Magyar Nemzet, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-31 / 205. szám

Csütörtök, 1978. augusztus 31.. így kezdődött A „Konzerv"-akció Szemlélet vagy tudomány Laboratórium laboratórium nélkül 1939. szeptember 1., hajnali 4 óra 48 perc. Danzig — a mai Gdansk — előtti félsziget, a Westerplatte, titkos lengyel katonai támaszpontjának, a „Raktár”-nak parancsnoka, Henryk Sucharski őrnagy rádiótáviratot küld Varsónak: „A Schleswift—Holstein német sorhajó 4.45-kor tüzet nyitott ránk. A tüzelés tart, utasítást kérek.” Néhány perc múlva rövid válasz érkezik: „Minden, eszközzel ellenállni.” A fasiszta Németország orvul, hadüzenet nélkül megtámadta a lengyel népet. Kitört a háború. Csaknem négy évtized választ el bennünket ettől a tragikus szeptember 1-i hajnaltól. Azóta már e háborúnak minden mozzanatát újra és újra elemezték, könyvtárnyi szakirodalom, dokumentumok sokasága tárja fel a hadi és politikai események valaha féltve őrzött titkait, összefüggéseit. A második világháború a „Konzerv” fedőnevű akcióval kezdődött... 1939. augusztus 22-én délután — vallanak a dokumentumok — Hitler összehívta a Wehrmacht vezető tábornokait és kijelentette: „Én már gondoskodtam a háború megindításához egy olyan jó indokról, amelyet a propaganda felhasználhat.” Előjáték — Senki sem jöhet közel a Führerhez! — rendelkezik idegesen Schmundt ezredes, Hitler szárnysegédje. Időpont: 1939. március 21. Helyszín: a Deutschland cirkáló, valahol a viharos Balti-tengeren. A Führer ugyanis vérszemet kapott az alig egy héttel korábbi — a nyugati hatalmaktól csupán egy erélytelen diplomáciai tiltakozást kiváltó —, harc nélküli prágai bevonulástól. Most úgy döntött, hogy a következő hódítást már személyesen irányítja. Az agresszió célja a kis litván város, Claipeda — németül: Memel. Március 20-án egy német cirkálóraj kifut Swinemünde kikötőjéből, irány Claipeda. Nem, szó sincs arról, hogy a védtelen kis Litvánia megpróbálhatná fegyverrel útját állni a német hajóhadnak. Ám Hitler most mégis retteg. Tengeri betegség gyötri, minden erősebb hullámnál attól fél, hogy azonnal elsüllyednek. És ekkor ráadásul, minden várakozás ellenére felharsannak a riadót jelző szirénák. Schmundt feljegyzése szerint Hitler halálraváltan kérdezte a mellette álló Raeder admirálist: — Mi történt? — Semmiség — nyugtatja meg Raeder Hitlert —, csupán óvatosság. Egy lengyel torpedónaszád tűnt fel. Hitler — ha hihetünk Schmundt visszaemlékezéseinek — rosszulléttel küszködve, szinte suttogva kérdezte: — Hogyhogy lengyel naszád? De hát hol vagyunk? — Éppen Danziggal szemben. Az ott beljebb már a mi Kelet-Poroszországunk. Itt van előtte a lengyel folyosó — magyarázza az admirális. Arra nem számított, hogy ettől Hitler dührohamot kap. — Úgy! — ordította. — Ez az a korridor, ami elválasztja Németországot Németországtól? Ha a folyosó német volna, most nem kellene a tengeren át mennünk Memelbe. — Jawohl! — helyesel Raeder, de Hitler tovább őrjöng. — Ezt nem fogom tűrni — rázza öklét a lengyel part felé —, ennek a szégyenletes folyosónak meg kell szűnnie. Itt mindennek németnek kell lennie! Egészen bizonyos, hogy a náci politikai elképzelések között már korábban is helyet kaptak a Lengyelországgal kapcsolatos kombinációk, de egyáltalán nincs kizárva, hogy a végzetes lépést e nevetséges hajókaland előbbre hozta. A tengeri epizód után alig nyolc héttel Hitler már ott tartott, hogy szigorúan bizalmas megbeszélésre hívta magához Görincset és Keitelt. Szerencsére a fáradhatatlan Schmundt itt is tevékenykedett, jegyzetei tanúskodnak. Ezek szerint Hitler kijelentette: ..Eljött, az idő! További sikereket vér nélkül már nem érhetünk el... Most már nem Danzigért folyik a játék, az semmi. Arról van szó, hogy keleten kikerekítsük életterünket Ehhez Lengyelországnak el kell tűnnie.” Ha Hitler úgy érzi, eljött az idő, akkor Himmler, a birodalmi SS mindenható főnöke sem tétlenkedhetik. Ezzel el is értünk a lényeghez, a „Konzerv”-akcióhoz, ahhoz a bizonyos ,,propagandisztikus érv”-hez, amit Hitler augusztus 22-én hangoztatott már tábornokai előtt. A provokáció Hogy kitől származott a provokáció ötlete eredetileg, ezt a kutatók mindmáig nem tudták egyértelműen eldönteni. A legvalószínűbb feltevés szerint a tervet Heinrich Müller, a Gestapo főnöke agyalta ki és tálalta az SS belső biztonsági hivatala, az SD főnökének, Reinhard Heydrichnek, aki a tervet „csodálatosának mondta, s nyomban „legtitkosabb birodalmi ügygyé” nyilvánította. Egyébként a provokáció valamennyi elkövetőjére eleve halál várt, a sokat tudó gyilkosokat más gyilkosoknak kellett kivégezni. De az akciónak mégis maradtak koronatanúi. Közülük egy ma is él. Neve: Lotte Rothemund. 1939-ben tanítónő volt a felső-sziléziai Oppeln városka környékén. Augusztus elején egy kis esemény élénkítette a vidéki tanítónő egyébként nagyon egyhangú életét. A kerületi tanfelügyelő közölte vele, hogy iskoláját bizonyos „nemzeti célú rendeltetéssel” átalakítják és egyelőre őt, tanítványaival együtt, minden reggel autóbuszon egy másik iskolába szállítják. Igen ám, csakhogy Rothemund kisaszszonynak két nap múlva eszébe jutott, hogy pótvizsgásó diákjainak dolgozatfüzeteit valahol — emlékezete szerint a tantermi íróasztalának fiókjában — felejtette. Kissé meglepődött, hogy az iskola körül kerítés emelkedik és a kapuban egy fekete egyenruhás katona megállítja. A katona felajánlotta, hogy majd kihozza a füzeteket, de a csinos tanítónő nevetve meggyőzte, hogy a dolgozatokat rajta kívül senki sem találhatja meg, mivel ő maga sem tudja pontosan, hova is tette azokat. A katona némi habozás után beengedte az épületbe a „tanítónő néptársat”. Lotte Rothemund egyenesen a tantermébe indult, kinyitotta az ajtót és elképedve megállt. A teremben katonák voltak a lengyel katonák. Legalábbis lengyel egyenruhát viselő katonák, akik csendesen, de érthetően németül beszélgettek. Újabb megdöbbenés: valamennyi katona meg volt bilincselve, közülük többen súlyos betegnek látszottak és a padlón feküdtek. A tanítónő már éppen kérdezni akart valamit a „lengyelektől”, amikor egy másik teremből egy SS-tiszt lépett ki, aki nem kevésbé megdöbbenve meredt a tanítónőre — aztán éktelen káromkodással elzavarta, egyben félreérthetetlenül figyelmeztette, hogy most már a saját jól felfogott érdekében ne csak a dolgozatfüzeteket, hanem azt is felejtse el, hogy egyáltalán járt az iskola közelében. Lotte Rothemund nem volt ostoba és nem is volt náci. Ahhoz épp eleget tudott országának helyzetéről, hogy az iskolai epizódtól halálosan megijedjen. Mélyen hallgatott. Azt követően is, hogy augusztus 31-én este nyolckor saját fülével hallotta, amint a lakhelyével szomszédos lengyel—német határszéli, gleiwitzi rádióadó megszakítja zenés műsorát, a készülék hangszórójából lövések félreismerhetetlen hangja tört elő, majd lengyelül, de erős német akcentussal egy férfihang rövid beszédet mondott. ..A dicső lengyel hadsereg e percekben átlépte a gyűlölt német birodalom határát!... Gleiwitzi lengyelek! (Élt a csöpp városkában mintegy száz lengyel származású polgár.) Támadjátok meg német elnyomóitokat!” . Rothemund kisasszony elborzadva sejtette meg a gleiwitzi rádióadás és az iskolában látottak között az összefüggést. Csak a háború után, amikor mint önkéntes ápolónő egy katonai kórházban dolgozott, mesélte el félszavakkal élményét a 21. hadseregcsoport egy jóképű angol tisztjének. Ám úgy látszik, az angolt inkább a csinos lány személye, mint furcsa története érdekelte, így hát a tanárnő vallomása nem került be a háborús bűnök hivatalos vizsgálati anyagába. A másik tanúra azonban az egész világ odafigyelt. Neve: Erwin Lahousen volt. Rangja: tábornok és ebben a minőségben Canaris helyettese, sőt bizalmas barátja. A nürnbergi bíróság előtt — hogy ezzel is bizonyítsa Hitler-ellenességét — John Harlannak, az egyik amerikai ügyésznek kérdéseire készségesen elmondott mindent, amit a gleiwitzi ügyről tudott. — 1939 augusztus közepén — mondotta — azt a feladatot kaptam Himmler irodájától, hogy sürgősen szerezzek be lengyel fegyvereket és egyenruhákat. A felszerelést minden kérdezősködés nélkül kellett átadni Heydrich egyik, magát meg nem nevező, jelszóval jelentkező tisztjének. Másnap Canaristól megtudtam, hogy az egyenruhákat koncentrációs táborban levő német közbűntényesekre adták rá, akikkel végrehajtatták az egész gleiwitzi akciót. A fegyverletétel után sebesülten feküdtem egy kórházban, szobatársam volt Birkel SS-főrohamosztagvezető, aki bizalmasan elmondotta, hogy a vállalkozást szervező és kivitelező SS-tagokat előbb kitüntették vaskereszttel, aztán egy éven belül valamennyit kivégezték. A koronatanú Birkel azonban tévedett. A legfontosabb tanú egy koncentrációs táborból az utolsó percben megszökött. Neve: Alfded Naujocks. Őt is tanúkéntállították a nürnbergi bíróság elé, ahol elképesztő nyíltsággal, szinte dicsekvően mondotta el, hogy ő és kizárólag ő volt a „Konzerv”-akció parancsnoka. „1939. augusztus 10-én Heydrichtől közvetlenül azt a parancsot kaptam, hogy készüljek fel a gleiwitzi rádiórelé lerohanására, de úgy, hogy az egész világ elhiggye: ez lengyel katonai támadás volt. Augusztus 26-án hívatott Heinrich Müller. Közölte, hogy kapok 12 életfogytiglanra ítélt bűnözőt, ahogy ő nevezte: «konzerveket». Közülük az egyiket, aki tud lengyelül, betanítjuk egy kis beszédre, ezt a bűnöző beolvassa a mikrofonba, utána a rádióállomás bejáratánál agyonlőjük, és a falba néhány sorozat lengyel gyártmányú lőszert lövünk. Minden a parancs szerint történt. Ezt követően hat kilométerrel távolabb egy határ menti erdőben SS-orvosunk, dr. Strassbourger minden „ konzerv»-nek zubbonyt le! — vezényelt. Valamennyien kábító injekciót kaptak, a kábult testeket elhelyeztük egymástól nem nagy távolságra, arccal Németország felé, és valamennyiüket német lőszerrel kivégeztük”. Augusztus 31-én — éjfél tájban — Himmler, tőle szokatlan, mosolygós arccal jelentette a Führernek: „Minden bevált, a»Konzerv» jobban ment, mint hittük volna”. Schmundt feljegyzése szerint a Führer harsányan nevetett és kijelentette: Wunderschon! Kár, hogy vegetáriánus vagyok, különben ma konzervet reggeliznék ...” Szeptember 1-én délelőtt 11 órakor Hitler a birodalmi gyűlés előtt a Wehrmacht vaskereszttel díszített egyenruhájában jelent meg, s bejelentette a világnak: — Mára virradó éjjel lengyel katonaság támadt határainkra. Kezükbe kaparintották a védtelen Gleiwitz rádióállomását és népünket gyalázták, lázadásra hívtak fel. Ma reggel 5 óra negyvenöt perc óta (Hitler hazudozása közben egy teljes órát tévedett) minden lövésre lövéssel, bombára bombával válaszolunk. A birodalmi gyűlés felállva tapsolt, Göring pedig bikahangján elbődült: — Danzigot Gleiwitzért! Szász István A könnyűipar munkaerőhelyzetének gondjai és ezek okai közismertek. A távlati prognózisok szerint a helyzet a jövőben sem változik lényegesen. Aligha szűnik meg a három műszak, a zajártalom a fonó- és szövőgépek között, a magas páratartalom és a meleg. Az iparág vezetői ezért felhívták a vállalatok és gyárak vezetőinek figyelmét, hogy a technikai, technológiai színvonal fejlesztése egymagában nem oldja meg a gondokat. Mind nagyobb szükség van arra, hogy a vállalat közép- és felsőszintű vezetői a meglevő munkásállomány képességeit a mainál ésszerűbben aknázzák ki. Ma még sajnos nem mindenütt hasznosítják a szakemberek megfelelően a munkások szakmaszeretetét és tudását. Az elmúlt években viszont kiderült, hogy ahol erre több figyelmet fordítanak, ott lényeges tartalékok szabadíthatók fel. Szükség van tehát a dolgozók személyiség- és képességvizsgálatára, és arra is, hogy a különböző tudományágak eredményeit felhasználó ergonómiát még inkább „elfogadják” az iparág vezetői. A könnyűipar területén először a Pamutnyomóipari Vállalat hozott létre munkavédelmi laboratóriumot 1966. szeptemberben. A vállalat vezetői már akkor felismerték, hogy tenni kell valamit a munkaerőhiány mérséklésére. A laboratórium 1972- ben a Könnyűipari Szervezési Intézethez került. Majd 1976 márciusában a könnyűipari miniszter hivatalosan is a tárca báziskutatóhelyévé nyilvánította. A minisztériumi megbízásokon kívül azonban a könnyűiparhoz tartozó valamennyi vállalat, intézmény rendelhet munkát a laboratóriumtól. Az elmúlt tizenkét év legfontosabb kutatásai közé tartoznak a fonó- és szövőipari tanulók, a targoncavezetők alkalmassági vizsgálatai, azok kiszűrése, akik már többször szenvedtek balesetet, az üzemi hangulat-, a fluktuáció- és a fáradtságvizsgálatok. Végeztek színdinamikai kísérleteket is, és elkészítették az új belépők fogadásának modelljét. Ehhez a vizsgálathoz hasonlóan a minisztérium megrendelésébe tanulmányt készítettek a pályakezdő fiatalok helyzetéről a könnyűiparban. Dr. Bakos István pszichológussal, a laboratórium vezetőjével Óbudán, aBécsi úti régi Kalapgyár második emeletének egyik szobájában beszélgettem. A környező helyiségek mindenre emlékeztetnek, csak laboratóriumra nem, pedig itt végzik a pszichológusok és a laboratórium munkatársai nagyon is fontos munkájukat. — Ez olyan laboratórium, amely tulajdonképpen nem az — mondta a vezető pszichológus. — Paradoxon, de így van, mert egyetlen olyan helyiségünk sincs, ahol műszeres vizsgálatokat végezhetnénk. — Ez azt jelenti, hogy a laboratóriumot mostohagyerekként kezelik az intézetben? — Igenis, meg nem is. Ágazati szinten igénylik a munkánkat, de nehezen fogadják el, hogy ehhez sokkal korszerűbb körülményekre és nagyobb létszámra lenne szükségünk. Én 1949-ben léptem be a Goldberger Textilgyáriba és évekig vegyésztechnikusként dolgoztam. Harmincöt éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy sokkal jobban érdekelnek az emberi problémák, mint a gépek vagy a vegyszerek. Ekkor végeztem el a pszichológiát és változtattam pályát. Gyári szervezethez tartoztunk, gyári feladatokat végeztünk hárman pszichológusok, mégis volt mindanynyiunknak munkája. Most velem együtt négy kolléga dolgozik a laboratóriumban és közel félmillió ember munkáját érintő kérdésekkel kellene foglalkoznunk. Hangsúlyozom, kellene. — Kevesen vannak erre a munkára, vagy egyéb akadályozó tényezők miatt szól magából a keserűség? — A létszámunk mindenképpen kevés, de más problémák is adódnak. Félek, hogy nem tudok feladatot adni a munkatársaknak. — Ön az előbb kevesellte a pszichológusi gárdát, most meg azt mondja, hogy ennek a kevés embernek sem tud munkát biztosítani. Ez ellentmondásként hangzik. — Az „ellentmondás” abból ered, hogy nekünk is nyereségesen kell dolgoznunk. Minden munkatársnak évente háromszázezer forintot kell termelnie. — Termelnie? Ezt nem értem. — Mi minden munkát megbízás és szerződés alapján végzünk, amiért honorálnak bennünket. Csak olyan munkát vállalhatunk, amelyik „pénzt hoz a konyhára.” Hiába születnek közben jobbnál jobb elképzelések, azokat félre kell tennünk. — Mi lenne a helyes megoldás? — Ha a minisztérium biztosítaná a keretösszeget, és kijelölné az ágazat szempontjából legfontosabb feladatokat. Az sem lenne hátrány, ha javaslatainkat is figyelembe vennék. Csak egy példát említek a bizonytalanságra. Az elmúlt év őszén a Könnyűipari Minisztérium kérésére vizsgálatot kezdtünk a textiliparban dolgozó értelmiségiek és vezető állásúak élet- és munkakörülményeiről. A munkához körülbelül 900 ezer forintra lenne szükség, a számítógépes feldolgozás, a kérdezőbiztosok megbízása és munkatársam „tervteljesítése” érdekében. Ezt elmondtam a minisztériumban, ahol ennek ellenére eddig erre az évre csak 200 ezer forintot biztosítottak a munkára. — Ilyenkor leállítja a vizsgálatot? — Azt semmiképpen sem teszem, mert demoralizáló hatással lenne a munkatársaimra. Bízom a szerencsénkben, és előre dolgozunk. — Történik-e kézzelfogható változás a tanulmányok elkészítése után? — Nagyon lényeges kérdésre tapintott rá. Nekünk, akik a kísérleteket végezzük, nincs hatalmunk ahhoz, hogy az eredményeket a vállalatok alkalmazzák is. Mi csak érvelni tudunk és vagy elég meggyőzőek vagyunk, vagy a vizsgálat anyaga a fiókok mélyére kerül. Ez minden esetben a gazdasági vezető látásmódjától, embercentrikusságától függ. De az elmúlt évek alatt volt sikerélményünk is. — Ez kivételes esetnek számít? — Ha a kézzelfogható eredményre gondol, akkor igen. Köztudott, hogy a textiliparban megváltozott a művezetők szerepe és feladata. Ezt az iparági intézkedést előzte meg a mi vizsgálatunk, amelyben rámutattunk a művezetői szerepkör bonyolultságára, korszerűtlenségére. Közvetlenül utána megszületett az ágazati rendelkezés, majd a gyakorlati alkalmazás. A visszajelzésekből tudjuk, hogy a művezetők munkakörének átalakítása nemcsak az irányítás hatékonyságát növelte, de létszám-megtakarítást is jelentett. A többi vizsgálat hasznosítását nem éreztük ennyire közvetlenül. Sőt, előfordult az is, hogy egy-egy módszerünket, például az új belépők fogadásának modelljét, csak hosszas rábeszélés után alkalmazták a gyárigazgatók. — Milyen kutatásokkal foglalkoznak ebben az évben? — Két ergonómiai vizsgálatot végzünk a cipő- és gyapjúiparban, tanulmányozzuk a művezetőjelöltek tanfolyam előtti képességeit és az értelmiség helyzetét. — A fluktuációval már nem foglalkoznak? — Nem, mert a munkaügyi vizsgálatok ugyanazokat a tényeket és okokat tárják fel, mint amit mi tíz évvel ezelőtt rögzítettünk. A kilépések indokai szinte változatlanok. Az viszont tény, hogy az első idők nagyon fontos szerepet játszanak a munkába lépőknél. Az emberek, ebben az időszakban az átlagosnál több figyelmet és törődést igényelnek. Ez pénzbe sem kerül, mégsem tudjuk általánosan elfogadtatni. — Tapasztalatai alapján milyen jövőt jósol az ergonómiának? — Az igazi eredmény az lenne, ha a gazdasági vezetők partnernek tekintenének bennünket, és vizsgálatainkat nem tennék a fiókokba. Hogy ez holmi papírízű tanulmányként több munkát és figyelmet igényel? Lehet, de biztos, hogy megéri. A laboratórium az elmúlt két évben a könnyűipar minden ágazatára kiterjedő vizsgálatot végzett a pályakezdő fiatalok helyzetéről. A vizsgálatnak fontos szereplője volt Székely György, a laboratórium szociológusa, aki 1970- ben került laboránsként a kutatócsoportba és munkaőrjel, lett végezte el a marxizmus—, leninizmus esti egyetem szako sítóján a szociológiai szakot. — Ez volt az első önálló vizsgálatom — mondotta. — Részterületként a fiatalok társadalmi, politikai aktivitását vizsgáltam. Óriási élményt jelentett a kapott információ mennyisége. A feldolgozás és az értékelés már nem sok örömöt hozott, mert elég siralmas kép alakult ki. Minden részkérdéseknél felmerült bennem, hogy mit tegyek: leírjam a tényeket, netán minősítsem azokat, keressek, vagy javasoljak megoldást? Ez a bizonytalanság abból adódik, hogy még mindig nem tisztázott számomra meddig terjed a szociológia feladata. — Gazdasági életünkben mennyire van szükség a munkaszociológiára? — Nem mondom, hogy a termelés és a gazdálkodás léte függ tőle, de az biztos, hogy a gazdálkodás minőségét erősen befolyásolja. Ha a jelen nem is, de a jövő talán az lesz, hogy a gazdasági vezetők ezt felismerve nemcsak elfogadják, de igénylik is majd a vizsgálatainkat. László Ágnes Masn Nemzet 5 A Pécsi Építőipari Szövetkezet 333916 -os számú elszámolási utalványa elveszett. A beváltásáért felelősséget nem vállalunk. ♦ Pécsi Építőipari Szövetkezet Pécs, Felszabadulás út 16.