Magyar Nemzet, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-04 / 3. szám
4 Magyar Nemzet Alltelevízió műsoráról___ Házigazda: Varga Imre Van Vitray Tamásnak egy műsora, amelyről sokkal kevesebb szó esik, mint a sokat emlegetettekről, a Csak ülök és mesélek.. .-ről és társairól. Talán azért a sűrű hallgatás, mert ritkán, rendszertelenül jelentkezik ez az adás, vagy tán azért, mert egy régebbi nagy sikerű sorozat titkolt folytatásának tetszik. Az Ötszemközt legjobb hagyományaiból merít a Házigazda:... című Vitray-műsor, amelynek legutóbbi jelentkezése, a Varga Imre közreműködésével szerkesztett adás akár az esztendő legjobb portré-riportműsorának is nevezhető. Varga Imre kitalálta: ne róla essék szó, ne a curriculum vitae-jét kelljen hallgatni sokaknak, ne is művészetének szellemes avagy szerényen tudálékos magyarázatát, amint azt efféle tévébeszélgetéseknél szokás. Noha nem tévészerkesztő, nem rendező, nem operatőr, nem forgatókönyvíró, „csak” szobrász. Varga Imre felfedezte e tévéműsor arányosságának titkát Nem afféle titokról van szó, mint mondjuk az aranymetszés örökké talányos szabályai. Számokkal és törvényekkel nehezen kifejezhető pszichikai és ismereti arányok azok, amelyekre Varga Imre rátalált. Pontos megfogalmazásuk is csak dadogva sikerülhet; valahogy ilyenformán: a képernyőn a legizgalmasabb egyéniség, a legszellemesebb csevegő sem köti le fél óránál tovább a figyelmet, ha jelenlétét nem ellensúlyozza valamiféle, a televízióhoz illő mozgalmasság. (Bizonyára ezért halt el fokozatosan — mielőtt a néző még rájöhetett volna unalmára — az Ötszemközt is, hol találni ebben az országban néhány érdekes beszélgetőtárs után még annyi színes egyéniséget, akit havonként, negyedévenként egy teljes órán át szívesen hallgathat-nézhet a televízió nagyközönsége?) Látszólag ugyanilyen egyszerű Varga Imre második tévéaránya is, mint az első: szinte csodálkozik rajta az ember, miért egy képzőművésznek jutott először eszébe, akinek másfajta arányosságok tartoznak művészetébe-mesterségébe, s miért nem azoknak, akiknek állítólag hivatása kikutatni a tévéműsor-szerkesztés mikéntjét? Az elméleteket és az extrémitásokat állította műsorában arany párba Varga Imre. A neveletlennek tartott közönségét mindenáron oktatni törekvő televízió rengeteg elméletet szállít nézőinek. Elméleteket a tudományok szférájából, elméleteket az élet elviselésére és megszervezésére, elméletet a gyermeknevelésre, az olvasásra, a művelődésre, az egészséges életmódra, az egészségtelenre, öregségre, családtervezésre, s ki tudja, mi mindenre még. És szállít természetesen a televízió megcsodálni és elfelejteni való különcségeket is: zsilettpengét faló szépírót, bőrre gombot varró riportert, havi kétszáz forintból megélő bicsérdlistát stb. Furcsa módon a néző e ritka dolgokra emlékezik inkább, mint az életet szebbé, okosabbá, érthetőbbé tevő elméletekre. Varga Imre szerkesztési módja a következő: “művészeti elveit, esztétikai tanait (amelyek végtére is az élet elviselhetőségének és értelmének tanai is egyben minden igaz művészet esetében, gondoljunk csak Keats ódájára) szerény céltudatossággal különös sorsok és különös foglalkozások — az elveket, a művészi hitvallást realizáló segítőtársak — bemutatásával tette emlékezetessé. Csendes következetességgel elfogadhatóvá emelte munkásságát azok számára is, akik esetleg addig értetlenül álltak szobrai előtt, s még a munkát sem voltak hajlandók meglátni abban, ami művészet. Sokáig nem értettem, miért viseli ez a műsor a Házigazda: ... címet, hiszen a meghívott beszélgetőpartnernél, kit hol szállodahallok ál-mondén pálmaligete alá ültettek, hol stúdióbrokátokkal kerítettek körbe, sokkal inkább gazdája e műsornak a műsorvezető-riporter Vitray Tamás, és sokkal inkább házigazda a maga megszokásaival, komótos udvariasságával a Televízió, mint a címbeli kettőspont után feltüntetett név tulajdonosa. Most értem végre e műsor szándékát: ennek az adásnak az idejére ki-ki a felkért „házigazdák” közül úgy rendezheti be a televíziót, amint azt ízlése, kedve, tudása, szándéka diktálja. Varga Imre élt ezzel a lehetőséggel, elképzelései szerint formálta egy órányira a tévé egyik műsorfajtáját Born Ádám rendezővel egyetértésben. Csak az a félő, hogy házgazdaságának befejeztével eme átrendezett egy óra okos tapasztalatai nélkül folyik majd tovább az élet a televízióban, de még talán a Házigazda-műsor soron következő adásaiban is. Szilveszter '77 ... et circenses! — kiáltotta a plebs Rómában és gondoskodtak neki játékokról. 1977 szilvesztere az immár megszokott keretek és stílusjegyek szerint zajlott a televízióban. Volt kabaré, volt tévéönparódia, volt politikai szatíra. Énekeltek dilettánsokról (Pálfy József) és daloltak eredeti műfajukat elhagyva profi előadók még jobban (Kalmár Magda, Takács Klára, Sólyom Nagy Sándor, Kelen Péter). A táncoslányok ugyanúgy nem emelgették egyszerre lábukat a Metronóm 77 muzsikájára, mint tavaly jobb zenére. Hofi Gézának ugyanúgy „bejöttek” a cipészviccei, mint tavaly újságárus mivoltában, s Agárdy Gábor éppen akként volt „népiesek” az idei adásban is, mint esztendők óta mindig. A gladiátorok sem tanultak mindig új fogást, s az oroszlánok sem újfajta torokátharapást az arénában. Azazhogy néha mégis. Szálkai Sándor ez alkalomra is összeütött Kállai István írói segédletével egy elképzelhetetlen tévériportot az ő, immár megszokott modorában, sok elképzelhetetlenül elképzelhető szatirikus valósággal és valóságos szatirizálással. A műsor legelején megjelenő A háremhölgy című rövidfilmről van szó, amely alighanem két részre osztotta a még komi órán bizonyára meglehetősen józan nagyközönséget: volt, aki prüdériából, s volt, aki állampolgári kötelességből botránkozott meg a voltaképpen jámbor történeten. Műsorszerkesztési vétek volt ezt az egyetlen televízióra illő, s egyetlen valódi társadalmipolitikai humorral telített szórakozást afféle prológnak használni a kopott poénokkal és gyatrán működő viccpetárdákkal szegénykedő szilveszteri tévéműsorban. Ha Szálkainak volnék, elkészíteném A háremhölgy televízióbeli elfogadásának, megnyirbálásának és műsorra tűzésének történetét is. Gyanítom, legalább olyan tanulságos és jellemző mulatság kerekedne belőle, mint a mezítelenségi fogadalmat tett keleti leányzómagyarországi viszontagságaiból. S talán még egy teljes szilveszterestén is szórakoztatni tudna, Frédi—Béni paródiák és egyéb áltévé-öngúnyolódások nélkül is. Antal Imrének, mint konferansziénak, igaz, akkor kevesebb dolga akadna, sziporkázó szellemességével, fanyar humorával, dinamikus magabiztosságával nem kellene percről percre megmentenie a tévészilvesztert a teljes összeomlástól, a tökéletes elszürküléstől. Antal Imre úgy konferálta be Sas Józsefet, mint az egyetlen magyar show-man-t. Az esten ez volt egyetlen bakizása, ugyanis ketten vannak: Antal Imre tánctudás és bűvészlelemény nélkül is igazi tévé-show-man, aki szóval tartani, ébren tartani és mulattatni tud akkor is, amikor mögötte, előtte, utána mindenki ezek ellenkezőjére esküdött össze. Persze azért így is, a kicsinyke eredetiség és a sok szórakoztatónak vélt vacakság után is megérthette ki-ki a képernyő előtt a sorsfordító (?) éjféli percet. S ha a műsor nem is, a képernyőn megjelenő újévi dekoráció gondoskodott arról, hogy a nézőközönség tévedhetetlenül tudja, melyik évet búcsúztatta a televízió előtt s melyiket köszönti. Tavalyi, tavalyelőtti meg azelőtti tévészilveszterekre emlékezvén, s arra a sok, miattuk, értük falra hányt borsóra is emlékezve, ha poétizeus lelkű az a dekoratőr, odailleszthette volna az évszámok alá Weöres Sándor, Valse triste-ének két sorát is: „Mindegy, hogy rég volt, vagy nem rég. Lyukas és fagyos az emlék.” Röviden Vámos Miklós azt hiszi, elég szeretnie Mándy Iván írásait, s az ő tollából is Mándynovellák csöpögnek ki. Várkonyi Gábor pedig úgy véli, Mándy epigonjaiból is Mándy- filmet lehet forgatni, mint mondjuk a Régi idők fociját. De mit hisz vajon Mándy Iván maga, akit még életében elért az a kínos megtiszteltetés, hogy stílusának gyenge utánzataiból is filmet készítenek, mint a most bemutatott Kisfiúk és nagyfiúk, és más történetek című epigonságában is erőtlen tévéjáték? Hernádi Gyula nem az a szerző, akit meg lehet fejteni egyetlen tévébeszélgetésben és néhány szemelvényben. Ennyi idő írói sajátosságainak és korszakainak felsorolására is kevés, s a kíváncsiság felkeltésére is épp, hogy elegendő. A Nyitott könyv Hernádiadása nem is tett többet A beszélgetőtársul meghívott Várkonyi Zoltán és néhány eredeti színész, Kiss Ferenc, Békés Rita, Ungváry László segítségével kíváncsivá tette a nézőt a teljesebb, a sokarcú Hernádi-életmű felkutatására. A többi a könyvek és az olvasók dolga csakugyan. Lőcsei Gabriella A Nap gyermekei Gorkij színműve a szolnoki Szigligeti Színházban Az előd ihletése, Csehové nagyrészt megérződik Gorkij színművein. Jobbára csupán a csehovi drámaszerkezetet, a korabeli cselekvésképtelenség formai megfelelőjét veszi át Gorkij, mint legsajátabb színművében, az Éjjeli menedékhelyben is, kisrészt azonban a csehovi miliőt is, mint e talán legsikerületlenebb színművében, A Nap gyermekeiben. Nem otthonos Gorkij a polgári társaságban, legalábbis nem annyira, mint a társadalom kivetettjei között. Kivált pedig nem érdeklődik az orosz intelligencia iránt, a az nem olyan mélyreható figyelemmel, mint az orosz proletariátus iránt. Kétségtelen, így is érzékletes értelmiségi egyéniségeket teremt A Nap gyermekeiben is, a tudós buzgólkodásba temetkező Protaszovot, enervált feleségét, Jelenét, a gavallér szerepét játszó festőt, Vagyint, a tudóshoz tolakodóan törleszkedő Melániát. De jellemének ismeretében már indokolatlan a mizantróp doktor, Csepumoj öngyilkossága, és meglepő a filantróp 's Liza romantikus megtébolyodása. Ha a jellemek csak félbenharmadában sikerültek is, a Protaszov-ház köznapjai jól kifejezik a lakók életének értéktelenségét. Ellenben a köznapokat megzavaró kisebbnagyobb események, így a szobalány nyelvelése, a lakatos rendbontása, a dajka pörlekedése, még az úriházat hirtelen feldúló koleralázadás is, sután, kellő hangsúly és hangulat nélkül illeszkedik e mű menetébe. Már-már a szegények szenvedése, nem pedig az urak tompultsága tetszik komikusnak. . A mű gyengéi most szembetűnőek, a szolnoki Szigligeti Színház előadásán, hiszen azokat, ha nem is hangsúlyozta, de nem ellensúlyozta Horváth Jenő láthatólag lelkiismeretes, mégis erőtlen rendezése. Pedig a polgári és munkáshősök konfliktusának aránytalanságát jószerivel kiegyenlíthette volna. Például, a proletár-félproletár szerepekben kevésbé karakterisztikus szereposztással és színészvezetéssel, nyomatékosabb mozgatásokkal és beállításokkal. Vagy, éppen ellenkezőleg, e felemás osztályellentétet feledtethette volna az amúgy is kidolgozottabb és korszerűbb magatartásbeli konfliktus kedvéért. Mégpedig a munkásalakok háttérbe — a többieket azért meghatározó háttérbe — utasításával. Politikum vagy morál? Melyiknek szemszögéből vizsgálják a magatartásokat? Mindenekelőtt erről kellett volna dönteni. Ha a politikum szemszögéből ábrázolják, akkor az erősödő forradalmiság vagy éppen a hanyatló kispolgáriság jegyében? Ha a morál szemszögéből, akkor a tétlen és a tevékeny magatartás konfliktusát hangsúlyozva, vagy pedig e konfliktus fokozatos feloldódását. Habozása ellenére a szolnoki előadás leginkább az erkölcsről, az erkölcsi dinamizmus elvesztéséről szól, kiváltképp az árnyaltabb alakításokkal. Félelem a változástól, a bizonytalantól, az ismeretlentől, ez jellemzi legtöbbjüket. Ez jellemzi Fonyó István gyermeki lelkesedéssel kísérletező, ugyancsak gyermeki naivitással élő Protoszovját, bár személyisége nem olyan megnyerő, mint amilyennek környezete mondja, e félsz jellemzi Tímár Évának a fásultság és az ingerültség között ingadozó Jelenáját, Protaszov feleségét is, és Csomós Mari sérülékeny, sőt sebzett, mégis eszményeiből sokáig erőt merítő Lizáját, Protaszov húgát. A nehézségektől előbb-utóbb meghátrálnak a többiek is. Meghátrál Halmágyi Sándor a keserűséget cinizmusba fojtó, éleslátó és érzékeny Csepamoj doktora — Halmágyi Sándor és Csomós Mari játéka a legvonzóbb az előadásban —, meghátrál Körtvélyessy Zsolt férfiúi önérzetében sértett, mégis keresetlen és könnyed magatartást öltő Vagyinja is, sőt Lázár Kati közönséges és gátlástalan Melániája . Lázár Katié a legleleményesebb alakítás, csakhogy ötleteit már nem szaporítania, inkább megszűrnie kellene. Mellettük a mondandóhoz szinte szükségtelen, igaz, színes szereplők bukkannak fel. A ház körüli szolgálattevők: Andai Kati (a másik szereposztásban Bárdos Margit) arcátlan, eszes szobalánya. Újlaki Dénes makacs, mélák lakatosa, Veszeley Mária (Falra?/ Klári) kemény, kioktató dadája. Hollósi Frigyes kelletlen, lomha házmestere, és két felkapaszkodott figura: Sarlai Imre ügyeskedő háztulajdonosa (szövegmondása már alig érthető) és az apjánál is gerinctelenebb fiú, Galkó Balázs Misája. Igényes részletek, igényes a játék. Igényesek Mialkovszky Erzsébet árnyalatokkal jellemző jelmezei és Najmányi László változatos játékteret kínáló, bár a közönségtől részint túl távolra tett díszletelemei is. Kevés példa bizonyíthatná ilyen pontosan: a jó színház feltétele mindenekelőtt a következetes gondolat. Bogácsi Erzsébet Az egyetemi felvételik idei rendje Megjelent az egyetemeket, főiskolákat, a továbbtanulási lehetőségeket és a követelményeket ismertető könyv Magyar felsőoktatási intézmények 1978 címmel. A továbbtanulni szándékozókat ez a kiadvány részletesen tájékoztatja a felsőoktatási intézmények szervezeti felépítéséről, a jelentkezés és a felvételi vizsgák rendjéről, a tanulmányi versenyek helyezettjeinek felvételi kedvezményeiről, a tandíjról, az ösztöndíjról, valamint a felvételi vizsgákra előkészítő tanfolyamokról. A Zsenmin Zsipao Január másodiki száma csaknem fél oldal terjedelmű cikkben emlékezik meg Petőfi Sándor születésének évfordulójáról. Ismerteti életútját, munkásságát, részvételét az 1848-as forradalomban és hangsúlyozza, hogy életét áldozta a forradalmi eszmékért. A cikk szerzője, Lin Ven szerint Ju Hszin, a nagy kínai író ismertette meg első ízben Petőfi életét és műveit a kínai olvasókkal. 1933-ban cikket írt Petőfiről, majd lefordította kínaira öt versét. A János vitéz kínai fordítását saját költségén adta ki. ISI A Nemzeti Galériában meghosszabbították a nemzetközi éremművészeti kiállítást. A tárlat január 8-ig tekinhető meg. Távoli földrészeken Művészegyütteseink előadóutjai Az elmúlt hónapokban hivatásos művészegyütteseink nagyarányú előadóutakat tettek, s tovább öregbítették kultúránk nemzetközi hírnevét. Elsőnek az Állami Népi Együttes igazgatója, Veréb Zoltán beszél a társulat távolkeleti tapasztalatairól. — Együttesünk most járt először Japánban és a Fülöpszigeteken, október végétől december első harmadáig. Japánban negyven nap alatt 28 előadást tartottunk 21 városban, öt nap jutott három manilai fellépésre. — A japán Minon cég már hónapokkal korábban elküldte szervezőit, hogy tájékozódjanak színpadi helyigényünkről, jelmezeink csomagolási és szállítási módjáról. Tervrajzon, fényképen, filmen mindent jó előre rögzítettek. Enynyi aprólékos előkészület után azonban a helyszínen még mindig meglepett körutazásunk megszervezettsége. A színházakban magyar feliratok segítették művészeink eligazodását, utazáskor — az országúti sebességkorlátozás miatt az autóbuszközlekedés igen lassú, ezért vonaton, repülőgépen vagy hajón mentünk — a híres Hikari-expresszre magyar feliratot is viselő jegyeket nyomtattak a kedvünkért. De ami a legfontosabb: az előadások előkészítésére és kiszolgálására 32 tagú szervező és műszaki gárda jött velünk, köztük a produkciónkban hangmérnökként dolgozó akusztikai intézetbeli főmérnök. Előadásainkat így a legjobb feltételek közt tartottuk, s művészeinknek is jólesett, hogy minden fellépés előtt frissen vasalt jelmez várta őket az öltözőben. A távol-keleti nézőkről úgy hírlik, hogy „hűvösek”. — Japán vendéglátóink előre szabadkoztak, hogy náluk a színházakban nincs mindig telt ház, s hogy az Európában honos nézőtéri taps sem divat. Mégis, a vidéki előadások jegyei 85 százalékban, a tokióiak pedig teljesen elkeltek, pedig sokszor több ezres befogadóképességű helyen léptünk fel Vastaps is bőven akadt. A zenekari számokból Liszt II. Rapszódiája, a kórusművekből Karai József Estéki nótázása tetszett a legjobban a közönségnek, egy előre megtanult japán dalt pedig kórusunkkal együtt énekeltek. A táncszámokból a Négy erdélyi férfitáncot és a Galgamenti lánytáncot fogadták különösen szívesen. A műsorzáró Ecseri lakodalmas utolsó tételét mindenütt ismételnünk kellett, néha kétszer is. Az utunkat szervező Minon társaság buddhista orientációjú szervezet, nagy szerepet játszik a nemzetközi békemozgalomban. Már jóelőre ismeretterjesztő előadásokat tartott mintegy 50 000 aktivistájának Magyarországról, kultúránkról — a várakozás alapját tehát részben már előre megteremtették. De azért azt sem árt tudni, hogy ugyanez a társaság előttünk olyan rangos színházi együtteseket szerepeltetett, mint a Stuttgart Balett, a párizsi Opera társulata és a londoni Royal Ballet. Nekünk ehhez a mércéhez kellett mérni magunkat. Azt hiszem, nem sikertelenül. Megengedte-e az utazás tempója, hogy az ország életével is megismerkedjenek? — Főleg a műemlékekkel ismerkedtünk, de tartalmas emberi kapcsolatok is szövődtek. Találkoztunk például több japán táncegyüttessel is. Közülük az egyik már korábban a magyar táncok tanulására és előadására „szakosította” magát. Táncosaink boldogan tanították nekik a különböző lépésekeit, ők pedig meglepően könnyen tanultak. Néha száz kilométereket utaztak, csakhogy újból láthassák előadásunkat és találkozzanak velünk. — Maníliai előadásainkat egy új, nyolcezer férőhelyes kulturális palotában rendeztük. Az itteni élményekből meglátogatott bennünket a Fülöp-szigetiek Magyarországon már járt táncegyüttese és kórusa, s az utóbbi előadásunkba is bekapcsolódott. Kodály műve, a Túrót eszik a cigány hangzott fel a hirtelen koprodukcióban, előadás után pedig a két kórus még közös madrigálhamgverselyt rögtönzött a tengerparton.★ A Budapest Táncegyüttes még nem számolhat be friss sikerekről, mert épp napjainkban kezd csomagolni. Kilátásaikról Simon Antal igazgató beszélt: — Január első napjaiban indulunk, s kerek negyedévig leszünk távol. Ugyanaz az impresszárió fogad bennünket, aki két éve amerikai és ugyanilyen hosszú turnénkat szervezte. Most is végigpásztázzuk majd az Egyesült Államok városait, de Kanadában is tartunk fellépéseket. Feladatunk nem ígérkezik könnyűnek: az állandó utazás mellett legalább 60—70 előadással számolhatunk. Talán a turné végén kerülünk oldottabb körülmények közé, mert az utolsó két héten már Kubaiban szerepelünk. A Magyar Néphadsereg Művészegyüttese majdnem egyszerre érkezett meg Ferihegyre az Állami Együttessel, csak éppen ellenkező égtájról. Mexikó, Panama és Peru városai fogadták a társulatot. Radovits Ferenc parancsnok és Vadasi Tibor tánckarvezető a harminckét előadás művészeti tapasztalatait is összegezte: — Társulatunk, úgy hisszük, előmozdította az országaink közti közeledést. Annál is fontosabb ez, mert az Állami Népi Együttes előadóútja óta, tehát kerek tíz éve, nem járt magyar együttes Mexikóban. Utunknak fontos tanulsága, hogy egy ilyen turné műsortervezését nem lehet a magyarországi közönség igényre vagy félig sejtett elvárásokra alapítani. Meglepetés volt — igaz, kellemes —, hogy az a capella kórusművesének támadt legnagyobb sikere. Kodálytól a Felszállóit a páva és a Karádi nóták, Bárdostól a Dana-dana aratott szép sikert, s ebben talán az is szerepet játszhat, hogy a magyarországihoz fogható kóruskultúra jeleivel nemigen találkoztunk, fellépésünk tehát műfaji újdonságnak is számított. De jól fogadták népi zenekarunk népdalcsokrait, furulya- és cimbalomszólóit is, a táncok közül pedig a Pásztorbotolót, a Tiszaháti csárdást és a Háry intermezzóra készült Huszárverbunkot. A Bábtánc és örökéletű koreográfiánk, a Reggel a táborban viszont a maga közönséghatásával azt a feltevésünket igazolta, hogy a mexikói közönség is igényli és értékeli a humort. Voltaképpen hogyan jött létre előadóútjuk? — A mexikói magyar kulturális napokkal indult. Kezdetben csupán arról volt szó, hogy csatlakozunk a magyar rendezvényekhez, a néprajzi és képzőművészeti kiállításhoz, a magyar filmnapok programjához. De a Kulturális Kapcsolatok Intézete is s mi is úgy gondolkoztunk, hogy ha már egyszer átkeltünk az óceánon, használjuk fel jobban az adódó lehetőségeket, így történt, hogy a november 10-i Palacio de Bellas Artesbeli gálaműsor után felkerekedtünk, s Mexikó állam középső vidékén a legtöbb városban fel is léptünk. Puchuca, Veracruz, Puebla, Toluca, Guadalajara — mind telt házzal fogadott. Huszonnégy mexikói előadásunkon 35 000 nézővel találkoztunk. És további állomásaikon? — Panamai előadásainkat a helyi oktatási minisztérium vendégeként rendeztük meg, de — ami számunkra külön érdekességnek, s főleg szívélyes gesztusnak bizonyult — a panamai Nemzeti Gárda, vagyis a hadsereg vezérkari főnöksége külön védnökséget vállalt felettünk. Hatalmas tornacsarnokban léptünk fel két alkalommal, összesen 10 000 néző előtt. — Peruban ismét a Magyar Kulturális Napok jegyében tartottunk hat előadást valamennyit Limában, mintegy nyolcezer néző előtt. Élményeink és emlékeink egy részét valószínűleg itthon is megismerheti a néző színes filmen. Maácz László ■Szerda, 1978. január 4.