Magyar Nemzet, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-20 / 247. szám

Csütörtök, 1977. október 20. Magyar Nemzet Tiszakécske tegnap és ma A fiatalok átépítik a világot Ökécske és Újkécske között régen egy utca jelentette a közigazgatási határt. Ez az Utca azonban nemcsak a település határát jelezte, hanem meghatározta az annak két oldalán élő emberek életét is. Ökécskén a módosabb gazdák éltek, Újkécskét szegénysorsú emberek lakták, akik mindennapos küzdelmet folytattak a futóhomokkal. Ez ma már csak az idősebb emberek emlékezetében él. Úgy mondják, Molnár István sok történetet őriz ezekből az évekből. — Kerüljön beljebb — mondja a háziasszony, félbehagyja a tapasztást —, az uram a községházára ment, de rögvest hazaér. Bár Péter- Pál napja óta a nyolcvanadik esztendejét tapossa, de azért jól karikázik ... Való igaz, sok történetet tud. A verandán képek a családról, oklevél, ami azt tanúsítja, hogy Molnár István még ma is az általa alapított takarékszövetkezet elnöke. Amíg a gazda megérkezik, a felesége tart szóval: — A párom kilencszázhuszonnégyben költözött ide a Tisza túloldaláról, amikor egybekeltünk. Két családot neveltünk fel tisztességben. A fiunk kőműves Kőbányán, a lányunk pedig tag a termelőszövetkezetben. A háború előtt 3 hold rétünk és 1 hold szőlőnk volt, azon gazdálkodtunk, amikor jött a tagosítás, én léptem be a földdel a szövetkezetbe, az uram havibéres lett a nádgazdaságnál. Sok deák megírta — Akkoriban — folytatja — a férfiember elment a gyárba dolgozni, így ránk, asszonyokra várt a munka, hogy termőivé tegyük a földet, betakarítsuk a temtést. Amikor aztán már gépek segítették a munkát, visszaszivárogtak a férfiak és jöttek a fiatalok is, akik még azt sem tudták, hogy kell markot szédíti! Megérkezik a szálfatartású gazde, megsimítja ősz bajuszát és mesélni kezd: — Medig szorgos emberek éltek itt, kérem, különben aligha tudtuk volna megkötni a futóhomokot, életet teremteni rajta, ezt elhiheti. Ezt a szorgalmunkat használták ki és alávetették az életünket mások akaratának. Olyan szegény volt itt a nép, hogy többségük még a másik falut sem ismerte. Így éltünk, sok deák megírta már ezt. De nem hagytuk magunkat. Egyszer — amikor itt épült az állomás — küldöttség ment Ükécskére, hogy adjanak pénzt az építéshez, de azok nem adtak a mieink szavára. Nekik ott volt a Tisza és a hajóállomás. Megmutattuk az erőnket, felépítettük. Akkor pedig ők jöttek, hogy tüntessük fel a falujuk nevét az épületen, mert őket nem lelik meg a térképen sem. De potyára jöttek! A háború után volt az egyesülés, de az ellenségeskedés nem szűnt. Megve■ tették azt az ókécskeit, aki akár egy malacot is eladott nekünk, nehogy a papírba az egyesült község nevét kelljen írni. — Szavai átvezetnek a mába. — Ahogy teltek az évek, úgy szűnt az ellenérzésük, azóta gyarapodik a község. Ma már a fiatalok átlépik a világot, többet tudnak, mint mi, de így van ez rendjén. Az emberek tudják becsülni egymást, a munkát, így érthető a gyors haladás. Azt mondom, egymás tisztelete, a mértékletesség és a szorgos munka vezette el a falut a nagyközségi rangig és így lett a nélkülözésből jólét. Az utca szokott hétköznapi életét éli. Az emberek többsége dolgozik, sokan mashelyben. Néhány éve még a munkaképes lakosság többsége Szolnokra, Kecskemétre járt el, de a fővárosba is több száz kétkezi munkás került innen. Mióta a községbe ipar települt, a termelőszövetkezetben dolgozók munkáját gépek segítik, sok ember hátat fordított az ingázásnak Ma már a környező települések — Pest és Szolnok megyéből is — lakói járnak ide dolgozni, az üzemek autóbuszai hozzák és viszik a munkásokat. Mióta a helyi tanács és a REMIX Vállalat új üzemet hozott létre, asszonyok is találnak munkát. Néhány — a múlt emlékét őrző — nádfedeles ház ablakában felirat: ,,Ez a ház eladó.” A túloldalon kukoricát kínál eladásra egy gazda. A háztartási gépek javítását végző iparos műhelyéből a gépek szakadatlan zaja szűrődik ki. Csinosodik a park, épülnek az új házak. Minden ház előtt — nemcsak a főutcán — virágok virítanak, gyümölcsfák roskadoznak terhük alatt. Egyik porta előtt karalábé, másutt marharépa terem. A locsolókocsi pöfög végig az utcán, nyomában elviselhetőbb lesz a meleg. Az élelmiszerboltból megrakott kosárral jönnek ki az asszonyok. A helybeli áfész irodáján a forgalom felől érdeklődőim. — Az elnök házon kívül van — kapom a választ —, a helyettese is... más pedig nemigen tudja, mit feleljen ... — igazítanak el. Szerencsére mégis akad, aki tud válaszolni. A 16-os számú élelmiszerbolt helyettes vezetője, Urbán Józsefnél — Ha az üzlet forgalmából akar az emberek életére következtetni, írja le nyugodtan: jól élünk. Évente 13 millió forint értékű árut adunk el, ez 3—4 millióval több, mint néhány éve. Többet adnak magukra az emberek, nemcsak a szalámit viszik rúdszámra, hanem a kávé és az olyan cikkek forgalma is növekedett,ami az igények emelkedését, az élet városiasodását bizonyítja. Többet adnak magukra az emberek, és azt hiszem, ez azt is jelenti, hogy jól érzik magukat a községben. Különben aligha vállalnak a két nap társadalmi munkát a községért. Igen, a fiatalok is, hiszen ők is megtalálják itt a helyüket. Van munkalehetőség bőven, a szórakozni vágyók sem unatkoznak, hiszen lehet táncolni, moziba járni, könyvtárba menni. A nótaénekesek és a városi — szolnoki, kecskeméti és a fővárosi — színészek előadásaira is már hetekkel előbb elfogynak a jegyek, pedig gyakori vendég a községben. Nem mondom, van néhány fiatal, aki elmegy innen, de nincs ebben semmi különös, meg akarják próbálni a másfajta életet. Talán azért is van ez, mert a városokban még magasabb a kezdők fizetése. Néhány év elteltével azonban sokan visszajönnek, és aki hazajön, az megtalálja a számítását a községben. Beköltöznek a tanyákról A községben — a legutóbbi adatok szerint — 13 624 ember él. — Ez a szám évről évre emelkedik — mondja Sánta Károlyné, a tanács végrehajtó bizottságának a titkára, aki egyben a községi népfronttitkár is. — Ennek egyik legtöbb oka, hogy községükben egyre több a munkalehetőség. Az utóbbi években egyre több ember jön vissza és költözik be a tanyákról. A vállalatok és üzemek is segítik dolgozóik lakásépítését. A tanács, a munkaadók együttműködése nagymértékben javítja az itt élők életkörülményeit. A bölcsőde és óvoda építéséhez a vállalatok a társadalmi munkán túl, anyagilag is hozzájárultak, így ma már elmondhatjuk, hogy nincs hiány a férőhelyekben sem. Mind a községben, mind a tanyaközpontokban élők gyerekeit bármikor fel tudjuk venni gyermekintézményeinkbe. Az erőteljes építkezés meghatározza a közművesítés, a környezetvédelem és a szociális ellátottság terén előttünk álló feladatokat is. A szemétszállítás városi színvonalú, sőt a környező településeken is a mi autónk gyűjti a hulladékot. Jelenleg egy locsolóautónk van, de nemsokára egy úttisztító autó is segít a község tisztántartásában Az osztrák szennyvíztisztító berendezés segítségével pedig hamarosan tisztán kerül majd vissza a víz a Tiszába. Az ellátás javítása érdekében együttműködési szerződést, kötöttünk a Sütőipari Vállalattal, azóta nincs panasz a kenyér minőségére. Ugyanígy javítjuk a húsellátást is. A hernádi „Március 15-e” Termelőszövetkezet üdülőt vásárolt a Tisza-parton, még az idén üzletet nyitnak a községben. Jövőre gyorsbüfé javítja az üdülők étkezési lehetőségét. Párbeszéd a lakossággal — Nemrégiben adták át a nyolc tantermes iskola mellett a sportligetet, amelyet a vállalatok dolgozói is használnak Jövő szeptemberre elkészül az új 200 férőhelyes diákotthon, a jelenlegit pedig szakmunkásképző iskolává alakítjuk át. Nem feledkeztünk meg a községben élő idős emberekrőlsem. Bővítjük az öregek napközi otthonát, ahová autóbusz hozza és viszi az idős embereket, akik ott kétszeri étkezést kapnak. Az egész országban egyedüli kezdeményezésünk: a tanyákról menetrendszerű autóbusszal hozzuk be a betegeket a központi orvosrendelőbe és vissza. — A tanácstagi beszámolókon és a falugyűléseken egészséges párbeszéd alakul ki a lakossággal. E párbeszédek során nemcsak bírálnak, kérnek az emberek, hanem számtalan javaslattal segítik a munkánkat. Itt mondják el az emberek gondjaikat, vágyaikat, amelyeket egyeztetünk és ezeket figyelembe véve határozzuk meg feladatainkat. Ezzel maguk is jelentős részt vállalnak — társadalmi munkában is — a község terveinek kialakításában és megvalósításában, így oldódott meg — többek között — a külterületeink villamosítása is, amelyben a TITÁSZ szocialista brigádjai is segítettek, társadalmi munkában. Így ma már az 1800 tanyából 1300 tanya lakói villannyal világítanak. Évente 5 kilométer hosszú járda épül a községben, ebből a munkából a lakosság is kiveszi a részét. Úgy vélem, nem túlzok, amikor kimondom: alakosság ily mérvű társadalmi munkavállalása azt jelzi, az emberek otthonra találtak a községben. Végig megyek a főutcán, Utólt meg-megállok. A fényképészmester kirakatából boldog menyasszonyok, vidám vőlegények, fiatalabbak és idősebbek mosolyognak a kíváncsiskodókra. Cs. N. L. Utcáink Gyönyörű várál, a Halászbástyáról felejthetetlen ki, látás nyílik, az utcák azonban piszkosak ... Ezt nem én mondom, hanem annak a nagy külföldi újság munkatársának cikke, aki nemrégi- ben nálunk járt, és igen sok szeretettel ír itteni benyomásairól. A fenti mondat számunkra persze nem jelent újat. Mi is tudjuk, írtunk — beszéltünk róla eleget. Mindezzel, valljuk be, eddig édes-kevés eredményt értünk el. Az utcák rendje szerte a világon probléma. Megoldásához három dolog szükséges: megfelelő számú tisztító személyzet, korszerű gépek és szállítóeszközök, mindenekelőtt pedig a járókelők magatartása. Egyikkel sem dicsekedhetünk. Pedig egy és más már történt. Egyre több szemétgyűjtő kocsi végzi munkáját, a locsolásra is fokozott figyelmet fordítanak. De a Köztisztasági Hivatal lehetőségei korlátozottak: a munkaerő hiánya őket is sújtja. Ha azt várjuk, hogy egyedül és kizárólag ők teremtsenek tisztaságot városaink utcáin, akkor sohasem jutunk előbbre. Marad tehát a lakosság szerepe, mindnyájunk .,hozzáállása”. Ez nem jelenti azt, hogy a hivatal feladatát most már mi vegyük át. De legalább ne nehezítsük munkáját, és ne tegyük tönkre, amit úgy-ahogy rendbehoztak. Nemcsak arra az unosuntalan figyelmeztetésre gondolok, hogy ne dobáljuk el az utcákon a csikket, villamosjegyet, fagylaltőiesért. Persze, hogy ne. Ámde mit csináljunk, amikor méterek százain keresztül nem találunk egyetlen szemétgyűjtő kosarat. És hova tegyük a hulladékot, akik olyan helyen laknak — a főváros területén ! —, ahová soha nem megy gyűjtőkocsi? De van más baj is. Ezek a tisztasági helyzetet tovább rontják. Gyorsan fogy a házfelügyelők száma. A ház kapualjában összegyűlik a szemét. Kétnaponként elhordják, azután ott maradnak a kukák. Senki sem gondoskodik arról, hogy helyükre visszakerüljenek, hogy a belőlük kihullott szemetet összesöpörjék. Egyik-másik lakóház kapubejáratán már csak befogott orral lehet közlekedni. A gondatlanság persze további nemtörődömséget szül. Ha már úgyis a földön a szemét, nem számít, hozzádobunk-e még valamit — gondolják egyesek. Mind népesebb az utcán sörözők szektája is. Hiába az utcai italozást tiltó minden írott szabály A talponállók és KÖZÜRT-fiókok előtt sörösüvegek kupakjai tornyosulnak, eltakarításukról senki sem intézkedik. Valamikor rendelet írta elő, hogy az üzleteknek kell gondoskodniuk az előttük levő járda tisztán tartásáról. A rendelet — úgy tudom — változatlanul érvényben van. De ki ellenőrzi, hogy előírásait megtartják-e? És miután minden fogadkozás ellenére sem csökken a talponállók és egyéb lebujok száma, az enyhén italosok és teljesen részegek szorgalmasan szaporítják a környező utcák szeméttartalmát. Azt sem hallgathatjuk el, milyen tekintélyes szerepük van a köztisztátlanság elterjedésében egyes utcai árusoknak. A lerágott kukoricacsukakat elvégre valahol mégis csak el kell helyezni. Apróságok ezek, összességükben azonban éppen miattuk alkotnak maguknak kedvezőtlen képet fővárosunkról hazaiak, külföldiek egyaránt. Tudjuk, hogy a forgalmasabb útvonalak a reggeli órákban még aránylag tűrhető állapotban vannak, dél felé azonban ezeket is ellepi a por, a hulladék, a szemét. Ha pedig ezen változtatni akarunk, akkor ezt csak a köztisztaságiak és a magunk együttes igyekezetével érhetjük el. Pedig el kell érnünk, mert különben üres szócseplés mindaz, amit a környezet védelméről beszélünk. Kicsit példát vehetnénk egyik-másik vidéki városunkról. Az ottaniak közelebb érzik magukhoz lakóhelyüket, erősebben szívükön viselik annak gondjait, bajait. Jobban vigyáznak reá, mert szégyenük, ha megszólják, és azt a saját szégyenüknek is tekintik. Ebből a várossovinizmusból mi is átvehetnénk valamit. Hiszen nekünk is restelkednünk kell, ha vendégeinknek büszkén megmutatjuk városunk egyedülálló természeti szépségeit. • a Citadellát, a Hármashatárhegyet, a Margitszigetet — utána pedig legszívesebben a szemeket lehunyva kísérjük vissza őket szeméthalmok között kocsijaikhoz. Milyen kár ilyen apróságok miatt elrontani Budapestünk jó hírnevét. Mindnyájunknak szívügyévé kell, hogy legyen városunk helyzete. Ne csak a mások feladatairól beszéljünk, hanem a miénkről is Ne bízzuk a tennivalókat másokra, vállaljuk, amivel mi segíthetünk. Annyi sok szép, már megvalósult és még megoldásra váró feladatunk mellett a Hazafias Népfront helyi bizottságai is állandóan napirenden tarthatnák a kérdést, miként teremthetnénk eddiginél sokkal tisztábbá, tehát egészségesebbé fővárosunkat. Valamennyiünk örömére és jogos büszkeségére, Kemény István t . Sokszor, sok helyen esik szó mostanában a kezdő pedagógusok gondjairól. Arról viszont jóval kevesebb, hogy mit is kíván voltaképpen az iskola azoktól a fiataloktól, akik első lépéseiket teszik a választott pedagóguspályáin. Ezt a hiányt igyekszik most pótolni dr. Mák Mihály főiskolai docens, a Felsőoktatási Szemlében publikált tanulmányával, mely, mint címe is jelzi, arra a kérdésre keres feleletet, hogy: Mit vár az iskola a pályakezdő pedagógustól. Egyetlen dolgozat természetesen nem foghatja át a bonyolult kérdés valamennyi ágát-bogát. Megállapításai azonban már mostani, egy nagyobb tanulmány vázlatának tekinthető formájukban is tanulságosak. Mindenekelőtt ama passzusok révén, melyekben a szerző a pedagógusetika kérdésköréről ejt szót, leglényegesebb elemeként a pedagógusok kölcsönös megbecsülését, egymás iránti tiszteletét, a tantestületen belül uralkodó hangnemet jellemezve. Végletek A pályakezdő pedagógusok munkájáról vallott nézetek közt általában két végzettel találkozni. Az egyik az ösztönös pedagógust Hunnal hirveli, mondván: „én is a magam erejével tanulom meg, hogyan kell megrendszabályozni a gyerekeket, jöjjön rá más is a maga erejéből, a saját tapasztalatából okulva. A másik a pedagógusképző intézményektől vár el szinte mindent, azokat okolja a kezdő pedagógusok tapasztalatlanságáért. Egyik nézettel sem érthet egyet az, aki végigondolja a problémát. Mert ha hiba mindent a pályakezdő fiataloktól elvárni, megtagadván tőlük a legelemibb kollegiális segítséget, hiba a tapasztalatok hiányáért a pályakezdőket szárnyra bocsátó intézményeket okolni. Mert igaz ugyan, hogy a főiskolák és egyetemek mainapság e téren keveset nyújtanak (ámbár a tantervek megújítása ezen a téren is jó eredményekkel biztat), túl sokat, mindenoldalú fölkészítést egyik iskolától sem várhat el senki. Aligha lesz ugyanis valaha Magyarországon olyan pedagógusképző intézmény, amelyik minden hallgatóját meg tudná tanítani, mit csináljon, ha a hatodik órán már senki sem figyel oda a fizikai tételek levezetésére, vagy ha az osztály munkáját rendre megzavarja egy viháncoló gyerek. Ezeket, a nevelőmunka mindennapi, de rendkívül fontos feladatait csak az iskolában, a pedagóusmunka rendszeres gyakorlása közben lehet megoldani, s megoldásait aztán megtanulni — és továbbadni. A tantestületi munkában, vagy még szélesebb körben, az egész pedagógustársadalomhoz szólva — mint azt a Tankönyvkiadó gondozásában megjelent — Pedagógussorsok, emlékek című kötet három szerzője teszi. Kudarcok A három pedagógus, aki ebben a gyűjteményben emlékeit, tapasztalatait egybegyűjti, különböző utat járt be, s különböző szemszögből rendszerezi most élményeit, gondolatait. Dózsa Béla például tanulságos kudarcairól beszél a legtöbbet írásában. Nem azé igyelli megváltani: pulyafutása során bizony ő is folyamodolt már a testi fenyítés eszközéhez. Ám — s ezért fontos Dózsa Béla e „kudarcának” ismertetése példám — elemzéséből világosan kitetszik: nem a nevetés reményében tette, hanem elkeseredett tehetetlenség érzésétől vezetve, s közben, természetesen, azt is tudta, hogy evvel a „megoldással” nem jutott előbbre, cselekedete tehát értelmetlen volt. A pedagógusok jó munkája azonban nem csupán a kezdő idők szerencsésen megszerzett és jól alkalmazott tapasztalatain múlik. Ugyanilyen fontos a rendszeres továbbképzés, különösen most, amikor oktatási rendszerünk megújításán fáradoznak a pedagógia elméleti szakemberei. Ennek a pedagóguspálya folyamán abbahagyhatatlan, az igényes, jó munka iránti igénytől sarkallt önképző és önnevelő munkának kitűnő példája a kötet másik szerzőjének-szereplőjének, az Állami Díjjal kitüntetett Fonay Tibornak a pályája. Fonay ugyanis a pedagógusmunka legnagyobb veszélyének az elszürkülést, a gépies „anyagleadást” tartja. Legjobb ellenszerének pedig azt, amit maga is csinál, s amiről a kötetben önképzésem története címmel számol be olvasóinak. Példák A Pedagógussorsok, emlékek kötetének harmadik szerzője — és hőse —, dr. Szattmáry Lajos ma is szerepel a magyar irodalomban: az ő alakja, tanári személyisége szolgált modellül Németh Laszlónak, amikor az Égető Eszter Szilágyi tanár urának képét s jellemét formálta. Élete, tanári pályája nem ok nélkül ragadta meg Németh Laszló ügyeimet. Dr. Szathmáry munkáscsaládban született és nőtt fel, apja nyomdász volt. Talán származása is meghatározta későbbi munkáját, pedagógusi felfogását , és segítette abban, hogy tíz esztendeig tartó hódmezővásárhelyi tanári működése idején létrehozta a Tanyai Tanulók Otthonát szegénysorsú parasztgyerekek számára. (Egyébként Cseresnyésében Németh László ismét az ő példájából indult ki , s e színdarab nyomán nevezték aztán a Tanyai Tanulók Otthonát Cseresnyés Kollégiumnak.) Dr. Szathmáry Lajos azt vallja, hogy ,,a nevelő személyisége pótolhatatlan tényezője az oktatással kapcsolatos nevelőmunkának". Megállapítása ma is érvényes, sőt, ma még inkább érvényes. Ám ahhoz, hogy ez a nevelő személyiség kibontakozhassék , a pályáját kezdő pedagógust is nevelni kell! Elméletileg a főiskolákon és az egyetemeken, a mindennapok gyakorlatával a tantestületek műhelyeiben, és a példák erejével, az eredményes munka módszereinek föltárásával. Gábor István- Pedagógussorsok Az idén sem csökkent a Balaton vonzereje Több okból is érdeklődésre számot tartó nyilatkozatot adott Rosta Sándor, a Balatoni Intéző Bizottság főtitkára az idei szezonról. " A Balatonnál növekedett a forgalom, gazdagabb volt a kulturális és a sport program, a vendéglátók, a szolgáltatók azonban nem tudtak hiánytalanul eleget tenni a fokozódó követelményeknek. Gyorsmérlegünk szerint a kereskedelmi szálláshelyeken idén nyáron nyolc százalékkal több vendégéjszakát töltöttek el, mint a tavalyi idényben. A nemzetközi idegenforgalomban mutatkozó mérsékelt érdeklődés európai jelenség. Ennek ellenére megállapítható, hogy a Balaton vonzereje nem csökkent. Amint a nyilatkozatból kiderül, az idei szezon a szokásosnál korábban, már május elején megkezdődött, az utóidényi szezonnyújtás azonban a kedvezőtlen szentemben időjárás miatt nem sikerült. A komolyzenei hangversenyek Veszprémben, Tihanyban, Keszthelyen és Kőröshegyen nemzetközi sikert arattak és telt ház előtt zajlottak le. A Balaton vidékét fokozatosan a tömegsport színterévé kívánják fejleszteni. — Visszatérő gondunk a zsúfoltság — mondotta a főtitkár. — A fő idény csúcsforgalmi napjaiban a vendéglátóipar, a kereskedelem és a szolgáltató hálózat képtelen eleget tenni a követelményeknek. Már napjaink gondja, de hosszú távon is kiemelt feladat a Balaton tisztaságának megőrzése, a táj eredeti arculatának fenntartása, a köztisztaság további javítása és a jövőbeni fejlesztés tervszerűbbé tétele A most készülő regionális terv az utóbbi két évtized változásaival kialakult aránytalanságokat igyekszik helyrehozni és megszabni a következő évtizedek fejlesztési irányát, koncepcióját.