Magyar Nemzet, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-15 / 243. szám
4 Magyar Nonizat Pillanatképek a nemzetközi költő találkozó öt részvevőjéről A fotóriporternek könnyű a dolga nemzetközi tanácskozásokon. Csattogtatja masináját, bűvészi gyorsasággal mindenkit lencsevégre kap és sötétkamrák útvesztőin át felszínre bukkan a kép, a pillanatfelvétel. Elfogadhatóságának egyetlen meghatározója: felismerhető legyen, akit ábrázol. Jellemző arcát, valódi egyéniségét a fotografikusan megörökített személyiségnek, nem kéri számon senki egy riportfotótól. Az újságíró tollal és jegyzettömbbel, de még magnetofonkészülékkel is, jóval nehézkesebben készít pillanatfelvételeket. A nemzetközi költőtalálkozó előadásainak szüneteiben elkapott öt interjúfotográfia nem kíván keresztmetszetet adni a poétagyülekezetnek sem a nemzeti, sem az ideológiai, sem az ő esztétikai megoszlásáról, jellemzőiről. Pillanatfelvételek ezek, egyetlen ismérvvel, a megszólaltatott költő- és műfordítóvendégek felismerhetőségével. VOJTECH KONDRÓT Csehszlovákiából érkezett, maga előtt küldvén egyik Adyról írt versét („Te megmaradtál örökifjú lánynak”. — így visszhangzik a versszakok utolsó sora) és zsebében hozva a többit. A szlovák költő Babits Mihály, Kassák Lajos és Weöres Sándor műveinek fordítása után érkezett el az Adyköltemények fordításához, és a közeljövőben jelenik meg az ő munkája nyomán egy szlovák nyelvű Illyés Gyula-kötet. — Milyen belső kényszer irat egy műfordító-költővel tisztelgő verseket Ady Endréhez? — Költő költőelőd előtt nem tiszteleghet másként, mint verssel, s ha képességei engedik, jó fordításokkal. — A műfordítót is, de a személyes hangú poétát is alighanem a szakmai kíváncsiság hozza el irodalmi találkozókra. Egymás mellett sorakozó, de egymáshoz nemigen kapcsolódó véleményeket hallhatott a tanácskozás három napján. Gazdagították-e az itt hallottak lírikusi és fordítói tudását? — Csaknem az egész világirodalom reprezentálva van itt, s ez szinte olyan jelentőséget ad a mi munkánknak a kultúrában, mint a világpolitikában a belgrádi konferencia. Ki-ki egyéni hangon szólalt itt meg, egyéni véleményét mondta el, mégis kiderült az, hogy közös a dolgunk a kulturális revolúció és a béke vigyázása. Az egyes vélemények most lerakódnak, elraktározódnak, de biztos vagyok benne, hogy később az itt hallottak mind felhasználódnak. GIANNI TOTI Rómából érkezett a találkozóra. Kétségtelenül a legizgalmasabb felszólalással köszöntötte az Ady Endrét ünneplő tanácskozást. A nyelv felől közelítette meg — az adott terjedelmi korlátok szerint vázlatosan — Ady költészetének jellegzetességét és a Juhász Ferenc vitaindító előadásában meghirdetett másik témát, a költészet forradalmiságát. — Egy jókora esszé bevezetőjének avagy programjának tetszett itteni, szellemi pezsdülést keltő hozzászólása. Vajon készül-e tanulmányt írni az Ady-norfológiáról? — Már sokat írtam Adyról, de ez az alkalom adta az ötletet, hogy olyan tanulmányt írjak, amelyben bebizonyítom, minden figyelmünket arra kell fordítanunk, ami különleges is speciális a költői nyelv funkciójában. Ma azt gondolják a világon, hogy a költő metafizikus ihletésben alkot, pedig speciális munkát végez, irodalmat termel. Nem vétesznek kell tehát tekinteni a költőt, nem prófétizmusnak a költészetet, hanem a költészet politiai gazdaságtanának a kritikáját kell megtalálni. Egy optikai fordulat szükséges akár Ady, akár József Attila, akár Radnóti vizsgálatához. Adynak általában tartalmi interpretációi vannak, holott valóságos tartalma költészetének morfológiájában rejlik. Amikor előadásomban a költő hipertrófiájáról beszéltem, azt értettem, hogy van, amit csak költő tud kimondani, csak költő tudja képekben kifejezni gondolatait. A metaforákat nem tudjuk lefordítani az esszékben. Köteteket lehet írni akár a költői képek elemzéséről, de a képalkotás magva akkor is benne van magában a képben. Egy képbe bele van sűrítve a költői tevékenység kifejezési köre az egész emberiség számára, és ez a költészet nyelvi tulajdonsága. Nem elég tehát Adyban azokat a politikai kifejezésformákat vizsgálni, elemezni, amelyek vele egyidőben tűntek fel, hanem azokat is szemügyre kell venni, amelyek csak rá jellemzőek. Adyul kell megtanulni. Erről szeretnék írni a közeljövőben, tanulmányomat az Életünk című folyóirat kérte. — Nem kis gond, honnan vizsgálja az Ady-morfológiát egy nem magyar anyanyelvű kutató. Másfajta nyelvi közegbe átültetett fordításokból? — Természetesen az eredetiből szeretném magyar ajkú feleségem segítségével Ady nyelvezetét etimológiailag is analizálni. PAOlO SANTARC ANGELI a torinói egyetem magyar tanszékének professzora, Ady Endre olasz tolmácsolója. — Mit segít egy nemzetközi találkozó a költői magányban dolgozó műfordítónak? — Fordítási problémáivala műfordító mindig egyedül marad, legfeljebb szakmai képességeinek és lehetőségeinek gondjai állnak mellette. A műfordítónak, lévén költő is, műhelygondjait egyedül kell megoldania. — Hozzászólásában utalt rá, milyen mértékben segítette az Ady-kutatást, hogy felbukkant és kellő jelentőséget kapott Ady Endre prózája, publicisztikája. Ez vajon segítség-e a fordításban? — A próza is csak annyiban segíti, hogy nagymértékben meghatározza Ady helyzetét a korabeli íróközösségben és igen sok Ady-vers rejtett indítékairól vall. Elképzelhetőnek tartok egy olyan nagyon pontos filológiai tanulmányt, amely azt tűzi ki célul, hogy egyes Ady-ciklusok eredetét korabeli Ady-publicisztikákból vezeti le vagy azokhoz hozzáadja az élmények komplexusát. Természetesen ez inkább filológiai, mint esztétikai értelemben érdekes, mivel a vers alaptulajdonsága, hogy önmagáért és önmagáról szól. Az ilyenfajta kutatásoknak viszont az a veszélye, hogy a verset racionalizálni kívánják, ami már önmagában is a költészet autonómiájának tagadása, hiszen mindazt elhanyagolja, ami — hogy Vas István szavaival éljek — a „kimondhatatlan” fogalma körül csoportosítható. — Hogyan beszél olasz diákjainak Adyról s a magyar irodalomról? — Olasz fordításban olvasom fel a verseket nekik, azután magyarul, elemezve a verssorok és kifejezések zenei és nyelvi sajátosságát. Általában ügyelek arra, hogy olyan költőket válasszak ki a magyar irodalomból, akik nyugati szinten érdeklik a mai ifjúságot. Nem feltétlenül kortársak ezek, tartottam már előadásokat Vörösmartyról és Petőfiről is. Most a már említett Vas Istvánról készülök előadni nekik. Három dolgot kell kerülni, ha hallgatóimnak e viszonylag távoli irodalomról beszélek: mindazt, ami társadalmilag, történelmileg és érzelmileg távol áll tőlük. GEORGES KOHNHEISER száznál is több Ady-költemény francia fordítója voltaképpen magyar. Szülei a harmincas években vándoroltak ki. Gyermekkorában tudott magyarul, majd a francia iskola, a kamaszévek elmosták tudatában az anyanyelv élességét. Felnőtt fejjel tanult meg ismét magyarul, immár tökéletesen és kitörölhetetlenül. — Miként fedezte fel önmagának és fordítói munkájának Adyt? — A Keleti Nyelvek Főiskoláján egyik tanáromtól hallottam, hogy Ady lefordíthatatlan. Elkezdtem hát keresni a lefordíthatatlant. Az akkori fordításokkal csakugyan elégedetlen voltam és dacból saját verziókat próbáltam ki. Emlékszem, a Vér és arany volt az első próbálkozásom. Első munkáimat Gereblyés László bírálta meg, rendkívül szigorúan, de ez a keménység sokat használt nekem. Majd magyar irodalmárok, Vezér Erzsébet, Timár György segítettek a válogatásban, melyek azok az Ady-versek, amelyeket feltétlenül le kell fordítani. És persze magam is keresgéltem, nagyon megragadtak fiatalkori költeményei. Amikor a Temetetlenül címűt lefordítottam, Gereblyés azt mondta: ez nem jó Ady-vers, de franciául egész jól hangzik. JEAN-LUC MOREAU negyvenesztendős, de a magyar irodalomról annyi szenvedéllyel beszél, mint egy húszéves egyetemi hallgató. Nemcsak szépirodalmi stílusban beszéli nyelvünket, de lelkesült gonddal fordít is. Most éppen Krúdyt készül franciára fordítani. — Ön azt hiányolta hozzászólásában, miért nincsenek e tanácskozáson pszichológusok, szociológusok. — Úgy vélem, Ady pszichológiája és a korabeli események között szoros kapcsolat van. Ady egyéni drámája és a kor drámája azonos. Ady emberi drámája: a betegsége, a közelgő halál tudata. A kor drámája: mi lesz a magyarsággal, a nemzethalál gondolatának kísértete. Tájékozódni szerettem volna azután e tanácskozáson például arról, mit jelenthetett Adynál, hogy „rohanunk a forradalomba”, önkéntes rohanást, hiszen a forradalom reménye is jelen volt ekkor, avagy úz apokalipszist, amelyet vállalni kell az emberi megújulásért? Mindezekre a kérdésekre, meg másokra is csak akkor lehetett volna választ kapni, ha kerekasztal-beszélgetéseken vitatkozunk, és nemcsak költők, nemcsak műfordítók. Akkor lehetett volna választ kapni, ha az asztalon jelen van Ady összes műveinek kiadása és abból, nem másból keressük a választ. — Heves hozzászólásából kitetszett, filozófiai gond is Ady Endre az ön számára. — Nagyon nehéz külföldi embernek megérteni Ady szerepét és fontosságát. Azon veszem észre magam, hogy más az Ady-képem ma, mint volt első találkozásom idején, húszéves koromban, vagy harmincesztendősen. Valószínűleg azért, mert mindig mást keresek benne. — Most éppen mit? — A lelkét. A forradalmiségában is csak az érdekel, hogy mi marad ebből, ha eltekintünk az egyéni adottságaitól és marad az általános, az egyetemes érvényű. Az is sokat foglalkoztat, hogy ma, ha költőről beszélnek, a költő mítosz lesz, amely mögött a személyiség alig létezik. A mitizálás azután többféle Ady-képet alakít ki. Biztos-e, hogy ez a mai az igazi, és vajon melyik az igazi ? Ezt kutatom: Lőcsei Gabriella A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora Toldi Mozi: Nyilvános vetítés, CILECT (3 óra, 6 óra) — Operaházi A drezdai Opera vendégjátéka, Beethoven: Fidelio (7 óra) — Zeneakadémia: Tátrai vonósnégyes (fél nyolc). oZenei jegyzetek GIDON KRÉMER ÉS TATJÁNA GRINDENKO a hegedűkettős ritka műfajának jegyében lépett fel, egymás után két alkalommal: egy zenekari hangversenyen és egy szólóesten. Amilyen természetesnek találjuk a hegedű (vagy brácsa, gordonka, fuvola stb.) és zongora társulását, olyan különlegességnek számít két azonos hangszer párosa. Még a viszonylag gyakoribb kétzongorás összeállítás is kuriózum, hát még két „egyszólamú” hangszer együttese. A nálunk már ismert és népszerű Gidon Kremer és a most bemutatkozó, rokonszenvünket első látásra megnyerő Tatjana Grindenko zenekari és szólórepertoárja arra vall, hogy a két kiváló szovjet művész nem alkalmi társulásnak tekinti a hegedűkettőst, hanem tartós vállalkozásnak. Két estjük műsora arról a fáradhatatlan buzgalomról és leleményről tanúskodott, amellyel a kéthegedűs irodalom ritka kincseit a feledésből kiemelték és amellyel a kortársi alkotásokat gondozzák. . A zenekari irodalomból Bach d-moll kettősversenye nem szorul eféle jótékony újrafelfedezésre, mivel egyike a legkedveltebb műveknek. Újdonság viszont a fiatal szovjet zeneszerző, Alfred Snitze két hegedűre és zenekarra írt Concerto grossója, amelyet a Filharmóniai Társaság Zenekarával, Kórodi András vezényletével az Erkel Színházban mutattak be. Snitke Rekviemjét alig néhány nappal ezelőtt hallhattuk a Korunk Zenéje sorozatban. Anélkül, hogy a gyászmise liturgikus kötöttségekhez igazodó, mind műfajában, mind előadói apparátusában másfajta zenéjét a kéthegedűs versenymű alkotójától ismételten elvárnánk, meg kell jegyeznünk, hogy a Rekviemet tartjuk értékesebb műnek. Snitke tagadhatatlan virtuozitással uralkodik mind a zenekaron, mind a szólóhangszereken: a versenymű indítása kifejezetten frappáns volt és még az első számú kollázst, a Vivaldiutalást is érdeklődéssel fogadtuk. A régebbi reminiszcenciák hatásos felidézése azonban odáig vezetett, hogy a csillogó kaleidoszkóp hovatovább az egész kompozíciót elborította szemfényvesztő színeivel, ugyanakkor sajátságos módon veszített érdekességéből a nagyszabású — hattételes — alkotás. Talán azért, mert nem leltük meg az alkotó mondanivalójának fonalát, nem értettük, karikatúrának, figyelmeztetésnek, vagy egyszerű szórakoztatásnak (netán szórakozásnak?) szánta sziporkázó játékát. A hegedűkettős klasszikus irodalmából Leopold Mozart és Haydn alkotásait hozta felszínre a Kremer—Grindenko páros, megannyi apró remekművet. A legendás hírű „Mozart papa” egyike volt a legnagyobb hegedűpedagógusoknak, duettjeinek mintaszerű megszerkesztése is azt a célt szolgálta, hogy bemutassa e hangszer tulajdonságait és ugyanakkor a kamarazene alapelveibe bevezesse a muzsikusjelöltet. Haydn hegedűkettősei ezzel szemben a vonósnégyesek tapasztalatait — és zenei anyagát — sűrítik, azaz inkább, kivonatolják. Századunk irodalmából Prokofjev két hegedűre írt Szonátáját és Bartók Hegedűduóit (a negyvennégyből ötöt) adta elő Kremer és Grindenko. Prokofjev szonátája 1931-ben, Franciaországban készült — elképzelhetően Ravel hegedűgordonka szonátájának példáját követve. Bámulatra méltó, koncentráció jellemzi a két szólam puritán és ugyanakkor rendkívül kifejező vonalrajzát. Amikor a hegedűkettős önálló hangversenyműfajának megteremtésére Gidon Kremer és Tatjana Grindenko szövetkezett, tudniuk kellett, hogy nem elég repertoárról gondoskodni, elsősorban az együttes játék stílusát kell kialakítaniuk. Nem lehetett csekély munka megtalálni azt a tökéletesen egyforma színű, egyforma zenei gondolkodásból támadt hegedűhangot, amelyre a közös játék megannyi egyéb tényezőjét, az artikuláció, frazeálás, tempó és dinamika megtévesztő azonosságát felépíthették. Nem lehetett könnyű a két egyéniséget egymáshoz idomítani, a játéik legapróbb rezzenéseit is átvenni egymástól. Nem is egyhamar akadna másik két művész, akinek ez ilyen tökéletesen sikerül. Azért egyéni produkciót is nyújtottak — ez tette szereplésüket még vonzóbbá. A zenekari esten Gidon Kremer két ritkán hallható Schubertművet (A-dúr Rondo és B-dúr Polonaise) adott elő: csinos és jól fésült ifjúkori, alkalmi kompozíció mindkettő. Másnap Bach Chaconne-ját szólaltatta meg olyan szubjektív indulatviharzással, mintha a duók során visszafojtott egyéniség itt követelt volna kárpótlást. Tatjana Grindenko Stravinsky Eiópiájának előadásával bizonyította be, hogy szólistának is kiváló. A nem mindennapi produkciókat mind az Erkel Színház, mind a Zeneakadémia közönsége szűnni nem akaró lelkesedéssel fogadta. AZ ORCHESTRE DE PARIS szerdai hangversenyét ugyancsak zajos ünneplésben részesítette a hálás publikum. Francia vendégeink bizonyára szívesen emlékeznek majd a budapesti fogadtatásra, amely egy árnyalattal talán felül is múlta a produkció valódi értékét. Nem mintha vitathatók volnának a tíz diadalmas esztendőre visszatekintő együttes kvalitásai. Telivér vonóshangzásukat, árnyalatokban gazdag fúvósaikat — közöttük annak a Maurice Bourpe-nak oboaszólamát, akinek a budapesti nemzetközi versenyen aratott győzelmére még, jól emlékszünk — mindehhez nem férhet kétség. Karmesterük, Daniel Barenboim, zongorajátékát évek távlatából sem feledjük, abból az időből, amikor még „csak” zongoraművészként járta a világot. Ahhoz azonban, hogy Berlioz Fantasztikus szimfóniáját igazi élményt keltően megformálja, jótékonyan elegyengetve e zseniális mű gyengéit és meggyőzően kiemelve fénypontjait. Barenboim még nem eléggé idős, nem eléggé tapasztalt, nem eléggé rafinált. Ehhez a kompozícióhoz nem elég, ha valaki jó karmester — mert Barenboim jó karmester! —és nem elég, ha alázatos művész — ez a tulajdonság is megvan a rokonszenves dirigensben, aki, ha nincs is előtte a partitúra, szinte önmegtagadó odaadással hódol a zeneszerző kottába rögzített óhaja előtt. De ahhoz, hogy a Fantasztikus szimfónia élményt keltően szólalhasson meg, egy bűvész szemfényvesztő ügyessége, hétpróbás vén róka vajákos dörzsöltsége is kell, mert ennek híján éppen ott a legunalmasabb, ahol a zeneszerző a legmélyebb benyomást kívánta kelteni. Ilyenmódon a franciamuzsikusok estjének legjobban sikerült műsorszáma Ravel műve, a Couperin emlékezete című szvit volt. Az eredetileg hattételes zongoraműből a zenekari változat feldolgozása során Ravel két tételt — a kifejezetten zongorára álmodott Fúgát és a záró Tokkátát — elhagyva, négytételes darabot formált. A zenekari hangzás áttetsző tisztasága, a rövid formák megtévesztő logikája, a kifejezés szemérmes tartózkodása egyaránt tökéletesen érvényesült az Orchestre de Paris előadásában és ezt a tökéletességet csak megközelítette, de felül nem múlhatta a másik Ravel-mű, a Daphnis és Chloé korrekt, ám kevéssé temperamentumos interpretációja. Lefegyverzően színes, eleven volt a ráadások csokra, Bizet Carmenjének részletei. Nem csoda, hogy a közönség viharos tetszésnyilvánítása alig volt lecsillapítható. Pándi Marianne A miskolci Herman Ottó Múzeum meghirdette az idén is az Istvánffy Gyuláról, a matyó népélet kutatójáról elnevezett honismereti gyűjtőpályázatot. A felnőtt és az ifjúsági kategóriában kedden huszonhárom díjat, összesen negyvenezer forintot, adtak át. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai kiállító termében pénteken megnyílt Elsa Ursua, hazánkban élő chilei festőművésznő kiállítása. «» Szombat, 1977. október 15. Fábri Zoltán é. kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Fábri Zoltán háromszoros Kossuth-díjasfilmrendezőnek, kiváló művésznek kiemelkedő művészi és eredményes pedagógiai munkássága elismeréseként él, születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést pénteken adta át Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke. Jelen volt Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára és Pozsgay Imre kulturális miniszter. * „önmagát is gyötri azokkal a gondokkal, amelyekkel hősei küzdenek” — írta Fábri Zoltánról a Húsz óra egyik méltatója. Sok erénye sorakoztatható fel Fábri műveinek, művészetének, formai és tartalmi erények egyaránt, de mind között a legfontosabb s a többinek is foglalata ez. Nem kívülről szól a dolgokhoz, a nézőkhöz, még kevésbé felülről. Minden művét átéli, végigszenvedi, tüzükben ég, s tüzükben újul meg egyre. Ezért kemények, már-már kegyetlenek, szinte önkínzóak a filmjei és ezért humánus valamennyi. De épp azért, mert valamennyi Fábri-film ő maga, mégsem csupán az övé: a magyar nép sorsa, vívódása, gondja, öröme él ezekben a filmekben, s az emberiségé is. Oroszlánrésze van abban, hogy létrejött s fejlődik a magyar nemzeti filmművészet, hogy olykor szinte valamenynyi művészet élére tör, s hogy mindig tud felelős részese lenni korunk alakításának. Kivált az ember eszmélésének munkálója Fábri, mert maga is minden művében mélyre ás, sosem elégszik meg a felszínnel. Nemcsak gyötri önmagát a világ, gondjával, eligazodni segít a világban mindanynyiunkat. (7. 1.) 0 _________________ NAPLÓI mtóber 15 Tíz esztendeje alakult meg Szerencsen, az egykori Rákóczi-várkastélyban a helytörténeti múzeum — a dr. Petrikovics által adományozott Ex libris- és képeslapgyűjteményből. Az évfordulót kiállítás köszönti az intézetben, mely mostantól fogva Zempléni Múzeum néven folytatja működését. ED Kun Imrének, a Nemzetközi Zenei Versenyek Irodája igazgatójának hamvasztás utáni búcsúztatása október 18-án, kedden, fél tizenkettőkor lesz a Farkasréti temetőben. A Dunai Imre, Jelenszky László és Tettamanti Béla, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagjai október 15-től a Keszthelyi Művelődési Központban kiállításon mutatja be rajzait. A Nincs mese címmel tartja önálló estjét október 29-én, szombaton este 7 órakor az óbudai Zichy-kastélyban Bánki Zsuzsa. Közreműködik: Dénes Margit zeneszerző. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: Fidelio (a Drezdai Állami Opera vendégjátéka; Báthy A. béri. 1.) (7) — Erkel Színház: E-dúr hegedűverseny, Átváltozások, Don Juan, Bolero (5. béri. 2.) (7) — Nemzeti Színház: Faust (7) — Madách Színház: Széchényi (7) — Madách kamara Színház: Bunbury (7) — vígszínház: Versenynap (7) — Pesti Színház: A kör négyszögesítése (7) — József Attila Színház: Nagytakarítás (M. bér. 1.) (7) — Thália Színház: Történelem alulnézetben (7) — Fővárosi Operettszínház: Montmartrei Ibolya (du. fél 3 és 7) — Mikroszkóp Színpad: Ki fog gólt lőni? (fél 9) — Déryné Színház: (Dallos Ida Muv. Ház): A richmondi vásár (7) — Vidám Színpad: Észnél legyünk! (fél 8) — Egyetemi Színpad: a Budapesti Reneszánsz Rézfúvva Együttes hangversenye (7) — Budapesti Gyermekszínház: A farkas és a hét gida (du. 3) — Zeneakadémia: a Tátrai-vonósnégyes hangversenye (Mesterbérl. 2.) (félti). Szabadban (Alt. isk. bérl. Ad.) (du. 4); a Pataki István Műv. Központban: az Állami Népi Együttes előadása (az Országos Filharmónia hangversenyei szocialista birierádok részére 1.) (7) — Állami Bábszínház: Jókai tér: A kacsalaki rejtély (du. fél 3). Népköztársaság útja: A három kismalac (du. 4) — Kamara Varieté: Nincsen múzsa tövis nélkül (du. 3, fél 6 és 8) — Fővárosi Nagycirkusz : Porondon a világ (du. fél 4 és fél 3).