Magyar Nemzet, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-29 / 203. szám

Kedd, 1918. augusztus 29.. Gazda nélkül? Pontosabban alatta. Vagyis a padláson. Mintegy nyolc­van négyzetméter. A fele épp elég lenne lakásnak, így gon­dolta és nekivágott. Miért ne? Elvégre 26 éves, bírja erővel, idegekkel. És külön­ben is: „Laktam én már ól­ban és albérletben, munkás­­szálláson és pincében, de ilyen magasan még sohasem. Ne tartson különcnek, csak éppen nincs betétkönyvem. Amikor hozzáfogtam, azt hit­tem, könnyű dolgom lesz. A főnököm bátorított, mondta, sokan próbálkoznak mostaná­ban tetőtér-beépítéssel, tud is egy jópofa padlást. Ám ami­kor kimentem megnézni, a házmester fel sem akart en­gedni, tíz percen belül össze­­csődítette a fél házat, monda­nom sem kell, nem nekem szurkoltak. De hát ez még a kisebbik baj volt. Akkor kez­dett áthatolhatatlanná és egy­re reménytelenebbé válni, amikor az ügyintézés, a hiva­talos aktus következett. Vol­tam tanácsnál, IKV-nál, itt, ott, amott, egyik mérnök ba­rátom szívességből még előze­tes felmérést is végzett. Aztán a vállalatom kimondta az íté­letet: ilyesmihez pillanatnyi­lag nem tudnak segítséget nyújtani, próbálkoztam más valamivel. De ahogy hallot­tam, akkor sem lettem volna könnyebb helyzetben, ha tör­ténetesen igent mondanak." Ismét a padlás Sajnos így igaz. Akad olyan, aki romantikára vágyik, gon­doljunk például a párizsi manzárdszobák hangulatára, s van,, akit egyszerűen csak a szükség késztet, tehát meg­próbál­­ mindent, hogy­ hajlé­kot­­ teremtsen. A mosókony­hától a­­tetőig. Hazánkban a tetőterek „nemesebb” kihasz­nálásának nem teremtődött kultusza, a padlás a kacatoké, a koszé és helyenként az ege­reké. A tetőterek beépítése ko­­rántsejb ~ ‘•’tty"­ felfedezés. Már régebben is akadtak kaland­vágyó, vállalkozó szellemű fiatalok, akiket a szükség az otthonteremtés ezen sajátos útjára kényszerített. 1971 előtt erre közvetlenül az igénylők kaptak engedélyt. Ám sokan nem tudtak megbirkózni a feladattal, elszámították ma­gukat, a kontár munka követ­keztében , hibásan bontották ki a tetőszerkezetet, beázott minden, csővezetékek sérültek meg, időközben elfogyott a pénz, s minthogy az­­építkezés befejezését nem kötötték ha­táridőhöz, előfordult, hogy otthagyták az egészet, a ron­gálást — mert most már an­nak minősült — az IKV csak nagy költséggel tudta kijaví­tani. A negatív példák 1971- ben arra késztették az illeté­keseket, hogy befagyasszák a tetőtér-beépítéseket. Hosszú ideig csönd. Aztán valakinek, valakiknek, talán épp a külföldi példák során felbuzdulva, eszükbe jutott ismét a padlás. Egyre többen jelentkeztek a tanácsodnál.. . Végül 1976-ban az Építésügyi és Városfejlesztési Miniszté­rium, valamint a Pénzügymi­nisztérium közreműködésével új rendelet született, amely az előbbitől abban tér el lénye­gesen, hogy az igénylő csak munkahelye segítségével jut­hat beépíthető tetőtérhez. Miért jó ez? Talán azért, mert újra lehetőséget adott az épít­kezéshez. A tanács részére is szerez biztosítékot,­ mert a munkáltató pénzügyileg és jo­gilag felelősséget vállal. Ide-oda-amoda De vegyük csak szemügyre az „ügymenetet”. X. Y. kinéz magának egy csinos padlást, elhatározza, beépíti. Minthogy a vállalat kapja a kijelölési jogot, fogja magát, beállít az igazgatóhoz, és előadja óha­ját. Ha esetleg igenlő választ kap, akkor a vállalata felve­szi a kapcsolatot a kerületi tanács lakásosztályával, az a végrehajtó bizottság elé ter­jeszti, a kérelmet, ahol X. Y.-t már név szerint kijelölik. En­nek alapján az IKV-val a vállalat szerződést köt arra, hogy milyen feltételek mel­lett mit építsen. Ezek után a vállalat elkészíti vagy elké­szítteti a műszaki tervet, amit a tanács műszaki osztálya el­­ hely a tetőn lenőriz. Ha­ elfogadják, követ­kezik a pénzügyi terv, amely­nek öt tényezője van. Mond­juk a szóban forgó lakás négyszázezer forintba kerül. Ebből a vállalat ad százezer forintot, mint vissza nem té­rítendő összeget, az OTP ma­ximum százezerrel járulhat hozzá, az IKV is hozzátesz öt­venezret, a tanács semmit, mert ilyesmire egy fillére sincs, s végül a leendő tulaj­donosra jut 150 ezer forint. (Mindez azonban illetlenül magas összeg, túlságosan nagy bizalom, hiszen a lakás a ta­nácsé lesz.) Ezeket az össze­geket az OTP-nél zárolt szám­lán letétbe kell helyezni, majd ezek után — csekélység — lehet hozzálátni kivitelezőt keresni. Az építkezésben, a szerve­zésben közreműködők között azonban nincs összhang. Pél­da: tudok egy tetőtérről, és pusztán a lehetőségről sze­retnék meggyőződni. Beme­gyek egyenesen az IKV-hoz, ahol azt mondják, hozzak műszaki tervet és a tanácstól kijelölést igazoló papírt. Ha a tanácshoz fordulok először, a felelet: az IKV a tulajdonos, nyilatkozzék először ő, és iga­zolja, hogy a munkáltatóm vállalja a pénzügyi, jogi fel­tételeket. De mindenképpen nekem kell gondoskodnom a műszaki tervekről. Ennek el­készítése pedig igen nagy energiát, hozzáértést követel, hiszen állag-, födém-, talaj­­mechanikai vizsgálatokat kell végezni, mérlegelni szükséges továbbá az általános építésze­ti feltételeket — ez ránézésre nem megy. Erre szakvállala­tok hivatottak. Egy ilyen fel­mérés — tanulmányterv — elkészítése több ezer forint. És ez még korántsem garan­cia, mert lehet, hogy pont azt deríti ki, hogy az általam ki­szemelt padlásra semmit sem szabad építeni. A régi rendelet szerint csak a ház lakóinak a hozzájárulá­sával lehetett ilyesmit elkez­deni. Az új ettől eltekint, „tű­rési kötelezettséget” állapít meg. Ez egyfelől könnyebbség az építtetőnek, de ugyanakkor szítja az ellentéteket, indula­tokat, mert a lakók általában nem szakadnak meg az öröm­től, ha a­ fejük felett „harcál­láspont” bontakozik ki. Volt, ahol baltával fogadták a fel­mérést végző mérnököket, s miközben fenyegetően meg­lengették „szerszámaikat”, biz­tatták őket:­ „ha még egyszer ide merészkednek, olyant tesz­nek ...” Noha nincs beleszó­lási joguk, mégis ott tarthat­nak be, ahol csak akarnak. A tetőtér-beépítés állandó stressz, csupa nyűg. Ebben egyelőre az építtetőn kívül senki sem érdekelt, így az ügynek érthetően nincs gaz­dája. Előfordul, hogy maguk a jogászok sem értik egészen, miről is van szó. Önként adódik a kérdés: vajon nem lehetne-e közös nevezőt találni, együttesen,­ szervezetten felmérni az igé­nyeket és a lehetőségeket? Nos, a XI. kerületben már megadták rá a választ: lehet. A tanács megvizsgálta a ke­rületben beépítés szempontjá­ból szóba jöhető tetőtereket. Ebben a munkában részt vett az IKV és a Műegyetem is. Az egyetem a műszaki terve­ket objektív szempontok sze­rint rangsorolta, úgymint: műszaki állapot, közlekedési, kivitelezési lehetőség, elkészí­tette az árkalkulációt, sőt még a lakás — lakások — alaprajzát is. Feltérképezték, hogy az adott házon belül hány darab és milyen lakás építhető a lakáspolitikai és a gazdaságossági szempontok fi­gyelembevételével. Az IKV- val egyeztették elgondolásai­kat, megvitatták, hogy azok mennyire illenek bele a ke­rület ötéves épületfelújítási tervébe. Ezután a tanács fel­hívást intézett­ a kerületben levő vállalatokhoz: az adott feltételek mellett melyikük tud kivitelezőt szerezni erre a célra. A vizsgálat mintegy öt­száz tetőtérre vonatkozott, ezekből körülbelül 150 leendő lakás bérlőjét kijelöl­­ték. T A Mező Imre úti temető lesz a tudósok végső pihenője A Mező Imre úti temető 130 évvel ezelőtt nyílt meg. A fel­jegyzések szerint 1849-ben ás­ták az első sírt. Az idők folya­mán itt helyezték örök nyuga­lomra a neves halottakat, és lassanként külön parcellákat tartottak fenn a híres politiku­sok, közéleti személyiségek, írók, színészek és más művé­szek földi maradványai szá­mára. A temetőben történő továb­bi temetkezést 1952-ben a Fő­városi Tanács rendeletével le­állították. Azóta foglalkoztak a temető területének Nemzeti Sírkertté, Pantheonná történő kialakításának a gondolatával. A Hazafias Népfront támoga­tásával azóta létrejött a teme­tőben a munkásmozgalmi ha­lottak, az 1956-os mártírhősök sírparcellája, 16 ezer négyzet­­méter területen temették el a magyarországi felszabadító harcokban elesett szovjet hő­söket. Itt hozzák létre a tudósok, a Magyar Tudományos Akadé­mia elhunyt tagjainak a külön sírkertjét is. Ennek tervezésé­hez már hozzákezdtek. A Ma­gyar Tudományos Akadémia magára vállalta a rendezés összes költségeit. A terv meg­valósítására az MTA tagjaiból bizottság alakult. Ez felülvizs­gálta a Mező Imre úti teme­tőben nyugvó halottak névso­rát, és ezek közül választották ki azokat, akiknek földi ma­radványait az ötezer négyzet­­méter területű tudósparcellá­ban helyezik újabb, immár végleges pihenőre. Az Akadémia halottait eddig a Farkasréti temetőben temet­ték el. A főváros által rendel­kezésre bocsátott sírhelyek azonban kettő kivételével meg­teltek. Ezért vált szükségessé a Mező Imre úti temetőben a tudósok, akadémikusok külön sírkertjének a létrehozása. Ezt a területet az eddigi 27-es par­cellából jelölték ki, ahol a ren­dezési tervek szerint 206 sír­helyet alakítanak ki. A FŐ­KERT 1977-ben kapott megbí­zást a rendezési, parkosítási munkákra. Ezt megelőzően a főváros pályázatot írt ki a te­metőben levő mauzóleumok, a két árkádsor kriptáinak, mű­vészi emlékműveinek a restau­rálására. A beérkezett 54 pá­lyamű közül 16 pályaműnek a szerzőit díjazták, és az első hat díjnyertes terv alapján kezd­tek hozzá a helyreállítási munkákhoz. Időközben felme­rült a terv, hogy nagy kiter­jedésű temető kőkerítése men­tén levő kriptákat és síremlé­­keket szintén rendbe hozzák. Ez hosszabb lejáratú munka lesz. A tudósparcellában helyezik majd el a Matzon Frigyes szob­rászművész által tervezett ko­­lumbáriumot. Sok panasz hangzott el a hozzátartozók és mások részé­ről is, hogy az utca felől be­áramló zaj és szennyezett le­vegő rontja a temető csendjét, nyugalmát. E panaszok figye­lembevételével a temető igaz­gatósága arra készül, hogy a kerítésen belül, bizonyos sávon dús, lombozató növényzetet te­lepít. G. J. Magyar Nemzet Olcsóbb, mint a panel Az ily módon felépített la­kás olcsóbb, mint a paneles építkezés. Egy négyzetméteré­nek becsült ára a XI. kerületi tapasztalatok alapján 5—8 ezer forint. Műszaki becslések szerint a fővárosban hozzávetőleg há­romezer azoknak a lakásoké­nak a száma, amelyek padlás­térből kialakíthatók és továb­bi hétezer otthon jöhetne még számításba ily módon a bel­városi rekonstrukció során. A tetőtér-beépítés, ha csak a fel­építendő lakások számát vesz­­szük alapul —­ Budapesten 1990-ig 250—300 ezer lakás épül — csepp a tengerben. De ha ez a csepp több tízezer fia­tal boldogulását jelenti — mint ahogy jelenti —, aligha mondhatunk le róla. Szényi Gábor Hol halt meg Mészáros Lázár? örömmel vásároltam meg Ká­­szonyi Dániel: Magyarhon négy korszaka, Bp. 1977. című könyvét, a Magyar Századok sorozatban.. Nos, az örömhöz üröm is jött a könyv olvasása közben. A Név­magyarázatok alatt az M betűnél, az 575. oldalon a következő talál­ható: „Mészáros Lázár (1796—1858), császári ezredes, 1845-ben az 5. huszárezred parancsnoka, 1848. áp­rilis 18-tól hadügyminiszter és tá­bornok. Támogatta Kossuth­ot, de a Szemere-kormányban nem vál­lalt tárcát. Világos után Angliába emigrált. Az Egyesült Államokban halt meg.” Eddig az idézet. Meg­jegyezni kívánom, hogy Mészáros Lázár nem az Egyesült Államok­ban halt meg, hanem gróf Teleki Sándor anyósának az Eve Wood-i kastélyában. A halott Mészárost a szomszédos falucska, Titler, ang­likán plébánia temetőkertjében a bejárattól balra eső sorok közé te­mették. A betegen Amerikából ha­zaérkezett Mészárost Lady Long­­dale, a kastély úrnője fogadta be, aki gróf Teleki Sándor (névleges) anyósa volt. A betegség hírét La­­dy Longdale közölte a Londonban élő Rónay Jácinttal, aki már csak a halott Mészárost láthatta. Ide vonatkozó irodalom számta­lan fellelhető, de a tényt lerV.á- sis rövidséggel a Tolnai Világ Wi­­kon XII. kötete is helyesen közli. Az említett falucska Hereford vá­rosától északnyugatra, kb. 30 km­­re fekszik. Tóth János Cardiff „A lelkes eljár ősei sírjához” Vörösmarty Mihály fenti sorai­ra gondolva sétáltunk a Nemzeti Pantheonban. Megelégedéssel lát­tuk a gondos munkát, mellyel nemzeti nagyjaink sírjait óvják, szépítik. Időközben a Kossuth Mauzóleum melletti parcellában nyugvó 48-as honvédek rongált kő síremlékeit zömmel kijavítot­ták. Köszönet érte az illetékesek­nek. Külön köszönet jár azért, hogy Kossuth, Deák és Batthyány mauzóleumát a helyreállítás után nagyközönség számára megnyitot­ták, annak megtekintését lehető­vé tették. A temető iderongálta külső téglafalát is felújították. Sétánk közben jutottunk el Vö­rösmarty „Mihál” (a sírfelirat így említi) sírjához is. Sajnálattal lát­tuk, hogy az új betonfal építése­kor a Vörösmarty síremlékét öve­ző kovácsoltvas kerítésből a bal oldali részen több tag kitört, me­lyek egy része még megtalálható. A korábbi téglafalhoz csatlakozó kerítésrészek is megsérültek. Mind a márvány síremlékre, mind a ko­vácsoltvas kerítésre a ráfröccsent betonhulladékot idejében nem tá­volították el, így az most már szi­lárdan kötött rajta.. Viszonylag kis munkával nemzetünk nagy köl­tőjének síremlékét most még rend­be lehet hozni, kerítését ki lehet javítani. A temető vezetősége nem ellen­őrizheti naponta minden védett sír állapotát, erre lehetőség nincs. A Nemzeti Pantheont kegyelettel fel­kereső látogatók feladata a teme­tő rendjére, tisztaságára vigyázni, ha rendellenességet látnak, arra a figyelmet felhívni. Dr. Szele Lajos Budapest Uniformizált fényreklámok Szükségesnek tartom az illetéke­sek figyelmét felhívni a színes neonreklámok uniformizálásának a jelenségére. A múltban a fényreklámok, neonreklámok a szivárvány min­den színében megjelentek, a fe­hértől a rózsaszínen keresztül a narancssárgáig, a legváltozatosabb színű válogatásban. Teljesen ért­hetetlen előttem, hogy miért kell ezt a városszépítő kellemes hatást, a sokszínű reklámvilágítást kicse­rélni az egyhangú, unalmas, rikí­tó sárga, piros és kék színekre. Ez a szegényes színválaszték szinte kivétel nélkül minden reklámtáb­lán megtalálható, méghozzá a leg­több esetben erős, sötét változat­ban. Bízom abban, hogy rövid leve­lem felhívja az illetékesek figyel­mét a problémára és visszatérnek a szivárvány minden színében pompázó fényreklámok létesíté­sének az irányzatára. Áorányi Ferenc Az utcán se igyanak Amióta a kora reggeli órákban csak a Közért üzletekben lehet szeszes italt kapni, a Közért üzle­tek közvetlen környékén az utca talponállóvá változott, de az ivás nemcsak az utcán, hanem a köz­vetlen közelben levő házak kapu­aljaiban is folyik, s nemcsak a reggeli órákban, hanem az üzlet teljes nyitvatartási ideje alatt. En­nek következményeként a házak bejáratai, kapualjai minősíthetet­lenül elpiszkolódnak. Az ivók trá­gár szavai kínos, helyzetbe hozzák a házakban lakó, s munkába, vá­sárolni, gyereket sétáltatni ki-be járó nőket. Ez a tűrhetetlen állapot környé­künkön is lassan már 3 éve­ tart. A rádióban augusztus 2-án, a dé­li krónikában elhangzott, hogy Miskolcon komoly pénzbüntetéssel sújtják az utcán ivókat. Biztosan van rá mód és lehetőség, hogy Budapesten is végre történjen e téren valami. S. E-né, Budapest, VI., Benczúr u. Szúnyogirtás, bogárhullás Az idén nyáron a zajos Bu­dapestről -Csopakra, a Balaton mellé mentünk­ nyaralni. Ma­gunkkal vittük kis unokán­kat is. A bérelt ház nagy renddel fogadott. Pázsitos kert, szebb­nél szebb rózsabokrokkal. Szívtuk a jó levegőt, sétálgat­va, s előre örvendeztem, hogy unokámmal­­ megismertetem a természetet. De­­ másnap korán reggel óriási zajra ébredtünk. Egy he­likopter húzott el a ház fölött, remegtek a falak. Unokám föl­pattant: „Namama, e mi?” Hogy kezdjem a csodák mu­togatását, ölembe kaptam, s kiszaladtam vele a kertbe. A kéttestű, sárga helikopter a kert végénél csúszott éppen a szomszéd ház fölé, s a felkelő nap sugarai szépen mutatták az „áldást”, amelyet kispriccelt magából. No, futottam vissza fedél alá, magyarázat nélkül. A nagy, sárga madár oda­­vissza megismételte a dübör­gést vagy hatszor, aztán el­tűnt. Nagyszerű, nem csípnek majd a szúnyogok — gondol­tam —, első leckének azonban nehéz feladat volt mindket­tőnk számára. Kisunokám megismerkedett a nagy vízzel, — de a víz te­teje tele volt kimúlt darazsak, méhek, katicabogarak tetemé­vel. Megismerkedett a katica­bogarakkal — képeskönyvben látta még csak —, s én ke­gyetlen voltam, mert nem en­gedtem, hogy megfogja. S ha mégis kezébe vette, a katica­bogár nem repült el. A méhecskékkel is megis­merkedett, de ezek nem száll­tak virágról virágra és nem gyűjtötték a mézet. Lankadtan zuhantak a tornác kövére, ha­junkra, ruhánkra, ételünkbe. Ha két-három óráig nem sö­pörtem le a tornácot, olyan lett a köve, mint egy csata­tér. Kisunokám érdeklődő em­berke. Az­ élettelenül lehulló bogarak fölkeltették­­ érdeklő­dését. S mivel nem tudtam számára hozzáférhető módon megmagyarázni, széttártam­ a kezem szó nélkül. Inkább megmutogattam ne­ki a rózsák tövisét, azok még úgy szúrnak, ahogy szúrniuk kell. A diófa ágait néztük, mert a szél még úgy mozgatta, ahogy azt évezredek óta te­szi. A kikötőbe mentünk kikö­tést nézni, és a kis állomáson ámulattal jártuk, a nagy moz­donyt.., amely már nem füstöl, mint a mesékben, s megfigyel­tük, mint ereszkedik és emel­kedik a sorompó. Igaz, tíz nap alatt egyetlen szúnyog csípett csak meg. De elhomályosította az örömöt a sok hasznos bogár értelmetlen pusztulása, a nyaralás nyugal­mát pedig megzavarta, az el­múlás folytonos jelenléte. Azon gondolkodtam, ha uno­kám­ kérdését feltenném a szakembereknek, talán ők is csak széttárt kezekkel tudná­nak válaszolni. Szép harci feladat lenne ifjú vegyészeink számára: ártalmatlanná tenni a mihaszno, kellemetlen szú­nyogokat úgy, hogy a sok hasznos bogár azért tovább teljesíthesse elrendelt hivatá­sát. Mártonné Fehérváry Emőke Budapest Közvilágítás Lapjuk július 30-i számának 4. oldalán „Százéves a budapesti köz­­világítás” címen kis tudósítás je­lent meg arról, hogy a tv doku­­mentumflmet készít az évforduló­ról. Ü­nneprontó sem akarok len­ni és illetékes sem vagyok a nyi­latkozatra, de némi jártasságom van a kérdésben és meg kell mon­dani, hogy a budapesti villamos közvilágítás még nincs 100 éves, csak­ 69. Nem is tettem volna szó­vá ezt, ha nem olvasom lapjuk „Tudományos Figyelő” ro­vatában ifj. Gazda István „Évfor­dulók bűvöletében” című, igen fi­gyelemreméltó írását. Igaz, hogy a Ganz utcát már 1878-ban ívlámpával világította ki a Ganz-gyár, de ez nem tekint­hető a villamos közvilágítás kez­detének Budapesten. A közvilágí­tás olyan közterületi világítás, amelyet valamely közigazgatási szerv (városi vagy községi tanács) rendelkezésére létesítenek és tar­tanak üzemben. A Ganz utcai vi­lágítás ívlámpái feltehetően a gyár udvarán, vagy a gyár falára erősítve, a gyár költségére világí­tottak és a céljuk az lehetett, hogy a váltakozó áramú ívlámpák meg­bízható működését, valamint a Ganz hírnevét propagálják. Nem szabad elfelejteni a kor felfogá­sát, csak az egyenáramot tekin­tették fejlődőképes áramrendszer­nek. Az igazán élénk fantáziájú Edison is így nyilatkozott: „az egész váltakozóáramnak sem ér­telme sem jövője nincsen, az egész képtelenség”. Ezt pedig 1389-ben mondta. Ha kerek számú évfordulót aka­runk ünnepelni, van erre is al­kalom, mert Budán 1778-ban (200 évvel ezelőtt) kezdődött az utcai közvilágítás, de csak olajmécses­sel. Sártory László, az ELMŰ nyugdíjasa 9 A soproni öregdiákok Sopronért A Hazafias Népfront VI. ke­rületi bizottsága Soproni öreg­diákok Baráti Körének alapí­tólevele kimondja: „Tudatá­ban vagyunk annak, hogy na­gyon sokkal tartozunk iskola­városunknak ...” A kör veze­tősége „Tegyünk valamit Sop­ronért!” jelszóval akciót indí­tott Sopron hétszáz éves sza­bad királyi várossá nyilvání­tásának tiszteletére. Emellett a baráti kör azt is célul tűz­te ki, hogy Terézváros és Sop­ron között baráti kapcsolatokat teremtsen, majd pedig elmé­lyítse azokat. Már a római kori Sopron, Scarabantia is — amely a mai belváros helyén létesült — je­lentős szerepre tett szert a te­lepülések között. Ezért a Fla­­vius-császárok (i. sz. 69—96.) önálló közigazgatással rendel­kező városi rangra emelték. Pozsgai Imre kulturális mi­niszter szavait idézve: „Törté­nelme során Sopron hovatar­tozását sokféleképpen vitatták. Minősítő jelzőket is kapott: nevezték az ország kapujának, a hűség városának, az 50-es évek elején frontvárosnak .. Sopron kulturális életére jellemző, hogy már 1754-ben megindult a hivatásos szín­játszás, pedig még színház sem volt. 1768-ban — a mai Művelődési Ház helyén — a szárazmalmot alakították át városi színházzá. Ez lett a pozsonyi után az ország má­sodik kőszínháza. Első magyar színészei pedig a líceum diák­jai voltak. Kiváló operaelőadá­sok váltakoztak ugyancsak ki­tűnő színműelőadásokkal, sok­szor fővárosi szereposztásban: Blaha Lujza, Márkus Emília, Jászai Mari fellépésével is. Ezt a székházat a város 1909-ben részben lebontatta és Medgya­­szay műépítész tervei alapján a mai magyaros motívumokkal díszített formában újra felépí­tette, majd 1975-ben korsze­rűsítették. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a helyi társulat feloszlott, s azóta más vidéki színházak rendeznek előadásokat benne. E gyönyörű színházban az ön­álló soproni társulat újbóli megalakításának gondolatát végre valóra kellene váltani. Megérett rá az idő. A híres soproni líceumban (a jelenleg 421 éves Berzsenyi Dániel Gimnáziumban) 1829- ben kezdődött meg a tanító­képzés, 1857-ben, az iskola fennállásának három évszáza­dos jubileumára kapott külön hajlékot, és vált önállóvá. Az iskola a második világháború­ban elpusztult, s így 1945-ben a líceumban, majd a teológia épületében kapott otthont. Amikor Sopron „frontváros” lett, megszüntették. Épülete a Május 1. téren áll, jelenleg ál­talános iskola működik ben­ne. A Soproni Tanítóképzőt or­szágosan elismert tanítók szá­zai végezték el. Az öregdiákok szorgalmazzák a soproni taní­tóképzés visszaállítását, a régi épületben Tanítóképző Főisko­la létesítését. Sopron súlyos vízproblémák­kal küzd, és csak 1981—82-re ígérik ennek megoldását, pe­dig már most szeretnék bőví­teni a­­sörgyárat, hogy minél több „Ászok" sör juthasson a fővárosba is. Előreláthatólag hamarosan megszűnik a vízumkényszer hazánk és Ausztria között. Tíz- és tízezrek választják majd úticéljukul Sopront és a Bala­tont. Sopronnak ezért sürgős szüksége lenne a szálláshelyek bővítésére. Ez nemcsak sopro­ni, hanem országos érdek is! Gőcze Tibor Budapest

Next