Magyar Nemzet, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-26 / 21. szám

4 FOLYÓI­RATSZEMLE Irodalomtörténet, Mozgó Világ »A különféle visszaemléke­zések, emlékiratok, önéletírá­sok, egyszóval: a múltat szub­jektív szemszögből felidéző könyvek számának roppant méretű megnövekedése min­den bizonnyal egy új műfaj születését, vagy talán inkább egy­­ régi műfaj megújulását jelzi.” Szávai János állapítja meg ezt Memoárirodalmunk új virágkora című, az Iroda­lomtörténet új számában ol­vasható írásában. Szávai sze­rint a politikusok, írók, képző­művészek, egyszerű paraszt­emberek és mások különböző jellegű és színvonalú memoár­jainak egyik közös vonása, hogy — bár „az írásba foglalt életanyag mindig valamely sajátos, meghatározott szem­szögből, a szerző szemszögéből ábrázoltatik” — a szerzők az olvasótól (kimondottan, vagy kimondatlanul) azt igénylik, hogy könyvüket fogadják el hiteles dokumentumként. Statisztikák híján is „eléggé nyilvánvaló, hogy a memoárok divatja többnyire a mozgal­mas, forrongó, átmeneti perió­dusok után következő nyugal­masabb korok sajátja. Az ese­ményekben, fordulatokban, változásokban gazdag időszak, lezárulása után, magától érte­tődően kelti fel az összegezés, a tapasztalatok levonásának igényét, az események aktív résztvevőiben és tanúiban egy­aránt. Vonatkozik ez, termé­szetesen, azokra is, akik nem történelmi, nem is közéleti ta­pasztalatokat foglalnak össze írásukban, hiszen századunk viharozó eseményei közepette, az életformák teljes átalakulá­sa idején magánélet aligha választható el a történelemtől. Az a paraszti életmód és a vá­rosi cselédkedés például, ame­lyet Berényi Andrásné leír - Nagy Rozália a nevem címen megjelent — emlékezésében, könyve megjelenésének pilla­natában már szinte mindenes­tül a múlté. S a másik oldal­ról tekintve: az elmúlt tizenöt­húsz év a maga politikai sta­bilitásával, a társadalmi réte­geződé® viszonylagos állandó­ságával, a strukturális válto­zások lelassulásával, erősen kedvezett az összegezésnek...”­zője azt is elmondja, hogy „a hetvenes éveikben a szociográ­fiát már nemcsak a szép­írók művelik, hanem a társadalom­­tudományok kutatói és újság­írók is”. A mai fiatal szocio­­gráfusok — ellentétben az im­már „klasszikus” magyar szo­ciográfiák szerzőivel — „inkább elkülönülnek egymástól hiva­tások, szakmák, foglalkozások szerint, mintsem nemzedék­ké szerveződnének". Az értékes, közhasznú szo­ciográfiai írások mellett — így Berkovits György — megjele­nik számos olyan írás is, amely a „mintha”-szociográfia mű­fajához tartozik. Ezekre az írásokra jellemző „a kritikát­­lan magatartás azzal a jelen­séggel szemben, amelyről be­szél. A kritikátlanság ez eset­ben általános érvényű, áthat­ja a mű szemléletét, illetve, mivel a kritikátlanság nem divat, inkább álkritikusságról beszélhetünk. Továbbá készen kapott sztereotípiákat sora­koztat fel­­ ,mintha a­ szocio­­gráfia, mert nem képes sza­badulni a közhelyes igazsá­goktól, s óvakodik attól, hogy tényeket apologetikus és di­daktikus szemléletétől idegen adatok, dokumentumok segít­ségével fedezzen fel”. Az ilyenfajta írásokat „segíti” — mint a szerző fogalmazza —, hogy a nemegyszer túl „dip­lomatikus” tömegtájékoztatási eszközöknek „a köznapi tudat és a valóság közé iktatódó, si­ma modorú és szabályos mű­fajai elkoptatják, leegyszerű­sítik az igazi problémákat: nem vesznek észre, elhanya­golnak, eltitkolnak informá­ciókat, tényeket, tehát össze­függéseket és értelmezéseket hagynak homályban; a bizo­nyítási módszerek itt csak be­vettek lehetnek, az érvrend­szer csak a megszokott útján járhat, a jelenség csak séma­vonalon, így amit magán át­­bocsát, sematizálódik”. Nem használ a fiatal szocio­gráfia és a szociográfusok fejlődésének az sem, amit, a szerző, „a tudományos megis­merés és a­ valóság közé óva­toskodó” iskolás-társadalom­tudománynak nevez. Ez minden kérdésre „reflex-válasz”-t ad. „E vála­szok és magyarázatok könnyen elsajátíthatók, formalizálha­tók, rutinosan kezelhetők; se­gítségükkel megindulhatott a hivatalból való publikálás, a kutatási jelentések nagyüzemi termelése”. A lapszámban tizenhárom fiatal szociográfus válaszol néhány kérdésre, közöttük ar­ra, hogy mi a véleménye a szociográfiáról, mint műfaj­ról? Csalog Zsolt „szerkesztői előítélet”-nek tartja azt a disztinkciót, hogy a szocio­gráfia műfaja — s így bizonyos értelemben tehát értéke is — „fiction” (szépirodalom) és „no fiction” (dokumentum) között mozog. „Ha konkrét értelem­ben is igaz, amit írtam, ki­sebb értékű a munkám, mint amikor a sztorit is kitalálom” Halmos Ferenc a szociográfia műfaját bizonyos korokban különösen fontosnak érzi. „Mikor valami arra kénysze­rít egy társadalmat, hogy szembenézzen saját valóságá­val, hirdetett elveit szembe­sítse saját gyakorlatával, ak­kor elengedhetetlenül hasznos a szociográfia. De talán a leg­több felelősséget igénylő mű­faj is. Hiszen konkrét, és ha jó, akkor hiteles, érvényes is”. Hatvani Dániel szerint „ha okosan művelnénk a szocio­gráfiát, akár a mi időnkben is nemcsak a magyar, hanem a világirodalom vezető műfajá­­vá tehetnénk. Egy új szintézis lehetőségeit ígéri­ . Kovács János azt írja: „A szociogra­fikus látást tartom az iroda­lom és a művészet alapjának, önmagunkat megérteni, kife­jezni másként nem lehet”. Kőbányai János úgy látja, hogy „a szociográfia az iroda­lom kihasadt, de nem külön­álló része”. Hozzáteszi: „Szá­momra elfogadhatatlan az a vers, novella vagy regény, amely — ha valamilyen tá­voli áttételen keresztül is, de — nincs kapcsolatban a pari­­zer árával.” Őrszigethy Erzsé­bet: „A társadalmi tudás il­lúziómentes érvényesítésére a szociográfiának van a legna­gyobb lehetősége.” Siklós László — aki jelenleg egy szo­ciográfiai munkán dolgozik, a Magyarország felfedezése so­rozat számára, a veszélyezte­tett gyermekekről ~ azt vall­­ja, hogy" ..a jó irodalom hor­doz magában valóságelemeket a korról, amelyben játszódik. Ha áttételesen van benne, at­tól még kiváló mű lehet”. Tar Sándor a szociográfiát „a szo­cialista realizmus legédesebb gyermeké”-nek tartja. „Na­gyobb publikációs lehetőség — esetleg önálló folyóirat – kel­lene ahhoz, hogy a műfajon belül kirajzolódó irányzatok kibomolhassanak, és a köny­­nyű, hatásvadász megoldások lelepleződjenek. És meg kelle­ne találni a szociográfia szó magyar megfelelőjét is”. A. G. A visszapillantás igényét tükrözte egy nagy sikerű szo­ciográfiának már a címe is: Történelem alulnézetben. „Aligha vitatható, hogy a szo­ciográfia és a memoár rokon­műfajok: az első a vizsgálan­dó jelenség keresztmetszetét, a másik inkább a hosszmetszetét nagyítja ki; közös viszont ben­nük, hogy a memoár is, a szo­ciográfia is nézőpontjai újdon­ságával, eredetiségével hat az olvasóra. Kétségtelen, hogy ha a memoárolvasók jó részét el­sősorban az információ vonzza is, e könyvek legfőbb érdekes­ségét mégsem maga az infor­máció, hanem az információk megvilágítása, a szubjektív, sőt olykor elfogult előadás­módja adja”. Hiszen gyakran pontosabb, hitelesebb volna egy történeti vagy szociológiai értekezés a memoáríró meg­rajzolta eseményekről és té­nyekről, ám „a harmadik sze­­mélyű, objektívebb forma ép­pen javától-borsától, az egyé­ni nézőpont varázsától foszta­ná meg ezeket az írásokat”. A memoáríró, persze, maga ha­tározhat afelől, hogy „milyen mértékben tárja föl s mutatja be személyiségét, hogy meny­nyire adja ki önmagát”, de az egyes szám első személyben közölt vallomás (és a memoár­író személyiségének érdekes­sége) akkor is vonzó lehet, ha az illető sok mindent elhallgat. Szávai példának felhozza Gyergyai Albertet, akinek me­moár­ könyvéből „tartózkodó tónusa ellenére is nagyon sok minden kiderül az író egyéni­ségéről; alakteremtő képessége nemcsak a portrékban érvé­nyesül, hanem saját gyermek­­e ifjúkori énje ábrázolásakor is.” A szociográfia magatartása címmel közli Berkovits György tanulmányát a Mozgó Világ új száma. A tanulmány szer­ NAPLÓ Ausztriai vendégszereplésre utazott csütörtökön a szom­bathelyi Ungaresca táncegyüt­tes: részt vesznek műsorukkal a grazi folklórtalálkozón, s összesen négy alkalommal fel­lépnek Grazban és környékén.­­ Interbalett ’79 címmel a kor­társ balettművészet együtte­seinek találkozóját rendezi meg az Országos Rendező Iro­da február 19. és 28. közt a Fővárosi Operettszínháziban és az Erkel Színházban. A ven­dégegyüttesek: a Pécsi Balett, a szófiai Arabeszk Táncstúdió, a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesei, a tallinni Es­­tonia Opera- és Balettszínház együttes, a poznani Lengyel Táncszínház, a Berlini Statats­­oper, a Kubai Nemzeti Balett. A találkozó február 28-án az Operaház balettegyü­tesének felléptével ér véget. # „Pajtás”-műsort rendez a Radnóti Miklós Színpad és a XVIII. kerületi tanács január 29-én, hétfőn du. 3 órai kez­dettel a XVIII. kerületi Rózsa Ferenc Kultúrházban. A Mi­kes Lilla által szerkesztett műsor előtt dr. Deák Lívia, a szolidaritási bizottság titkára mond bevezetőt. A műsorban Esztergályos Cecília, Orosz Adél, Dargay Attila, Thirring Viola és a „Neva” művész­­együttes is­ közreműködik.­­ A Cseplő Gyuri képviseli a magyar filmgyártást a Rotter­damban február elsején kez­dődő nemzetközi információs filmfesztiválon. Ugyancsak február elsején magyar film­hét kezdődik Hollandiában. Január 26 Garai Gábor szerzői estjét január 29-én, hétfőn este hét órakor rendezi meg a Kossuth Klubban a Magyar Írók Szö­vetsége és a TIT budapesti irodalmi szakosztálya. Az estet Csák Gyula nyitja meg. Be­vezetőt mond Alföldi Jenő, a költővel beszélget Faragó Vil­mos. Közreműködik Csernus Mariann, Tatay Éva, Keres Emil és Kovács P. József. Gy. Vad Erzsébet festőmű­vész képeit mutatja be január 30. és február 18. között a Cse­pel Galéria. Masar Nemzet SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: A sze­­villai borbély (8. béri. 4) (6) — Erkel Színház: Aida (8. béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: A nép ellensé­ge (7) —• Föv. Műv. Ház: A csapo­­dár madárka (7) —Várszínház: Lyu­kaséra (7) — Józsefvárosi Színház: Kötélen a Niagara fölött (7) — Madách Színház: Régimódi törté­net (7) — Madách Kamara Szín­ház: Jövőre, veled, ugyanitt (7) — Vígszínház: Kakukkfészek (7) — Pesti Színház: Királyi vadászat (7) — József Attila Színház: Őrült Gréta (7) — Fővárosi Operettszín­­ház: Csókolj meg, Katám! (K. (K. bér­, 2.) (7) — Thália Szín­ház: Gargantua és Pantagruel (7) — Mikroszkóp Színpad: Bimm-Bumm Bömbölő (de. 10). Minek néz engem? (fél 9) — Vidám Szín­pad: Micsoda cirkusz! (7) — Rad­nóti Színpad: Mikszáth különös házassága (7) — Zeneakadémia: Szendrey-Karper László gitár­­hangversenye (fél 8) — Budapesti Gyermekszínház: Az ea. elmarad. — Játékszín: nincs ea. — Ál­lami Bábszínház: Népköztársa­ság útja: Diótörő (du. S) — Jókai tér: A pagodák hercege (de. 10) — Fővárosi Nagycirkusz: a Humber'o Cirkusz vendégjáté­­ka (du fél 4 és fél 81. Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. Állókép Kiss Irén regénye Minden „volt diák” számára érthető Kiss Irén egyete­mi évei iránt érzett nosztal­giájának „állóképe”. Az ifjú­kor tündéri fényének életút­­meghatároz­ó szerepéről sokan és sokféleképpen írtak már, s Kiss Irén könyve éppen ezért meglepetés. Az alkotói szán­dék szerint ugyanis beleillik a már ismert nemzedéki ön­arcképek sorába. Valószínű azonban, hogy nem csupán a kor­társ olvasó kerülhet közös hullámhosszra az írónő nosz­talgiáival, hanem mindenki, aki nem feledkezik meg mű­helyt és bizonyos fokú védett­séget nyújtó, s az „életbe ki­kerülést” megelőzően másfaj­ta felelősséget rárovó diák­éveiről. Természetes ugyanis, hogy az egyetemi államvizs­gákig eltelő 17 „iskolás” esz­tendő — az ifjú ember legfo­gékonyabb életkora — meg­határozó élményként van je­len nemcsak a pályakezdés, hanem a majdani kiteljesedés időszakában is. Kiss Irén nemzedéki „körképét” tehát el kell fogadnunk, ahogy elfo­gadtuk Gyergyai Albert és Sőtér István visszaemlékezé­seit, illetőleg regényeit az Állókép megidézte színhely­­lyel azonos Eötvös-kollégiumi esztendőkről. A különbség csak az, hogy míg Gyergyai és Sőtér műveivel azonosulni is tud az olvasó, a Kiss Irén munkáját csak részben fogad­ja el és vitatkozik vele. És ezért nemcsak az írónő „hi­báztatható”. Köztudott — a centenáriumi megemlékezések ürügyén többször hangzott el — a hajdani Eötvös Kollé­gium tudatformáló, az együvé tartozást nemzedéki tudattá erősítő szerepének jelentősé­ge. Kiss Irén hőseinek mind­ebből csupán az „elérendő bi­zonyosság” iránti nosztalgiája maradt meg. Az 1970-es évek kollégiumi tablója elmosódott csoportkép lehetne csupán, ha szerzője nem próbálna ki minden lehetséges közelítési módot a megítélése szerint ár­nyalt elemzések érdekében. Az írónőnek ugyanis van egy igen lényeges, nemzedéke ma­radandó értékeit kutató elő­feltevése, s e szerint vizsgálja, kiállja-e a próbát az 1970-es évek fiatalsága azok után, hogy „megszűnt az idő szép, egyenletes folytonossága”, az­az vége a „rezervátumi diák­éveknek". „Az önfeledt bol­dogság ötéves színhelyének" elhagyása azonban kisebb-na­­gyobb hajótörések sorozatát hozza létre, ezek ok-okozati összefüggéseinek feltárása a regény elsődleges alkotói cél­kitűzése. Kiss Irén véleménye szerint az idő „kizökkenését” már-már lehetetlen „helyre­­tenni”. A vágyakat megvaló­sítani nem tudó valóságban szinte visszás jelenségnek te­kinthető az ábrázolt kollégiu­mi „bölcsészhad”, hozzá szá­mítva a nosztalgia nosztalgiá­jában élő, „kültagokat”. En­nek pedig az az oka, hogy a szereplők életében a múlt és jelen időkontúrjai még ter­mészetesen olvadnak egybe, de a jelennnel csaknem egyen­lő közös múlt az együvé tarto­zás élménye helyett mégis kü­lönböző előjelű kapkodássoro­­zatok színhelyévé avatja az amúgy is kevés cselekvéstér­hez kötődő regényt. Az intel­lektuális kalandok pedig el­fedik a továbbjutás zálogát jelentő valós célkitűzéseket. Kevés főbérleti lakás és annál több albérlet, „barátságot és társalkodást” teljességgel nél­külöző „irodalmi szalonok” és avantgarde csoportosulások népesítik be a regényhősök igen leszűkült környezetét, s mind­e­közben alig esik szó munkáról és feladatvállalás­ról, viszont annál sokrétűbb a tudósítás a kényszerpálya­­változatokról. Elgondolkoztató képletet tár elénk az Állókép azért is, mert kitűnik, hogy az írónő valójában önregényt írt, s személyes tapasztalatait szán­dékozott nemzedéke önarcké­pévé szélesíteni.. Az Állókép középponti hőse, Simon Mar­git tehát az írónő alteregójá­­nak tekinthető, aki önmaga tagadásán keresztül, heves megrázkódtatások közvetíté­sével juthat majd el önmaga vállalásáig. Persze csak ak­kor, ha nosztalgiát cselekvő társadalomszem­léletté, s nem az „önfegyelemmel viselt — permanens — boldogtalanság" tenyésztésévé fogja alakítani. „Az osztályváltásból követke­ző osztályidegenség”, a fiatal nemzedék sokszor visszatérő gond­ja biztosította szereple­hetőségek ugyanis végesek. A tervek és kísérletek zsákutcá­ba jutásának — márpedig a regény megannyi ilyen állóké­pet rögzít — valóságos igénye modorossá teheti a „lega­vant­­gardabb” törekvéseket is, ha azok hátteréből hiányzik a választott magatartásforma fe­lelőssége. Kiss Irén hőseiről azonban elsősorban az derül ki, hogy csupán a világgal szembeni sértődöttségüket vi­selik öntudatosan. Pedig napjaink regényirodalmában az irodalomtörténész, iroda­­­­lomszervező és jogtudós Mikó Imrének, a romániai ma­gyar szellemi élet jelentős egyéniségének posztumusz em­lékezése ez a könyv, amelyet a szerző még a kórházi ágyán is folytatott, de befejezni már nem tudott. Mikó könyvéből, a Kolozs­vár életében fontos szerepet játszó helyi motívumok köré , épített emlékezésekből a vá­ros története is érzékletesen kirajzolódik. De semmiesetre sem valamiféle színes útika­lauz A csendes Petőfi utca. A két világháború között a ki­sebbségbe szorult magyarság jogvédőjének és literátorának könyvéből egy jelentékeny kultúrváros szelleme, a „ge­­nius loci” ..árad. Amely leg­inkább „abban él, aki a­ szülő­földdel együtt akar megnőni”. Ez a törekvés vezérelte egész életében Mikó Imrét. A Kolozsvárt körülvevő vár­fal déli védőárkának helyén még a múlt század első felé­ben alakult ki a Külső-Torda, a ma kettéosztott, Petőfi Sán­dor és Avram lánca nevét vi­selő utca, amely Mikó Imré­nek egészen 1977-ben bekövet­kezett haláláig a szűkebb pát­riát jelentette. A városával — és az egész romániai magyar­ság sorsával — egy egész élet­re összeforrt ember szeretete idézi fel ebben a könyvben az utca izgalmas historikumát és jelenét. Mely emlékezés ter­­mészetesen sosem csupán egy szűk környezet, az otthon tör­ténetét jelenti; a Petőfi Sán­dor utcából kiindulva a két világháború közötti Kolozsvár szellemi életének képe bonta­kozik ki. „Kolozsvárt elkerül­ték a nagy kereskedelmi utak. Iskolaváros maradt, később könnyűipari város lett. Benne a temetőalji csendes Petőfi utca egy a sok közül. De nem akármelyik. A főtérről ide hallatszik a harangszó, éj­jel az állomásról is a vonatok sípolása, a Házsongárd sugá­rozza a csendet. A mi utcánk­nak lelke van. Sóút és KÜl- Torda utca, Petőfi Sándor és Avram láncú utcája. Két vé­gén őtt áll a történelem” — írja Mikó Imre. Nomen est ómen­t könyve első fejezete elé ezt a cí­met írta a szerző, s való­ban: a családját az anyai ük­apánál, Miklós Milós tordai lelkésznél hagyó, a segesvári halálba induló Petőfi Sándor emléke — aki a költői nász­­útról visszatérőben a Külső- Torda utcai Biasini szállodá­ban Szendrey Júliával töltött pár napot —, s a Petőfi Sán­dor utcai másik márványtáb­la, amely Avram láncú diák­éveire utal, egyaránt élénken foglalkoztatta a gyerek Mikó szellemét. De egyben sorsát is meghatározta. Ha a politika és a kulturális élet szűkebb kere­tei között is, de valami olyas­féle feladattal indította el élet­­útján, amely már az 1848— 49-es szabadságharcban is pa­rancsoló szükség lett volna, de a külső események tragiku­mában csak nagyon későn kö­vetkezett be. A mai Petőfi ut­cai volt Biasini szállodában ezen az állóképen kívül alig illik műre olyan határozottan Lukács György korai regény­­elméletének azon tétele, hogy az író feladata ,,a problema­tikus individuum önmagáig, a tiszta önismeretig” vezető út­jának ábrázolása. Kiss Irén azonban egyelőre félúton megállt: hőseinek a tiszta ön­ismeretig még sok tapasztala­tot kell magukba gyűjteniük, méghozzá elsősorban a terem­tett tár­sadalmak­ból való ki­lépésük „árán”. A módszer visszájára for­dult a szerző kezén: a nem­zedékregény bizonyos jelensé­gek „állóképének” rögzítésévé alakult csupán, azaz továbbra is megíratlan maradt. Viszont a pályakezdő évek itt rögzí­tett, tapasztalatai adalékai le­hetnek az önismeretet célzó önvizsgálat majdani szintézis­regényének, melyet szintén Kiss Irénnek kell megírnia. Első állóképe kötelezi is őt er­re. (Magvető) Mikó Krisztina pihent meg 1849 júliusában Balcescu is, aki Kossuthtal tárgyalva hozta Erdélybe a magyar—román megbékélés szerződését, a román légió fel­állításáról szóló egyezményt. Az Aranyos völgye melletti verespataki Székely-házban, anyai dédapjánál és nagyany­jánál gyakran megfordult a történelem tragikumát, a Habsburg-csalást 1849 után súlyosan átélő Avram lánca is. Amikor a mai Brassai Sá­muel líceumban érettségiző Mikó az „itt és most” paran­csát követve, a „renegátság” vádjával is gyakran szembeta­lálkozva a kolozsvári román jogi egyetem hallgatója lesz, már tudja: „előbb ezen a pa­ragrafusrengetegen kell átver­gődnöm, hogy kitanuljam az emberi-nemzetiségi jogok vé­delmének ábécéjét, mert azo­kért akkor harcolni kellett le­gális vagy illegális fegyverek­kel. I ha iskola, sajtó, színház léte bizosítva van, akkor vi­rágozhat az anyanyelvi kultú­ra, amelyet én is művelni szerettem volna". Világos az az egyértelmű program és szí­vós törekvés, amely Mikó Im­rét pályáján elindította s mindvégig megtartotta: elő­ször azoknak a jogi keretek­nek, intézményeknek a bizto­sítása, amelyek a magyarság kulturális és politikai életét lehetővé teszik, s azután ma­gának a tudománynak és a művészetnek a szolgálata. S bár Mikó Imre számára az egyetem befejezése után az Országos Magyar Párt politi­kai keretei adták meg azt a le­gális lehetőséget, amelyben a kisebbségi ügyet szolgálhatta, a párt konzervatív vezetői jól tudták, hogy a bukaresti köz­ponti iroda titkárának politi­kai nézetei nagyon távol áll­nak tőlük, Bethlen György, és a többiek céljaitól. Mikó Im­re már egyetemi hallgató ko­rában az Erdélyi fiatalok moz­galmának sodrában megírja Az erdélyi falu és a nemze­tiségi kérdés című művét, amely a harmincas években Magyarországon is előtérbe került falukutató szociográfia plebejus radikalizmusát is vál­lalta, de vállalta és levonta a magyar—román együttélésből adódó végkövetkeztetéseket is: , a falusi magyarság gazdasági és szellemi kultúrájának eme­lése, egüttműködés a román­ság hasonló, osztályalapokon nyugvó szerveivel, népét szol­gáló új értelmiség nevelése”. A csendes Petőfi utca egyik legszebb fejezete Tamási Áron Amerikába távozása előtti és hazatérése utáni ko­lozsvári éveit idézi fel. Ér­demes a fiatal Mikó politikai „ars poeticá”-ját azzal az aján­lással összevetni, amelyet a Lélekiv­dulás novelláival az erdélyi magyar irodalomba be­robbanó Tamási Áron írt a kö­tete elé: „ezt a könyvet, mint gyarló testét s jóhű lelkét, a világba elbolygott szomorú gyermek felajánlja s visszaad­ja Erdélynek, székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak__” (Dacia.) Czére Béla A csendes Petőfi utca Mikó Imre posztumusz kötete Péntek, 1979. január 16. KÖNYVESPOLC MTOBBI

Next