Magyar Nemzet, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-26 / 21. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Irodalomtörténet, Mozgó Világ »A különféle visszaemlékezések, emlékiratok, önéletírások, egyszóval: a múltat szubjektív szemszögből felidéző könyvek számának roppant méretű megnövekedése minden bizonnyal egy új műfaj születését, vagy talán inkább egy régi műfaj megújulását jelzi.” Szávai János állapítja meg ezt Memoárirodalmunk új virágkora című, az Irodalomtörténet új számában olvasható írásában. Szávai szerint a politikusok, írók, képzőművészek, egyszerű parasztemberek és mások különböző jellegű és színvonalú memoárjainak egyik közös vonása, hogy — bár „az írásba foglalt életanyag mindig valamely sajátos, meghatározott szemszögből, a szerző szemszögéből ábrázoltatik” — a szerzők az olvasótól (kimondottan, vagy kimondatlanul) azt igénylik, hogy könyvüket fogadják el hiteles dokumentumként. Statisztikák híján is „eléggé nyilvánvaló, hogy a memoárok divatja többnyire a mozgalmas, forrongó, átmeneti periódusok után következő nyugalmasabb korok sajátja. Az eseményekben, fordulatokban, változásokban gazdag időszak, lezárulása után, magától értetődően kelti fel az összegezés, a tapasztalatok levonásának igényét, az események aktív résztvevőiben és tanúiban egyaránt. Vonatkozik ez, természetesen, azokra is, akik nem történelmi, nem is közéleti tapasztalatokat foglalnak össze írásukban, hiszen századunk viharozó eseményei közepette, az életformák teljes átalakulása idején magánélet aligha választható el a történelemtől. Az a paraszti életmód és a városi cselédkedés például, amelyet Berényi Andrásné leír - Nagy Rozália a nevem címen megjelent — emlékezésében, könyve megjelenésének pillanatában már szinte mindenestül a múlté. S a másik oldalról tekintve: az elmúlt tizenöthúsz év a maga politikai stabilitásával, a társadalmi rétegeződé® viszonylagos állandóságával, a strukturális változások lelassulásával, erősen kedvezett az összegezésnek...”zője azt is elmondja, hogy „a hetvenes éveikben a szociográfiát már nemcsak a szépírók művelik, hanem a társadalomtudományok kutatói és újságírók is”. A mai fiatal szociográfusok — ellentétben az immár „klasszikus” magyar szociográfiák szerzőivel — „inkább elkülönülnek egymástól hivatások, szakmák, foglalkozások szerint, mintsem nemzedékké szerveződnének". Az értékes, közhasznú szociográfiai írások mellett — így Berkovits György — megjelenik számos olyan írás is, amely a „mintha”-szociográfia műfajához tartozik. Ezekre az írásokra jellemző „a kritikátlan magatartás azzal a jelenséggel szemben, amelyről beszél. A kritikátlanság ez esetben általános érvényű, áthatja a mű szemléletét, illetve, mivel a kritikátlanság nem divat, inkább álkritikusságról beszélhetünk. Továbbá készen kapott sztereotípiákat sorakoztat fel ,mintha a szociográfia, mert nem képes szabadulni a közhelyes igazságoktól, s óvakodik attól, hogy tényeket apologetikus és didaktikus szemléletétől idegen adatok, dokumentumok segítségével fedezzen fel”. Az ilyenfajta írásokat „segíti” — mint a szerző fogalmazza —, hogy a nemegyszer túl „diplomatikus” tömegtájékoztatási eszközöknek „a köznapi tudat és a valóság közé iktatódó, sima modorú és szabályos műfajai elkoptatják, leegyszerűsítik az igazi problémákat: nem vesznek észre, elhanyagolnak, eltitkolnak információkat, tényeket, tehát összefüggéseket és értelmezéseket hagynak homályban; a bizonyítási módszerek itt csak bevettek lehetnek, az érvrendszer csak a megszokott útján járhat, a jelenség csak sémavonalon, így amit magán átbocsát, sematizálódik”. Nem használ a fiatal szociográfia és a szociográfusok fejlődésének az sem, amit, a szerző, „a tudományos megismerés és a valóság közé óvatoskodó” iskolás-társadalomtudománynak nevez. Ez minden kérdésre „reflex-válasz”-t ad. „E válaszok és magyarázatok könnyen elsajátíthatók, formalizálhatók, rutinosan kezelhetők; segítségükkel megindulhatott a hivatalból való publikálás, a kutatási jelentések nagyüzemi termelése”. A lapszámban tizenhárom fiatal szociográfus válaszol néhány kérdésre, közöttük arra, hogy mi a véleménye a szociográfiáról, mint műfajról? Csalog Zsolt „szerkesztői előítélet”-nek tartja azt a disztinkciót, hogy a szociográfia műfaja — s így bizonyos értelemben tehát értéke is — „fiction” (szépirodalom) és „no fiction” (dokumentum) között mozog. „Ha konkrét értelemben is igaz, amit írtam, kisebb értékű a munkám, mint amikor a sztorit is kitalálom” Halmos Ferenc a szociográfia műfaját bizonyos korokban különösen fontosnak érzi. „Mikor valami arra kényszerít egy társadalmat, hogy szembenézzen saját valóságával, hirdetett elveit szembesítse saját gyakorlatával, akkor elengedhetetlenül hasznos a szociográfia. De talán a legtöbb felelősséget igénylő műfaj is. Hiszen konkrét, és ha jó, akkor hiteles, érvényes is”. Hatvani Dániel szerint „ha okosan művelnénk a szociográfiát, akár a mi időnkben is nemcsak a magyar, hanem a világirodalom vezető műfajává tehetnénk. Egy új szintézis lehetőségeit ígéri . Kovács János azt írja: „A szociografikus látást tartom az irodalom és a művészet alapjának, önmagunkat megérteni, kifejezni másként nem lehet”. Kőbányai János úgy látja, hogy „a szociográfia az irodalom kihasadt, de nem különálló része”. Hozzáteszi: „Számomra elfogadhatatlan az a vers, novella vagy regény, amely — ha valamilyen távoli áttételen keresztül is, de — nincs kapcsolatban a parizer árával.” Őrszigethy Erzsébet: „A társadalmi tudás illúziómentes érvényesítésére a szociográfiának van a legnagyobb lehetősége.” Siklós László — aki jelenleg egy szociográfiai munkán dolgozik, a Magyarország felfedezése sorozat számára, a veszélyeztetett gyermekekről ~ azt vallja, hogy" ..a jó irodalom hordoz magában valóságelemeket a korról, amelyben játszódik. Ha áttételesen van benne, attól még kiváló mű lehet”. Tar Sándor a szociográfiát „a szocialista realizmus legédesebb gyermeké”-nek tartja. „Nagyobb publikációs lehetőség — esetleg önálló folyóirat – kellene ahhoz, hogy a műfajon belül kirajzolódó irányzatok kibomolhassanak, és a könynyű, hatásvadász megoldások lelepleződjenek. És meg kellene találni a szociográfia szó magyar megfelelőjét is”. A. G. A visszapillantás igényét tükrözte egy nagy sikerű szociográfiának már a címe is: Történelem alulnézetben. „Aligha vitatható, hogy a szociográfia és a memoár rokonműfajok: az első a vizsgálandó jelenség keresztmetszetét, a másik inkább a hosszmetszetét nagyítja ki; közös viszont bennük, hogy a memoár is, a szociográfia is nézőpontjai újdonságával, eredetiségével hat az olvasóra. Kétségtelen, hogy ha a memoárolvasók jó részét elsősorban az információ vonzza is, e könyvek legfőbb érdekességét mégsem maga az információ, hanem az információk megvilágítása, a szubjektív, sőt olykor elfogult előadásmódja adja”. Hiszen gyakran pontosabb, hitelesebb volna egy történeti vagy szociológiai értekezés a memoáríró megrajzolta eseményekről és tényekről, ám „a harmadik személyű, objektívebb forma éppen javától-borsától, az egyéni nézőpont varázsától fosztaná meg ezeket az írásokat”. A memoáríró, persze, maga határozhat afelől, hogy „milyen mértékben tárja föl s mutatja be személyiségét, hogy menynyire adja ki önmagát”, de az egyes szám első személyben közölt vallomás (és a memoáríró személyiségének érdekessége) akkor is vonzó lehet, ha az illető sok mindent elhallgat. Szávai példának felhozza Gyergyai Albertet, akinek memoár könyvéből „tartózkodó tónusa ellenére is nagyon sok minden kiderül az író egyéniségéről; alakteremtő képessége nemcsak a portrékban érvényesül, hanem saját gyermeke ifjúkori énje ábrázolásakor is.” A szociográfia magatartása címmel közli Berkovits György tanulmányát a Mozgó Világ új száma. A tanulmány szer NAPLÓ Ausztriai vendégszereplésre utazott csütörtökön a szombathelyi Ungaresca táncegyüttes: részt vesznek műsorukkal a grazi folklórtalálkozón, s összesen négy alkalommal fellépnek Grazban és környékén. Interbalett ’79 címmel a kortárs balettművészet együtteseinek találkozóját rendezi meg az Országos Rendező Iroda február 19. és 28. közt a Fővárosi Operettszínháziban és az Erkel Színházban. A vendégegyüttesek: a Pécsi Balett, a szófiai Arabeszk Táncstúdió, a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesei, a tallinni Estonia Opera- és Balettszínház együttes, a poznani Lengyel Táncszínház, a Berlini Statatsoper, a Kubai Nemzeti Balett. A találkozó február 28-án az Operaház balettegyütesének felléptével ér véget. # „Pajtás”-műsort rendez a Radnóti Miklós Színpad és a XVIII. kerületi tanács január 29-én, hétfőn du. 3 órai kezdettel a XVIII. kerületi Rózsa Ferenc Kultúrházban. A Mikes Lilla által szerkesztett műsor előtt dr. Deák Lívia, a szolidaritási bizottság titkára mond bevezetőt. A műsorban Esztergályos Cecília, Orosz Adél, Dargay Attila, Thirring Viola és a „Neva” művészegyüttes is közreműködik. A Cseplő Gyuri képviseli a magyar filmgyártást a Rotterdamban február elsején kezdődő nemzetközi információs filmfesztiválon. Ugyancsak február elsején magyar filmhét kezdődik Hollandiában. Január 26 Garai Gábor szerzői estjét január 29-én, hétfőn este hét órakor rendezi meg a Kossuth Klubban a Magyar Írók Szövetsége és a TIT budapesti irodalmi szakosztálya. Az estet Csák Gyula nyitja meg. Bevezetőt mond Alföldi Jenő, a költővel beszélget Faragó Vilmos. Közreműködik Csernus Mariann, Tatay Éva, Keres Emil és Kovács P. József. Gy. Vad Erzsébet festőművész képeit mutatja be január 30. és február 18. között a Csepel Galéria. Masar Nemzet SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: A szevillai borbély (8. béri. 4) (6) — Erkel Színház: Aida (8. béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: A nép ellensége (7) —• Föv. Műv. Ház: A csapodár madárka (7) —Várszínház: Lyukaséra (7) — Józsefvárosi Színház: Kötélen a Niagara fölött (7) — Madách Színház: Régimódi történet (7) — Madách Kamara Színház: Jövőre, veled, ugyanitt (7) — Vígszínház: Kakukkfészek (7) — Pesti Színház: Királyi vadászat (7) — József Attila Színház: Őrült Gréta (7) — Fővárosi Operettszínház: Csókolj meg, Katám! (K. (K. bér, 2.) (7) — Thália Színház: Gargantua és Pantagruel (7) — Mikroszkóp Színpad: Bimm-Bumm Bömbölő (de. 10). Minek néz engem? (fél 9) — Vidám Színpad: Micsoda cirkusz! (7) — Radnóti Színpad: Mikszáth különös házassága (7) — Zeneakadémia: Szendrey-Karper László gitárhangversenye (fél 8) — Budapesti Gyermekszínház: Az ea. elmarad. — Játékszín: nincs ea. — Állami Bábszínház: Népköztársaság útja: Diótörő (du. S) — Jókai tér: A pagodák hercege (de. 10) — Fővárosi Nagycirkusz: a Humber'o Cirkusz vendégjátéka (du fél 4 és fél 81. Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. Állókép Kiss Irén regénye Minden „volt diák” számára érthető Kiss Irén egyetemi évei iránt érzett nosztalgiájának „állóképe”. Az ifjúkor tündéri fényének életútmeghatározó szerepéről sokan és sokféleképpen írtak már, s Kiss Irén könyve éppen ezért meglepetés. Az alkotói szándék szerint ugyanis beleillik a már ismert nemzedéki önarcképek sorába. Valószínű azonban, hogy nem csupán a kortárs olvasó kerülhet közös hullámhosszra az írónő nosztalgiáival, hanem mindenki, aki nem feledkezik meg műhelyt és bizonyos fokú védettséget nyújtó, s az „életbe kikerülést” megelőzően másfajta felelősséget rárovó diákéveiről. Természetes ugyanis, hogy az egyetemi államvizsgákig eltelő 17 „iskolás” esztendő — az ifjú ember legfogékonyabb életkora — meghatározó élményként van jelen nemcsak a pályakezdés, hanem a majdani kiteljesedés időszakában is. Kiss Irén nemzedéki „körképét” tehát el kell fogadnunk, ahogy elfogadtuk Gyergyai Albert és Sőtér István visszaemlékezéseit, illetőleg regényeit az Állókép megidézte színhelylyel azonos Eötvös-kollégiumi esztendőkről. A különbség csak az, hogy míg Gyergyai és Sőtér műveivel azonosulni is tud az olvasó, a Kiss Irén munkáját csak részben fogadja el és vitatkozik vele. És ezért nemcsak az írónő „hibáztatható”. Köztudott — a centenáriumi megemlékezések ürügyén többször hangzott el — a hajdani Eötvös Kollégium tudatformáló, az együvé tartozást nemzedéki tudattá erősítő szerepének jelentősége. Kiss Irén hőseinek mindebből csupán az „elérendő bizonyosság” iránti nosztalgiája maradt meg. Az 1970-es évek kollégiumi tablója elmosódott csoportkép lehetne csupán, ha szerzője nem próbálna ki minden lehetséges közelítési módot a megítélése szerint árnyalt elemzések érdekében. Az írónőnek ugyanis van egy igen lényeges, nemzedéke maradandó értékeit kutató előfeltevése, s e szerint vizsgálja, kiállja-e a próbát az 1970-es évek fiatalsága azok után, hogy „megszűnt az idő szép, egyenletes folytonossága”, azaz vége a „rezervátumi diákéveknek". „Az önfeledt boldogság ötéves színhelyének" elhagyása azonban kisebb-nagyobb hajótörések sorozatát hozza létre, ezek ok-okozati összefüggéseinek feltárása a regény elsődleges alkotói célkitűzése. Kiss Irén véleménye szerint az idő „kizökkenését” már-már lehetetlen „helyretenni”. A vágyakat megvalósítani nem tudó valóságban szinte visszás jelenségnek tekinthető az ábrázolt kollégiumi „bölcsészhad”, hozzá számítva a nosztalgia nosztalgiájában élő, „kültagokat”. Ennek pedig az az oka, hogy a szereplők életében a múlt és jelen időkontúrjai még természetesen olvadnak egybe, de a jelennnel csaknem egyenlő közös múlt az együvé tartozás élménye helyett mégis különböző előjelű kapkodássorozatok színhelyévé avatja az amúgy is kevés cselekvéstérhez kötődő regényt. Az intellektuális kalandok pedig elfedik a továbbjutás zálogát jelentő valós célkitűzéseket. Kevés főbérleti lakás és annál több albérlet, „barátságot és társalkodást” teljességgel nélkülöző „irodalmi szalonok” és avantgarde csoportosulások népesítik be a regényhősök igen leszűkült környezetét, s mindeközben alig esik szó munkáról és feladatvállalásról, viszont annál sokrétűbb a tudósítás a kényszerpályaváltozatokról. Elgondolkoztató képletet tár elénk az Állókép azért is, mert kitűnik, hogy az írónő valójában önregényt írt, s személyes tapasztalatait szándékozott nemzedéke önarcképévé szélesíteni.. Az Állókép középponti hőse, Simon Margit tehát az írónő alteregójának tekinthető, aki önmaga tagadásán keresztül, heves megrázkódtatások közvetítésével juthat majd el önmaga vállalásáig. Persze csak akkor, ha nosztalgiát cselekvő társadalomszemléletté, s nem az „önfegyelemmel viselt — permanens — boldogtalanság" tenyésztésévé fogja alakítani. „Az osztályváltásból következő osztályidegenség”, a fiatal nemzedék sokszor visszatérő gondja biztosította szereplehetőségek ugyanis végesek. A tervek és kísérletek zsákutcába jutásának — márpedig a regény megannyi ilyen állóképet rögzít — valóságos igénye modorossá teheti a „legavantgardabb” törekvéseket is, ha azok hátteréből hiányzik a választott magatartásforma felelőssége. Kiss Irén hőseiről azonban elsősorban az derül ki, hogy csupán a világgal szembeni sértődöttségüket viselik öntudatosan. Pedig napjaink regényirodalmában az irodalomtörténész, irodalomszervező és jogtudós Mikó Imrének, a romániai magyar szellemi élet jelentős egyéniségének posztumusz emlékezése ez a könyv, amelyet a szerző még a kórházi ágyán is folytatott, de befejezni már nem tudott. Mikó könyvéből, a Kolozsvár életében fontos szerepet játszó helyi motívumok köré , épített emlékezésekből a város története is érzékletesen kirajzolódik. De semmiesetre sem valamiféle színes útikalauz A csendes Petőfi utca. A két világháború között a kisebbségbe szorult magyarság jogvédőjének és literátorának könyvéből egy jelentékeny kultúrváros szelleme, a „genius loci” ..árad. Amely leginkább „abban él, aki a szülőfölddel együtt akar megnőni”. Ez a törekvés vezérelte egész életében Mikó Imrét. A Kolozsvárt körülvevő várfal déli védőárkának helyén még a múlt század első felében alakult ki a Külső-Torda, a ma kettéosztott, Petőfi Sándor és Avram lánca nevét viselő utca, amely Mikó Imrének egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig a szűkebb pátriát jelentette. A városával — és az egész romániai magyarság sorsával — egy egész életre összeforrt ember szeretete idézi fel ebben a könyvben az utca izgalmas historikumát és jelenét. Mely emlékezés természetesen sosem csupán egy szűk környezet, az otthon történetét jelenti; a Petőfi Sándor utcából kiindulva a két világháború közötti Kolozsvár szellemi életének képe bontakozik ki. „Kolozsvárt elkerülték a nagy kereskedelmi utak. Iskolaváros maradt, később könnyűipari város lett. Benne a temetőalji csendes Petőfi utca egy a sok közül. De nem akármelyik. A főtérről ide hallatszik a harangszó, éjjel az állomásról is a vonatok sípolása, a Házsongárd sugározza a csendet. A mi utcánknak lelke van. Sóút és KÜl- Torda utca, Petőfi Sándor és Avram láncú utcája. Két végén őtt áll a történelem” — írja Mikó Imre. Nomen est óment könyve első fejezete elé ezt a címet írta a szerző, s valóban: a családját az anyai ükapánál, Miklós Milós tordai lelkésznél hagyó, a segesvári halálba induló Petőfi Sándor emléke — aki a költői nászútról visszatérőben a Külső- Torda utcai Biasini szállodában Szendrey Júliával töltött pár napot —, s a Petőfi Sándor utcai másik márványtábla, amely Avram láncú diákéveire utal, egyaránt élénken foglalkoztatta a gyerek Mikó szellemét. De egyben sorsát is meghatározta. Ha a politika és a kulturális élet szűkebb keretei között is, de valami olyasféle feladattal indította el életútján, amely már az 1848— 49-es szabadságharcban is parancsoló szükség lett volna, de a külső események tragikumában csak nagyon későn következett be. A mai Petőfi utcai volt Biasini szállodában ezen az állóképen kívül alig illik műre olyan határozottan Lukács György korai regényelméletének azon tétele, hogy az író feladata ,,a problematikus individuum önmagáig, a tiszta önismeretig” vezető útjának ábrázolása. Kiss Irén azonban egyelőre félúton megállt: hőseinek a tiszta önismeretig még sok tapasztalatot kell magukba gyűjteniük, méghozzá elsősorban a teremtett társadalmakból való kilépésük „árán”. A módszer visszájára fordult a szerző kezén: a nemzedékregény bizonyos jelenségek „állóképének” rögzítésévé alakult csupán, azaz továbbra is megíratlan maradt. Viszont a pályakezdő évek itt rögzített, tapasztalatai adalékai lehetnek az önismeretet célzó önvizsgálat majdani szintézisregényének, melyet szintén Kiss Irénnek kell megírnia. Első állóképe kötelezi is őt erre. (Magvető) Mikó Krisztina pihent meg 1849 júliusában Balcescu is, aki Kossuthtal tárgyalva hozta Erdélybe a magyar—román megbékélés szerződését, a román légió felállításáról szóló egyezményt. Az Aranyos völgye melletti verespataki Székely-házban, anyai dédapjánál és nagyanyjánál gyakran megfordult a történelem tragikumát, a Habsburg-csalást 1849 után súlyosan átélő Avram lánca is. Amikor a mai Brassai Sámuel líceumban érettségiző Mikó az „itt és most” parancsát követve, a „renegátság” vádjával is gyakran szembetalálkozva a kolozsvári román jogi egyetem hallgatója lesz, már tudja: „előbb ezen a paragrafusrengetegen kell átvergődnöm, hogy kitanuljam az emberi-nemzetiségi jogok védelmének ábécéjét, mert azokért akkor harcolni kellett legális vagy illegális fegyverekkel. I ha iskola, sajtó, színház léte bizosítva van, akkor virágozhat az anyanyelvi kultúra, amelyet én is művelni szerettem volna". Világos az az egyértelmű program és szívós törekvés, amely Mikó Imrét pályáján elindította s mindvégig megtartotta: először azoknak a jogi kereteknek, intézményeknek a biztosítása, amelyek a magyarság kulturális és politikai életét lehetővé teszik, s azután magának a tudománynak és a művészetnek a szolgálata. S bár Mikó Imre számára az egyetem befejezése után az Országos Magyar Párt politikai keretei adták meg azt a legális lehetőséget, amelyben a kisebbségi ügyet szolgálhatta, a párt konzervatív vezetői jól tudták, hogy a bukaresti központi iroda titkárának politikai nézetei nagyon távol állnak tőlük, Bethlen György, és a többiek céljaitól. Mikó Imre már egyetemi hallgató korában az Erdélyi fiatalok mozgalmának sodrában megírja Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című művét, amely a harmincas években Magyarországon is előtérbe került falukutató szociográfia plebejus radikalizmusát is vállalta, de vállalta és levonta a magyar—román együttélésből adódó végkövetkeztetéseket is: , a falusi magyarság gazdasági és szellemi kultúrájának emelése, egüttműködés a románság hasonló, osztályalapokon nyugvó szerveivel, népét szolgáló új értelmiség nevelése”. A csendes Petőfi utca egyik legszebb fejezete Tamási Áron Amerikába távozása előtti és hazatérése utáni kolozsvári éveit idézi fel. Érdemes a fiatal Mikó politikai „ars poeticá”-ját azzal az ajánlással összevetni, amelyet a Lélekivdulás novelláival az erdélyi magyar irodalomba berobbanó Tamási Áron írt a kötete elé: „ezt a könyvet, mint gyarló testét s jóhű lelkét, a világba elbolygott szomorú gyermek felajánlja s visszaadja Erdélynek, székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak__” (Dacia.) Czére Béla A csendes Petőfi utca Mikó Imre posztumusz kötete Péntek, 1979. január 16. KÖNYVESPOLC MTOBBI