Magyar Nemzet, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-06 / 105. szám
Szombat, 1978. május 6.. __Magar Nemzet _ Falvak a jelen szélén Más utakon megy felé? A térképen nyoma sincs útnak, a 6-os főúton azonban zöld jelzőtáblán ott áll a falu neve. Aszfaltút vezet a dombokközé, s húsz-huszonöt perces kanyargás után feltűnik a község, Apátvarasd. A templomon túl, az alvégen lakik Szilágyi Béla, a falu népfronttitkára. Munkából ugrott haza, de kedvünkért későbbre halasztja az ebédet. Beszélgetünk a faluról, a munkáról, de mindenekelőtt az útról: nincs három éve, hogy „bejött” a faluba. — Az alsó falu határában egy kunkorral véget ér, onnan már csak fűvel benőtt földút visz tovább. A felső faluba már nem jutott az útból, maholnap lovas kocsival sem vergődik fel oda az ember, ígérték pedig, hogy meglesz, de csak nem úgy lett. Három éve még egyenlőség uralkodott itt, al- és felvég egyaránt szidta az út nélküli világot. Aki tehette, máshol kereste a szerencséjét. Kétszázötvenen élhetnek most a faluban, a távozóik helyett újak jöttek, cigányok, hátrányos szociális helyzetűek, más szokásokkal, más mentalitással. Azért összeszoktak. — Főképp középkorúakból ál a lakosság — mondja Szilágyi Béla, aki végigkalauzol a falun. Kapaszkodunk fölfelé a felső faluba, s megértem az ittlakók elkeseredését, türelmetlenségét. Jobboldali kőlapokból járdát „fabrikáltak” a helybéliek, tíz éve is van ennek, az eredeti háromból már csak két sor ép. A harmadikat lemosta az eső, tíz év alatt tekintélyes árkot ásott a két házsor közé, mint egy teknő, úgy mélyül középfelé. Göröngyös, köves gödör ez, nem út. Arnold József bányász volt hajdan Komlón. A szilikózis ővele is idő előtt letétette a csákányt. — Az út miatt jöttek? — élénkül fel reménykedve. — Nagyon kéne az nekünk, jó lenne akármilyen salakos is, csak szilárd legyen. Ezen, látja, nem jön fel jármű, a mentő is megáll az aljában, úgy cipelik le hordágyon a beteget a meredeken. Takács Mihály Szilágyiék szomszédja volt évekig. A fölső végen kínáltak egy tágasabb lakást, néhány éve hát odaköltözött. Bánja is nagyon, lent azóta megépült az út, ő meg bokáig sárban evickélhet le s föl a záporvágta mélyedésben. Jönne is vissza az alsó faluba, csak hát most már drágábbak ott a házak. A műút megépültével tehát korántsem tűntek el a gondok, csak átváltoztak. Most a buszra panaszkodnak Apátvarasdon. „Reggel megy egy a városba, aztán kész, estig sehol semmi. Az asszonyok jönnének vissza déltájban a vásárlásból, meg a gyerekeknek sem kellene a napköziben megvárni a késő délutáni járatot. Pécsről jön is akkortájt egy busz errefelé, negyedórával lenne csak hosszabb a menetideje, ha ide is betérne.” Az aprófalvak második szokásos gondja, a tiszta víz hiánya Apátvarasdon nem okoz fejfájást. Jó vizű forrás fakad a közelben, innen vezetik az udvarokba a vizet, öt éve a fölső faluba is felnyomatták, az utcai csapon még most is ott díszeleg a fagyvédő nylon. A fiatalok java Pécsvárad, Pécs ipari üzemeibe jár, vannak vagy harmincan 15—30 év közöttiek, korán mennek, későn jönnek. Hét végén látják csak nappal a falut, szombat-vasárnap számíthatnak csak rájuk. Nincs hát nagy élet itt. „Van kultúrházunk, de hiába akarnak a fiatalok zenés estet rendezni a hét végén, nem engedi a gondnok, azt mondja, kérjenek előbb engedélyt a tanácstól, így hát többnyire zárva van, ki megy be engedélyért mindig Pécsváradra ?! Kérdezem Szilágyi Bélát, gondolt-e már arra, hogy elköltözzön inne? — Mikor még híre sem volt az útnak, a szüleim állítólag fontolgatták ezt, lett volna lehetőségük, végül maradtak. Én már innen el nem megyek. Pusztakisfalu a rossz földúton is csupán tíz perc Apátvarasdtól, de a különbség a két település között években mérhető. Apátvarasd többékevésbé megtartja lakosságát, Pusztakisfalu fogyó település. Hetvenötben százhúszegynéhányan laktak itt ma lehetnek hetvenen. A gyerekekkel együtt. — Jót sokat nem mondhatok — fogad Hoch György, a falu tanácstagja, a kis vegyesbolt vezetője. — Annyi helyen elpanaszoltam már a bánatunkat, de nem segít semmi, senki. Ha utunk lenne, megváltozna minden, higgye el, volna ambíció ebben a kis faluban, több jószágot meg tejet adtunk le tavaly is, mint a szomszédos Lovászhetény, pedig az nagy falu. Az ellátás? ... A kenyér, mire ideér, lepénnyé zötykölődik, télen nem tudott bejönni a kocsi a jószágért, pedig le volt szerződve. Élet?... az nemigen van, kocsma sincs, hát a boltban jönnek össze az emberek egy-egy üveg sörre. Tudom, hogy nem szabályos, de ha nincs máshol beszélgetniük egymással... A volt iskola kultúrteremtése volna, de nem jön ide előadó, a falugyűlést tartjuk csak itt. Az út. Az kéne nagyon. Másfél kilométer csak a 6-osig, de hiába: 10 év múlva talán elkészül. Tíz év múlva ... Ott van Apátvarasd, ha öt évvel előbb kap utat, a nép színejava nem megy el. A régiek azok produkáltak, termeltek, de mikor már nagyon nyomasztó volt az életük, elmentek. Így lesz itt is. Visszafelé Hoch György elkísér egy darabon. A környék szemet gyönyörködtető, legelők futnak föl a dombokon, az esőre hajló időben is derűs, meghitt a táj. — Csak kicsapta az állatot az ember a domboldalba, nem volt vele semmi gondja — mutat körbe a boltos. — Jól élnek most is ebből az emberek, csak a tejből összejön havonta négy-ötezer forint. Főállásban tejkezelő vagyok, járom a vidéket, tudom, honnan indult a többi falu. Martonfa például Isten háta mögötti hely volt, mielőtt meglett az út Ha én is elmegyek, s leadom a boltot, nem tudom, mi lesz. Jövedelem nemigen van belőle, ezerötszáz forint ha összegyűlik, nem is azért csinálom. Ki vállalja ezt utánam?” Szabó Jánost, a jó kedélyű nyugdíjas bányászt, a hosszúhetényi népfrontelnököt a szőlőjéből „raboljuk el”, hogy kísérőnk legyen Kisújbányán, ebben a Hosszúhetényhez tartozó (tartozott?) erdők rejtette falucskában. Komló felé indulunk, de rövidesen letérünk a műútról, s az erdészet betonútján megyünk tovább, égbe nyúló fenyők, átláthatatlan lomboserdők között. Aztán kénytelen-kelletlen búcsút mondunk az erdészeti útnak is, hepehupás, kocsidobáló földútra terel egy jelzőtábla, amely két nyelven adja hírül, hogy Kisújbánya, Neuglashütte amarra rejtezik. — Svábok lakták ezt a vidéket — meséli Szabó János —, szorgalmas, igyekvő népek.. Klumpát, favillát, fagereblyét készítettek, , tehenet, nyulat tartottak, még az utolsó években is ők látták el tejjel, hússal a székhelyközséget. De ezen az úton nem tudták beszállítani a terméket a faluba, hát szén lassan felhagytak vele. Ki Pécsváradra, ki Heténybe költözött, sorra adták el a házaikat az emberek. Három éve még negyvenketten voltak, mára két tilke (őslakos) maradt a faluban. A Polski alja ide-oda ütődik az özönvíz előtti úton, mi is leereszkedünk a hegyek közé bújt kis faluba. Embert nem látni, de ahogy megyünk felfelé, itt is, ott is az ember nyomába ütközünk, amott egy frissen ácsolt cölöpkerítés, odébb egy megművelt veteményes. Az ösvény végén beszédre leszünk figyelmesek. — Az üdülők — mondja a népfrontelnök. Mert Kisújbánya, ki tudja, hogyan, miért, a sors kegyeltje. Megmenekült a lassú összeroskadástól. Csendre, nyugalomra vágyók vették meg az öreg házakat, üdülőtelep van születőben az egykori törpefalu helyén. Z.-ék az első új honfoglalók közé tartoznak. Egy orvos ajánlotta nekik ezt a helyet, az asszony asztmájának jót tesz a hegyi levegő. Két éve vették meg a házat, 29 000 forintért, majdnem ennyit öltek bele azóta, de még mindig nincs kész a ház. — Szép helyen fekszik, meg csend van, sokat vagyunk itt kint. Csak az utat megcsinálnák végig! Azt ígérték, az idén hozzálátnak. Egy bolt sem ártana, hogy ne kelljen mindent otthonról hozni, no meg a turisták miatt is jó volna. Z -éket Komlón két szoba összkomfortos ház várja. Feladják-e, ha itt teljesen elkészül az új otthon, s nyugdíjba megy a férfi? — Nem, végleg soha nem telepszünk itt le, de ha megöregszünk, tavasztól őszig gyakran időzünk majd itt. Talán a mai nyaralókból évek során új őslakosok válnak. Persze, csakis akkor, ha megszokott kényelmüket itt sem kell feladniuk. Ha megépül az út, a bolt, netán egy vendéglő, s hasonlók. Amikre a „bennszülöttek” hiába vártak. Javorniczky István A mester tanító A SZÜRKE eminenciások életéről keveset tudni. Inkább pártfogoltjaik arcképe a színesebb, a siker, a hírnév is a hozzájuk vezető utat szegélyezi inkább. Tömöri József szintén a háttérben mozog. A siker persze az övé is, de a díjat, a versenyek természeténél fogva, tanítványa kapta. A dolog tulajdonképpen prózainak tűnik. Ebben az évben is megrendezték a „Szakma Ifjú Mestere” és a „Kiváló Ifjú Szakmunkás” vetélkedőt. És az, hogy a szürke eminenciásokkal kezdtük az írást, már magyarázatot is ad: ezúttal nem az ügyes diákokról, az ifjú mesterekről és szakmunkásokról lesz szó, hanem mester tanítójukról. A Centenárium-lakótelep egyik lakásának ajtaját alacsony, vékony asszony nyitja ki, majd a „házi telefonhoz” lép, vagyis gázkulccsal megüti a fűtőtest csövét, s néhány perc múlva beállít a házigazda: magas, barna ember, erős kézszorítással. TOMI BÁCSI igazán nem szolgált még rá a bácsira, bár ötödikes már a fia, aki nemrég jött haza az iskolából. A harminchat évesen bácsivá öregedett mester azt tanítja, hogyan kell a víz- és gázvezetéket, meg a központi fűtést szerelni. A 31-es számú, Arany János Szakmunkásképző Intézetben dolgozik. Furcsa képzettársítás! Arany János és a víz-gáz szerelés. Nyolc éve van itt, ismeri a diákélet és a szakma csínját-bínját. Az Alumíniumárugyárat cserélte föl az intézettel. Életéről kérdezek, de nem csodálkozom, hogy először a srácokról mesél. — A jobbaktól többet kívánok — mondja. — Nekik adom a kiemelt, bonyolultabb munkákat. Érdekes, hogy mindenki ért ebből. És akik gyengébbek, igyekeznek, hogy minél hamarabb felelősebb munkát kapjanak. Szinte családi tradíció, hogy a fiatal utánpótlás nevelésével foglalkozik a család. Tömöri József egyik bátyja a 24-es intézetnél villanyszerelő. Most Vietnamban dolgozik, de ha ott végez, visszajön az iskolába. SZÖRNYŰ HÍRE van a mesternek. Az intézetben vele ijesztgetik a rakoncátlan tanulókat. De az eredmények őt igazolják. — Nem dobálom az ötösöket, idén is csak egy gyerek kapott. Volt vagy két-három négyes is. Lehet, hogy túl sokat követelek, de a szakmunkás vizsgán átlagosan egy jeggyel kapnak jobbat, mint nálam. Ha netántán a munkaterületeken év elején sétáló tanulókat látnak idősebb kolléga kíséretében, ne gondolják, hogy a lógás művészetére okítják most a zöldfülűeket. Tömöri József módszere ez. Szabadalmaztatni nem lehet, de terjeszteni kellene. A keze alá kerülő másodévesek első programja: ismerkedés az építkezéssel. Megnéznek mindent, hiszen a jó szakembernek nemcsak a résszel, de az egésszel is tisztában kell lennie. Utána a mester saját „kockázatára” összehozza az az újakat a régiekkel, hadd beszéljék ki magukat a srácok. Diákjai gyakran a szakmunkás vizsga után is megkeresik gondjukkal, bajukkal. A bizalom nagy kincs, és Tomi bácsi ennek nemcsak gazdagságát bírja, hanem a gondját is. Megpróbál segíteni, ahol csak lehet. — Nem hagyom, hogy a fiúkat bárki is macerálja. Ha valami baj van velük, mondják el nekem. Aztán majd meglátjuk, mit lehet tenni. Nehéz ezeknek a gyerekeknek az élete. Többségük vidéki, kollégiumban laknak, és amikor Pestre kerültek, sok új dologgal találták magukat szembe. Bejárok hozzájuk, megnézem, hogyan élnek, mit csinálnak. Ha az elméleti tárgyakkal valami baj van, megpróbálok segíteni. Együtt átnézzük a példákat vagy elmagyarázom, ha valamit nem értenek. Ha tudják, hogy érdek nélkül segítik őket, meghittebb, őszintébb velük a kapcsolat. Aztán meg amikor együtt jövünk haza, én is megfordulok a csinos nők után. Tudja, hogy van ez! Felnőttekkel nem csinálnám így a szakmát, nem lennék náluk vezető szerelő. Ott nincs meg az az élmény, az a siker, amit a gyerekek adnak cserébe nekem. Boros István Állami díjasok Közös munka, egyéni felelősség Egy hőerőmű kapuján belépve a legkevésbé talán arra számíthat az ember: itt, az óriási kémények, zömök üzemépületek, füstben, koromban pácolt falak tövében a tavaszió természet szépségeiben gyönyörködhet majd. Róna Miklós, a Pécsi Hőerőmű Vállalat osztályvezető mérnöke számára már megszokott a kép — a gondosan ápolt gyep, a frisszöld fák, bokrok, a sokszínű virágágyások közt kanyargó út. Csendesen mosolyog lelkesedésemen: „Nemcsak a szépség szeretete, praktikus okok is indokolják, hogy törődjünk a környezettel. A város, a környék üzemeinek elszívó hatása nagy, s így ilyen, látszólag apró tényezők is közrejátszhatnak abban, hogy hosszabb távon meg tudjuk-e tartani a dolgozókat.. Történet stencilen A „hosszú távon megtartott dolgozók” közül eggyel, Füri Zoltánnal, a Kandó Kálmán szocialista brigád vezetőjével szeretnék itt találkozni — az elkövetkező beszélgetést illető bármilyen konkrét elképzelés nélkül. Noteszámban egyelőre csak annyi szerepel: tizenhétszeres szocialista brigád vezetője, nemrég Állami Díjat kaptak, és hogy nős, három gyerek apja. Az apró, fordulásnyi műhelyirodában Selmeczi Tibor üzemvezető és Deres Zoltán művezető vár bennünket. „Míg Füri Zoltán megjön, beszélgessünk róla, a brigádjáról...” javaslom, de minden kérdezősködést megelőznek: a szekrényből tízoldalas stencil kerül elő. Olvasom a címét: „A Kandó Kálmán szocialista brigád tevékenységének leírása.” Hát akkor, lássuk. Rövid „történeti áttekintés”; az eddig elnyert címek, kitüntetések hosszú listája; a tizenkét brigádtag bemutatása; táblázatok, statisztikák munkáról, szakképzettségről, újításokról, társadalmi munkáról s nem utolsósorban a „szocialista együttélésről” (közös múzeumlátogatás, hangversenyhallgatás, családi estek, sportdélután, színház), ahogy egy magára valamit adó szocialista brigádnál illik. Ami viszont ez alkalomból a legjobban érdekel: a brigádvezető, Füri Zoltán jellemzése, így szól, a Pécsi Hőerőmű Vállalat illetékesei által megfogalmazva : „Harminckilenc éves, beosztása villanyszerelő csoportvezető. Iskolai végzettsége: villamosipari technikum. Huszonegy éve dolgozik a villamosenergia-iparban, a vállalatnál tizenhét éve. Törzsgárdatag. A brigád egyik alapító tagja (1960), két éve pedig vezetője. Rendszeresen képzi magát politikailag, szakmailag. Jelenleg pártoktatásban vesz részt. Ittléte alatt villamos telepkezelői, hidrogénkezelői, technikus továbbképző, csoportvezető-továbbképző tanfolyamokat végzett és sikeres mestervizsgát tett. Kiváló felkészültségű, jó szervezőképességű fizikai dolgozó. Beosztásánál magasabb szintű tervezési és kivitelezési munkákat is szívesen vállal és végez kiválóan. Kétszer részesült „Kiváló dolgozó” kitüntetésben. Pártonkívüli, szakszervezeti tag. Társadalmi, közéleti aktivitása példamutató. Tagja a szakszervezet újítási bizottságának és a Pécsi Városi Tanács által a brigád kezdeményezésére megalapított „Egy brigád — egy tanterem korszerű megvilágítása” mozgalom szervező bizottságának .. A siker titka Míg a nacionálét olvasom, a főszereplő, Füri Zoltán is megérkezik. Magas, szőke, kék szemű, kisportolt alakú férfi. (Első mondatai után zárójelben azt írom fel magamnak: „kiegyensúlyozott, magabiztos, jóképű, mintha az ügyeletes munkástípust látnám Bacsó Péter valamelyik filmjében ...”) Az alábbiakban beszélgetésünk jegyzőkönyve: jön, és a brigádja az elmúlt években számos magas kitüntetésben részesült. Legutóbb Állami Díjat kaptunk. A kívülálló feltételezné: többet, sokkal többet nyújtanak a többi brigádnál. Így van ez? — Aki itt él, dolgozik, annak számára különös ez a kérdés. Elsősorban azért, mert a vállalaton belüli értékelésiben más, velünk hasonló teljesítményt nyújtó brigádok ugyanúgy az első helyre kerülhettek volna, jó néhányszor hozzájuthattak volna már a miénkhez hasonló magas kitüntetéshez. Egy ilyen munkahelyen, mint a Hőerőmű, az egész kollektívának kell kiemelkedőt nyújtania ahhoz, hogy egy kisebb közösség is sikerrel „szerepeljen”. Valami azért biztosan volt, ami a „Kandó Kálmán”-t a többiek fölé emelte? — Lehet. Én is sokat gondolkoztam már ezen, s mindig ugyanoda jutottam: az eredményeink kulcsa az együttdolgozás és az együttélés átlagosnál magasabb szintje. Nálunk úgy van, hogy minden egyes brigádtag tud valamit, amit a másik nem; van a szakmai felkészültségében olyasmi, ami miatt nélkülözhetetlen a „csapatmunka” elvégzésében. Ettől van, hogy a napi nyolc órák után is az átlagosnál jobban összetartunk: többet vagyunk együtt, mint más brigádok tagjai. — Mi múlott, és múlik a „Kandó Kálmán”tizenkét tagján? — A felelősség osztott dolog. Itt ülnek a főnökeim, erről ők szóljanak. Én csak annyit mondhatok: minden elnagyolt, felében-harmadában elvégzett munka előbb-utóbb visszaüt s ezt nálunk mind a tizenkét ember megértette. Nem kell hajcsárkodnom, nyugodt lélekkel építhetek az egyéni felelősségérzetre, arra, hogy munkatársaim mindegyike tisztességgel, teljesítőképessége maximumát nyújtva próbál meg dolgozni. Ha kell kétszeres energiával — Ez így nagyon szépen hangzik, megközelíti az ideális állapotot Gondjai tehát nincsenek? — Megint egy rossz kérdés. Nehéz körülmények között dolgozunk, reumát magas vérnyomást, ízületi nyavalyákat egyaránt lehet itt kapni. Ha valaki átmenetileg pihenni kényszerül, a többiek dolgoznak helyette. Megint a kollektíva. A mindenkori fiatalokra az átlagosnál több feladat hárul nálunk, ők veszik át a hetekre, hónapokra kiesők helyét. Sok-sok megértés kell hát, olyasfajta együttdolgozás, melynél szükség esetén bárki hajlandó a tegnap bevetett energiák kétszeresét mozgósítani. — Ebben a stencilben tíz oldalon keresztül szólnak a brigád érdemeiről... — Mondtam, ez nem csupán tizenkét ember szakértelmének, lelkesedésének, teljesítőképességének függvénye; a vállalaté, a vezetőinké. — Ha arra kérném, hogy éles bírálatot mondjon, miről beszélne? — Nem tudom. Elégedett vagyok, és ahogy tudom, a többi tizenegy is az. Jól élünk Igaz, nemcsak a fizetésünkből mindenki hajt, pluszmunkát vállal, kocsira, telekre gyűjt. Panaszkodni? Majd ha nyugdíjasok leszünk... Puskás L. Tamá ! 5 mm m