, és örömteli számadásokat szokás készíteni. A Költészet Napján minden esztendőben a verseket és írókat köszönti idehaza az irodalom, a könyv­kiadás és az irodalmi érdeklődésű közönség; ámde miféle számadás készíthető, milyen számsor építhető fel, micsoda átlag kerekíthető a matematikai műveletekkel nem mérhető, számokkal és közös nevezőkkel nem arányítható művészi matériáról, a szavakkal, ritmusokkal, anyanyelvünk hangzá­saival játszadozó alkotó költészetről? Idézni lehetne talán a Költészet Napján statisztikákat verses­­kötetek kiadásáról és könyvek kereskedelmi fogadtatásáról; katonás rendben adatokat is sorolhatni akár költői konferen­ciákról, verspublikálási lehetőségekről, kitüntetésekről, díjazá­sokról. Ezek a minden bizonnyal megnyerő összesítések azon­ban legfeljebb a költői „státus” biztonságáról beszélnének, de nem arról, ami a költészet küldetésében mindenkor a lényeg volt: miként formálják a versek, formálják-e egyáltalán a je­lent, s nemcsak az egyes embert, de a közösségeket is, jobbul-e kicsinykét szavukra a világ? Mert amióta a világon költészet létezik, a versek mindig formálták a kort, amelyben keletkeztek, aminthogy a kor is alakította a benne fogant költészetet. Gyönyörködtettek a köl­tői sorok és neveltek, neveltek és jobbítottak, embert, környe­zetet, társadalmat, ha igaz költészet volt az valóban, s még ha nem kértek is e jobbításból. A költészet szép erénye éppen az, hogy a gyönyörködtetés révén alakítja, neveli, jobbítja az em­bert és a közösséget. Közösségi költészet, politikai költészet, személyi líra, így darabolja fel a költészetet az iskolai pontosság. Sem a vers­pódiumok előadói, sem a közönség mára már nem tartja fon­tosnak ezt az elméleti kategorizálást. Az újjáépült Radnóti Színpadnak a műsorválasztástól szinte függetlenül minden köl­tészeti estjén hatalmas a közönsége. A Korona cukrászdái verses estjei tették híressé. Egyetemi színpadokon, pinceklubok­ban, diákköri önképzőkörökben, vidéki művelődési házak ter­meiben egyaránt lelkesült közönséget toboroz a vers. A televí­zióban Weöres Sándor versét mondják a kicsinyeknek kiváló művészek. Szabó Lőrinc költészetéből rendez önálló műsort s filmrendezővé felnőtt Lóci. A költészet könnyed játékossá­gára igyekszik milliókat figyelmeztetni az egyik televíziós soro­zat, A költészet játékai, a másik, esztendők óta a verselemzés, a versértés szabályozhatatlan alapszabályaira tanítgatja a né­zőket (Korok, versek). A Fit mit tud? versenyében néhány esz­tendeje még a táncdalénekesek kapták az országos elismerést. Most egy versmondónak küldte el szinte az egész ország a vok­­sát. Egy munkásfiúnak, aki színészekkel és irodalmárokkal is most, harmincegynéhány év után fedeztetett fel egy alig ismert Radnóti-költeményt. Garcia Lorca, Nagy László és Csokonai Vitéz Mihály verseit hozták el a Ki mit tudón fellépő fiata­lok millióknak, természetes igényességgel válogatva a világlíra számlálhatatlan szépségei között. És a közönség, látható és láthatatlan, az országos vetélkedőket figyelemmel kísérő és a versmondó pódiumok körül helyet foglaló, természetes gyö­nyörködéssel hallgatja e költeményeket. A Költészet Napja — József Attila születésnapja. Vajon hetvenkét esztendős, bölcs öregként mit szólna ő, ha láthatná, és vele­ együtt költőelődei mind. ha láthatnák, hogy a harcra indított verseknek mára már nincs más rendeltetése idehaza, mint a szép és igaz tanítása. — vagyis az, hogy jobbuljon sza­vukra a világ, l­­e­ co Környezetvédelmi jelszavak­tól visszhangzik a világ. Az utóbbi évtized talán legna­gyobb egyetemes divatja ez, de sose legyen rosszabb divat­ja az emberiségnek. Hiszen, ha semmi más nem történnék, csupán annyi, hogy beszélünk és sokat beszélünk az ökoló­giáról, már ez is azt jelenti: ott, ahol beszélnek róla, béke van. Ahol ugyanis lőnek és bombáznak, ritkán kerül szó környezetvédelemről. „Ezt a lövedéket ne lőjük ki rájuk, mert rontja a levegőt.” — „Helyes, inkább ezt a rakétát, nem bontja meg a természeti egyensúlyt.” — „Két fokkal balra az irányzékot, nehogy azt a fűzfát elpusztítsuk.” — „Így már jó lesz, ott csak em­berek vannak. Tűz!” — Egy ilyen párbeszéd, ugyebár, el­képzelhetetlen? Ahol tehát környezetvédelemről beszél­nek, ott még van környezet Ennek örüljünk mindenek­előtt. Másfelől viszont kétségte­len: az a nem csupán divatos, hanem őszintének is mondha­tó pánik, ahogy a környezet­védelem konferenciákon, tu­dományos fórumokon, sajtó­ban tárgyaltatik, arra mutat, hogy a veszély nagysága több mint ijesztő. Hadd utaljak csupán az egyik legmegdöb­bentőbb intésre: ha a mai olajszállító mammuthajók kö­zül egyszerre tíz szenvedne hajótörést — csaknem elpusz­tulna a földi élet. Tíz tank­hajó olaja nagyrészt lezárná a tengerek „lélegzőfelületét”, ez pedig a Föld halálát jelentené. Már­pedig sokszorosan tíz ilyen hajó cirkál egyszerre az óceánokon és állandóan kap­juk a híreket ijesztő olaj­katasztrófákról. Ama bizonyos tíz tankhajó esélyének való­színűsége tehát egyáltalán nem valószínűtlen. Nem kis bosszúság volna a Föld lakói­nak. A világmozgalomba termé­szetesen mi is bekapcso­lódtunk. Ezt csak helyeselni lehet. Ne akkor kezdjünk el valamit, amikor már minde­nütt abbahagyják. E munka nálunk is igen sokrétű, de én most csak egyik ágazatáról szeretnék elmélkedni. Ez a levegőtisztaság. És ennek is csak egyik faktora: az a ren­delet, mely előírja a gépkocsi­kipufogógáz szénmonoxid-tar­­talmának felső határát. Azt a bizonyos 10 százalékot. Kitűnő, fontos rendelet. Min­den józan ember csak helye­selheti. Hiszen nyilvánvaló, mit jelent, ha az országban szaladó milliónyi gépjármű minden egyes kipufogójából kevesebb szénmonoxidot jut­tatunk a levegőbe, hogy a tü­dőnkbe is kevesebb jusson. Nagyon komoly dolognak érez­tem ezt a rendeletet — mind­addig, míg kocsimmal nem kellett a háromévenként kö­telező műszaki vizsgára je­lentkeznem. Csak a személyes tapasztalat fedte föl, hogy a legkitűnőbb rendelet is forma­litássá válhat, ha nincs mö­götte kellő aranyfedezet. El­mondom e tapasztalatokat, tudván, nem egyéni panasz ez, tehát nyilvánosságot érdemel. És nem is panasz. Inkább diagnózis. A kocsit előkészítették a megfelelő márkaszervizben, ahová tíz éve járok és ahol még soha nem csapott be sen­ki. Egyetlen kérdőjel maradt: nincs szénmonoxidot mérő műszerük. Így legjobb tudásuk szerint szaglásra és fülhallásra állították be a porlasztót. Nem ártana még ellenőrizhetni az Autóklubban. Felhívtam őket. Csak a teljes revízióval vállal­ják és négy hét múlva — hangzott a válasz. Erre már nem volt idő. A vizsgáló állomáson min­den rendben lett volna , de a 10 százalék túl magasra sikerült. Nem engedtek át. Ami nem nagy öröm ugyan, de elvben helyeseltem. Azt mondták, ha még délelőtt megjavíttatom, visszajöhetek. Mit csináljak? A márkaszer­vizbe nem megyek, hiszen ott nincs objektív mérésre lehe­tőség. Elkezdtem bolyongani a városban. Végül találtam egy szervizt, ahol volt CD-mérő és csodával határos módon hajlandók voltak azonnal fo­gadni. Két órát töltöttem ott. Mint később kiderült, nem tudták beállítani a porlasztót. Talán valami alkatrészt kel­lett volna cserélni? Az viszont csak a márkaszervizben kap­ható, ahol nincs műszer. Mire visszakerültem a vizsgáló ál­lomásra ,■ még magasabb lett a kipufogóban a 10 százalék. Nem kaptam meg az újabb három évre szóló engedélyt. Néhány nap múlva kedvenc szervizembe visszatérve min­denki részvétét nyilvánította. De nem csodálkoztak. Meg­szokták. Állandó, ismerős eset. És kezdődött a játék elölről. A műhely legfőbb motortudo­ra félrevonult a kocsival és elővette műszereit, szaglását és fülhallását. Két órán át dol­gozott, majd azt mondta, hogy ennek a kocsinak most át kell mennie a vizsgán. De addig ne járjak vele, mert netán ismét elállítódik. A kocsi tehát pihent, míg ismét vizsgára ke­rültem. A vizsga sikerült, ép­pen a C0 százalék megenge­dett határán. Megkaptam az áhított pecsétet. Az én egyéni tortúrám lé­nyegtelen ebben az ügy­ben, a sok elvesztegetett idő, pénz, energia. De néhány álta­lános érvényű tanulságon nem árt eltűnődni. Megfogalmaznak egy hasz­nos rendeletet. De ennek nin­csenek meg a technikai felté­telei. Állami a rendelet, a kocsieladás, a szervizhálózat. Ezt a kitűnő rendeletet akkor kellett volna érvénybe léptet­ni, amikor már az ország min­den szervizében van CO mérő készülék. De ahol van ilyen készülék, az nem ugyanazt az értéket méri, mint a vizsgáló állomá­sé. Mikor ezt szóvá tettem, azt tanácsolták, menjek a Miskolci úti szervizbe, ott ugyanazt mérik, mint itt. Magyar autó­sok: irány a Miskolci út! De hát végül is kinek fon­tos az alacsony szénmonoxid­­százalék? A vizsgáló állomás embereinek vagy a lakosság­nak? Nyilvánvalóan a lakos­ságnak. Akkor viszont minden egyes szervizben minden egyes motorrevíziónál a rendelet szerint kellene beállítani a porlasztókat, hiszen az egész­nek az értelme a folyamatos­ság. Ámde nincs műszer. Kö­vetkezésképpen minden autós csak háromévenként egyszer ügyel a levegőtisztaságra — azon a napon vagy héten, amikor vizsgára megy. A ren­delet tehát a jelenlegi helyzet­ben nem a levegőtisztaságot, hanem a puszta formalitást szolgálja. Végül nem lényegtelen moz­zanat az elpocsékolt, jobban hasznosítható idő és szakérte­lem sem. Motortudorom két ízben több órát töltött egy olyan munkával, amit műszer­rel egyszer fél óra alatt elvé­gezhetett volna. Még az sem fontos, hogy az a műszer pon­tos legyen — vallja ő. Bármi­lyen vacak is megteszi, csak működjön. Mert csak egyetlen megbuktatott kocsi a tét. Utá­na megnézni, mennyi az elté­rés az ő vacakja és a vizsgáló állomás csodaműszere között — és a többi kocsit már esze­rint, tökéletes biztonsággal ki tudja állítani. Akkor is, ha régi humán műszerei netán nem működnének , orra és füle nátha miatt üzemképte­len. Levegőtisztaság. Környezet­védelem. Veszélyeztetett óceánok. Komoly, nagy sza­vak. De javaslom: ne csak azt védjük, ami messze van. Ne mindjárt a sztratoszférát. Elő­ször inkább azokat a közvet­len légköbmétereket, ahol ép­pen levegőt szippantunk. De ott aztán igazán! Úgy, ahogy e rendelet szelleme sugallja. És ne csináljunk ebből a jó és hasznos szellemből — haszon­talan fantomot. Görgey Gábor Egyharmad A mostani tervidőszak­ban a szocialista szektorban 870 milliárd forint fordítha­tó beruházási célra. Nagy kérdés, hogy ezt a tetemes összeget milyen hatékony­sággal hasznosítják. Elké­szülnek-e a fejlesztések­­ a tervezett időre és a megál­lapított költségkeretben, az új létesítmény kiállja-e a vizsgát a korszerű gyártmá­nyok versenyében; az elő­írt mennyiséget tudják-e gyártani, és nem utolsósor­ban: a minőség m­egfelel-e a nemzetközi piac kívánal­mainak? Ezek a fejlesztések mai követelményei és elsősorban a beruházók számára adnak feladatokat. Az országgyű­lésen, a bizottsági tanácsko­zásokon évek óta napiren­den szerepel a beruházá­sokkal kapcsolatos munka színvonalának emelése. A Magyar Nemzetben többször hivatkoztunk Inokai János­nak, az országgyűlés alel­­nökének k­ezdeményezésére: évek óta sürgeti a beruhá­zási szakmérnökképzés el­kezdését. A javaslatot mindenütt helyeslik és a Szervezési és Vezetési Tudományos Tár­saság érdeme, hogy a követ­kező lépést is megtette. A héten vitát rendeztek, hogy az ügyet dűlőre vigyék. A társaság beruházó és fővál­lalkozó munkabizottsága vi­tájában félszáz szakember — mórnök, közgazdász, jo­gász, a minisztériumok és a főhatóságok vezető állású képviselői — mondta el vé­leményét a beruházó szak­­mérnökképzésről. Mindany­­nyian javasolták: kezdjék el mielőbb. „Nem engedhető meg az a fényűzés, hogy az ország egyetemein folyó szakmér­nök- és szakközgazdász­, mérnök-közgazdász, gazda­sági mérnökképzés mellett a beruházó szakmérnökkép­zéssel ne foglalkozzanak. Hiszen az ő jó vagy rossz irányító munkáján múlik nemzeti jövedelmünk érde­mi felhasználása" — olvas­tuk a javaslatban. Milyen képzettségűek je­lenleg a beruházás irányí­tói? A vitában ezzel kap­csolatban jellemző adatokat jegyeztünk fel. A beruházás­sal foglalkozók számát öt­ezerre teszik és közülük csupán 33 százaléknak van egyetemi, főiskolai, üzem­mérnöki diplomája. A töb­bi csak „úgy lett” beruhá­zó. A terv: egyetemi, főisko­lai oklevéllel rendelkező mérnököket, közgazdászo­kat, jogászokat javasolnak a kétéves levelezői képzés­re. Évente ötven beruházó­szakmérnök képzését terve­zik, tíz év alatt tehát öt­száz szakember kerülhet a beruházás irányító posztjai­ra. Korszerű ismereteket kí­vánnak nyújtani a központi képzés folyamán, az egysé­ges szemléletű tematikát fi­gyelembe véve. V. L — Pesten a fűre, itt meg a vetésre lépni tilos... Hát hová menjünk.­? (Breimer György rajza) kilépők NEM SZERETJÜK a vándor­madarakat, akiknek a munka­könyve néhány év alatt bete­lik. Kiszámítjuk, mekkora a népgazdasági veszteség, ami abból adódik, hogy minden új munkahelyen a belépőnek hosszabb-rövidebb időre van szüksége a betanuláshoz, a fel­adatok megismeréséhez, s ez alatt csak mérsékelt teljesít­ményt nyújthat. E jelenség általános elítélése közben azonban az elmúlt években itt-ott hallatszottak olyan hangok is: a gyakori munkahelyváltoztatást vizs­gálva ne vegyünk minden ré­teget és korosztályt egy kalap alá Érvek röppentek föl pél­dául amellett — igaz, bátorta­lanul és bizonytalankodva —, hogy egy fiatal diplomás fejlő­dése szempontjából előnyös lehet, ha pályája kezdetén né­hány vállalatnál, üzemben megfordul, megismerkedik kü­lönböző területekkel és azok­kal az igényekkel, amelyeket az irányító szakemberekkel szemben támasztanak. Az ilyen álláspont kialaku­lására hatással lehet az a tény is, hogy napjainkban az Egyesült Államokban elég szé­les körű ez a felfogás: „legked­vezőbb, ha a kezdő szakember a harmadik munkahelyén ra­gad meg, mert addig kialakul saját egyénisége, törekvései reálisabbak lesznek.” Francia­­országban viszont ezt az utat egyáltalán nem tartják köve­tendőnek: ott a saját nevelé­sű szakembert igyekeznek az első munkahelyen megtartani, sőt állami kitüntetést kap az, aki huszonöt év alatt kettőnél több munkahelyen nem for­dult meg. Vannak iparilag fej­lett országok, ahol arra a mód­szerre esküsznek: a gazdasági vezető posztok és az egyetemi katedrák, oktatási helyek kö­zött a szakemberek állandó körforgása a legcélravezetőbb. A magasan képzett kutatókat, konstruktőröket pedig — mint köztudott — csábítják is. Pol­gárjogot nyert a szellemi tőke agresszív importja. AZ ÉRTELMISÉG munka­helyváltoztatása nálunk sem­ jelentéktelen, éppen ezért érde­melnek figyelmet azok a vizs­gálatok, amelyek ennek a moz­gásnak az indítékait elemzik. Mert bármilyen felfogások változnak is külföldön, ame­lyeknek egy-egy tanulsága ná­lunk is megfontolandó, végül is a következtetéseket a magyar valóságból kell levonnunk. Egy ilyen felmérésről számol be S­erény János adjunktus a Munkaügyi Szemlében. Négy iparág mintegy 70 vállalatát vizsgálták meg. Az összesítő adatok azt mutatják, hogy há­rom év alatt a vállalatoktól a diplomás szakemberek 20—40 százaléka lépett ki, ami az egészséges cserélődésnél min­denképpen nagyobb arány. Részletesen elemezték azt, hogy életkor, illetve a munka­helyen töltött idő szerint ho­gyan alakult a kilépők száma. A tapasztalatok szerint ugyanis egy kezdő szakembernek leg­alább két-három évre van szüksége a beilleszkedéshez, annak a pályaszakasznak az eléréséhez pedig, amelytől már hasznot hajtó, alkotó szellemi dolgozóként vehető számba, további egy-két évre van szük­ség. A felmérés tömören így fogalmazza meg a feltárt hely­zetet: „A belépők mintegy fele az ismerkedés, a beilleszkedés szakaszában kilép, s ez effek­­tív veszteséget okoz. Egyhar­­maduk az alkotó szakasz kez­detén — gyakorlatilag nulla szaldóval — hagyja ott a munkahelyet, és csak a mara­dék egyötöd produkál hasz­not, növeli a hatékonyságot, s ennek is csak a fele marad ott nyugdíjba vonulásáig.” Az utóbbi csoportnál azt kutatva, tagjait mi gyökereztette le az első munkahelyen, két fő ma­gyarázatra bukkantak: meglel­ték az életcéljukat, illetve sze­mélyes törekvéseiket aláren­delték a vállalatnak. Minden bizonnyal találni e csoportban olyanokat is — akár bevallják, akár nem —, akik azért ma­radtak, mert más kiút, jobb le­hetőség nem kínálkozott szá­mukra. Egy másik összevetésben: a 20—30 év közötti korban levő új munkavállalók közül csak minden tizedik marad meg öt évnél tovább munkahelyén, az idősebb korosztálynál va­lamivel jobb ez az arány, de még azoknál is egészségtelenül magas. A FELMÉRÉSBEN egy igen tanulságos diagram is látható, amely a kilépésben szerepet játszó tényezőket mutatja. Le­olvasható róla, hogy a kilépé­sekben az egyén szubjektív megfontolásainak vagy a „fia­talság lobbanékonyságának” — az általános elterjedt nézettel szemben — lényegesen kisebb a jelentősége. Az ábra legma­gasabbra szökő hasábján ez olvasható: „Nem volt előme­neteli lehetőség.” A gyakoriság tekintetében a második helyet foglalja el a „képességnek nem megfelelő bérszint”, a harma­dik: „a munka nem elégítette ki alkotási vágyát”. A kilépés fő indokainak csoportjába tar­tozik még: a munkahelyi szel­lem, a légkör nem volt meg­felelő; a végzett munka jelle­ge terhes; hiányzott az erköl­csi megbecsülés; a kapott fel­adatok alacsonyabb képzettsé­get igényelnek; nem volt meg­felelő az anyagi érdekeltségi rendszer; nem váltották be az adott ígéretet... A tényezők rangsora azt is meggyőzően mutatja, hogy — a közhiedelemmel ellentétben — nem az egyedüli döntő ok a kereseti lehetőség. A több száz megkérdezett szakember közül például a kilépés egye­düli okának csak kilencen je­lölték meg a nem megfelelő keresetet, a többség az anyagi okok említésénél más tényezők közrejátszására is utalt. Ugyan­csak mást mutatnak a ,,nem megfelelő munkavégzésre” adott válaszok, mint amit a vállalati statisztikák jeleznek, illetve egyes vállalati vezetők állítanak. Az utóbbiak szerint ugyanis a beosztással, a fel­adattal való elégedetlenség csupán a kilépők négy száza­lékánál játszik közre. Ebből a felmérésből viszont az derül ki, hogy a megkérdezettek 43 szá­zalékánál kilépésre­ ösztönző tényező. Minden bizonnyal itt arról van szó, hogy a vállalati vezetők a munkával kapcsola­tos problémákat, igényeket nem tekintik olyan súlyúak­­nak, ahogy azt az érintett sze­mélyek látják, illetve a veze­tők ilyen irányú tájékozódása eléggé felületes. A kívánalmak, az igények csoportját elemezve azt látjuk, hogy azok lényegében a kilé­pések okaival helyettesíthe­tők, a gyakoriság szempontjá­ból viszont előrerukkol két olyan tényező, mint a szakmai fejlődés biztosítása, a szakmai és emberi segítség igénye. FELVETŐDHET a kérdés: ott, ahol a szakemberek­­fluktuá­ciója egészen elenyésző, a tel­jesen kívánatos állapot ural­kodhat? A felmérésből kitű­nik, hogy csak­­­ nagyon ritkán értékelhető ez pozitív tényező­ként, gyakran ugyanis azt jel­­zi, hogy a szakembereknek az adott körülmények között nincs lehetőségük a munka­­helyváltoztatásra, illetve az elégedetlenség elemei még nem halmozódtak fel annyira, hogy kilépésre késztessenek. Ahol a munkahely-változtatás lehetőségei nincsenek meg — például, mert a lakóhely kö­zelében nincs hasonló válla­lat —, ott úgynevezett rejtett fluktuáció alakulhat ki. Ennek pedig rendszerint az a meg­nyilvánulási formája, hogy a szakember elidegenedik a vál­lalattól, nem végzi kedvvel munkáját, jobbára csak vege­tál. Ezek a megállapítások alá­húzzák annak fontosságát, hogy a vezetők minden szin­ten körültekintően és megfon­toltan, az egyéni célokat és am­bíciókat figyelembe véve fog­lalkozzanak ezzel a réteggel. Nem téveszthetik szem elől: e szakember­csoport kiképzé­se igényli mind a társadalom­tól, mind a családtól a legtöbb ráfordítást és áldozatot. A rossz emberismeret, a nemtö­rődömség ebben a vonatkozás­ban igen nagy veszteségforrás lehet a vállalatnál. Keserű Ernő

Next