Magyar Nemzet, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Vasárnap, 1978. január 1. ILLYÉS GYULA: Válasz Herdernek és Adynak is. Különös kutyaszorítóba került, aki Adynak és ejó- de-iinek vonalán akart lenni egyszerre hű európai és mégis — már Csokonai szavaival — „egy hív magyar”. Innen is, onnan is fenyegették Hurkolt De hát mondhatunk-e kevesebbet, mint amit maiden „hív magyar” látott, annál világosabban minél európaibb volt? Azt a bizonyos méreggel gyógyító injekciós tűt, ha nekem kellett kezelnem, mindig félve nyomtam. Amint láttuk, a magyar betűérző európaiságát is az méri, hogyan viszonyul a (bár akaratlanul) megbélyegzett népe sorsához: negatív-e, pozitív-e benne a herderi reakció. Voltak érzékenyebb (nevezzük művészi) idegzetek, akik a beléjük ojtott veszélytudattal fogvacogtató láz pillanatait kapták. Országoknak csaknem az eltűnésig való földarabolását, népeiének szervezett megsemmisítését szándékolni: volt itt ilyenre nem is messze példa. Lengyelországé, az örménységé, a zsidó népé és ne is soroljuk tovább még hány nemzetiségé. Voltak számunkra is pillanatok — nem is távoliak —, amikor az ország virtuálisan megszűnt, a nemzet jövője hadak játéka lett. Majd azé a sakkozásé, ami a hatalmon osztozkodókra minden időben hárul. De hisz voltak tények is, és ugyancsak tartósak, amelyek túltettek népvándorlás kori lázálmokon. Szómérlegelés után, vagyis épp az eszmék tiszteletében, kell vállalni az ide illő szóhasználatot: a huszadik század derekán eszelősségének szabad utat engedve felelős államférfi — Benes — olyan kommentálással (a szavak súlyának olyan semmibevevésével) foglaltatta egy országrész magyarságának teljes jogfosztását, vagyis egy nép maradéktalan kiűzését, hogy a felelőtlen kórus rá évtizedekig az lett: vissza valamennyivel Ázsiába, ott a helyük, ahonnan éknek idefurakodtak. Úgynevezett tényleges veszedelmet ez nem jelentett, nem jeleníthetett, de pusztán csak azért nem, mert a politikai táblánnemcsak a nacionalizmus húzhatott bábukat. De lelki, néplelkületi pusztítása az ilyen tajtékzásnak így is óriási. Mert hiszen van — s mi éppen erről beszélnénk — lelki veszedelem is; tudati s különös megnyilatkozásokkal köztudati torzulás. Herder már európai tekintély, a szellemi életnek győztes irányítója, amikor jóslatára fölkapták fejüket — nemcsak a magyarok. Azoknak a népeknek a szellemi vezetői is, melyek közé az a kis számú nép Herder szerint is be van ékelve. Mit keres ott, ami bárhova is úgy van beékelve? Herder szerencsétlen kifejezésével kezdődik az az „ébredés” is, amely a magyarságot egy sor egymásra utalt nép közt idegen testnek fogja hirdetni. Batsányiék jelentkezésekor egy időben villognak a nyugat felől, a német oldalról a vérmezei bécsi pallósnak és a weimari tudós ítéletnek csapásai; de a többi égtáj felől is már észlelhetők azok a villanások, amelyek később bizonyulnak majd az előbbieknél még végzetesebb csapásoknak. Herder mondatának második fele kettősen is félelmes: „ talán majd nyelvét sem lehet felfedezni”. Ez azt is jelentheti, hogy maga a magyarság már akkor sem vehető számba és tekintetbe, még azon a fokon sem, mint szomszédai, akik ha eddig nem is, most már figyelmeztetve érezhetik maguk közt azt benyomakodottnak. Megindul a Duna tájon is a különböző anyanyevűek középkori népközösségének szétszakadása. Mindezeken túl vagyunk A világ szellemi élete meglehetős fordulatot végzett. Bármennyire elsőfokúan döntőek, azaz mindennél nyomosabbak a materiális érdekek és érdekeltségek, érdemes szót is ejteni a latba. Ha mindez, ami itt az én tűmből kifakadt, lázt okozott, vántom. Megovura- s jót mondhatok, még Herder meg-megjelenő árnya felé forr s düh". ] Mott az én hivatásom jellemezni a közérzelmi gyűrűt, amely a múltban s közelmúltban bennlünket övezett. Hőfokának alakulására közvetlenül nem hathatunk. „Diaszpóráink” helyzetének is észlelői vagyunk csupán. Hathatunk azonban mindkettőre saját körünkben való magatartásunkkal. Gazdasági helyzetünk, közállapotaink alakulása jó ideje és messze távoli gyűrűkben, kontinensünkön túli távolságban is ébreszt megbecsülő figyelmet, nemegyszer sóvárgástól se mentes tiszteletet. Mint olyan nép iránt, amely annyi megpróbáltatás után is talpra állt, s állta meg ismét helyét a világ népei közt, úgy, hogy aztán a biztos fejlődés lépcsőfokain halad fölfelé. Herder nem ismerne rá. Még kevésbé, akik jóslását kárörvendően terjesztették és toldogatták. Az előbbiekhez hasonlóan az emelkedő alakulás, a tisztulás jeleit mutatja szellemi életünk is; múlóban az eszmei kavargásnak azok a tünetei, amelyektől ugyancsak visszahőkölt volna Ady szelleme. A szenvedélyeknek és félreértéseknek fokozódó eloszlása — ez a tisztánlátás — tár,ja föl, milyen nehéz föladatok várnak még szellemi életünkre. A nemzet időszerű tudatának szolgálata. Ekként készíthetne mindezeken által biztató összefoglalást az az író is, aki ennyi aggódást összehordott. Elkészítettem véletlenül, még mielőtt e sorok írásába fogtam volna. Csontpapíron jelenik meg, tehát már ezért is előkelőnek mondható a külföldi folyóirat, mely minden cikkét egyszerre a három nagy nyugati nyelven közli; hazánk ismertetését vette tervbe. Fessek én bevezető összképet, ez a megbecsülés ért. Petőfiről közzétett könyvem azzal lett a magyarok szemében is tanulságos egész, amit abba később a franciáit számára írtam. Nem először esik meg hát velem, hogy népünkről — országunkról — ilyen célra írt ismertetés befejeztekor azt gondolom: hátha mond ez valamit nemcsak olyan skandinávoknak és olyan dél-amerikaiaknak, akik sose hallottak rólunk harangszót sem, hanem saját országomfelieknek is? Az elmondottak afféle emlékeztető jegyzékeként hadd iktassam ide ezt a csontpapírra szánt bevezetést. Sokaknak, remélem, puszta adatismétlés. De mindannyiunknak számszoktató lehet ez a madártávlati kép. Hosszú fekete bárka álltában kormányzó evezőssel: Velence; facipős kislány fehér főkötővel: Hollandia: bikát, kardtőrrel ingerlő férfi: Spanyolország: szoknyás katona dudával: Skócia. Magyarország: lobogó sörényű paripán fehér alsóban vágtató csikós. Aki egyáltalán ismerte, ezt a képet őrizte róla. Kicserélhetjük vajon végre mindezeket a nagyatyai korból való kliséket, melyeket képzeletünk az illető országok igazabb címerének tart? Megrajzolni mai karakterisztikából egy-egy nép címerét?. Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát már üres képek helyett újat, elevent verjünk a köztudatba. Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealista köveken is élesült, tehát úi valóságokat föltárni vágyó tollal. Hazája új szemléletű címerpajzsának montage-ába ő ezeket az elemeket ajánlja. Az Alpok és a Kárpszok közt mirtegy tizenöt millió magyar él. Ebvől azonban csak tízmenó az ország ható, rákijesül; a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térkörébeli országra, mint kenyén? a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy elakarhatatlan kérdés lássuk. A magyarok anonovelve se nem germán, se nem szláv, senemVén prória, rokonságban .Európában csak a távoli finnekkel és észtekkel van. A magyarok közül tehát minden harmadik nem ismervén vagy csak igen nehezen sajátíthatván el az övétől merőben más szerkezetű államnyelvet, számos , de számba mindmáig kellően nem vett nehézségekkel küzd. Alapoka ennek az, hogy a századunkban oly nem várt erővel elharapozódott nemzeti ingerültségnek, különösen a kisebbséggyötrő türelmetlenségnek ellenében sok helyt hatástalan az a humanizmus is, melyet a szocializmus hirdet. Ez volna a címer egyik fele. A másik, ahogy mindezt a nyelvi közösség alapnéptömege viseli. Az ő helyzetét is viszonylatai szabják meg. A villanyhuzal kicsapja a biztosítékot, bárhol esik még oly csekély érintkezés; az országhatárok éppily érzékenyen őrzik gubancaikat. Egy rossz érintkezés, és lángban az emberiség háza. A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek e legelemibb — legemberibb — jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról. A Magyarországon élő magyarok magatartása e dologban első helyen ezt a szót kívánja: európai. Mit jelentett a humanisták ajkán kezdettől ez a szó? Fegyelmet a vitában, nemes versenyt a szent célok útján. Az új magyar társadalom mind jobban fölismeri hivatását: a világ minden táján élő magyar anyanyelvűeknek a népszerű humanizmus és a tudományos szocializmus kívánta magatartást sugallja. Nem könnyű helyzetben. A nemzetiségek létjogait védő törvények a Szovjetunió területén — Lenin szellemében — a történelem leghaladóbb elvein alapulnak. Európa ettől nyugatra eső részén mintegy húszmillió ember él nemzeti kisebbségi sorban. Ezek egy részének helyzete szerfölött viszonylagos. Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvű egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik, azzal a következménynyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű: a húszmilliós egésznek mintegy 16—18 százaléka. Gyakori — illetve mind számosabb a fölsorolható — pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről, mint barbár betolakodókról alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak — a valósággal ellentétes — leckét, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők „akaratából”: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, a már-már a Startheidsorsból ? "Tartalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése. Ez már nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár. Nemegyszer torz helyzeteket teremtve. Nem ritka, hogy az egyazon anyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sok helyt az a gyakorlat , hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, más nyelvterületre helyezik. Szülőhelyükre pedig olyan értelmiségi kerül, aki az ottani nyelvet nem érti. Ekként százezres főnyi települések, megint csak egész városok betegei például legkényesebb fájdalmaikat is jobbatlan mutogatással közölhetik, vagyis az egészségügyi szolgáltatás dzsungelszintjén. Nyilván kelthet nevethetnéket — a humeur nőire, illetve a humour noir hatásaként — a kép: a gyóntató pap a híveit, a haldoklókat is, tolmács útján vallathatná. Hisz népe nyelvén a templomban sem prédikálhat. Kapott hegyesítést a toll a jakobinusok iskolájában is. Az ő szép álmaik közé tartozott ez is: egy állam, egy mértékrendszer, egy nyelv. Milyen kényelmes, mert hisz milyen logikus! Minden erőszakos asszimilációnak, népbeolvasztásnak ez az „eszmei” alibije. Holbach és Diderot elemi fokú tanítványai is meglepetten tekintenének egymásra s kommentálnák a különös eszmejárást, mely szerint tisztásanként kezelt kisebbségeit egy-egy többség ma azért szorítja ki magából, hogy utolsó szálig bekebelezze, amilyen mértékben kinti ai erők ingerlően érintgetik, s még a nem emberi közösségek és egységek is olyan mértékben fejlesztenek egészséges belső erőt, újabb kohéziót. A család, amelynek tagjait házon kívül méltatlan bánásmód éri, előbb-utóbb nemcsak azért tart össze, mert rokoni — vérségi — kapcsolat köti egybe. Az erőszak erkölcsi erőt is "gerjeszt, már csak a hatás—ellenhatás törvénye szerint; indukál aztán, majdnem úgy fejlesztve áramtöbbletet, mint a vízesések erőművei. A legzordabb nyomást is tündökletesre hasznosítja. Magyarország ilyesféle működésben áll ma, vitathatatlanul és megbecsülten, Közép- Európának közepén. A modern magyar szellemi élet kezdetben ugyan alapjaiban recsegve vette malomkerekeire a történelem tombolásának vad lökéseit. Feladatát hamarosan meglelte; megvolt a próba — és a hajdani siker —, hogy miképp működjék. A „rokontalan nép” irodalmából már az ezernégyszázas-ötszázas években kiemelkedett a legfelső európai szintre két nagy költő is, az egyik latin, a másik magyar nyelven. Az ország közéleti szelleme az ádáz protestáns hitviták közepette jutott olyan magaslatra, hogy a kontinens első türelmi törvényét — a szabad vallást s annak anyanyelvi gyakorlatát — e földön hozták, 1606- ban. Legjobb közíróink példamutató higgadtsággal ilyen, ma is ható hagyományokat fejleszteni kínálnak és váratnak megbeszélést minden félreértés és ellentét eloszlatására, határon belül és kívül. Sok bajt látott parasztjaink hagytak ránk egy szép szót és szokást: kalálra. Szomszédi összefogással ingyen megsegíteni valakit a szüretben, az aratásban, a házépítésben. Béke tartósan ma már csak az állhat, ami ilyen szomszédi kalákában rakodik föl, hozatik tető alá. Magyarország a viharzó világ közepette valamiféle szélárnyékban él. Ezt mutatja már városaink külső képe. Annyiszor romba dőlt, de konokan fölépített, kitakarított utcáinkon egy földrész lakója se tapasztalna mást, mint vendégszerető biztonságot. Az ilyen országismertetés elkerülhetetlenül valamiféle idegenforgalmi propaganda is. A ténykedvelő lírikus másolhasson ide — a csábigék helyett — néhány adatot Az 1977. év első tíz hónapjában tízmilliós hazánk határát tizenegymillió külföldi lépte át; magyar honos csaknem négymillió látogatott külföldre, háromszázezer tőkés országba. Ettől mintha még az anynyiszor kéknek énekelt Dunánk már-már napközben is kék volna, nemcsak esti kivilágításban. Partján nem csikósok nyüzsögnek hatlövetű fokaszhsal, hanem komoly, de mégis mosolygó szemű diákok és diáklányok, bölcseleti és technikai szakkönyvekkel. A nyelvünkkel is megbarátkozó idegen a társalgásra fülelve buszon, mozielőcsarnokban és étkezőhelyen, azokról a témákról hallana fürge, szellemes, sőt csípős szabadszájúságtól sem mentes beszédet, mint civilizációnk bármely metropoliszában. De van persze komorabb gondolatcsere is. Hisz megvan a gond, aminek mind gyakoribb szóbaejtésekor különleges felelősség szükséges. Tébolyt terjeszt, aki bármily ellentétet bármily csekélyen úgy érint, hogy azzal a béke állapotát csak gondolatban is ingathatná. Ezt itt is hangsúlyozottan épp annak tudatában kell ismételni, hogy a nemzeti kisebbségek világszerte mind ingerültebben forrnak. Nincs napszak, hogy az újságok erről ne közölnének új és új hírt. Mintha ezek a ,,néptöredékek” századunkban fokozottan éreznék azt, hogy az idő ellenük dolgozik. Látszólag van ez így. A civilizáció a népességet a városokba tereli s a városok mindenkor az asszimiálódás olvasztó tégelyei voltak. A gépek ezt oly förgeteges növekedéssel szolgálták, hogy ellentétükbe csaptak át, s elképzelhető, hogy még ők is fokozottan az ellenkező irányt segítik. Nemzeti jogaik érvényesítését, elsősorban népi nyelvük ápolását a katalánok például a rádió révén vívták ki s most a televízión át tökéletesítik, a kétoldalú (néha még jóakaratúnak is mondható) nyomás ellenében. Egy-egy nemzeti kisebbség — "ahogy nemzet is — "azzal veszthet napjainkban Versenyt, ha népszaporulatával végzetesen lemarad. Vágyik ha népe közösségétől az egyén nem kap olyan tudatot, hogy utódai számára védelmet is kap, olyan közösséget melyért egyenként is áldozatot hoz aggódás nélkül: hitte a jövőben. A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít vényekkel eloszlatni mindörökre az egykori jóslatok borúlátását. ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől. .Madar Nemzet 9 Éljen a királynő Róbert Bolt drámája a József Attila Színházban „Ikrek volnánk?” – kiáltja Tudor Erzsébet a hírhozónak Stuart Mária személyleírása hallatán. A kérdés csupán tréfa, mégis igazság lappang az incselkedésben. Ha küllemében kevéssé is, jellemében nagyon is, ha végtére nem is, eleinte igencsak hasonlatos a két királynő, a mindkettőjük két egyképpen éltető Éljen a királynő, Róbert Boltnak Szántó Judit stílusérzékeny fordításában bemutatott drámájában. Eddig a történetírók, az írók Erzsébet és Mária sorsát a két királynő különbözőségének szemszögéből vizsgálták, viszont e kortárs angol szerző, a ..dühös fiatalok” jókor megjuhászodott nemzedéktársa, a rokonságait szemszögéből. Gyakran közösek a körülményeik is. Egyazon trónra, trónokra formálnak jogot, a skót királynő az angol trónra is, majd az angol királynő a skótra is. Ugyanazon kérők vetekednek kezükért, szerelmükért, Robert Dudley, Leicester újdonsült grófja előbb Erzsébetért, utóbb Máriáért, a spanyol infáns pedig előbb Máriáért, utóbb Erzsébetért. Ugyanazon barátokkal és ellenlábasokkal találkoznak, ha nem egy időben is, de egymás után. Kezdetben még hasonlóak a választásaik is, később csupán a vonzalmaik, bizonyos jellemvonásaik — ennek tudatában teremt alakot nemcsak Róbert Bolt, hanem a két főszereplő is, kivált Szemes Mari, mellette Kállay Ilona. Hiszen Erzsébet is, Mária is vagy szíve szerint választ társat, vagy sehogyan sem. Mindkettő készséggel szemet huny a vétek felett, ha az alkalmatlan harmadiktól szabadítják meg. Mindkettő gátlástalan, akaratos, sőt akarnok. Szertelen és szókimondó. Szabados magatartású és szerelmes természetű. Erzsébet „vibráló idegzetű”, Mária „szenvedélyes” Erzsébet „tisztánlátó”, Mária „eszes”, Erzsébet „megnyerő”, Mária „rokonszenves” — Róbert Bolt szerzői utasítása szerint. Királyi asszonyok mindketten, ám esendők is. Erzsébet erejét éppen gyengeségei dicsérik. Vörös hajú, fehér bőrű, élénk szemű, csillogó ajkú fiatal nőként jelenik meg most I. Erzsébet, Szemes Mari nagyszerű, szellemes alakításában. Plebejus ősöket sejtet darabos mozgása, harsány hahotája. Amennyire belefeledkezik Leicester tekintetébe, annyira fanyalog a spanyol házasságtól. Fájdalmasan mélyet sóhajt, könny szökik a szemébe, kiköp megvetése jeléül, ereje hagyottan leroskad egy lépcsőre, amikor szeretőjéről kell lemondania, de mégis lemond róla. A hangja elfullad, elhajítja a parlament kérvényét, pletykaéhesen hallgatja a skót híreket, amikor házasságát sürgetik, de ezúttal nem enged. Tiszta szívből felkacag Mária szökését hallva, döbbenten figyeli Mária szerelmes levelét, még megkönnyezi Mária szenvedéseit, de vetélytársnőjét azért fogságba veti, végül is halálos fogságba. Hiszen akár maga, akár más élete a tét, az élet szeretettnél erősebb a hatalom szolgálata. Mária erkölcse szerint ellenben az élet joga erősebb a hatalom kötelességénél. Ezt a jogot érvényesíti mindenáron Stuart Mária, Kállay Ilona hatásos megszemélyesítésében. Sértett, ha csak ellenvéleményt gyanít. Unott, ha a kötelezettségeknek mégis enged. Törleszkedő, ha hódolatot állít. Indulatos, ha nem nyeri el Mindig egy cseppet tetszeleg is cselekedeteiben, még szenvedéseiben is, odaadó szerelmében is, anyai szeretetében is. Jogfosztottan nincs türelme élni sem. Boldogulás és boldogság a cél. Többnyire a köz boldogulása Erzsébet udvarában, az egyén boldogsága Mária hívei között. Az állam javáért munkálkodik Lord William Cecil, a mellőzés után kiemelkedő alakítást adó Bánffy György lordja. Ez a tanácsos egyszerre jelentékeny és észrevétlen, tapaszalt és tartózkodó, finoman fondorlatos és meghökkentően nyilt. Merészsége éppúgy, mint makacssága a szolgálat szeretetét, a szándék következetességét, némileg paradox kifejezéssel élve, a machiavellista becsületességét tanúsítja. Sajnos, Káló Flórián Sir AValsingamjéből már hiányzik az államtitkári feladathoz nélkülözhetetlen éleslátás. Vogt Károly Leicester grófjából a királynői kezekre pályázó ifjú törtetése. Harkányi Endre anglikán püspökéből pedig az uralkodóval feleselő egyházi méltóság keménysége. Tanítványa kedvéért, Máriáért vnaskodik a politikában Claud Nau, Horváth Sándor jellegtelen tanácsosa. Szánalmasan éretlen, szerencsétlen ifjonc Mária második férje, Ujréti László Lord Damley-je. Mokány és magabiztos Mária harmadik férje, Kránitz Lajos Lord Blothwellje. Nem vallási türelmetlenségnek, inkább tébolynak látszik a presbiter egyházfőnek, Dégi István John Knoxának vakhite. Méregetik egymást tehát e történelmi arcképcsarnok alakjai. Farkasszemet néz egymással Erzsébet és Mária, s mellettük mind a többi. A vizsgálódás tanulsága pedig — Benedek Árpád merev, nehézkes léptű, sőt nehézkes gondolkodású rendezésében — nemcsak egoista, de egyoldalú is. Hiába hír, hatalom — szeretet, szerelem nélkül. Hiába a közéleti siker — a magánélet öröme nélkül. Ezt mondja a József Attila Színház előadása. Pedig nemcsak az uralkodásban eminens Erzsébet, hanem az ösztöneit szolgáló Mária is úgy látja, botladozott eleget élete folyamán. Ha Erzsébet hamarább is, azért később Mária is ráébred börtönében királynői hivatására, politikai feladatára, voltaképpen a kötelességvállalás fenségére. Ezt azonban nem az előadás, csak Róbert Bolt drámája mondja el. Bogácsi Erzsébet