Magyar Nemzet, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-23 / 224. szám
Péntek, 1977. szeptember 23.. Maow Nemzet A vértesi bauxit regénye A bauxit vöröses színű, földes külsejű, üledékes kőzet; belőle állítják elő korunk fémjét, az alumíniumot. A bauxitércből előbb timföld készül, ebből nyerik az alumíniumot, amely különböző ötvözeteivel egyre növekvő szerepet tölt be mind a békés termelésben, mind a hadiiparban. Ez a puha kőzet a dél-franciaországi Les Baux városkától kapta a nevét, ahol 1821-ben Európában elsőnek fedezték föl a rövidesen rendkívül nagy jelentőséget nyert természeti kincset. Magyarországon 1848- ban bukkantak először bauxitra a Bihar-hegységben, míg hazánk mai területén 1920-ban Balás Jenő bányamérnök talált rá a Vérteshegység déli peremén, Gánt térségében. Fejér megye tekinthető tehát külszíni bauxitbányászatunk bölcsőjének, s ez a tény alaposan indokolta, hogy az üzemszerű kitermelés 1926. évi kezdetének ötvenedik évfordulója alkalmából összefoglaló munka készüljön a fejlődés félszázados ívének fölvázolására. A Fejér megyei Bauxitbányák Vállalat kiadásában és a Magyar Történelmi Társulat üzemtörténeti szekciójának gondozásában megjelent ipartörténeti monográfia szerzői — Kovács János, Nemes Vilmos és Orsi András — mindenekelőtt alumíniumiparunk előzményeire tekintenek vissza. A Bihar-hegységben feltárt bauxit, mint majd később a dunántúli is, a német hadiipar kezébe került. A hatvan évvel ezelőtt, 1917- ben alakult Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt. bauxitbányáit hadiüzemmé nyilvánították, és az értékes nyersanyagot Németországba szállították, ahonnan az Osztrák—Magyar Monarchia cserébe alumíniumot kapott. A háborús évek bauxitszállításai megközelítették az akkori mértékkel mért igen nagy, 200 000 tonnás mennyiséget. Gánt Az első világháború után a bihari bauxitlelőhelyeket elcsatolták Magyarországtól, ez adta a különleges jelentőségét Balás Jenő dunántúli kutatásainak, melyek első kiemelkedő eredménye a gánti táró létesítése volt. A vértesi bauxit kitermelése kezdetben kizárólag kézi erővel történt, s az itteni külfejtéseken szerzett bányászati ismeretek úttörő jelentőségűek voltak. A gánti üzem 1926-ban — az indulás évében — több mint száz munkást foglalkoztatott, s napi termelése meghaladta a 300 tonnát. A közeli uradalmak kénye-kedvének kiszolgáltatott gántiak a bányászat megindulásától várták sorsuk jobbra fordulását. Az új bányászati ág művelőinek jobb volt a keresete, mint a szénbányászoké, s csaknem a duplája volt az erdei munkásokénak. Gántnak az évek folyamán nemcsak a lélekszáma nőtt meg, hanem külső képe is átalakult, és lakóira a vidék falvainak népéhez viszonyítva jobb mód köszöntött. A gánti üzemben a termelés akkor vett nagyobb lendületet, amikor az 1930-as évek közepén megindult a német fegyverkezés. 1935-től kezdve Németország egyre fokozódó mértékben tett erőfeszítéseket a teljes magyar bauxitkincs birtoklására. A növekvő bauxitigény kielégítése érdekében a kézzel való jövesztés helyett mindinkább rátértek a bauxit kotrógéppel való fejtésére. Az első gőzüzemű kotrógépet 1930-ban állítottáküzembe. A második világháború kitörésének évében, 1939-ben már ezer körül mozgott a munkáslétszám Gánton, s az üzem évi termelése 1942-re elérte a 600 000 tonnát. Kincsesbánya 1940 szeptemberében az Iszkaszentgyörgy határában levő Kincses dűlőben fedezték fel a Vértes második nagy bauxitlelőhelyét. A kitermelés 1941 márciusában indult meg, s két évtized leforgása alatt itt fejlődött ki a Fejér megyei bauxitbányászat mai központja, Kincsesbánya község. Mivel a háború alatti gyors ütemű külszíni termelés következtében a kincsesi lelőhely gyorsan kimerült, fokozatosan át kellett térni a mélyművelésre. 1942 júliusában kezdték meg a kincsesi 198 méter hosszú lejtakna mélyítését, amely az év végére már elérte a 150 méteres talpszintet és a bauxitot. Innen indult ki a főszállító és a feltáró alapvágat a bauxitmező belseje felé. A mélyművelési üzem beindítója Bende József bányamérnök volt; őt tekinthetjük a hazai föld alatti bauxitbányászat úttörőjének. • Mivel a magyar bauxitbányák részben német érdekeltséghez tartoztak, a második Világháború után magyar— szovjet vegyes tulajdonú vállalatokká váltak. A Magyar- Szovjet Bauxit Alumínium Rt. (MASZOBAL) működésének nyolc éve alatt, 1946-tól 1954-ig a vértesi bányákban gépesítették a külfejtést, és megkezdték a mélyművelés kifejlesztését. A fejlesztések hatására a bauxittermelés 1954-re már 26 százalékkal meghaladta az 1943-as csúcsszintet. E teljesítmény értékét növeli, hogy az érc 50 százaléka föld alatti üzemekből származott. A MASZOBAL-korszakban Gánt és Iszkaszentgyörgy adta fe hazai bauxittermelés nagyobb részét. A gyors ütemű fejlesztés következtében részarányuk az országos termelésben az 1946. évi 66 százalékról 1951-re 80 százalékra nőtt. A MASZOBAL-korszakban Gánt és Iszkaszentgyörgy évente több százezer tonna bauxitot exportált a Szovjetunióba, s e szállítások a kitermelt érc jelentős részének állandó piacot biztosítottak. A MASZOBAL felszámolása után, 1955-től a Szovjetunióba irányuló bauxitszállítás megszűnt, s ezt a későbbiekben a timföld exportja váltotta föl. Nemzetközi együttműködés Az ország felderített bauxitvagyona 1960-ban elérte a 100 millió tonnát, az éves termelés pedig ekkor 1,2 millió tonna volt. A kutatások révén az ércvagyon folyamatosan növekedett, s ez nagyarányú termelésfelfutásra adott lehetőséget. A timföldgyártás fejlesztéséhez a megfelelő technológia és a szükséges üzemi tapasztalat egyaránt rendelkezésre állt, de a kohóalumínium-termelés növelésének határt szabott az ország energiaszegénysége. Nyilvánvalóvá vált, hogy a teljes alumíniumipari vertikum fejlesztése csak nemzetközi együttműködés segítségével valósítható meg. A probléma részbeni megoldását jelentette a magyar— csehszlovák és a magyar— lengyel bauxit-, illetve timföldszállítási egyezmény, de ezek méretei és feltételei nem tették lehetővé igazán jelentős hazai alumíniumfeldolgozó ipar kiépítését. Nagyobb arányú együttműködésre volt szükség. Az 1962- ben megkötött magyar— szovjet timföld—alumínium egyezmény értelmében Magyarország világpiaci áron timföldet szállít a Szovjetunióba, majd a kinyert alumíniumot — ugyancsak világpiaci áron — visszavásárolja. 1980-ra a timföldszállítás 330 ezer tonnára, s ennek megfelelően a visszakapott alumínium mennyisége 165 ezer tonnára nő. Az alumíniumipar nagyarányú fejlesztése megkövetelte az egész vertikumot átfogó szervezet létrehozását, ezért 1963-ban megalakult a Magyar Alumíniumipari Tröszt. Ennek szervezésében működik a Bakonyi Bauxitbányák és a Fejér megyei Bauxitbányák Vállalat. Az egységes szervezet, a hosszú távú fejlesztési program és az alumíniumiparban egyre jobban kibontakozó szocialista gazdasági integráció hatására az iparág minden területén nagyarányú fejlődés bontakozott ki. A bauxitbányászat súlypontja időközben Veszprém megye területére tolódott ugyan át, de a Fejér megyei üzemek jelentősége sem csökken, hiszen az országos termelés egyharmadát adják. Hazánkban évente csaknem 3 millió tonna bauxitot termelnek. Az ország nyilvántartott bauxitkészlete a növekvő termelés ellenére sem csökken, mert a kutatások által feltárt ércvagyon mindig meghaladja a kitermelt menynyiséget, így van ez Fejér megyei vonatkozásban is. A Vértesalji bauxitbányák évi termelése ma megközelíti az évi egymillió tonnát. A távlati tervek szerint az 1980-as évek közepére Fejér megyében a jelenleginél 50 százalékkal több bauxitot bányásznak, s ez akkor a hazai össztermelés mintegy 40 százaléka lesz. A bányászok életkörülményei Figyelemre méltó fejezet szól a könyvben a bauxitbányász-életforma változásairól. Az 1960-as években az aktív vízszintsüllyesztés, valamint a gépesítés hatására könnyebb és biztonságosabb lett a bányamunka, ugyanakkor az átlagbér jelentősen megnövekedett. 1955-höz viszonyítva 1974-re 3,3-szorosára emelkedett, és megközelíti az évi 53 000 forintot. A bauxitbányászok keresete ma 55—60 százalékkal meghaladja az ipar más területén dolgozókét. A bányászok életkörülményei alapvetően megváltoztak, a bányamunka, a bérezés, a szociális juttatások, a lakáshelyzet, valamint művelődési lehetőségek tekintetében egyaránt. A Fejér megyei bauxitbányászoknak több mint 60 százaléka városias településen él. Kincsesbánya napjainkra 2000 lakosú, különböző létesítményekkel jól ellátott, számos vonatkozásban városias jellegű településsé fejlődött. A lakások 90 százaléka vízvezetékkel és csatornázással rendelkezik, s 70 százalékában van fürdőszoba. Az utcaképnek városias jelleget ad, hogy a lakosság fele emeletes házban lakik. Ipartörténeti monográfiában nem vagyunk túlságosan gazdagok, nem utolsósorban ezért is kell nagyra értékelnünk a „Bauxitbányászat Fejér megyében” című munkát. Ez az igényes dokumentumkötet egyben helytörténeti alkotás is, ennélfogva a bauxitbányászokénál jóval szélesebb érdeklődésre tarthat számot. (a. gy.) A kos életében A pszichológus mondja A fogalom lett légyen akármilyen népszerű, pontosan nehezen határozható meg. Közéletiség. Alighanem képtelenség rá megfelelő definíciót találni. Hogy ki a közéleti ember? — erre sem könnyű a felelet, a megkérdezettek többnyire példákat emlegetnek. Ismerősöket, félismerősöket idéznek, akik valamikor, valahol tettek egy és mást a többiekért, társaikért Ugyanakkor korántsem ismeretlen jelenség, amikor az értekezleten, gyűlésen szólásra emelkedőnek elszorul a torka, szorong, izgul — egyszóval fél a szerepléstől. Következik mindebből, hogy a közéletiséghez aligha elegendők a tettekhez nélkülözhetetlen fórumok. Szükség van arra is, hogy a többiekért tevékenykedő önként vállalt vagy kötelességéből fakadó ténykedéshez megfelelő személyiségjegyekkel rendelkezzen. A közéletiség természetesen nemegyszerűen pszichológiai kérdés. Csipán Tibor pszichológus is tisztában van vele, hogy társadalmi-politikai jelenségről van szó, amelynek — mint mindennek, ami összefügg az ember körüli világgal — pszichológiai „kapcsolódásai” is vannak. — A közéletiség korántsem a „divat” kérdése, inkább kényszer. Mindenképpen szükséges valami, hogy az állampolgár egyáltalán létezhessen környezetében, sikerrel egyeztethesse egyéni érdekeit a társadaloméval. Különösen itt és most, napjainkban Magyarországon fontos ez, hiszen a társadalom közismert mobilitásánál fogva minden eddiginél gyakrabban és nagyobb felületen — azaz a munkahelyen, a családban és a lakóhelyen egyaránt — érintkezünk egymással mi, emberek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy közéletiség nélkül, azaz a hozzá szükséges személyiségjegyek híján, nem létezhetnek emberi kapcsolatok. Persze az említett tulajdonságok csak nehezen sorolhatók föl maradéktalanul. Annyi azonban bizonyos, hogy vannak köztük örökölhető, tanulható és éppen ezért fejleszthető jegyek. Az egész leginkább a szocializáción, vagyis a társadalomba való beilleszkedésen múlik. Már gyerekkorban Hogy egyszerű példát idézzek, már kisgyerekkorban a játszótéren meglátszik, melyik öt-hatesztendős lehet később a többiekért tevékenykedő vagy esetleg visszahúzódó felnőtt. A szerepek már a hinták árnyékában kiosztatnak. Egyiküknek ötletei vannak, másikuk pedig szervez, irányít, a többiek pedig egyszerűen csupán szolgálják a játékot. Aztán vannak az „álldogálók”, akik sóvárogva vagy közömbösen bámulják a többieket, ám nem vesznek részt a rabló-pandúrban, a bújócskában és más effélében. A távolmaradókra összefoglalóan azt mondjuk, nincs bennük társulási hajlam, ám a valóságban ezer és ezer pofonegyszerű oka lehet a félrehúzódásnak. így teszem azt a szülők nem veszik jó néven, ha „rossz” gyerekekkel játszik szemefényük, megszidják, ha piszkos lesz a ráadott hófehér ruha és így tovább. Értelemszerűen a nevelésen múlik a legtöbb, pontosabban a stíluson. Hiába a társadalmi szándék, hogy mindenfajta pedagógiai tevékenység segítse az úgynevezett szociális hatékonyságot, ha a szülők otthon szinte mindent tiltanak csemetéjüknek. A félelem csak viszszahúzódást eredményezhet, feloldódást és ami lényegesebb, tetteket, aligha. Az iskolának a többi között az a feladata, hogy problémaérzékennyé tegye a diákokat. Arra szolgál tehát, hogy a gyerek, életkorától függően, észrevegye, mi hibádzik az őt körülvevő világban — legyen az aktuális környezet éppen egy számtanfeladvány vagy egy kisdobos raj munkája. Aki a játszótéren félrehúzódott, attól nem nagyon várható el, hogy az osztályban beleilleszkedjen a ráosztott szerepbe. Az ilyenek szoronganak később, ha beszélniük kell több ember előtt, ódzkodnak mindenfajta színrelépéstől. A problémaérzékenységnek ugyanakkor párosulnia kell a másokkal szembeni türelem és a kitartás képességével. Magyarán a gyereknek meg kell értenie a többieket is, egy pillanatra sem fordulhat meg a fejében, hogy az ellenvélemény vagy ötlet eleve használhatatlan — csak azért, mert más mondta. És a kitartás. Talán ez a legfontosabb. Egy figyelemre méltó jelenség — gond vagy lehetőség — észlelése csak akkor értékelhető, ha van elegendő energia a diákban a megoldáshoz is, hosszú időn át képes keresni a kiutat. Érthetőbben: a megfigyelést cselekvéssé tudja formálni. Ha nincs tett, az illető az úgynevezett „dühöngő emberek” közé tartozik. Észrevesz valamit, felháborodik vagy lelkesedik, aztán az érzelmek elmúltával elfelejti az egészet. Közvetítés Az elmondottakat persze badarság lenne csupán az iskolásokra leszűkíteni. Mint ahogy az a vizsgálat is túlmutat önmagán, amelyet Mérei Ferenc végzett óvodáskorú gyerekekkel. Eszerint az eredeti alkotó gondolatokat a csoport nem veszi át azonnal és közvetlenül. Szükséges mindehhez egy a közösségben elismert gyerek (ez lehet a szociális hatékonyság), aki észreveszi és közvetíti a kifundáltakat. A módszer roppant egyszerű. A hallottak alapján cselekedni kezd és többiek később feltehetően utánozzák őt. — Nálunk egyébként a közéletből főként az ilyen közvetítésre alkalmas emberek,hiányoznak. A különféle fórumokon rengeteg használható ötlet, eredeti gondolat hangzik el, ám legtöbbször nincs, aki felkarolná azokat és eleven hajtóereje lenne a megvalósításnak. A felsoroltak mellett a beszélt, közérthető nyelv (tehát nem a hivataloké) ismerete, az előadókészség és ami az előzőekhez nélkülözhetetlen, megfelelő, az átlagost meghaladó műveltség szükséges a közéleti szerepléshez. Kell, hogy ne csak az aktuálist lássa meg a másokért dolgozó, hanem a jövőt is, legyen tisztában a megoldási módszerekkel és a megvalósítást segítő vagy esetleg akadályozó szervezeti keretekkel. És talán a legfontosabb, hogy mindenki ráleljen a neki leginkább megfelelő társadalmi szerepre. Olyan funkcióra, ahol a már meglevő személyiségjegyei fejleszthetők és fejlesztendők. Nem más ez, mint tudományos megfogalmazása a „megfelelő embert a megfelelő helyre” elvnek. A társadalom számtalan lehetőséget kínál az önmegvalósításra és nyilvánvalóan az egyes közéleti funkciókhoz különféle típusú emberek szükségeltetnek. Utalok a Mérei-féle vizsgálatra: a nagyobb közösségekben nincs ez másképpen. Van, aki kitalálja, van aki továbbadja, mások pedig megteremtik a tettekhez szükséges légkört vagy csak ,,egyszerűen” szolgálják a végrehajtást. — Az egyetemen annak idején nemzetközi pszichológus diáknapokat szerveztünk. A munka közben észrevettem, hogyan polarizálódik a tulajdonképpen egyazon célért tevékenykedő társaság. Egy szűk mag határozottan, tudatosan dolgozott. Mások szintén aktívak voltak, ám többnyire csak az előzőeket lökdösték, ösztönözték. A harmadik csoportba tartozók a közös megbeszéléseken remek ötletekkel álltak elő, érveltek, vitatkoztak, ám a megvalósítástól viszszahúzódtak. A csoport mintegy harminc százaléka folytonosan destruktív kritikával, nagy-nagy távoltartással fogadott minden elgondolást, ötletet. Ha ezt szóvá tették előttük, megsértődtek és kikérték maguknak az észrevételt. Nem vállalták el saját magukat. A példa lehet, hogy egyedi, ám hasonlóval később is találkoztam és nemcsak az egyetemisták között. Mit látott otthon? A közéletiségnek vagy éppen hiányának persze korántsem csak pszichológiai okai vannak. A legfontosabb tényező, a család, pontosabban az otthoni nevelés. A szülők észrevételei döntőek lehetnek. Csak hallgatja, hallgatja a gyerek, mit tapasztaltak maguk körül a felnőttek, akik nem tesznek egyebet, mint panaszkodnak, lelkesednek, ám ezzel megszabhatják gyerekeik alaphangulatát. A diák aztán hallhat akármit az iskolában, a pedagógus szavait szükségszerűen összeveti az otthon hallottakkal és a végeredményből lesz az elhatározás: mit tegyen, mit érdemes tennie a többiekért. Az iskola és a család viszonylatában manapság még a család az erősebb, a személyiségre leginkább ható környezet. Az ideális értelemben vett közéletiséghez persze a pszichológia önmagában csekélyke fegyver. Legalábbis egyelőre képtelen hozzá rendszerezett, tudományos anyagot szolgáltatni- Ennek oka ,aki között, hogy eleddig lélektan elméletei az egyet, emberre vonatkoztak, majd mindenhol. Korunkban pedig az ember három esztendős korától kezdődően társak között van. Érdekeit, vonatkozzanak akármire, folytonosan ütközteti a közösségével és figyelnie kell arra is, hogy úgy tegyen saját hasznára, hogy ne sértse meg a másokét. Ehhez aligha könnyű megtalálni a megfelelő kulcsot. A legtöbb — és erről már volt szó — a nevelési stíluson múlik. Az otthonin és az iskolain egyaránt. Mert sorolgathatjuk napestig a közösségit jellemző tulajdonságokat, ha nincs aki kialakíttatná, és fejlesztené azokat. Malonyai Péter Értesítjük Kedves Ügyfeleinket, hogy szeptember 26-től október 11-ig LELTÁROZUNK RAVILL Ipari Világítási Osztály Budapest, VI., Rudas L. u. 14. Telefon: 318—320 Ezen időszak alatt az árukiadás szünetel. * 0* A Japán melléklet a Magyar Importban A Magyar Import külkereskedelmi folyóirat szeptemberi száma 27 oldalon hozza közelebb Japánt a magyar olvasókhoz. Ez év februárjában jött létre a 200 millió dollár értékű hitelnyújtási megállapodás, amelynek alapján japán gépek és berendezések szállítására nyílik lehetőség. A japán—magyar kereskedelmi forgalom jelentősen megnőtt, az 1961-es 1,8 milió dollárhoz képest 1976-ban évi 46 millióra emelkedett. A hamarosan sorra kerülő kormányközi vegyes bizottsági ülés és a Magyar— Japán Gazdasági Klub 6. közös elnökségi ülése mellett a Magyar Import japán melléklete is további ösztönzést ad az ipari és műszaki-tudományos együttműködési kapcsolatok fejlesztéséhez. A lap vezető anyagai között szerepel Török István külkereskedelmi miniszterhelyettes és Minoru Masuda japán külkereskedelmi és iparügyi miniszterhelyettes írása is. Az idén ötesztendős Magyar— Japán Gazdasági Klub tevékenységéről a társelnökök, Shinzo Ohya és Dienes Béla cikke számol be. 1