Magyar Nemzet, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Vasárnap, 1978. január 1. Dodális is kiujtott táncdalt A Magyar Népzene Tárának az a kötete, amelyet Kodály „a hatodik” néven említett („der sechste Band’’, az eredetileg németül megjelent utolsó könyvében: Mein Weg zur Musik – Utam a zenéhez), zenei anyagát, műfajait tekintve a leggazdagabbnak ígérkezik társai közt. Három nagy témája: a vásári árusok, éjjeli őrök, koldusok énekei; ezek után egy jelentős sorozat következik, egyéb események, témák igen változatos és érdekes énekelt szövegeivel és a szokások leírásaival. „Énekelt szövegek”, ezt jó hangsúlyoznunk, mert a köztudat egy részében szívesen elfeledkeznek énekeink dallamáról. A Népzenetár jelen kötetének egy témája a disznótor. Ez a címszó szerepel az új Magyar Néprajzi Lexikon első kötetében is: a kántáló szöveget pontosan közli, de dallam nélkül, mintha puszta szavalat volna. A disznótor énekesei gyermekek és felnőttek egyformán, ennek megfelelően a dallamok is a kétféle éneklés határán járnak. Ez a különös hangvétel jellemző az egész kötetre. A faragószék nótája eredetileg iparoslegény tréfája volt (főképp ácsoké, Jókai pékekkel kapcsolatban említi), a dallam gyermekies, ütempárosan ismétlődő („Ez a kapa, ez a kasza, ez meg itt a faragószék”). A paródiák között a zsinagóga énekét utánzó ökörszarv-nóta („Volt-e az ökörnek szarva? — Vót, nem vót. — Hát mije vót? — Az vót a zsidó papnak trombitája...”) a leggyermekibb motívumokat emelte ki a falusi zsidótemplom recitálásaiból. Legkevesebb zenei elemet kínál a medvetáncoltatók éneke; mintha ez az élmény, a gyermek számára páratlan esemény minden figyelmet a látványra vont volna össze. Meglepő, hogy a zenei elemek mily otthonosan ékesítik némelyik népmesénket. A közismert Jávorfából furulyácska és a Békává varázsolt királyfi mellett sok, újonnan felfedezett, magnóra vett betétes mese sorakozik a Mese dallal fejezetben. Külön csoportba kerültek azok a dalok és énekek, amelyek egyes vidékeinken (Göcsej, Palócföld) a keresztelés (ma: névadás) utáni lakomán (paszita, poszrik) szoktak felhangzani. Ide, az Egyéb népszokások közé soroljuk a szőlőkötözés hagyományos dalait is. S végül a láncdalok. Elfogadott vélemény, hogy gyermekdalaink jó része a felnőttek dalaiból szállott alá. A nagyok életének zenei eseményei a gyermekkornak is nagy élményei. Különösen az a lakodalom. A régi időben ennek naphosszat áradó, elragadó dallamokat sugárzó hatása olyan lehetett, mint ma egy opera. A különös az, hogy a felnőttek szabályos alakú, zárt, szépen tagolt dalai a gyermeklélekben egy-egy összefüggő, összeolvadt folyondárrá egyesültek. A rendszerint 4 soros dalokból nem ritkán hosszú, 8—10—12 s még több sorra terjedő, „láncszemként egymásba kapcsolódó litániás szerkezet” (MNT I.) alakul. Mintha a gyermek életerejének kevés volna egyszerre csak egy dal, nem tartanak szünetet, egyiket a másikhoz fűzve dalolják: Fehér liliomszál + Sej, rózsám, rózsám, piros vagy -f- Termett a meggyfa + Ezt szeretem, ezt kedvelem + Adjon Isten lassú esőt + Cickám, cickom + Szita, szita, péntek. S vajon a felnőttekben már teljesen elapadt volna az egykori őserének ez a fajtája? A helyzet az, hogy az idősebbeknek is vannak társult, kapcsolódó dalaik, de ezek egyrészt, mint ritka kísérletek, alig kerülnek a népdalgyűjtők tudomására, másik részük pedig, mint borozás melletti társas dal, nemigen hangzik el társas összejöveteleken kívül. Az egyik ilyen kapcsolódó a nemrég felfedezett „Télen magamra terítem a subámat” kezdetű, amely magához veszi társul az „Eszemadta kis barnája” dalt, meg a „Hej, Jula, Jula, Jula” kezdetű dudautánzó motívumot, vidékenként még egyéb dalokkal, töredékekkel bővülve. E szvitszerű alakulat mellett ismeretes egy másik, amely magyarázattal ellátva fűz egybe dalokat. Például: „Amikor Krisztus urunk a fődön járt Szent Péterrel, odaértek egy mély árokhoz. Elkezdték énekelni: Árok, árok, de mély árok (stb.). Amikor mentek tovább, megéheztek. Odaértek egy péküzlethez, elkezdték: „Kerek ez a zsemlye. Nem fér a zsebembe. Kétfelé kell vágni, Úgy kell zsebrevágni.” Vagy egy másik, a világi líra területéről: A legény (énekli): „Jártam ablakod alatt egy holdvirágos éjjel, Lanyha szellő suttogott a fák levelei közt.” (Beszélve:) — Ki van odaki? (Ének:) „Én vagyok a falu rossza egyedül, Engem ugat minden kutya messziről.” (Beszélve:)—Hogy ne légy olyan árva, (ének:) „Gyere be rózsám, gyere be. Csak magam vagyok idebe” stb. Itt anyi előzmény után került sor a tulajdonképpeni láncdalokra. Ezek nem egyszerűen egymás mellé állított, hanem egymásba kapcsolt, öszeláncolt dalok füzérei. A láncszem, a dal utolsó szótagja, azonos a következő dal első szótagjával: 1. Zöld erdőbe jártam, Suszterinast láttam, Szabottam vele csizmát, Szakácsnéból rakta a sarkát. 2. Szakácsné a sarka, Szobalány a talpa, Szolgáló a nyikorgó, Ezér a pár csókér ez is Az utolsó szót nem éneklik, mert összeesik a következő dal első szavával: Jó bor, jó egészség, Szép asszony, feleség. Szép asszonynak, jónak. Jó járású lónak kár megöregedni. A borozó társaság tréfás kedvű tagjai rájöttek, hogy ami itt a dalok végén történik, azt a dal folyamán bárhol be lehet iktatni. Például: „Piros, piros, piros, háromszor is piros, piros bort az üveg” Azt, hogy „be”, nem mondták ki, illetve kimondták, de nem befejezésül, hanem mint egy új dal kezdetét,: „Befordultam a konyhába ...” Ez az ötlet úgy hatott a népi képzeletre, mintha zsilipeket húztak volna fel. Rengeteg láncdal keletkezett. A legismertebb az „Isten, áldd meg a magyart” kezdetű, ez már mindjárt a „magyart” helyett ezt énekli: „Maros” és folytatja: „vize folyik csendesen”. Utána még vagy tizenkét dalmotívum következik. Igen gyakori a „Fel, fel vitézek” kezdetűek csoportja, valamint a „Hallod-e te körösi lány” kezdetűek. Kétségtelen, hogy a népzene táncdal fejezete nem gyarapítja a remekművek sorát. Aic ilyesmin törte a fejét, az nem művészkedett, csak mesterkedett. Ám azért volt itt zenei feladat is: a szavak kapcsolatát úgy kellett megoldani, hogy a zenei folyamat se szenvedjen csorbát. A táncdalok hasonlítanak a rongyszőnyeghez, nem csoda, ha az esztétikai értékelés alig vesz tudomást róluk. (Igaz, aligha ismerhették őket, a mai napig egyetlen láncdal sem jelent meg nyomtatásban.) A megismerő, leíró, rendszerező tudomány azonban nem kezelheti mostohagyermekként a kevésbé szépet. Lám, Kodály is gyűjtött láncdalt, nem is egyet. Az egyik (teljesen megtöltött egy fonográfhengert) magában álló ritkaság, a Szózattal kezdődik: „Hazádnak repülj fecském ablakába tövén költ a ruca.” A láncdal a népszokások közé tartozik, cselekménye van. Borozás közben dalolják, s aki nem tudja, mikor vált át a szöveg s tovább fújja az eredetit, annak meg kell innia egy pohár bort. (Büntetésül? Úgy is felfoghatjuk, hogy jutalmul, amiért kitartott a dal eredeti alakja, épsége mellett.) A Magyar Nemzetben éveken át, amíg a Magyar Népzene Tárát szerkesztettük, gyakran fordultunk az olvasókhoz kérdésekkel. A sok jó válasz nagy segítséget jelentett. Most, a sorozat befejezésével hadd adjunk közre egy utolsó kérést. Egyik legkedveltebb népies dalunk, a Vörös bort ittam az este az idén száz esztendős Először énekelték A kis gróf szerelme című népszínműben 1877-ben. A cigány azonnal vonójára vette, országosan elterjedt. Természetesen belekerült a láncdalokba is, mégpedig a dallam magasra felcsapó második fele, amelyet általában „A lábamon aligalig állok” szöveggel dalolnak. A láncdalba kerüléskor azonban valami meglepő dolog történt. A magasra felcsapó dallamot nem a közismert szöveggel dalolták, hanem ezzel: „Legénységem oda öt-hat évig. Gyászba borult felettem az ég is jó anyám, de hiába neveltél.” Miféle szöveg ez? Melyik dalnak második fele? Hogyan kezdődik az, amelyből vették? Egyik legtöbb szöveget közreadó gyűjteményünk, a Limbay Magyar Daltára 12 versszakát közli a Vörös bort itttam-nak egyikben sincs a „Legénységem”. Egyetlen gyűjtőnk sem hallotta ezzel aszöveggel a táncdalokon kívül, ezekben pedig mindenkor a dalok legismertebb szövegeikkel szerepelnek. Ha nem találjuk meg a teljes szöveget, ez lesz az első (jelenleg még egyetlen) példa arra, hogy egye dal a láncdalba kerüléskor új szöveget kapott: Herényi György ! A halott fa Juhok, disznók, kutyák FÉNYES őszi nap volt, bágyasztó, lomha hőség. Köröskörül a dombok oldalában krétafehér sziklák hevertek, mintha a tűnt idők csontváza bukkanna elő a pödrött fű alól — kopott csigolyák göbje, szerjárta bordák íve. Gömbölyű, sima kövek között folyt a patak. Egyhangú mormolásának nem volt sem kezdete, sem vége, rohanásában nem volt sietség. Itt álltam meg a régi kőhídon túl, amelynek téglából rakott bolthajtásáról hínárszerű növényzet csüngött a víz fölé. — Elhagyott híd, elhagyott vidék — gondoltam. — Jó hely. Nem fog zavarni senki. TÁVOLABB kezdődtek az erdők. A mohos híd közelében csak egy magányos fa állt. Hatalmas törzséből gyökerek futottak szét a föld színén, göcsörtösek, akár a sziklák. Micsoda fa! Nyoma sincs rajta levélnek, az élet emlékét sem őrzi, fehér fémből kovácsolt ágai mozdulatlanul terpeszkednek az égen. Nincs rajta sérülés. Természetes halált halt a kövekbe kapaszkodva, halálában érintetlen, elmúlásában maradandó. Koronája úgy nyílik szét, mint valami óriás csontvirág; a kéreg nélküli vaskos ágak tagolódnak és vékonyodnak, mígnem elérnek a csupasz gallyacskák csipkézetéig. Ennek a fának régi a halála is, kétséges, hogy valamikor élt, buzgott, növekedett. Hol van az már? Néztem a patakban a pisztrángokat. Nagy kövek mellett lebegtek, kegyetlen éles száljukkal a víz sodra felé fordulva. A hegyek mögül három olajzöld helikopterbukkant elő; erős, mély dübögéssel húztak el közvetlenül a fehér fa fölött, de légörvényük nem rezdítette meg az égbemarkoló ágakat. A pisztrángokon nem látszott rémület, csak a kopoltyújuk lüktetett szaporábban. Egyik-másik gyorsan suhanó árnyékká vált, bárvány jelent meg a tiszta víz színén, ilyenkor apró darabokra hullott szét a nap. A helikopterek motorzaja távoli mennydörgéssé halkult, aztán ritmikus mormolássá. Az ég sátorából ismét leereszkedett a csend. Lassan haladtam fölfelé a patak partján. A kezemben tartott horgászboton olykor megéreztem az apró pisztrángok gyors ütését. Nem rájuk vadásztam. A mélybe rejtőző nagy halak azonban nem mozdultak. Látták vízre vetődő árnyékom sötétjét, észrevették, ahogy fejük fölött kihunyt a nap. BELEMERÜLTEM a csendbe, a tevékenység folyton ismétlődő ritmusába, ahogy jobb kezem hullámzó mozdulatával táncoltatom a műlegyet a zúgó víz színén. Már régóta nem figyeltem a lépéseimre, így hát aligha nevezhető balszerencsének, hogy egyszer csak beszakadt alattam a part. Éreztem, hogy a lábam a testem alá szorul, a bokám megrecscsent, hirtelen kiverte a víz a homlokom. — Hajaj — gondoltam. — Körös körül nincs egyetlen lélek. Most visszájára fordul a magány. Nem voltam igazán meghökkenve. Türelmesen vártam, majd csak enyhül a fájdalom. Csak az bántott, hogy a szép napnak nyilván vége van. Kimásztam a partra, lehúztam vizes cipőmet és fintorogva figyeltem, ahogy a bokám a hajlatoknál kékülve dagadni kezd. Aztán megpróbáltam lábra állni. Fél órába tellett, amíg eljutottam a hídig. Ott ültem a fűben, a fehér sziklák között, hátam mögött a halott fa, előttem a suhogó patak. Azt hittem, néhány óra múlva elindulhatok. A kocsit két kilométernyire odébb hagytam a majorban, a vegyesbolt előtt. A két kilométer most maga a végtelenség. Ismét elhúztak felettem a helikopterek. A pilóták arcát is láttam. Jóindulatú mosolylyal figyelték, ahogy ott ülök. ELŐSZÖR egy konda jelent meg, nagy, fekete sertésekvettek körül. Röfögve és visítozva tolakodtak a vízhez, szürcsöltek és pocskoltak, csülküket a sima, fehér kövekre helyezték. Két kutya is volt velük, de a kondást sehol se láttam. Egyik-másik disznó hosszasan és gyanakvón figyelt apró szemével. Istenemre, komiszság és káröröm volt a tekintetükben. Odalent a patak vize megzavarodott, bemocskolódtak a fehér kövek. A nap egyre nőtt, fénye vörösre váltott és kihűlt. A kutyák hirtelen bekerítették a kondát. Minden mozdulatukban szakértelem volt, horkantásuk és csaholásuk harag nélküli. Nem tettek egyetlen felesleges lépést, nem hebrencskedtek és nem okvetetlenkedtek; egy pillanatig arra gondoltam, jó volna, ha szorult állapotomban gondomat viselnék. De a kutyák nem törődtek velem, áthajtották a kondát a hídon és porfelhőbe burkolózva eltűntek a dombok mögött Feltápászkodtam és tettem egy-két lépést. Elértem a halott fáig. Törzsének támasztott háttal ültem és zsebkendőmmel szorosan átkötöttem a lábamat. A juhnyáj ugyanolyan váratlanul lepte el a patak völgyét, mint előbb a konda. Egy öreg kos megállt előttem, rám nézett figyelmesen dülledő szemével, hosszú, csupasz arcán elömlött a bánat. Azt hitte, nagy bajom van, például büdös sántaság. A birkák sorba álltak a vízparton, göndör szőrű faruk fölfelé meredt. Három puli — két fekete és egy fehér — tartotta fenn a rendet a profik hűvös, már-már szemérmetlennek tűnő nyugalmával. Valahonnan a hátam mögül emberhang hallatszott. Nem hozzám szólt, hanem a kutyákhoz. Azok feleltek is rá a maguk módján, afféle gyors vállrándítással és ráncos orrú vigyorral. MOST MÁR igazán nem volt terhemre, hogy ember van itt. Megfordultam a szememben némi restelkedő alázat, számon szenvedő és szégyenlős mosoly. A domboldalban egy lapos sziklán sötétkék inges, fekete kalapos öregember ült. Szikárnak és törődöttnek látszott így, első pillantásra, s meglehetősen közönyösnek. — Jó napot — mondtam. — Jó napot. — Lejönne ide? Szó nélkül fölállt, s ahogy lefelé jött a meredélyen, a tartásában nem volt görnyedtség. Úgy lépkedett a köveken, mintha lépcsőn járna. Megállt előttem, csontos, nagydarab ember, széles vállakkal, előreugró pofacsontokkal, s olyan szemekkel, amelyekben nincs kíváncsiság. — Baj van a lábammal — mondtam. — Látom. — Segítene? Fölém hajolt. Éreztem édeskés birkaszagát, láttam közönyös, szürkészöld szemét. Nagy keze volt, bőre egészen fekete a naptól, de nem csúfították el az öregség májfoltjai. Kibontotta a kendőt, újra végigsiklott a duzzanat megkékült peremén. — Kimarjult — mondta. Most már a kutyák is közelebb jöttek. A cipőmet és a horgászbotot szagolgatták. — Mit kíván tőlem? — kérdezte a juhász. — El kellene jutnom valami lakott helyre. — Bírja a fájdalmat? — Bírom. — Mert a magafélék nemigen bírják. — Miféle vagyok? Nem válaszolt. Ujjai a bokámat tapogatták. — Hazaviszem a birkákat, aztán átmegyek a majorba. Onnan tudnak telefonálni orvosért. — Ott van a boltnál a kocsim. Addig kellene eljutnom, ha támogatna ... — Nekem egyszerűbb volna, ha orvost hívnék. Honnan tudnám, hogy eltűri, amíg odaérünk. — Hát eltűröm... Ha muszáj. — Nem háború ez — mondta. — Nem olyan ez, hogy el kell tűrni. Csak azt bánnám, ha ordítana. Mert a kimarsult bokát helyre tehetné az ember. — Ki az az ember, aki helyre tenné? — Én. — Most tenné helyre? — Most. — Ért hozzá? — Nem mondanám, ha nem volna tapasztalásom. Csak ahhoz nincs kedvem, hogy hallgassam az ordítozását, aztán meg elájul. — Csinálja — mondtam. — Ha egy mód van rá, nem ordítok és nem ájulok el. — Dőljön le és nyújtsa ki a lábát. Letérdelt a földre, bal kezébe vette a lábfejemet, jobb keze átmarkolta a bokám fölött a sípcsontot. A szeme figyelmes volt, de részvéttelen. A bokám reccsent egyet, hányingert éreztem, veríték csörgött a hátamon. — Ez ketté töri a csontomat — gondoltam. — Sintér kezébe kerültem. Aztán a fájdalom csillapodott, úgy izzott csak, mint valami távoli tűz. — Ja, mi lesz? — kérdeztem. — Rendben van — mondta. — Most már ne vicsorítson. Visszament a helyére. Felállt, leballagott a patakhoz, megnedvesítette a zsebkendőt, aztán szorosan a bokámra tekerte. — Most hazaviszem a juhokat — mondta. — Egy óra múlva visszajövök. Addig kibírja. — Köszönöm — mondtam. — Ne haragudjon ... Meghálálom a szívességét. A tekintetében ismét megjelent az elutasítás. — Darázs Bálintnak hívnak — dünnyögte. — Csak azért mondom, hogy tudja, kire vár. A hálálkodást éppen annyira nem szeretem, mint azt, ha valaki elájul és nem mondja meg a nevét. Elmosolyodtam, mert a lábamban enyhült a fájdalom, szabadkozva mosolyogtam hát és megmondtam a nevemet. Az öregember halkan fütytyentett, a pulik abbahagyták a szaglálódást és hozzákezdtek profi munkájukhoz. A birkanyáj gyorsan és csendben kelt át a kőhídon és sűrű porfelhőben elenyészett Kristóf Atti. Maga Nemzet Változatok öt témára Vajda Ernő fotográfiái a Nemzeti Galériában Vajda Ernőnek nem kenyérkereső foglalkozása, hanem öröme a fényképezés. Amatőrnek azonban, (legalábbis ahogyan mifelénk mostanában az amatőrt gondolják) csak nagyon tájékozatlan vagy ostoba ember gondolhatja. Státusa ugyanis egyetlenegy dolgot adott, s ad Vajda Ernőnek. Szabadságot. Ő „amatőrségének” boldog függetlenségében évtizedek óta azt csinál, amit akar. Amit a legjobban szeret. Növényeket fényképez. S olyan tökéllyel, hogy képeit, akárhányszor találkoztak is, mindig az első látás ámulásával és belefeledkezésével nézi az ember. Töprengeni csak későbben kezd: mit is látott, minek is örült? A képeknek? Vagy mégis a növényeknek? S a kérdéseket követő, gyakoribb első felelet: a növényeknek — Vajda Ernő legnagyobb dicsősége. Azt mondja ugyanis ez a válasz, hogy Vajda Ernő elérte a célját. Úgy tud közvetíteni művészetével az általa oly nagyon szeretett növényvilág s a tőle századunkban napról napra távolodó ember között, hogy ő maga és tette észrevétlen marad. Nem ő beszél és nem ő mutat. Fölvételem a növény mutatja önmagát, s önmagán keresztül fajtáját, faját. A maga életét és benne a világét. Változatos és színes ez az élet, annak ellenére, hogy Vajda Ernő fotográfiáin — ritka kivételektől eltekintve — „fekete-fehérben” jelenik meg. Vajda ugyanis meglelte a módját: miképpen érzékeltesse velünk munkáinak szemlélőivel a lefényképezett növénytestek és -testrészek valóságos mivoltát, mily módon mutassa meg a fotó redukált eszköztárával, a fény villanásával és az árnyék sötétjével modelljeinek formáját, e formák koegzisztenciáját (keménységét, rugalmasságát, puhaságát, sőt színskáláját. Töprengéseiben idáig jutva ez ember, visszafordul, és ismét körbejárja emlékeit. És kételkedni kezd: vajon teljes volt az az első felelet? Valóban csak a növények látása váltotta ki azt a rég tapasztalt felhőtlen örömöt? Persze hogy nem — és persze hogy része volt abban a képeknek maguknak is! S épp visszafogottságuk, türelmük, fegyelmük révén. Vajda Ernő fölvételei ugyanis nem „kompozíciók”. Fényképei türelmesen megkeresett, gondosan kiválasztott és remekül megfigyelt növényeket, növény részleteket ábrázolnak, mindenféle előhívási, másolási, nagyítási ügyeskedés nélkül, botanikai és művészi hitellel. Botanikai és művészi hitellel, igen. Ez esetben ugyanis nem választható el a többitől nem különíthető el a műből egyik szellemi összetevő sem. Ám nem ellentmondás, de éppenséggel az imént mondottakból következik, hogy Vajda Ernő növényfényképei nem (csak) tudós munkák, hanem (sőt, mindenekfölött) művészi produkciók. Képek, a szó legteljesebb — emberi értelmében. A Változatok öt témára című kiállítás — melyet Vajda Ernő műveiből a Nemzeti Galéria és a Fotóművész Szövetség rendezett — száznál is több képet sorakoztatva, voltaképpen egy csekély részt ragad ki Vajda munkásságának egészéből. öt ciklusa — az Olajfák, a Tündérrózsák, a Borokók, a Virágtalanok és az Öreg fák új sorozata — ugyan évtizedeket sző át dátumaival (hisz a képek közül nem egy a harmincas évek közepén készült, az Olajfákat Rovinjban, Isztriában 1975—7-ban fotografálta Vajda Ernő, a támasztógyökeres öreg égerfák „portréja”, s az écsi öreg erdeifenyő „sorsképe" pedig 1977-es munka) a tárlat egészében nem ennek az időbeli távolságnak van igazán fontos szerepe. Hanem annak a tudós szellemű és művészi hitelű teljességigénynek, amely Vajda Ernőt évtizedek óta újabb, s újabb utakra küldi, túl a nyolcvanon sem hagyja nyugodni, s amely olyan remekül kiegyensúlyozott ciklusok prezentálására teszi alkalmassá válogatott gyűjteményét, mint a fajta szinte valamennyi tipikus megjelenési lehetőségét összefoglaló borókásképsor, vagy a tündérrózsás, vagy a virágtalan zsurlók, páfrányok, ruták családjait egybefogó felvételek sorozata. És végül az Olajfák és az öreg fák. Vajda Ernő szívügyei. Gyűjteménye egyedülálló e tárgyban, mert nem csupán tudása és érzékenysége, hite is minduntalan hozzájuk vezeti Vajda Ernőt: bennük látja — s mert jeles művész, általuk láttatja — a világ sorsának lenyomatát, a küzdelem rendjét és a rend küzdelmét. Kulcsképek ezek a „fa-portrék”. Élni és kitartani tanít velük mindenkit Vajda Ernő, h. gy. 11