Magyar Nemzet, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
Vasárnap, ISTI: december 18. Német kottalapok Zárótétel egy koncertkörúthoz A zenészek ... évről évre ezer meg ezer mérföldet járnak be, hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek és az emberek szívét fölemeljék. (J. B. Priestley) HATTYÚS ’ A VÍZESÉS A Rajna itt még tiszta és itt még él. Pedig graubündeni születése óta, valahol a Szent Gotthárd alatt, idáig, a schaffhauseni nagy vízesésig, már megtett jó néhány száz kilométer kanyarodót, lett volna módja megromlani. De ártatlan még, és romlatlan haragú. Nem úgy, mint föntebb, északabbra, Württembergben, Pfalzban, pláne a Ruhr-vidéken, ahol már indulata sincs, mert halott Itt még halakkal játszik, pisztránggal is, s e svájci nagykanyarban van egy hattyúpárja. Tiszta vizében, a zuhatag porzásában hattyúfehér két hattyúja. E télies, zord idillt és a még hozzáfűződő impresszióimat azért kell most elmondanom, mert azoknak, akikkel utaztam, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara muzsikusainak, csak épp egy pillantást volt módjuk vetni erre a tájra, buszablakból, kutyafuttában, én meg amíg ők próbáltak a városka félévezredes templomában, csatangolhattam egy órát az Alpokból ereszkedő és a folyóból felszálló ködben. Nekik is mondom, amit ez a mitikus látvány sugall. Mert mondái vidék ez inkább, mint valóságos, kiváltképp decemberi ködben. Nibelungi törpékkel, istenségekkel, várkörökkel, sellőkkel, eposzi hősökkel népes. Itt sejten meg igazán a Rajnából felfararló minden legenda igazát, kincsek gonosz hatalmát, szíreken fésülködő vízitündérek elveszejtő bűbáját. S hiába szegélyezi ezt a vad habzást a parton józanul és tárgyilagosan pénzváltóhely, ahol ilyen papírpénzt olyan papírpénzre lehet cserélni, a mesék, a vizek és az idők zúgásában az ember a féltékeny és komisz törpenép aranyának csörgését véli hallani. Hiába a parton üzletsor, ahol cigarettát, teát, újságot, anzixot, nyakba akasztható, kék vagy piros folyadékkal félig telt üvegszívet árulnak, az ember a Grál-legenda vércseppjeire gondol, mert mítoszokba pillant itt. Ehhez a tájhoz ők, a muzsikusok, bizonyára hozzáhallották volna Wagner zenéjét, amelynek efféle Rajnarobajlás a szülőhelye, én a hattyúpár ringatózását néztem s azt találgattam, melyikük vontathatná Parsival fiának sajkáját? Igaz, ők, a muzsikusok, néhány napja Mannheimben lehettek ugyanígy megilletődve, mint én itt, elvégre ők is valamely szülőhelyen jártak a város utcáin. A XVIII. századi ,gnannheimi iskolától származtatják ugyanis a szimfonikus zenekari hangzás igazi fegyelmezettségét, a vonókezelés nagy egységét, a vezénylés pontosságát és szuggesztivitását, az átfűtött előadásmódot. Mindazt, ami a magyar Rádiózenekarnak is innen örökölt erénye. S ettől az irányzattól, a mannheimitől származtatják a nagyzenekarok talán legnagyobb, de mindenesetre legismertebb hatáseszközének, a crescendónak és decrescendónak híresen „mannheimies” alkalmazását. Ha muzsikus volnék, a magyar művészeknek ezen a turnéján bizonyára nem egyszer ráismertem volna egy-egy koncertjükön: ez az, ezek a magyarok most használják azt, amit Mannheimtől volt megtanulni érdemes! De hát nem vagyok muzsikus, csak figyelmes hallgatója a muzsikálásnak s észreveszem olykor a világ diszharmóniáit. Ebéd Wiesbadenben. „A dortmundihoz” címzett, eléggé néptelen kis sörözőben. Egyedül vagyok,míg az ételt a tulajdonosnő kihozza, ráérek elszórakozottan előbb rá-ránézni a szemközti asztalnál söröző házaspárra, aztán mind feszültebben figyelni az idősödő férfira. AZ ERŐSZAK EMLÉKEI A kisujja tűnik fel először, ahogyan messzire eltartja a többitől, mikor a poharát emeli. Milyen finnyás, műven régimódán és alpárian előkelősködő! — gondolom. Aztán a férfi változtat egy kicsit a testtartásán — hol is láttam én ezt a különös mozdulatot? Azon nyomban eszembe jut: odahaza, színpadon. A Pesti Színház nyár eleji ..Lette” - előadásán. Ebben a monodrámában Ruttkai Éva Lottejának partnere egy életnagyságú bábfigura: Stein báró, főlovászmester, a Goethétől felszarvazott férj. A zsinórpadlásról drótokon mozgatják, szaggatottam fordítja a fejét, mintegy darabokban áll talpra: előbb a nyaka kel föl, kinyúlva a törzsből, aztán a dereka ágaskodik egyet, végül a behajlított térde is kiegyenesedik, mintha egy talpraálláshoz a legkevesebb szükség a lábra volna. Jellegzetes bábmozgás, így mozog szemben velem ez az eleven férfi, pontosan így. Mintha drótra rángana ő is. Ha rágyújt — elég sokat dohányzik —, a cigaretta végével hosszam keresgéli a száját, mag beleta- 161, aztán az öngyújtó magas lángjával célba veszi a cigarettát s néhányszor jó félarasznyira is mellémegy a láng. Aztán a férfi félig eldől a sörözőpadkán, az aszszony utánanyúl és egyenesre húzza. Mikor kimennek a helyiségből, az az érzésem, mintha egy automatát, gépembert, valami szörnyű robotot kísérne lassú lépésekkel a gépkezelő ápolónője. Hátborzongató. A vendéglős nő elém teszi a levest, látja a megdermedtségemet, ő is utánuk néz: — Itt laknak a szomszéd házban szegények, így jött vissza a háborúból, harmincnégy éve. Az egész ember ötvenöt éves. A fél életét sem élte meg épen, a hátralevőben is ilyen rettenetes sóbálvány marad. Mintha Lót nézett volna viszsza az égigégő Szodomára. Este Wiesbaden fürdőtelepén ad hangversenyt a Rádiózenekar. Ezen a telepen van a játékkaszinó rulett-, baccarat- és chemonasztalaival, szerencsejáték-automatáival, méregdrága éttermeivel és lokáljaival. Nyírt lombú sétányok, árkádsorok, szökőkutak, szanatóriumok. Itt áll az operaház és itt van a hatalmas, múlt századi zeneterem, a Mozart-Saal. Koncert előtt olvasgatom a falragaszokat, mindennapra jut szórakozás, táncest, világjáró művészek vendégfellépte — a mai magyar este ebbe a sorba tartozik —, bűvészek, slágerénekesek, divatos pszichiáterek előadásai, hipnózismutatványokkal illusztrálva. Egy kis plakáton akad meg a szemem , másnap klasszikus rekviemest „a terrorizmus áldozatainak emlékére”. Éjfélkor, a muzsikusainkkal rendezett sajtókonferencia után — az otthoni koncertigazgatóság részéről dr. Saller Károly szervezte német zenekritikusok részvételével — végre kinyithatom az aznapi újságot. A harmadik oldal vezető helyén vastag betűk. ..Ma kezdődött Verena Becker bűnpöre.” Verena Becker, 25 éves terroristanő. Hatszoros gyilkossági kísérlet, rablás, bombamerénylet. Mikor ma délelőtt a stuttgarti felsőbíróság elé lépett, lekapta magáról a tűsarkú cipőjét, azzal fenyegette a törvénykezőket. Holnapután a budapesti szimfonikusok Stuttgartban lépnek fel. .......a zenészek ezer meg ezer mérföldet járnak be, hogy az emberek szívét fölemeljék ..Van milyen mélyről, milyen süllyedésekből, a világ aljáról fölemelniük az ember szívét. A kísérő nem kísérő, nem zongora-, nem hangszerkísérő. A koncertvállalat tulajdonosának megbízásából útikísérője, útimarsallja a zenekarnak holland, német, svájci, osztrák, magyar ezer mérföldeken át. intézője buszoknak, jegyeknek, propagandának, műsorfüzeteknek, szálláshelyeknek. Tolmács, ügyintéző, összebékítő, gubancos helyzeteket megoldó. Herr PILLANATKÉPEK EGY KÍSÉRŐRŐL muzsikus értelemben Schrader. Én két nap múlva Eizeinek hívom, rá két napra, pertuban és hunul, Attilának. Nemcsak azért, mert az istenostona Attilát egyedül a germán Nibelung-ének ábrázolja atyaian jóságosnak és szelídnek, hanem mert gyanítom, hogy egy hónap alatt megtanulna hunul. Tud olaszul, angolul, franciául, szerbül, ki tudja még mint. Mondom neki: pittypalatty. Egy pillanatig megcsengeti a fülében, aztán hibátlanul, magyarul, kimondja a neki nyelvtörő szót: — Pittypalatty. Hamburgi, alig múlt harminc. Érkezéskor, induláskor kikapja, ahol éri, a kezekből a mind nehezebb és mind több pakkokat és rakosgatja a buszok csomagtartójába. Koncert előtt Lehel Györgynek megfőzi a teát, koncert közben, a zongoraversenyhez segít kigurítani, szmokingban, nyílt színen, Ránki Dezső számára a zongorát. Semmit nem restell, semmi nem terhes neki. Ha valakinek véletlenül nem jut hotelszoba, átadja a magáét, s elmegy keresni magának más szállást a városok túl végén. Utak közben kétszer is kiszáll a buszból, szembejövő kocsit stoppal megállít, s megkeresi valahol messze hátul az autópályán a bőgőket, hárfát, dobot, kürtöket, pultokat szállító, lerobbant magyar kamiont, bevontattatja műhelybe, elintézi a javítást, megelőlegezi az árat. Mindig kedves, sose fáradt. Sose ingerült, mindig talpraesett. Schaffhausentől az utolsó szállásig, már a Duna menti Mariataferlig, egy osztrák hegyi falucskáig valahol Mariazell közelében, kerek egy napig tartott a buszozás. Nyolcrél kilencre vártak vacsorával, éjféltáj lett belőle. Kilencven-egynéhány korgómorgó ember, egy szál langaléta pincér. Schrader Attila egyszerre megjelenik a két ebédlő ajtajában — már-már egyszerre mind a kettőében —, két kezén tálca, rajta csészékben levesek. Felszolgál, és mellé nem löttyint egyet se. Kilencvenen mosolyognak rá, kilencvenfelé mosolyog ő is, és nevet önmagán. Ilyen. Olyan, hogy reggel, az utolsó elinduláskor, a hegyi szerpentin feleútján megint megállítja a buszt, beszáll egy szembejövő kocsiba, húsz perc múlva fut vissza a kanyarokat átvágva a féllábszárig érő hóban. Leporolja a nadrágját: — A másik busz nem mert elindulni. Fölszereltük a hóláncokat. Mehetünk. Hegyeshalomnál vízumot kap ő is, a két német buszvezető vs. a Magyar Rádió épülete előtt nekitámaszkodik a Múzeum-kert rácsának, karja közt az utasaitól, a vendégeitől, a barátaitól kapott tokajiaszú-butéliók, dobozban. Nézi a kocsiból lecihelődőket, a családjukkal ölelkezőket, tele a szeme könnyel. Nézem őt, nézem, magam is egy kicsi elfátyolosodva, az útitársaimat, magyar muzsikusokat, az erdőének-hangúakat, akik ezer meg ezer mérföldeket járva segítenek emelni a világban az emberek süllyedő szívét. Mátrai-Betegh Béla Madar Nemzet Új folyóirat: a Propagandista ízléses köntösben, tetszetős formában új folyóirat jelent meg: a Propagandista. Az első szám beköszöntőjében Győri Imre, az MSZMP Központi Bizottságának a titkára abban jelöli meg az egyelőre kéthavonként megjelenő lap hivatását, hogy tartalmi és módszertani írásokkal segítse azokat, akik a párt politikájának és ideológiájának a terjesztésével foglalkoznak. Az első szám sokszínűen igyekszik eleget tenni ennek a feladatnak. Vass Henrik tanulmánya a szocialista internacionalizmust, mint a szocialista országok államközi kapcsolatainak az alapelvét taglalja. Lipkovics Károly a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról emlékezik meg. Kovács László az „eurokommunizmus” hátterét, és a vele összefüggő nemzetközi reagálásokat világítja meg. Az új folyóiratot illusztrációk teszik színesebbé. 11 Balanchine-est az Operaházban VILÁGSZERTE fogalom Balanchine neve. Idehaza azonban mindmáig csupán egy meglehetősen szűk szakmai kör találkozhatott irányzatot és stílust teremtő alkotásaival. Kívülük talán csak a zene szélesebb körben pásztázó kutatói ismerhették meg kortársi, alkotótársi beszámolók alapján. A leírások azonban — legyenek bár még oly hitelesek, még oly szemléletesek, mint például Stravinsky, Prokofjev, Serge Lifar visszaemlékezései — mégis korhoz kötöttek, szubjektív indíttatásúak. Vitathatatlan informáló értékük ellenére semmiképpensem pótolhatják az itt és most szerezhető benyomásokat. A balettest megtekintése előtt vagy után mégis tanácsos igénybe venni a forrásmunkák adatszolgáltató segítségét, hogy századunk élő klasszikusának termékeny életművében eligazodhassunk. Ki is voltaképp George Balanchine? Eredeti neve — Georgij Melitonovics Balancsivadze — grúz származásét illetően máris eligazít. 1904-ben, muzsikus családban született Szentpétervárott. Apja ismert komponista volt, bátyja, Andrej Balancsivadze a mai szovjet zene egyik reprezentánsa. Balanchine tánctanulmányai mellett maga is zongorázott és felsőfokú zeneelméleti oktatásban részesült. Már a Marjinszkij Színház szerződtetett táncosa, amikor még mindig habozik, hogy táncos legyen-e vagy zenész. Végül kompromisszumhoz folyamodik: a táncos hivatást választja, de nem mond le a zenéről sem. Egy évvel balettiskolai vizsgája után már koreografál, s azonnal tudatosan a zenei-képzőművészeti ihletésű alkotómunka felé fordul. Az alapvető — s egyúttal életre szóló — impulzusokat Fjodor Lopuhovtól és a Kamara Balettjével Pétervárra látogató Kaszján Goleszovszkij moszkvai mestertől kapta. Lopuhov az első koreográfus, aki elődei felfogásától eltérően munkájához nem a zongorakivonatot, hanem az egész zenekari partitúrát vette alapul, s táncosait hangszerek vagy hangszercsoportok megjelenítőinek tekintette. Goleszovszkij művészetének legfőképp szemléleti modernsége ragadta meg. Ezen belül egyrészt a gimnasztikus táncokkal ,,felszabadított” élénk, erős, egészséges ember ábrázolása. Másrészt a koreográfiai térformák újfajta kiaknázása és az emberi test mozdulatelemeit szintetizáló plasztikai költészet. Ilyen értelmű művészi elkötelezettséggel és elsőrendű klasszikus iskolázottsággal felvértezve érkezett az ifjú Balancsivadze Nyugat-Európába, annak is a legexponáltabb táncközpontjába, Párizsba . Gvagilev Orosz Balettjéhez. A század tízes éveitől kezdve folyamatosan extrém meglepetéssel szolgáló Gyagilevet lassanként minden jelentős koreográfusa elhagyja. Botrányos körülmények között távozik Fokin és Nizsinszkij, később Nijinska és egy időre Massine is. Gyagilev újdonságbamászása a húszas évek közepén „odáig fajul”, hogy az ínyenc Párizsnak a kommunizmust dicsőítő balettet mutat be: Prokofjev—Massine Acéltáncát (Pas d'acier), s ezzel egy időben a színházi forradalmár Tairov meghívását latolgatja. Örömmel fogadja tehát a legfrissebb szovjet avantgarde-hatásokkal felvértezett Balancsivadzét (aki ettől kezdve viseli a franciás Balanchine nevet) és Bronislava Nijinska betöltetlen koreográfus állására szerződteti. Az újdonsült vezető-koreográfus néhány évig aláveti magát az együttes szélsőséges kísérletező kedvének, míg 1928-ban megtalálja egyéni hangját az Apollóban. AZ APOLLO nemcsak alkotójának jelent fordulópontot, mérföldköve az egyetemes balett-történetnek is. Oly módon lép vissza az experimentális balettek világából a klasszikához, hogy szellemében is, formájában is megőrzi az újat, vagyis megteremti a neoklaszszikát, Stravinsky így ír róla: „George Balanchine pontosan kívánságaim szerint, azaz a klasszikus iskola szellemében alkotta meg a táncokat... Ez volt valójában az első kísérlet az akadémikus táncművészet megújítására egy modern, erre a célra komponált műben.” Mint az előadás ismertetésénél látni fogjuk, az Apollo sajátosságai átszüremlenek későbbi műveibe is. Elsősorban és legfőképpen neoklasszikus nyelvezete s a zenéhez igazodó plaszticitása. Amerikába 1933-ban települ át Balanchine. Iskolát alapít, majd növendékeiből együttest szervez. Ebből alakul ki később a New York City Ballet, a mai Amerika első számú balett bázisa. Az USA-ban születnek meg a lopuhovi örökségből származó, saját életérzésével áthatolt cselekménytelen szimfonikus balettjei. A SZERENÁD is közülük való, az Operaház balettestjének nyitódarabja. Csajkovszkij hangversenyteremből ismert. Vonósszerenádjára készült 1934-ben, a balettnövendékek számára. Életrajzírója ezt a művet alkotásai alaptípusának minősíti. Mikor a függöny fölmegy, középkék háttér előtt pasztellkék, hosszú tüllruhás balerinák sorai töltik be a színpadot. Egy-egy stilizált iskolás kartartás és lábpozíció után elindul a zene nyomán a végtelen áradás. Nagy csoportok, négyesek, kettősök, szólóvariációk váltogatták egymást. A mozdulatok egymásbafonódása, lendülete a csoportok mozgatásával együtt hozza létre a stílust és atmoszférát. „Azt hiszem, hogy a balett a legpoétikusabb művészet, amely önmagában is annyira kifejező, hogy nincsen szüksége határozott szüzsére” — mondja egy helyütt Balanchine. És balettje, valóban a legmagasabbrendű költői szépség. A gesztusok, folyamatok, alakzatok, ívelt vonalak fenséges költészete. A négy zenei tétel közül az első kettő (Sonatina és Walzer) teljesen atmoszférikus. A 3 és 4. tétel sorrendjét Balanchine megcserélte. A Finálé, Téma Russo-ban (az eredeti 4. tétel) egy beteljesületlen találkozás sejlik fel. Az előző tétel végén földre omló táncosnő néhány taktus erejéig magára marad a színpadon, majd a Sors nőalakja és a befogott szemű férfi eggyéfonódva jelenik meg. Csodálatosan fenkölt lírai áramlások és kapcsolatok alakulnak ki azután mas de frois-jukban. A férfit más nőalakok is megkísértik egy-egy futó pillanatra. Végül a vak sors ismét máshova vezérli. A táncosnő a kezdő pózban ismét egyedül marad a földön. Az Elégió tétel e szerelem apoteózisa. Az egymás után befutó hármas csoportok kiemelik az elhagyott táncosnőt és fölmagasztosítják a hold fénye felé vonulva. Mindez a lehető legegyszerűbbnek ható koreográfiai megformálásban, a mozdulatok cirádamentes, mindig tartalmat hordozó közvetítésével. Az előadás törékeny hangulata eddig kétszer volt teljes értékű: az első szereposztás főpróbáján és második bemutatkozásán (A másik szereposztásra visszatérünk.) A női kar talán soha nem látott, tökéletes pontossága és kifejezőereje elkápráztatott. Személy szerint mindannyian megérdemlik az elismerést. A szólisták közül elsősorban Kékesi Mária tökéletes alakítását illeti dicséret. Művészi ereje lenyűgöző: a mű szellemét és stílusát gyönyörű táncos megoldással érvényesíti. A másik kiemelkedő teljesítményt Szőnyi Nóra nyújtja. Nyúlánk alakja hangsúlyozza harmonikus vonalait, melyek bensőséges áhítatot árasztanak. Szumrák Vera érzi a stílus világát, de a szerepkör idegen személyes alkatától. Jórészt ebből adódnak kivitelezési nehézségei is. A férfi szólisták Balanchine-nál általában a tánc „királynőinek” alárendelt segítői, ez esetben mégis többek ennél. Havas Ferenc átélt alakítása, nemes gesztusai és meglepő technikai kondíciója ragad meg, Keveházi Gábor pedig könnyed, eleven partner. Alakítását áthatja a zene és tánc egymásba fonódó romantikája. CSELEKMÉNYES BALETT az Apolló, de allegorikus jellege távol áll minden szokványos irodalmiságtól, mint ahogy klasszikus nyelvezete is megújult szemlélettel jelentkezik. A mitológiai alakok szarkasztikus ábrázolása groteszk mozdulatelemekkel, sportos, lendületes formákkal történik. A három múzsa csoportos táncában viszont megjelennek a későbbi művekben kiteljesedő plasztikus vonalak s a girlandosan egymásba fonódó mozdulatsorok és csoportozatok. Apolló szószólója erőteljesen magán viseli Nizsinszkij és Nijinska profilroozgásos, frízszerű kompozíciós stílusát, de újfajta érzelmi attitűddel. Az ötven évvel ezelőtt keletkezett mű minden irányú modernsége megdöbbentő. Akár napjainkban is készülhetett volna. Az allegorikus táncok szerkezete a klasszikus balett hagyományához igazodik, úgymint Pas d’action, Pas de deux, Variations, Coda. Stravinsky muzsikájában megfogalmazott egy prológot, Apolló születését — és egy epilógust, amelyben Apolló felvezeti múzsáit a Parnasszoszra. Ezt a színpadi cselekmény éppoly híven követi, mint a zene egyéb jellegzetességeit. A vonósokra komponált műben minden eleve a dallam körül forog, a cselekmény konfliktusmentessége pedig a diatóniában, tükröződik vissza. Dózsa Imre Apolló szerettét remekbe formálta, s hangulati effektusait egységes szemlélettel foglalta össze. Formailag finoman érzékelteti az expresszív és neoklasszikus stílusjegyeket. Pongor Ildikó, Pártay Lilla és Orosz Adél különböző jellegű, tónusú Múzsa. Mindhárman tisztán, szépen táncolnak. Különösen Pongor és Dózsa kettőse váltott ki megérdemelt ovációt. Pártay játékos, tartózkodó Polithimnia, aki szájára tett ujjal jelzi mimikai küldetését. Orosz Adél, mint a költészet megszemélyesítője, a darab szordinált, élcelődéséhez képest kissé harsány. BIZET C-DÍR SZIMFÓNIÁJÁRA készült alkalmi darab a harmadik balett. Balanchine a párizsi Nagyopera számára alkotta 1947-ben. Az együttes kiváló szólistáinak szánt versenyműszerű feladatokat. A négytételes mű (Allegro vive — Adagio — és két Allegro vivance) hangulatokban gazdag, geometrikus térformái változatosak, táncszerkesztése szinte páratlanul fantáziadús. Minden tétel másmás szólistagárdával külön egységet alkot, s ezek végül is káprázatos, monumentális fináléban összegeződnek. A balettkar és a szólisták ismét nagyszerűen szerepeltek. Minden egyes teljesítmény megérdemelné a jellemzést, de ezúttal csak a legkiemelkedőbbekre szorítkozhatunk, így a nagyszerű Szőnyi Nóra, Keveházi Gábor kettős elragadó szépségű táncát, Kékesi Mária és Havas Ferenc lírai hangulatú, gyönyörű vonalú adagióját, Orosz Adél és Dózsa Imre virtuóz csillogását, végül pedig Dvorszky Erzsébet és Forgálch József biztos, hatásos szereplését emeljük ki. Az est sikerében megérdemelten osztozott — Sándor János vezényletével — a kiválóan közreműködő zenekar. Külön elismerés illeti Patrícia Naary betanítómesternőt és eredményes asszisztenseit: Ugray Klotildot és Forgolch Józsefet. A Balanchine-est minden részvevője hozzájárult ahhoz, hogy közönségünk méltó módon ismerhesse meg azt az alkotó géniuszt, aki Malevics, Liszickij, Tatlin, Prokofjev, Mejerhold, Eizenstein útját járva, a szovjet avantgarde balett-törekvéseket a maga egyéni módján fejlesztette világméretűvé. Gelencsér Ágnes Tamássi Zoltán grafikusművész munkáinak kiállítását december 22-én, csütörtökön délután fél ötkor nyitja meg Frank János művészettörténész a Műcsarnok Kamaratermében.A A mai lengyel festészetet bemutató kiállítást rendez termeiben a Nemzeti Galéria. A tárlat december 20-án, kedden, délután négykor nyílik meg a Budavári Palota C épületében. ...e Blaskó János festményei láthatók december 22-től a Műcsarnokban. Tárlatát délután ötkor Firta József építész nyitja meg.