Magyar Nemzet, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
Madar Nemzet Tanítani szépet, igazat Ünnepnapokon ünnepelni illik, és örömteli számadásokat szokás készíteni. A Költészet Napján minden esztendőben a verseket és írókat köszönti idehaza az irodalom, a könyvkiadás és az irodalmi érdeklődésű közönség; ámde miféle számadás készíthető, milyen számsor építhető fel, micsoda átlag kerekíthető a matematikai műveletekkel nem mérhető, számokkal és közös nevezőkkel nem arányítható művészi matériáról, a szavakkal, ritmusokkal, anyanyelvünk hangzásaival játszadozó alkotó költészetről? Idézni lehetne talán a Költészet Napján statisztikákat verseskötetek kiadásáról és könyvek kereskedelmi fogadtatásáról; katonás rendben adatokat is sorolhatni akár költői konferenciákról, verspublikálási lehetőségekről, kitüntetésekről, díjazásokról. Ezek a minden bizonnyal megnyerő összesítések azonban legfeljebb a költői „státus” biztonságáról beszélnének, de nem arról, ami a költészet küldetésében mindenkor a lényeg volt: miként formálják a versek, formálják-e egyáltalán a jelent, s nemcsak az egyes embert, de a közösségeket is, jobbul-e kicsinykét szavukra a világ? Mert amióta a világon költészet létezik, a versek mindig formálták a kort, amelyben keletkeztek, aminthogy a kor is alakította a benne fogant költészetet. Gyönyörködtettek a költői sorok és neveltek, neveltek és jobbítottak, embert, környezetet, társadalmat, ha igaz költészet volt az valóban, s még ha nem kértek is e jobbításból. A költészet szép erénye éppen az, hogy a gyönyörködtetés révén alakítja, neveli, jobbítja az embert és a közösséget. Közösségi költészet, politikai költészet, személyi líra, így darabolja fel a költészetet az iskolai pontosság. Sem a verspódiumok előadói, sem a közönség mára már nem tartja fontosnak ezt az elméleti kategorizálást. Az újjáépült Radnóti Színpadnak a műsorválasztástól szinte függetlenül minden költészeti estjén hatalmas a közönsége. A Korona cukrászdái verses estjei tették híressé. Egyetemi színpadokon, pinceklubokban, diákköri önképzőkörökben, vidéki művelődési házak termeiben egyaránt lelkesült közönséget toboroz a vers. A televízióban Weöres Sándor versét mondják a kicsinyeknek kiváló művészek. Szabó Lőrinc költészetéből rendez önálló műsort s filmrendezővé felnőtt Lóci. A költészet könnyed játékosságára igyekszik milliókat figyelmeztetni az egyik televíziós sorozat, A költészet játékai, a másik, esztendők óta a verselemzés, a versértés szabályozhatatlan alapszabályaira tanítgatja a nézőket (Korok, versek). A Fit mit tud? versenyében néhány esztendeje még a táncdalénekesek kapták az országos elismerést. Most egy versmondónak küldte el szinte az egész ország a voksát. Egy munkásfiúnak, aki színészekkel és irodalmárokkal is most, harmincegynéhány év után fedeztetett fel egy alig ismert Radnóti-költeményt. Garcia Lorca, Nagy László és Csokonai Vitéz Mihály verseit hozták el a Ki mit tudón fellépő fiatalok millióknak, természetes igényességgel válogatva a világlíra számlálhatatlan szépségei között. És a közönség, látható és láthatatlan, az országos vetélkedőket figyelemmel kísérő és a versmondó pódiumok körül helyet foglaló, természetes gyönyörködéssel hallgatja e költeményeket. A Költészet Napja — József Attila születésnapja. Vajon hetvenkét esztendős, bölcs öregként mit szólna ő, ha láthatná, és vele együtt költőelődei mind. ha láthatnák, hogy a harcra indított verseknek mára már nincs más rendeltetése idehaza, mint a szép és igaz tanítása. — vagyis az, hogy jobbuljon szavukra a világ, le co Környezetvédelmi jelszavaktól visszhangzik a világ. Az utóbbi évtized talán legnagyobb egyetemes divatja ez, de sose legyen rosszabb divatja az emberiségnek. Hiszen, ha semmi más nem történnék, csupán annyi, hogy beszélünk és sokat beszélünk az ökológiáról, már ez is azt jelenti: ott, ahol beszélnek róla, béke van. Ahol ugyanis lőnek és bombáznak, ritkán kerül szó környezetvédelemről. „Ezt a lövedéket ne lőjük ki rájuk, mert rontja a levegőt.” — „Helyes, inkább ezt a rakétát, nem bontja meg a természeti egyensúlyt.” — „Két fokkal balra az irányzékot, nehogy azt a fűzfát elpusztítsuk.” — „Így már jó lesz, ott csak emberek vannak. Tűz!” — Egy ilyen párbeszéd, ugyebár, elképzelhetetlen? Ahol tehát környezetvédelemről beszélnek, ott még van környezet Ennek örüljünk mindenekelőtt. Másfelől viszont kétségtelen: az a nem csupán divatos, hanem őszintének is mondható pánik, ahogy a környezetvédelem konferenciákon, tudományos fórumokon, sajtóban tárgyaltatik, arra mutat, hogy a veszély nagysága több mint ijesztő. Hadd utaljak csupán az egyik legmegdöbbentőbb intésre: ha a mai olajszállító mammuthajók közül egyszerre tíz szenvedne hajótörést — csaknem elpusztulna a földi élet. Tíz tankhajó olaja nagyrészt lezárná a tengerek „lélegzőfelületét”, ez pedig a Föld halálát jelentené. Márpedig sokszorosan tíz ilyen hajó cirkál egyszerre az óceánokon és állandóan kapjuk a híreket ijesztő olajkatasztrófákról. Ama bizonyos tíz tankhajó esélyének valószínűsége tehát egyáltalán nem valószínűtlen. Nem kis bosszúság volna a Föld lakóinak. A világmozgalomba természetesen mi is bekapcsolódtunk. Ezt csak helyeselni lehet. Ne akkor kezdjünk el valamit, amikor már mindenütt abbahagyják. E munka nálunk is igen sokrétű, de én most csak egyik ágazatáról szeretnék elmélkedni. Ez a levegőtisztaság. És ennek is csak egyik faktora: az a rendelet, mely előírja a gépkocsikipufogógáz szénmonoxid-tartalmának felső határát. Azt a bizonyos 10 százalékot. Kitűnő, fontos rendelet. Minden józan ember csak helyeselheti. Hiszen nyilvánvaló, mit jelent, ha az országban szaladó milliónyi gépjármű minden egyes kipufogójából kevesebb szénmonoxidot juttatunk a levegőbe, hogy a tüdőnkbe is kevesebb jusson. Nagyon komoly dolognak éreztem ezt a rendeletet — mindaddig, míg kocsimmal nem kellett a háromévenként kötelező műszaki vizsgára jelentkeznem. Csak a személyes tapasztalat fedte föl, hogy a legkitűnőbb rendelet is formalitássá válhat, ha nincs mögötte kellő aranyfedezet. Elmondom e tapasztalatokat, tudván, nem egyéni panasz ez, tehát nyilvánosságot érdemel. És nem is panasz. Inkább diagnózis. A kocsit előkészítették a megfelelő márkaszervizben, ahová tíz éve járok és ahol még soha nem csapott be senki. Egyetlen kérdőjel maradt: nincs szénmonoxidot mérő műszerük. Így legjobb tudásuk szerint szaglásra és fülhallásra állították be a porlasztót. Nem ártana még ellenőrizhetni az Autóklubban. Felhívtam őket. Csak a teljes revízióval vállalják és négy hét múlva — hangzott a válasz. Erre már nem volt idő. A vizsgáló állomáson minden rendben lett volna , de a 10 százalék túl magasra sikerült. Nem engedtek át. Ami nem nagy öröm ugyan, de elvben helyeseltem. Azt mondták, ha még délelőtt megjavíttatom, visszajöhetek. Mit csináljak? A márkaszervizbe nem megyek, hiszen ott nincs objektív mérésre lehetőség. Elkezdtem bolyongani a városban. Végül találtam egy szervizt, ahol volt CD-mérő és csodával határos módon hajlandók voltak azonnal fogadni. Két órát töltöttem ott. Mint később kiderült, nem tudták beállítani a porlasztót. Talán valami alkatrészt kellett volna cserélni? Az viszont csak a márkaszervizben kapható, ahol nincs műszer. Mire visszakerültem a vizsgáló állomásra ,■ még magasabb lett a kipufogóban a 10 százalék. Nem kaptam meg az újabb három évre szóló engedélyt. Néhány nap múlva kedvenc szervizembe visszatérve mindenki részvétét nyilvánította. De nem csodálkoztak. Megszokták. Állandó, ismerős eset. És kezdődött a játék elölről. A műhely legfőbb motortudora félrevonult a kocsival és elővette műszereit, szaglását és fülhallását. Két órán át dolgozott, majd azt mondta, hogy ennek a kocsinak most át kell mennie a vizsgán. De addig ne járjak vele, mert netán ismét elállítódik. A kocsi tehát pihent, míg ismét vizsgára kerültem. A vizsga sikerült, éppen a C0 százalék megengedett határán. Megkaptam az áhított pecsétet. Az én egyéni tortúrám lényegtelen ebben az ügyben, a sok elvesztegetett idő, pénz, energia. De néhány általános érvényű tanulságon nem árt eltűnődni. Megfogalmaznak egy hasznos rendeletet. De ennek nincsenek meg a technikai feltételei. Állami a rendelet, a kocsieladás, a szervizhálózat. Ezt a kitűnő rendeletet akkor kellett volna érvénybe léptetni, amikor már az ország minden szervizében van CO mérő készülék. De ahol van ilyen készülék, az nem ugyanazt az értéket méri, mint a vizsgáló állomásé. Mikor ezt szóvá tettem, azt tanácsolták, menjek a Miskolci úti szervizbe, ott ugyanazt mérik, mint itt. Magyar autósok: irány a Miskolci út! De hát végül is kinek fontos az alacsony szénmonoxidszázalék? A vizsgáló állomás embereinek vagy a lakosságnak? Nyilvánvalóan a lakosságnak. Akkor viszont minden egyes szervizben minden egyes motorrevíziónál a rendelet szerint kellene beállítani a porlasztókat, hiszen az egésznek az értelme a folyamatosság. Ámde nincs műszer. Következésképpen minden autós csak háromévenként egyszer ügyel a levegőtisztaságra — azon a napon vagy héten, amikor vizsgára megy. A rendelet tehát a jelenlegi helyzetben nem a levegőtisztaságot, hanem a puszta formalitást szolgálja. Végül nem lényegtelen mozzanat az elpocsékolt, jobban hasznosítható idő és szakértelem sem. Motortudorom két ízben több órát töltött egy olyan munkával, amit műszerrel egyszer fél óra alatt elvégezhetett volna. Még az sem fontos, hogy az a műszer pontos legyen — vallja ő. Bármilyen vacak is megteszi, csak működjön. Mert csak egyetlen megbuktatott kocsi a tét. Utána megnézni, mennyi az eltérés az ő vacakja és a vizsgáló állomás csodaműszere között — és a többi kocsit már eszerint, tökéletes biztonsággal ki tudja állítani. Akkor is, ha régi humán műszerei netán nem működnének , orra és füle nátha miatt üzemképtelen. Levegőtisztaság. Környezetvédelem. Veszélyeztetett óceánok. Komoly, nagy szavak. De javaslom: ne csak azt védjük, ami messze van. Ne mindjárt a sztratoszférát. Először inkább azokat a közvetlen légköbmétereket, ahol éppen levegőt szippantunk. De ott aztán igazán! Úgy, ahogy e rendelet szelleme sugallja. És ne csináljunk ebből a jó és hasznos szellemből — haszontalan fantomot. Görgey Gábor Egyharmad A mostani tervidőszakban a szocialista szektorban 870 milliárd forint fordítható beruházási célra. Nagy kérdés, hogy ezt a tetemes összeget milyen hatékonysággal hasznosítják. Elkészülnek-e a fejlesztések a tervezett időre és a megállapított költségkeretben, az új létesítmény kiállja-e a vizsgát a korszerű gyártmányok versenyében; az előírt mennyiséget tudják-e gyártani, és nem utolsósorban: a minőség megfelel-e a nemzetközi piac kívánalmainak? Ezek a fejlesztések mai követelményei és elsősorban a beruházók számára adnak feladatokat. Az országgyűlésen, a bizottsági tanácskozásokon évek óta napirenden szerepel a beruházásokkal kapcsolatos munka színvonalának emelése. A Magyar Nemzetben többször hivatkoztunk Inokai Jánosnak, az országgyűlés alelnökének kezdeményezésére: évek óta sürgeti a beruházási szakmérnökképzés elkezdését. A javaslatot mindenütt helyeslik és a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság érdeme, hogy a következő lépést is megtette. A héten vitát rendeztek, hogy az ügyet dűlőre vigyék. A társaság beruházó és fővállalkozó munkabizottsága vitájában félszáz szakember — mórnök, közgazdász, jogász, a minisztériumok és a főhatóságok vezető állású képviselői — mondta el véleményét a beruházó szakmérnökképzésről. Mindanynyian javasolták: kezdjék el mielőbb. „Nem engedhető meg az a fényűzés, hogy az ország egyetemein folyó szakmérnök- és szakközgazdász, mérnök-közgazdász, gazdasági mérnökképzés mellett a beruházó szakmérnökképzéssel ne foglalkozzanak. Hiszen az ő jó vagy rossz irányító munkáján múlik nemzeti jövedelmünk érdemi felhasználása" — olvastuk a javaslatban. Milyen képzettségűek jelenleg a beruházás irányítói? A vitában ezzel kapcsolatban jellemző adatokat jegyeztünk fel. A beruházással foglalkozók számát ötezerre teszik és közülük csupán 33 százaléknak van egyetemi, főiskolai, üzemmérnöki diplomája. A többi csak „úgy lett” beruházó. A terv: egyetemi, főiskolai oklevéllel rendelkező mérnököket, közgazdászokat, jogászokat javasolnak a kétéves levelezői képzésre. Évente ötven beruházószakmérnök képzését tervezik, tíz év alatt tehát ötszáz szakember kerülhet a beruházás irányító posztjaira. Korszerű ismereteket kívánnak nyújtani a központi képzés folyamán, az egységes szemléletű tematikát figyelembe véve. V. L — Pesten a fűre, itt meg a vetésre lépni tilos... Hát hová menjünk.? (Breimer György rajza) kilépők NEM SZERETJÜK a vándormadarakat, akiknek a munkakönyve néhány év alatt betelik. Kiszámítjuk, mekkora a népgazdasági veszteség, ami abból adódik, hogy minden új munkahelyen a belépőnek hosszabb-rövidebb időre van szüksége a betanuláshoz, a feladatok megismeréséhez, s ez alatt csak mérsékelt teljesítményt nyújthat. E jelenség általános elítélése közben azonban az elmúlt években itt-ott hallatszottak olyan hangok is: a gyakori munkahelyváltoztatást vizsgálva ne vegyünk minden réteget és korosztályt egy kalap alá Érvek röppentek föl például amellett — igaz, bátortalanul és bizonytalankodva —, hogy egy fiatal diplomás fejlődése szempontjából előnyös lehet, ha pályája kezdetén néhány vállalatnál, üzemben megfordul, megismerkedik különböző területekkel és azokkal az igényekkel, amelyeket az irányító szakemberekkel szemben támasztanak. Az ilyen álláspont kialakulására hatással lehet az a tény is, hogy napjainkban az Egyesült Államokban elég széles körű ez a felfogás: „legkedvezőbb, ha a kezdő szakember a harmadik munkahelyén ragad meg, mert addig kialakul saját egyénisége, törekvései reálisabbak lesznek.” Franciaországban viszont ezt az utat egyáltalán nem tartják követendőnek: ott a saját nevelésű szakembert igyekeznek az első munkahelyen megtartani, sőt állami kitüntetést kap az, aki huszonöt év alatt kettőnél több munkahelyen nem fordult meg. Vannak iparilag fejlett országok, ahol arra a módszerre esküsznek: a gazdasági vezető posztok és az egyetemi katedrák, oktatási helyek között a szakemberek állandó körforgása a legcélravezetőbb. A magasan képzett kutatókat, konstruktőröket pedig — mint köztudott — csábítják is. Polgárjogot nyert a szellemi tőke agresszív importja. AZ ÉRTELMISÉG munkahelyváltoztatása nálunk sem jelentéktelen, éppen ezért érdemelnek figyelmet azok a vizsgálatok, amelyek ennek a mozgásnak az indítékait elemzik. Mert bármilyen felfogások változnak is külföldön, amelyeknek egy-egy tanulsága nálunk is megfontolandó, végül is a következtetéseket a magyar valóságból kell levonnunk. Egy ilyen felmérésről számol be Serény János adjunktus a Munkaügyi Szemlében. Négy iparág mintegy 70 vállalatát vizsgálták meg. Az összesítő adatok azt mutatják, hogy három év alatt a vállalatoktól a diplomás szakemberek 20—40 százaléka lépett ki, ami az egészséges cserélődésnél mindenképpen nagyobb arány. Részletesen elemezték azt, hogy életkor, illetve a munkahelyen töltött idő szerint hogyan alakult a kilépők száma. A tapasztalatok szerint ugyanis egy kezdő szakembernek legalább két-három évre van szüksége a beilleszkedéshez, annak a pályaszakasznak az eléréséhez pedig, amelytől már hasznot hajtó, alkotó szellemi dolgozóként vehető számba, további egy-két évre van szükség. A felmérés tömören így fogalmazza meg a feltárt helyzetet: „A belépők mintegy fele az ismerkedés, a beilleszkedés szakaszában kilép, s ez effektív veszteséget okoz. Egyharmaduk az alkotó szakasz kezdetén — gyakorlatilag nulla szaldóval — hagyja ott a munkahelyet, és csak a maradék egyötöd produkál hasznot, növeli a hatékonyságot, s ennek is csak a fele marad ott nyugdíjba vonulásáig.” Az utóbbi csoportnál azt kutatva, tagjait mi gyökereztette le az első munkahelyen, két fő magyarázatra bukkantak: meglelték az életcéljukat, illetve személyes törekvéseiket alárendelték a vállalatnak. Minden bizonnyal találni e csoportban olyanokat is — akár bevallják, akár nem —, akik azért maradtak, mert más kiút, jobb lehetőség nem kínálkozott számukra. Egy másik összevetésben: a 20—30 év közötti korban levő új munkavállalók közül csak minden tizedik marad meg öt évnél tovább munkahelyén, az idősebb korosztálynál valamivel jobb ez az arány, de még azoknál is egészségtelenül magas. A FELMÉRÉSBEN egy igen tanulságos diagram is látható, amely a kilépésben szerepet játszó tényezőket mutatja. Leolvasható róla, hogy a kilépésekben az egyén szubjektív megfontolásainak vagy a „fiatalság lobbanékonyságának” — az általános elterjedt nézettel szemben — lényegesen kisebb a jelentősége. Az ábra legmagasabbra szökő hasábján ez olvasható: „Nem volt előmeneteli lehetőség.” A gyakoriság tekintetében a második helyet foglalja el a „képességnek nem megfelelő bérszint”, a harmadik: „a munka nem elégítette ki alkotási vágyát”. A kilépés fő indokainak csoportjába tartozik még: a munkahelyi szellem, a légkör nem volt megfelelő; a végzett munka jellege terhes; hiányzott az erkölcsi megbecsülés; a kapott feladatok alacsonyabb képzettséget igényelnek; nem volt megfelelő az anyagi érdekeltségi rendszer; nem váltották be az adott ígéretet... A tényezők rangsora azt is meggyőzően mutatja, hogy — a közhiedelemmel ellentétben — nem az egyedüli döntő ok a kereseti lehetőség. A több száz megkérdezett szakember közül például a kilépés egyedüli okának csak kilencen jelölték meg a nem megfelelő keresetet, a többség az anyagi okok említésénél más tényezők közrejátszására is utalt. Ugyancsak mást mutatnak a ,,nem megfelelő munkavégzésre” adott válaszok, mint amit a vállalati statisztikák jeleznek, illetve egyes vállalati vezetők állítanak. Az utóbbiak szerint ugyanis a beosztással, a feladattal való elégedetlenség csupán a kilépők négy százalékánál játszik közre. Ebből a felmérésből viszont az derül ki, hogy a megkérdezettek 43 százalékánál kilépésre ösztönző tényező. Minden bizonnyal itt arról van szó, hogy a vállalati vezetők a munkával kapcsolatos problémákat, igényeket nem tekintik olyan súlyúaknak, ahogy azt az érintett személyek látják, illetve a vezetők ilyen irányú tájékozódása eléggé felületes. A kívánalmak, az igények csoportját elemezve azt látjuk, hogy azok lényegében a kilépések okaival helyettesíthetők, a gyakoriság szempontjából viszont előrerukkol két olyan tényező, mint a szakmai fejlődés biztosítása, a szakmai és emberi segítség igénye. FELVETŐDHET a kérdés: ott, ahol a szakemberekfluktuációja egészen elenyésző, a teljesen kívánatos állapot uralkodhat? A felmérésből kitűnik, hogy csak nagyon ritkán értékelhető ez pozitív tényezőként, gyakran ugyanis azt jelzi, hogy a szakembereknek az adott körülmények között nincs lehetőségük a munkahelyváltoztatásra, illetve az elégedetlenség elemei még nem halmozódtak fel annyira, hogy kilépésre késztessenek. Ahol a munkahely-változtatás lehetőségei nincsenek meg — például, mert a lakóhely közelében nincs hasonló vállalat —, ott úgynevezett rejtett fluktuáció alakulhat ki. Ennek pedig rendszerint az a megnyilvánulási formája, hogy a szakember elidegenedik a vállalattól, nem végzi kedvvel munkáját, jobbára csak vegetál. Ezek a megállapítások aláhúzzák annak fontosságát, hogy a vezetők minden szinten körültekintően és megfontoltan, az egyéni célokat és ambíciókat figyelembe véve foglalkozzanak ezzel a réteggel. Nem téveszthetik szem elől: e szakembercsoport kiképzése igényli mind a társadalomtól, mind a családtól a legtöbb ráfordítást és áldozatot. A rossz emberismeret, a nemtörődömség ebben a vonatkozásban igen nagy veszteségforrás lehet a vállalatnál. Keserű Ernő