Magyar Nemzet, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-26 / 96. szám

4 A RÁDIÓ MELLEI! A cselekmény becsülete Elvont példázatokkal, helyüket csupán szimbólumként megálló történetekkel, a valóságot pusztán egy erkölcsi tétel illusztrációs anyagaként kezelő parabolákkal szünet nélkül elárasztanak bennünket a modern színművek, filmek, tévé- és rádiójátékok. Műélvezetünk ennélfogva egyre hasonlatosabbá válik a keresztrejtvényfejtéshez. Hozzáteszem rögtön: keresztrejtvényben is van jó, élvezetes, és van unalmas, idegesítő. Ha a műveik alkotói elég fogódzót kínáltak a megfejtéshez, ha logikus és meglepő a talány, melyhez utat kell vágnunk magunknak, szórakoztató agymunka révén tudjuk meg, mire vonatkozott, mit jelentett mindez, amiről a műben szó esett, hogyan kell értelmeznünk ezt a jelentést, miféle koordináta-rendszerbe illesztve kapjuk ugyanazt az eredményt, amit az alkotó? Természetesen, ha már maga a feladvány zavaros, ha a kitalálandó gondolatról kitalálásakor kisül, hogy nem gondolat, csupán álcázott közhely — bosszúságunk fokozódik, sajnáljuk a mű megfejtésére fordított energiánkat. De akár jó, akár sikerületlen műhöz kell a fenti módon közelítenünk, gyakran jut eszünkbe, hogy jólesne olykor másféle alkotásokkal is találkozni; olyanokkal, amelyekben történik valami, nem különféle okokból életunt, halványan körvonalazott alakok szenvelgése tölti ki a cselekmény helyét; olyan művekkel, melyekben önmagukért beszélő tettek, elhatározások, gesztusok közvetítik a mondanivalót s a változásokról nem röpke utalásokból értesülünk, hanem előttünk zajlik le a feszültséget keltő folyamat. Nem remekmű, még csak nem is egyenletesen magas szintű írói teljesítmény, mégis ritka élményt jelentett a Rádiószínház műsorában egy nálunk eleddig nem ismert angol író, Bill Naughton késő éjjel a Watling Streeten című hangjátéka. (A sok árnyalatú, életteli, naturalista ízektől mégis mentes fordítás Papp Zoltánt dicséri.) Naughtonn, aki túlzottan, rutinos író aligha lehet, hiszen dramaturgiai ügyetlenségek sorát véti (amit megjelenít, azt még el is mondatja néhányszor; aránytalanul sok időt pazarol a környezetrajz megmunkálására, míg a lényeget kissé elnagyolja; adottnak tekint a hitelesség szempontjából fontos, magyarázatra szoruló motívumokat), mindennek ellenére tud valamit, amivel hallgatóját egycsapásra megnyeri ügyének. Kikívánkozó, közlésre valóban érdemes közlendője van s ezt feszültséggel terhes, cselekményes történet által akarja és tudja kifejezni. Olyan történettel, amelyben valami eldől: egy emberről kiderül, hogy mi- féle jelleméről a tettei állítanak ki bizonyítványt s nem szárazon informatív fogások, önjellemző dikciók és elnyújtott monológok révén alkothatunk róla képet. Többszörös, egyszerre egzisztenciális és magas rendűen morális tétje van a sofőr (Sinkó László építi fel alakját sok találó megfigyelésből érdekessé és jelentékennyé), valamint a Malacpofának nevezett rendőr (öze Lajos tonnáit belőle finom iróniával határozott karaktert s a világon mindenütt ismert típust) párviadalának. Épp küzdelmük konkrétsága emeli a történetet általánosabb érvényűvé és — végsősoron — jelképessé. (Hogy végsősoron, az igen fontos momentuma a realista írói alapállásnak). Pós Sándor rendező és a többi szerepet alakító Balázs Péter, Horváth Sándor, Kern András és Mádi Szabó Gábor, nagyfokú tudatossággal és gazdag invencióval aknázta ki a —sajnos — ritkán adódó, rafinált keresztrejtvény felépítése helyett a valóság árnyalt ábrázolását követelő feladat minden lehetőségét. Nincs megoldás? Talán nincs is már a rádiónak olyan riportere, aki valamilyen formában ne foglalkozott volna az egészségügy egyik legsúlyosabb gondjával: az ápolónőhiánnyal. Ismerjük az e téren uralkodó katasztrofális és egyre katasztrofálisabb helyzetet; tudjuk, hogyan fest vidéken és hogyan a fővárosban, hogyan az orvosok és hogyan a nővérek szemszögéből, hallottunk az ápolónőképzés problémáiról, a bérezés méltánytalanságairól, e munka szakmává minősítésének akadályairól, az e körüli huzavonáról; okos, meggyőző, bátor, kellően dokumentált riportok mutatták be az ápolóniőrhiány egyes specális területeinek (az elfekvő osztályok, az intenzív megfigyelők, a műtők) különleges helytállást, tudást követelő, megfeszített munkáját, vagy — mint most legutóbb, a Lányok, asszonyok adásában — a csecsemő- és gyermekosztályok egyre nagyobb áldozatot követelő tevékenységét. Minden tudósításból ugyanazok a megoldásra váró gondok kerültek napvilágra. Ahol nincs nővérszállás, ahol úgy takarékoskodnak a bérfejlesztésre és jutalmazásra fordítható pénzzel, hogy jelentős hányada megmarad, ahol mindennek következményeképp megnő alétszámhiány, ott embertelenül sok hárul azokra, akikben nagyobb a hivatástudat és több a türelem. Csakhogy előbb-utóbb ők is beleroppantnak az erejüket meghaladó feladatba, elhagyják a pályát, minek következtében a maradókra még nagyobb megterhelés zúdul, s így tovább, a jeled? szerint egész a végtelenségig. Miinél több figyelemfelkeltő, veszélyt jelző, segélykérő műsort hallok erről az égető gondról, annál inkább ágaskodik bennem a kérdés: vajon miként lehetséges, hogy évek óta csak a helyzet egyenletes romlásáról hallunk, ám mindenki által szükségesnek ítélt, egyértelműen tisztázott intézkedésekről, melyek megfordíthatnák a folyamatot, annál kevésbé? Kiváncsi volnék rá, egy-egy konkrét esetben végül is ki és miféle érvekre hivatkozva dönti el, hogy — például — ne épüljön új nővérszállás, ne indítsanak újabb évfolyamot a nővérképző iskolában, ne az ápolónőit bérfejlesztésére fordítsák az erre előirányzott összeget? Ugyan kicsoda az, aki szemben az egységes közvéleménnyel, egészségesekkel és betegekkel, közvetlenül érintettekkel és „csak” a közös gondokban vallott felelősségérzetük jogán felszólalóikkal, egy-egy adott esetben, ha éppen dönt, ezt a területet minősíti fontosságban és sürgősségben minden egyéb után következőnek? Azért szükséges ezt is kutatnunk, mert eddig bárki nyilatkozott (alsó-, felső- vagy középszinten) az említett gondokról, nemhogy belátta a „kérdésfelvetés” jogosságát, de még rá is licitált a kérdezőre a problémák ismertetésében. Ha viszont így áll a dolog, alig értehető, miért nem mozdul ki a helyzet a holtpontról ? Megoldás nemcsak van, de milliószor megvitatott, jogosnak elismert megoldások sokasága áll rendelkezésre. Ahhoz azonban, hogy ezek valóra is váljanak, úgy látszik nem vezet más út: konkrét ügyekben nyilvánosság előtt tisztázni a döntésekért viselt felelősséget. Nyerges András SZÍNHÁZI ESTÉK MISKOLCON Hekabén Elektra „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek .. Ezekkel a szavakkal kezdi az istenekről szóló tanítását a bölcselő Prótagorasz, az életrajzi hagyományok szerint Euripidész mestere és barátja. Kétezerötszáz évvel ezelőtt a görög szofisták szembefordultak az állami ideológiával. Euripidész munkássága mintegy összefoglalja ezeket a korabeli szellemi törekvéseket, nemcsak az új gondolatokkal, hanem a klasszikus tragédiaforma fellazításával is, voltaképpen az athéni demokrácia, a vallás és az erkölcs válságát jelzi. Euripidész számára, a mitológia csupán tragikus történetek tára, a hősök szenvedése értelmetlen, az isteni beavatkozás már semmit sem indokol meg, semmit sem old meg és semmit sem igazol, hiszen az ember felelős cselekedeteiért, az ember teremti meg tulajdon erkölcsét, ismét Prótagorasz szavával élve. ..minden dolog mértéke az ember”. Az erőszakról szól e szellemben a két Euripidész-dráma — a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. Iszonyú tettekről, amelyek levetették már az értelem rabláit. Az erőszak történeteit beszéli el a Hekabé — Szűcs János finoman ironikus, hatásos és aprólékos rendezésében. A három gyilkosság ezúttal szinte arányos fejezetekre tagolja a trójai királynő tragédiáját, mintegy e véres munkák hasonlóságát is sugallva, tekintet nélkül indítékaikra. Esztelen népakarat, kultikus szokás, zsarnok szeszély követeli Polüxené halálát — Fehér Ildikó szabatosan, ám színtelenül alakítja a sorsát méltósággal vállaló trójai királylányt. A görög vezér — Verebes István arcátlan, Unott, cinikus Odüsszeusza — pedig kielégíti a többség óhaját, ámbár maga sem hisz az áldozat szükségességében. Haszonvágy, hűtlenség, csalárdság okozza Polüdorosz halálát — a trójai királyfi szellemeként. Milviusz Andrea szövegmondása iskolás, mozgása viszont segíti a játék enyhén szürrealista hangulatát. Az ő elveszejtéséért fizet Polümészter — Fehér Tibor mohó, kétszínű, fájdalmában kevéssé meggyőző thrák királya — szemevilágával és fiainak életével. A trójai királyfi és a trójai királyleány sorsa már egyaránt megpecsételődött. Hekabé bosszúja viszont — Kovács Mária szinte poklokat jár meg a szerencsétlen királynő alakjában — a szülői szenvedésben most fogan meg, most ölt alakot, a trójai nők cinkos bábáskodásával most születik meg a kárhozatos tettben. A túlvilági teraszon szemlélődő árnyaktól messze, végül is véres tetemek felett borzadnak az élők, vér mocskol mindent, vérbe borul a horizont is — a vendégtervező Vayer Tamás egyszerű, világosan és ritmikusan osztott színpadán. Az erőszak születését jeleníti meg az Elektra, sejtjeiben véve szemügyre a jogos-jogtalan bosszút — Illés István sodró, zaklatott, mégis tartózkodó rendezésében. Lázas lelki betegség ül itt az embereken, mindenekelőtt az apjuk halálát az új királyon és anyjukon megtorló Elektrán és Oresztészen. Ez a kór megfertőzi a légkört is; vihar előtti némaság, halk zajok, madárfajok, távoli égzengések, csöndek váltakoznak. A mükénéi szüzek — Kricskovics Antal koreográfiájára szuggesztíven mozgó kar tagjai — együtt serkennek fel, táncolnak, lankadnak el a gyilkos testvérpárral. A fivér az erőtlen. A kitűnő Blaskó Péter Oresztésze bizalmatlan, önállótlan, határozatlan. Vállalkozik a boszszúra, ám alig bírja annak terhét. Reszket, undorodik, máris mentegetőzik az istenekkel. Újra nekigyűrkőzik, ám csaknem beleroppan tettébe. A nővér az erősebb. Martin Márta Elektrája napról napra tüzeli haragját, Oresztész jöttekor szinte az önkívületig korbácsolja fel szenvedélyét, türelmetlenségében már-már életét venné el, elvakultságában taszítja kés alá anyját — Demeter Hedvig öreg, hiú, gyönge Klütaimnésztiáját —, csak későn ocsúdik, józanodik ki, eszmél vétkére. Nincs isten, aki megbocsátana. Jó úton jár a társulat. Az évad egyenletes színvonalán kívül is, e két Euripidész-előadás ezt tanúsítja példás egységével, gondolati igazával, szokott lélektani realizmusával, ezúttal esztétikus látványnyal is. Úgy látszik, a pontosan, lényeglátóan, időszerűen értelmező rendezők és mind az ifjabb, mind az idősebb nemzedékből toborzott gondolkodó színészek lassan növekvő csapata már tartós szövetségre lépett. NAPLÓ [ Április 26 Ajkán, április 28-án nyílik meg Udvardi Erzsébet festőművész kiállítása a városi művelődési központban. ♦ Az ifjú zongoristák első nemzetközi Liszt-találkozója Sopronban a Liszt Ferenc-szobor koszorúzásával, majd záróhangversennyel ért véget vasárnap. A versenyen Szép magyar siker született. A legfiatalabbak korcsoportjában Székely István, a IS—21 évesek korcsoportjában pedig Némethy Attila végzett az első helyen. A Szép Magyar Beszéd-verseny országos döntője vasárnap befejeződött Győrött. A városi tanács dísztermében rendezett ünnepségen tizenöt gimnáziumi és szakközépiskolai tanulónak, valamint tizenöt szakmunkásképző intézeti növendéknek Péchy Blanka, a díj alapítója adta át a Kazinczy-érmeket. Barátai közölték vasárnap Peti Sándorné dr. Ligeti Magda halálát. Ez a hír azonban több figyelmet érdemel, mert dr. Ligeti Magda nemcsak a kiváló színész özvegye volt, és nem is csupán, amint nemrégiben egy Folyóiratszemlében is szó esett róla: Radnóti Miklós egyik legrégibb barátja, s talán legelső, értő olvasója. Érdemsei vannak, mint új utakat kereső idegorvosnak, mint a korszerű szexológia egyik hazai úttörőjének is. Egyik legérdekesebb — a szexuális nevelés és az iskola kapcsolatát is érintő — könyve a felszabadulás után jelent meg, nagy vihart kavarva. A szerző egy időre el is némult. Több szempontját mostanában napvilágot látott tanulmányok rehabilitálják. Ligeti Magda eredményes munkát végzett az alkoholizmus elleni küzdelemben is; ennek alapvetésében a külső, szociális és a belső, alkati tényezők összmunkáját tartotta szem előtt. Az elmúlt években betegsége megakadályozta abban, hogy továbbfejlessze az egészségügyi felvilágosítás ,,finom technikája” terén való kezdeményeit. Gyógyítómunkája, elvi bátorsága, emberséges személyisége azonban élni fog, és nemcsak közvetlen barátai emlékezetében. (a.) Mann Vomzet A mi Moliére-ünk Tiszteletlen ez a játék. A Napkirály pártfogolját, a tizenhetedik századi francia színháztörténet jeles egyéniségét, a világirodalom legnagyobb komédiaíróját merészeli egy kalap alá venni, azaz: egy spektákulumban bemutatni holmi ismeretlen tréfaszerzőkkel. De hiszen Moliére úr maga sem átallott tanulni a vásári komédia, a farce és a commedia dell’arte jószerivel névtelen mestereitől. „Moliére — zseni, kötöznivaló, nyughatatlan, éleselméjű, tiszteletlen” — bizonygatja a sete-suta előjáték is. Megbocsátható tehát a merészség. Annál inkább, mivel a mai vándorkomédiások sem házalhatnak afféle nyársatnyelt művészettel. A társulat pedig szeptember óta tájról tájra járt, bér székhelyére csak mostanában érkezett meg e mulatsággal. A miskolciak jól látják — nemkülönben a vendég Csiszár Imre rendező, ezúttal a műsor öszszeállítója és a játéktér tervezője is —■, hogy a utazószínház sohasem vetekedhet egyenlő eséllyel a megtelepedett színházzal. A poggyászban olyan játékot kell vinni, amelynek díszletei könnyűek, tartósak, egyszerűek, ám variálhatnak, a játék pedig legyen olyan, amely jóltűri a rögtönzéseket is a mindig más-más méretű, gyakran járhatatlan járásokkal körülvett vagy rosszul bevilágítható színpadokon. A komédia kivált alkalmas az effajta improvizációra. Szabad itt a móka, harsány a jókedv, a közönséggel összekacsintanak a komédiások: Bús Erika, Csapó János, Hunyadkürti István, M. Szilágyi Lajos, Martin Márta, Matus György, Péva Ibolya, Újlaki Dénes és Zala Szilárd. Élükön Blaskó Péterrel, aki hol maga Moliére, hol a csintalan üstfoltozó, hol a talpraesett Sganarelle, illetve annak nem létező testvérbátyja, a haragos doktor Fregoli, hol pedig ama botcsinálta doktor. Sokszoros, bravúros és szellemes színeváltozása alkalom arra, hogy színészi talentuma ismét ragyogjon. A játék pedig tanúság arra, hogy nemcsak a díszkiadások méltóságteljes Moliére-je a mi Moliére-ünk. Bogácsi Erzsébet .Kedd, 1977. április 16. Meghalt Nagy István Hetvenhárom éves korában vasárnap elhunyt Nagy István állami díjas romániai magyar író.* A budapesti Nemzeti Színház nemrégiben újította fel — a negyven év előtti, s a cenzúra miatt csak néhány előadást megért ősbemutató után — Nagy István Özönvíz előtt című drámáját. Önéletrajzi regényének legutóbbi, negyedik kötetében a kolozsvári „Láncalja” fia őszintén leírja, hogy milyen furcsa volt számára, aki nemrégiben még Doftana börtönében raboskodott, „ott feszíteni a díszpáholyban”. Realista szellemű színművét — mint addig írt kisregényeit és elbeszéléseit is — részben fanyalgó kritika fogadta még erdélyi magyar kritikusok részéről is. Gaál Gábor — Nagy István ha talán nem is legelső, de legigazibb mestere, legőszintébb kritikusa — védelmezte meg egy nevezetessé tett cikkében (Drámabírálat Transzilvániában) azt az írót, aki olyan embereik életéről, sorsáról adott hírt, akikről addig még a szocialista igényű irodalom sem igen vett tudomást. Az egykori asztalosmunkás — akinek édesapja elpusztult a világháborúban, akinek családfenntartó édesanyját korán megrokkantotta a nehéz munka és aki már 1920-ban, tizenhat éves korában talált kapcsolatot a munkásmozgalomhoz — önéletrajzi művében légiónyi olyan élményt, dokumentumot tár az olvasó elé, amelyek az ő hányatott és aktív, kegyetlenül nehéz és végül is győzelmes életéhez kapcsolódnak. Ugyanakkor ez a mű — amelynek jellege és jelentősége Kassák Lajos alkotásához, az Egy ember életéhez mérhető — egyben kor- és körképe is a tegnap világának. Hiteles rajza olyan vonatkozásoknak is, amelyeket azóta elsodort már egy történelmi és társadalmi „özönvíz”, de olyanoknak is, amelyek megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük. Mint legjobb szépirodalmi alkotásaiban is — a Külvárosban, az Oltyánok unokáiban, vagy a Vékony az ajtó című kötet remek elbeszéléseiben — az önéletrajz négy kötete monumentumot állít (a Nagy István stílusára és személyiségére oly jellemző pátoszmentes tárgyiassággal) azoknak a kolozsvári, galaci, temesvári, bukaresti munkásforradalmároknak, akik sztrájkokat mertek szervezni, amikor egész hadosztályokat mozgósítottak ellenük, azoknak az illegális harcosoknak, akik minden áldozatot vállaltak — a kegyetlen üldözés és gyakran a társak gyanakvásának tüzében —■, hogy szebb világot segítsenek építeni a dolgozó embereknek. Az 1943-as szárszói találkozóról csak kevés szóval vall Nagy István. Pedig — és ez már több, mint irodalomtörténeti, ez történeti tény — ő volt az, aki ezen a nevezetes összejövetelen a legkövetkezetesebben képviselte az antifasiszta népfront szellemét. A kora ifjúságától kommunista író a második világháború alatt — a maga lehetőségei között, a maga „frontján” — akkoriban a széles osztályszövetség gondolatát képviselte a náci hódítók ellen, a független, demokratikus Magyarországért és a független, demokratikus Romániáért is. A felszabadult Romániában Nagy István a legkülönbözőbb magas tisztségek viselője lett. Maga vallotta meg, hogy irodalmi munkásságának néha már ártott is az a sok funkció, amit vállalnia kellett. Kivételes tehetségének és küzdelmekben megedzett életerejének bizonyítéka, hogy amikor a közélettől — legalábbis annak „portáljá”-tól egy kicsit hátrahúzódhatott, olyan remekművet tett le az asztalra, mint a legnemesebb értelmezésű közéletiséget reprezentáló életírása. Nem tudjuk, be tudta-e fejezni az ötödik kötetet. Olvastuk nyilatkozatát, hogy írja, és nagyon reméljük, hogy egyszer majd elolvashatjuk azt is, amit a Szemben az árral című negyedik kötet megjelenése után vetett papírra. De mindaz, amit már ismerünk tőle — életének műveiből, műveinek életéből — azt bizonyítják, hogy Nagy István nem a sors, hanem önmaga tehetsége és akaratereje által kiválasztott krónikása és „bárd”-ja volt egy megalázott, de „győzni fogó” osztálynak. A. G. Két Guernica Guernica 1937. április 26-án reggel még ugyanolyan kisváros volt, mint bármelyik más a Baszkföldön. A polgárháború lángjai körbekapdosták már, testébe azonban még nem martak. Korszerű kifejezéssel élve, Guernica sokminden volt, csak nem hadicélpont. És mégis, délre rommá lett a város. Német bombázóik szálltak fölébe — a hírhedt Condor-légió Stukái — a francóista-fasiszta hadvezetés kérésére, s bombák ezreit hullatták ártatlan házaira. Nem volt előlük menekvés az utcákon, tereken futók, lapulók számára sem, a pilóták, s a lövészek géppuskasorozatokkal öldösték halomra az embereket Guernica neve e negyven esztendeje volt napon szimbólummá lett A vandalizmusé, a gyilkosságé, az ártatlanok mészárlásáé. A terrorbombázásoké. A terroré. Guernicát azonban nemcsak e tragikus preedens volta véste belé az emberiség kollektív emlékezetébe. Halottainak halhatatlanságához, nevének szimbólummá kristályosodásához egy kép is hozzájárult Picasso Guernicája, amelyet a tragédia hírére festett, s amelyet a párizsi világkiállításon, a bemutató spanyol pavilonjában ismert meg a világ. Guernica neve azóta már nemcsak e bankár módon elpusztított várost jelenti. Hanem „a” Guernicát is. Picasso vásznát, századunk művészetének egyik legfontosabb tettét, főművét. S benne korunkat, veszedelmes-véres közelmúltját világunknak. Picasso ugyanis nem egyedül Guernica drámáját festette meg képén. Mindenkiét. Hisz maga figyelmeztette a szűkkeblűen értelmezőket: „Nem, a bika nem fasizmus, hanem brutalitás és sötétség... A Guernica ... szimbolikus, allegorikus. Ezért használom a ló, a bika, stb alakját.. . ezért használom a szimbolizmust.” Guernicájának ilyenjén értelmezése azonban nem feledtetheti, hogy Picasso nem az általánosságban vett humánum nevében egy általánosságban érzett rosszindulat ellenére festette meg hatalmas képét, hanem nagyon is konkrét érzelmek szólítására. Figyelmeztetése nem is a gondolkozóknak 6701, hanem a túlbuzgóknak, akik nem látják be, hogy az egyszeri felháborodás és tragédiaérzés egy nagy művész munkájában nem önmaga tükörképét hozza létre, hanem a jelenség jelképi megformálását ihleti. Egyszerre konkrét-agitatív és szimbolikus-elgondolkoztató tartalmat, s ennek megfelelő komplex megfogalmazást iniciál. A Guernica ma New Yorkban van, a Modern Művészetek Múzeumában. Mestere oda menekítette, amikor a világháborúban előretörő fasizmus nyilvánvalóan megsemmisítéssel fenyegette az antifasiszta harc e szimbólumát. A kép azonban nem a New York-i múzeumé — Picasso sokszor elmondta, s végrendeletében is kikötötte: művének jogos tulajdonosa a demokratikus Spanyolország népe. Haza kell térnie majd, ha országában újra megváltozik a helyzet, s megszületik a diktatúra helyett a demokrácia. Guernica bombáztatója. Spanyolország egykori diktátora, Franco tábornok másfél esztendeje halott. Országában feloszlatták fasiszta szervezetét, a falange-ot, legalizálták a kommunista pártot, s negyven esztendővel a guernicai terrorbombázás után választásokra készülődnek. Mind több szó — hivatalos szó — esik a Guernica hazatéréséről is, talán nincs túl messze a nap, amikor a hosszú út után valamelyik spanyol múzeumban csomagolják ki, s teszik a helyére Picasso remekét .