Magyar Nemzet, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-12 / 215. szám

Kedd, 1988. szeptember 12.. társközségek A Zala megyei Rédics község legnevesebb polgára Bellovics Bálint etnográfus volt. Különben aligha állna emlékének adózó tábla a művelődési ház falán, amely szűkszavúan közli, hogy a falu neves embere a kiegyezés esztendejében született. Életútja során irodalomra, nyelvtanra és történelemre okította a Bajai Tanítóképző hajdani diákjait, később igazgatója lett az intézménynek. Bellovics tanár úr a tanítás mellett a nemzeti és nemzetiségi kérdések kutatásának szentelte az életét. A tudós tanárembernek, ha ma élne, bizonyára sok munkát adna a székhelyközségben és társközségekben élő emberek életének, szokásainak összehasonlítása és tanulmányozása. Rédics községből sokfelé vezetnek az utak. A társközséggé nyilvánítást kimondó határozat nyomán az 1700 lelket számláló falu lakosainak a száma egycsapásra 3192-re emelkedett. Némelyik út, amelyik öszszeköti a falvakban élő emberek sorsát a székhelyközséggel, sáros, latyakos, máskor meg a por bugyolába kopott szürke ruhába a rajtuk járó embert. Kevés ember, nagy igények A községi népfrontbizottság elnöke, Bede Gyuláné, csak néhány hónapja tölti be ezt a tisztséget, de a gondokat jól ismeri. A tsz-major portáján, arról beszélgetünk, az emberi szót gyakran elnyomja a traktorok, teherautók berregése. Dologidő van. — A társközségek lakóinak a legnagyobb vágya, hogy jó út kösse össze őket a székhelyközséggel, de többfelé már azzal is beérnék — ahol közel van egymáshoz a két falu —, ha járda volna az országút egyik oldalán. Ezért harcolnak becsülettel a helyi népfrontosok is, akikkel három havonta tartunk megbeszélést. A gondokat, javaslatokat elmondjuk a tanácsnak, közösen keressük a megoldást. De leggyakrabban arra szorítkozunk, hogy megmagyarázzuk, hat-hét emberért nem érdemes öt kilométer hosszúságú utat építeni, így alkalmanként dózerek egyengetik az utat, ez enyhít valamit a gondokon. Fejleszteni már nem érdemes, de az ott élő emberek igényeit mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha mégoly kevesen vannak is, mert becsületes, jóravaló, dolgos emberek. Az igényeik ma már alig kisebbek a városi emberénél, ezért a boltokba is több áru kellene, bár ezt nemigen panaszolták, mert azokon a településeken, ahol 130—200 ember él, fejkendő és zokni is kapható, megértik, hogy csak másnaponként viszik a kenyeret és a tejet, de a hús nagyon kellene, azt azonban mégsem várhatjuk hogy a szövetkezet boltot nyisson nekik. Felvetődött az is, hogy előrendelés esetén a kenyérrel egy időben húst is vigyenek. Még tart a szóváltás, nem tudni, sikerül-e zöldágra vergődni. Addig az asszonyok Lentiben vásárolnak, ez nem okoz gondot, mert többségük ott vállal munkát, csak a szombati nap a nehéz, amikor ezért kell beutazniuk. Ez bizony, órákat veszigénybe, mert Dedesről például másfél kilométert kell gyalogolni a buszmegállóig, így aki teheti, a városba költözik, csak az idősek maradnak, akiket odaköt a ház és az eddigi életük. Élnek és harcolnak az útért, ami közelebb hozná őket az élethez. Más sorsot akarnak Ma még csaknem kétmillióan élnek az apró falvakban, de a nehéz körülmények miatt sokan fordítanak hátat addigi otthonuknak. Külsőgárdon jelenleg 133 embert tudnak öszszeszámlálni a helybéliek. — Pedig még nálunk talán a legcsekélebb az elvándorlás — mondja Major Lajos nyugdíjas, aki hosszú évekig 13 megyei népfrontbizottság üléseire vitte az apró falvakban élő emberek gondjait, —, hiszen mi esünk legközelebb : a székhelyközséghez és Lentihez. Mégis kevés fiatal marad a faluban, mert ők már más sorsot akarnak. Az itt maradók gondjait pedig a lehetőségekhez mérten megoldja a tanács. Igaz, a járdafektetésben mi is segítettünk társadalmi munkában, ennek elkészülte után csak az a kérése volt a népnek, hogy épüljön fel a ravatalozó. Ez elkészült, és most egyre több olyan szó hallik, hogy rendbe kellene hozni a haranglábat és a környékét. Kozma Ferenc azon kevés fiatalok egyike, akik nem vágyódnak el a faluból. Megtalálta a számítását, brigádvezető a Hetés Népe Termelőszövetkezetben. — Nekem megfelel ez az élet, mert ha jó az út, autóval és motorral már nincsennek távolságok. De más falvakból már a középkorúak is mennek, így a szövetkezetben is kevés a munkáskéz. Mi, akik maradtunk, vállaljuk ezt, az életet, viseljük a sorsunkat, hiszen ezt a mimikát is el kell végeznie valakinek. A társközségek lakóinak ügyes-bajos dolgait a rédicsi tanácsházán intézik, bár a tanácsi emberek hetenként egyegy napon a falvakban is adnak ki sürgős igazolásokat, meghallgatják a gondokat, és orvosolni igyekeznek azokat. Sürgős esetekben a segélykérő telefon hidalja át a távolságot, amíg megérkezik az orvos, aki hetenként egy ízben rendel minden faluban. Befejeződött az iskolák körzetesítése, a pedagógusok elköltöztek, színtelenebb lett a falvak élete. Ma már csak a székhelyközségekben és a korábban önálló tanácsú Reszneken tanítják betűvetésre a gyerekeket, akik közül többen, a késlekedő buszok miatt, kerékpárral, vagy gyalogszerrel mennek a tudásért. Az út hosszú, a látóhatár széles, magasra röppenhetnek itt az álmok, melyeket mindig földre rántanak a realitások. Közben a tévé képernyőjéről egy csábítóbb világ képei villognak estéről , estére kékes-fehér íven. Ház csak elvétve épül itt, ha két gyereket anyakönyveznek évente, az már bőséges gyermekáldásnak számít, így még van hely az óvodákban Rédicsen és Reszneken. Sürgetni nem szabad — A magas átlagéletkor az egyik legnagyobb gondunk — mondja Simonyai Ambrus, a végrehajtó bizottság titkára. — Gosztolán hatvanheten élnek, de a legfiatalabb lakos is betöltötte már a negyvenötödik életévét. Tizenöt magára maradt idős ember kap teljes segélyt, negyvenkét nyugdíjas járadékát pedig 204 forinttal egészítjük ki havonta. Két idős embert saját házában ápolnak havonta szociális gondozóink, és huszonöt koros ember életét könnyíti, hogy az öregek napközijében tölthetik idejüket. Havonta 11200 forint nevelési segélyt adunk a nagycsaládosoknak és időnként a hátrányos szociális helyzetű gyerekek iskolai felszerelésére és karácsonyának megszépítésére is jut néhány ezer forint a közös pénzből. Az apró falvakban élő embereknek is nőnek az igényeik, azt mondják, ők is olyan állampolgárok, mint mások. Igazuk van. Többségük állatot gondoz és népgazdaságilag ma még nélkülözhetetlen munkát végez a háztájiban. Helyzetükön saját erőből nem tudunk segíteni, nem találtuk meg még a megoldást. Az azonban biztos, hogy az apró falvak elsorvadását sürgetni nem szabad, beruházásra viszont nemigen futja a költségvetésünkből. Kétségkívül igaz, hogy az elnéptelenedés megállíthatatlan folyamat. Gáborjánházán húsz éve még hatszáznál is több lakost számláltak, jelenleg 249-en élnek ezen a településen. Egyikük Pozsai József. — Itt éltem le az életemet, és nem is cserélem el a csendet a város zajáért, de a fiatalokat nem tartja vissza semmi. Az ér is a patakhoz siet, ez a világ rendje. Csak mi öregek maradunk, aztán ha húsz—harminc év múlva erre vetődik valaki, már csak az omladozó házakról és a sírkertekről tudja meg, hogy itt valaha emberek éltek. Az élet vége ez már, nekem elhiheti, mert nézze — tárja szét a karját —, egyre több az üres ház. Az elmúlt években kétszáztíz városban élő örökös jelentette be a rédicsi tanácsnál, hogy nem tart igényt az örökségre. A tanács még nem tud mit kezdeni az elárvult házakkal. Értékek enyésznek el. Lendvadesre meredeken kapaszkodik fel az egyengetett földút. Az egykori faluban már csak három háznak van lakója. Omladozó vakolat, szélben himbálódzó ablakok és dudvával benőtt ösvények jelzik, melyik házban nincs nyoma az életnek. Császár Nagy László Az ér a patakhoz siet Ma®ar Nemzet A Műkincsek a visegrádi Dunából Törvény írja elő 1975 óta, hogy „a földben, a vizek medrében, vagy máshol rejlő, innen-onnan előkerülő muzeális vagy műemléki értékű tárgyak az állam tulajdonát képezik”. Magyarország folyammedreiből szép számban bukkannak föl a műemléki értékű tárgyak a kotrások során, így 1973—1975 között a FOKA — a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat — kotróhajói a Visegrád térségében végzett folyamszabályozási munkák során sok nagy értékű történeti leletet juttathattak a visegrádi Mátyás király múzeumnak. Ékszer tárgyakat bronzból és rézből, a népvándorlás korából származó fegyvereket, a hatszázas évekből egy fejedelmi kardot — ennek restaurálását éppen az idén tavasszal fejezte be Táras Imre, a Mátyás király múzeum főrestaurátora. Több mint másfél száz XIII., XV. és XVI. századi fegyver és használati eszköz is előkerült, köztük egy 419 gramm súlyú színarany tányér Mátyás király korából. A FOKA vállalattal a Nemzeti Múzeum szocialista együttműködési szerződést kötött. A visegrádi múzeumba, évente kétszer, háromszor több leletet vesz át a Mélyépítő Vállalat budapesti betongyárától, ahová a folyamból kikotort kavics feldolgozásra kerül. Nemrég a vállalat munkatársai értesítették dr. Héjj Miklóst, a visegrádi Mátyás király múzeum igazgatóját, hogy már igen sok tárgy gyűlt össze és mintegy harminc tárgy jutott a múzeum gyűjteményébe, középkori fegyverek, újabb kori szerszámok és néhány kiemelkedő szépségű apró lelet: egy rézkori véső, egy bronzkori karperec, egy római eredetű női terrakotta szobrocska töredéke és egy bronzból készült emaildíszes lószerszámveret. Ezeket a múzeumban restaurálják, megőrzik és kiállítják. (környet) * Az Állatkert megmentése nemzeti érdek Július 19-i számukban Sárvári Márta beszámolt a budapesti Állatkert helyzetéről, súlyos gondjairól és e gondok enyhítésének halvány reményeiről. Bár azóta javultak a kilátások — az Állatkert ügye kimozdult a holtpontról —, szükségesnek érzem, hogy más szempontból is felhívjam a figyelmet erre a kérdésre. Az Állatkertet 1865-ben nyitották meg Xántus János kezdeményezésére. A századforduló idején, a Budapesti Állatkert Részvénytársaság üzemeltette az alapításkor úttörő, de addigra elavult intézményt. Budapest Székesfőváros 1907- ben megvette az elhanyagolt maradványokat, és négymillió koronát szavazott meg az Állatkert újjáépítésére. Az előkészítés munkálatait tizenkét tagú bizottság végezte dr. Bóky Tivadar alpolgármesterrel az élén. A park megformálását Issemann Keresztély fővárosi kertészeti igazgató irányította, a tudományos programot az Állatkert új igazgatója, dr. Lendl Adolf dolgozta ki. A külföldi állatokat a származási helyük stílusában épült házakban helyezték el. A székesfőváros tanácsa a műszaki kirendeltséghez meghívta Kós Károlyt és Zrumeczky Dezsőt, akik a hazai állatok bemutatására szolgáló épületeket, kiegészítő létesítményeket és környezeti tárgyakat tervezték. A különleges építmények közé tartozik a két műszikla, amelyek a korai vasbetonépítésben Európában élen járó magyar szakembereket dicsérik. A vasbeton gerendavázra olasz szakemberek készítették a különleges sertésszőrrel kevert burkolatot, amely hetven évet bírt ki eddig. A pálmaház acélszerkezetét külföldi, talán a Nyugati pályaudvaréval azonos cég tervezte. Elkészültekor a park osztatlan sikert aratott; Európa legszebb állatkertjének tekintették. Újjáépítésekor minden részletében egységes, tiszta, romantikus építészeti-környezetalakítási felfogás valósult meg. Legjelentősebbek a nemzeti stílus megteremtését célzó, a népi építészeti hagyományokon alapuló Kósa Zrumeczky-féle épületek. Felbecsülhetetlen építészettörténeti értékük mellett elsősorban az adja jelentőségüket, hogy a mesterséges, épített környezet a budapesti Állatkertben tökéletesen harmonikus egységet alkot a bemutatott, természeti kincsekkel. Ezt az egységes arculatot ma még csaknem egészében meg lehetne menteni, újra lehetne teremteni. Új állatkert építésének lehetősége a következő évezredre húzódott, addig a szűk körülményekhez alkalmazkodva kell a régit megőrizni. Ma ezt rengeteg gond fenyegeti, az említett cikk részletesen beszámolt róluk. Azóta elfogadták az Állatkert távlati fejlesztési tervét. A mindeddig ellentétes szempontokat képviselő hivatalos fórumok álláspontja is közeledett egymáshoz. Az eredményeket azonban megkérdőjelezi, hogy nincs végleges döntés az M 3-as autópálya beérkező szakaszának kijelölésére. Egy korábbi álláspont szerint az az Állatkert területének egyharmadát elvenné, és veszélyeztetné a másik kétharmad létét. A MÁV, a Gundel és a Nagycirkusz már eddig is kihasított területeket az amúgy is szűk kertből, további csökkentést az Állatidért nem viselhet el. Hasonló probléma az egész Városliget talajvízszintjének megemelkedése, ami a Városligeti-tó kibővítése és a Földalatti Vasút meghosszabbítása után következett be. Az Új Tükör már beszámolt róla, hogy áll a víz a Szépművészeti Múzeum pincéjében. Emiatt kellett ideiglenesen leállítani a Gundel újjáépítését és ez fenyegeti a pálmaházat összedőléssel. Tekintettel arra, hogy az Állatkert legfontosabb értékének egységes környezetét tartom, néhány problémát szeretnék még megemlíteni. Egyre több az Állatkert területén az összképet rontó, sokféle árusító bódé. Néhány eredeti büféépület áll még, ezek helyreállíthatók, s mintájukra továbbiak építhetők. Sem hullámalumínium pavilon, sem Erdért faház nem illik oda. Meg kellene nyitni az elefántház „dohánytőzsdéjét”. Sok más oda nem illő kisebb elem is csúfítja a környezetet: műkővirágvályúk, ízléstelen feliratok, útmutatótáblák. Ezekre egységes, az Állatkert jellegének megfelelő tervet kellene készíteni. Zavaró a bejárat és a külső kerítés hulló vakolata, a rozsdás rácsok, a korhadt belső kerítések. Sürgős és erélyes intézkedés szükséges az állatetetés meggátlására, ha kell őrökkel, büntetésekkel, mindenesetre a feliratoknál hatékonyabb propagandával. A jobb propagandát szolgálná a szép belépőjegy (esetleg útmutató térképpel ellátott, és más, az eddigieknél színesebb kiadványok. Csatlakozni szeretnék végül az Állatvilágban megjelent közadakozásra szólító javaslathoz, amelynek döntő gazdasági jelentősége akkor érvényesülne, ha ezáltal az új Állatkert építését lehetne előbbre hozni. A régi rekonstrukciójához szükséges anyagi támogatást biztosítja a Fővárosi Tanács, de nem tudja biztosítani a beruházások minden feltételét. A régi Állatkerttel kapcsolatban így egyfajta szellemi közadakozás kerülhetne előtérbe, az illetékes hatóságok részéről. A külső vállakozók részéről gyors, végérvényes és kedvező döntések, soron kívüli ügyintézés, az építőipari kivitelezők részéről pedig kevésbé nyereségre törő munkavállalás. A tervezés területén a már kiadott megbízások mellett tervpályázatokat kellene kiírni, s az egyes részfeladatok kidolgozásába bevonhatnák a Műegyetem és a művészeti főiskolák hallgatóit is. Gerle János építészmérnök A 7-es gyorsjárat és a Tétényi-kórház „Közlekedés a Tétényi úti kórháznál” című olvasólevelükre válaszunk a következő: A 7/A autóbusz menetrendileg hétköznap átlagosan 6— 7 percenként, szombaton 7—9 percenként közlekedik. Mivel e viszonylat a 7-es autóbusz tehermentesítését, kisegítését szolgálja, ez a sűrűség nem tekinthető „rendkívül ritkának”, mint ahogy olvasójuk írja. Ugyanakkor a 7-es csúcsidőben átlagosan 2—3 percenként napközben és este 3—5 percenként indul. Így a vonalon a 7-es és 7/A jelzésű autóbuszok közös követési ideje 2 perc, A gyors 7-es indítási időköze pedig 2—3 perc. Ezen túlmenően pedig vasárnap este 19—21 óra között átlagosan 8—9 perc, 21 órától üzemzárlatig pedig 9—10 percenként közlekedik a 7-es autóbusz. Jelenleg több jármű beosztására lehetőségünk nincs. A hosszú útvonal sajátosságaiból adódóan gyakran előfordulnak torlódások, forgalmi akadályok, s így a megállóhelyekhez egymás után érkeznek az autóbuszok. A Tétényi úti kórháznál levő megállóhelynél egyenletes az utasforgalom. Inkább csak látogatási időben jelentkezik nagyobb utazási igény. Az SZTK utasforgalma helyi jellegű, az nem indokolja a gyorsjárat megállítását. A 7-es gyorsjárat megállításának szükségességét mindezek ellenére már korábban is vizsgálták. A döntési joggal felruházott hatóság egyetértésével olyan határozat született, hogy a kórháznál nem állítják meg a 7-es gyorsjáratot. Budapesti Közlekedési Vállalat kereskedelmi főosztály közönségszolgálati osztály Pásztor Lajosné Középiskolás fokon „papokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat.” Így ad számot Curriculum vitae-jében József Attila szegedi egzisztálásáról. Az idő azonban halad, s a társadalmi viszonyok megváltozásával egyes szavak, kifejezések jelentéstartalma feledésbe merül. Kérdés: „mit evett” hát József Attila. A középiskolák IV. osztálya számára készült. Szöveggyűjtemény a XX. század magyar irodalmából című tankönyv bizony nem ad rá feleletet. Pedig mi sem volna természetesebb, mint az, ha lábjegyzet formájában itt kapnának eligazítást évről évre a József Attilával ismerkedő fiatalok. Ehelyett a 239. lapon meglepetéssel ezt olvassuk: „Napokat nem ettem...” Élnek még közöttünk számosan, akik József Attilához hasonlóan egykor „napokat ettek”. Ők lehetnének e korabeli életmód autentikus megvilágosítói. Beszámolójuk azonban nem jut széles nyilvánossághoz, olykor csupán családi körben hangzik el. Nem csoda tehát, ha az említett kifejezésnek nincs irodalma. József Attilát illetően viszont van egy kitűnő kalauzunk. Szabolcsi Miklós: Érik a fény című munkája. Ennek a közelmúltban megjelent — hatalmasadattárnak a 66. lapján ez áll: „Napokat evett, azaz időről időre egy-egy tehetősebb családnál kapott ebédet..” Lentebb pedig: „Minden szerdán Tardos Taussig Árminnál, a szociáldemokrata grafikusnál Zrínyi utcaiüvegkalitkájában’ ebédelt, denapokat evett’ Pásztor Józsefnél, a Dél-Magyarország felelős szerkesztőjénél, olykor Eidus Bentiannál, az Oroszországból emigrált fogorvosnál s másoknál is.” Bármennyire találó, sőt a Tiszta szívvel című költemény ,közismert sorávál egybehangzó is volna tehát, mégse rontsuk József Attila szö-' vegét „napokat nem ettem”re. Szabolcsi Miklós idézett mondatai a valódi szöveget kellőképp értelmezik, csupán tudatosítani kell azokat ,a középiskolás fokon”. Lehetőség szerint az említett tankönyvnek már a jövő évi — tizenkettedik! —• kiadása révén. Gy. Szabó Ferenc LOTTÓZÓK FIGYELEM! A 37. játékhéten 370 darab külön nyeremény! Rendkívüli tárgy nyeremény-sorsolás a lottón! Főnyeremények: LADA személygépkocsik! A sorsoláson a szeptember havi előfizetéses lottószelvények és a 37. játékhéten forgalomba hozott „biankó” lottószelvények vesznek részt. SPORTFOGADÁSI ÉS LOTTÓ IGAZGATÓSÁG Társadalmi munka? „Nyolc órát a nyolcadik kerületért!” — hangzik a széles körben megindított kampány jelszava. Szép elképzelés rejlik mögötte, amely társadalmi összefogásra hívja fel az egyik legzsúfoltabb és legelhanyagoltabb kerület lakóit . . . Az egyik házbizalmi festéket kért az IKV-tól, hogy azzal a lakók majd lefestik ajtajaik-ablakaik keretét, ki-ki a magáét, társadalmi munkában. Azután az egyik lakó, aki ért valamit a festéshez, mázoláshoz, vállalta, hogy — némi készpénz ellenében — elvégzi ezt a munkát a lakók helyett. A bizalmi most lakásról lakásra jár, és gyűjti a ..hozzájárulásokat”. így válik a társadalmi munkából — társadalmi segédlettel — fusimunka ... R. T.