Magyar Nemzet, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-12 / 9. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Confessio, Kortárs Nagy Tibornak, a néhány hónapja, tragikus körülmények között meghalt kitűnő újságírónak — egykori debreceni kollégistának — cikkét is közli az Ősi kollégiumok és mai értékeik című összeállításban a Confessio új száma. A magyarországi református egyház folyóiratában olvasható írás címe: A civitász és Skálája. A szerző elmondja: „A Kárpátmedence városai közül legpéldásabban Debrecennek nem volt szüksége arra, hogy polgárainak jólétét hűbéres céhpolgári szűkkeblűséggel, zárkózott rendszerű, várfalas, fegyveresek őrizte várkapus, úgynevezett kulcsvárosok módján, kegyes uralkodói kedvezések, monopoliális előnyszerzések, mások fejlődését hátráltató megkülönböztetések, tehát meddő protekcionizmus árán szerezze, halmozza.” E város kebelében megbecsülték a „jövevények”et is, hiszen „csaknem minden törzsökös debreceni polgár szegénységből vagy szürkeségből vált, a munka becsülésével, módossá vagy tehetsége bizonyságával becsültté. „Ez a befogadó szellem jellemezte e „klasszikus mezőváros és eklézsiája főreprezentálóját”, az öreg Skólát is. A Skólát fenntartó Civitász — ahogyan a Szerző fogalmazza — „előfiziokrata” módon, finom fogékonysággal, „következetesen tartósította természetes és egyúttal erkölcsi jogalapon önrendelkező városköztársaságát”. (Hasonló „városköztársasági” módon — de azért mégsem debreceni folyamatossággal — csak az átmenetileg szintén református főiskolát fenntartó Kecskemét tudott élni.) A Skála megszakítatlan működésének jóvoltából „Debrecen városa nem a régi államhatalomtól nyerte ugyancsak Európaszerte közbeesett tudományegyetemét. Hanem ellenkezőleg: az önkormányzatú Debrecen — meg négy évszázadnál öregebb eklézsiája és Skálája — adta az államnak még az első világháború előtt a létesítendő tudományegyetem alapkeretéül akkor működő hittudományi, jogi és középiskolai tanárképzés bölcsészeti karait. Ezenkívül a város a negyedik — orvosi — karnak mintegy alapcsírájául áttestálta az államra a Weszprémi István és Csapó József által a XVIII. század vége tájt megalapozott szülészmester-, bába- és ápolónővérképzőjét. (Később betegápoló, elhagyatottakat gondozó diakonisszaképzőjét is.” Három kollégium közelmúltjáról ad képet a folyóiratszámban Szathmáry Lajos. Köztük a pápai református kollégiumról, amelynek jellegzetes vonása volt, hogy a tanárok már a múlt században „járták a falvakat tehetséges gyermekek felkutatása érdekében”. A rendszerint nagyon szegény falusi fiúk számára az ingyen kapott „jótétemény”-nél jellemnevelőbb volt az a módszer, hogy a „tanuló munkaalkalmat kap, mely lehetővé teszi számára, hogy kisebbségi érzés önkéntelen kifejlődése nélkül vehesse igénybe a segítségnyújtást”. Szathmáry idézi, többek között, Csoóri Sándort, a költőt, aki szintén a kollégiumi tehetségkutatás felfedezettje volt. „Hat éven át magam kerestem a kenyeremet a kollégiumban. Senki sem nézett le amiatt, hogy a többieket én szolgálom ki az asztalnál, sőt inkább megbecsültek érte.” A pápai református gimnázium 1941-ben erőteljesen bekapcsolódott a tehetségmentő akcióba. „Itt is, mint Patakon, pénzbeli támogatások, kedvezmények, internátusi helyek várták a felvételi vizsgákon legjobban megfelelő, főként falusi gyermekeket a Kollégium öreg épületében, ahová annak idején még Petőfi és Jókai is járt, s amely ez idő tájt már csak internátusi célt szolgált.” A felszabadulással ez a fajta tehetségmentés elvesztette időszerűségét. „Ugyanezeket a feladatokat átvállalta népi demokráciánk állama, más megoldással, más formában, központi szervezéssel.” Horváth János és az Eötvös Kollégium címmel Mártinké András emlékezését olvashatjuk a Kortárs januári számában. Mártinké — aki eredetileg Horváth professzor születésének századik évfordulóján, 1978. májusában tartott előadást a Kollégium mai növendékeinek — az, Eötvös Kollégium sajátosságai közül kiemeli azt az alapvető faktort, hogy „a XIX. század végének, a XX. század elejének erősen germanista orientálódásával szemben az Eötvös kezdettől fogva francia orientációjú volt; francia tanára kezdettől volt a kollégiumnak”. Ott a francia irodalomból való jártasság „hozzátartozott a szellemi eleganciához, a magyar és finnugor nyelvész Gombocz Zoltánnak például a kisujjában volt a francia irodalom, a magyar—francia szak körülbelül 1928—30-ig pár excellence Eötvös-kollégista szak volt”. Ebben a „franciásság”-ban azonban — ahogy azt Pais Dezső egy 1959-ban született, s „a nyolcvanéves Horváth Jánosnak kedveskedő” írásában hangsúlyozza — „nem egyszerűen Habsburg-, s németellenes divat volt, hanem társadalmi, demokratikus tartalmú ellenzékiség is”. Ehhez a politikai magatartáshoz „a Kollégium is, Horváth János is mindvégig hű maradt”. Horváth János először 1901- ben ösztöndíjjal utazott Párizsba, és amikor — 1903-ban — hazajött, rögtön kollégiumi tanár lett. A párizsi École Normale Supérieure-ön csak megerősödött benne korábbi felismerése: „a tanár nem azért feljebbvalója a kollégistának, mert idősebb, vagy mert rangosabb, előkelőbb családból származik — egyesegyedül azért, mert többet tud, s egyelőre — hangsúlyozom: egyelőre! — ő ad többet, mint amennyit kap”. A kollégiumi „óra” pedig „az École Normale-ban látott, s az önálló gondolkozásra, a teremtő-alkotó képességre építő szeminárium, helyesebben: beszélgetés, vita, beszámoló volt. Nagyon fontos ezeknek a beszélgetéseknek szűk köre: öt-hat embernél több ritkán vett rajta részt, inkább kevesebb, hiszen a Kollégium egy-egy évfolyama — egészen az utolsó időkig — nemigen haladta meg a 12— 15 főt, ebből egy-egy szakra 3—4-nél ritkán jutott több”. ,,Mi a kollégium ma?" című — a húszas években született— írásában Horváth János elsősorban a szellemi önállóság és kritikai tudatosság jelentőségét hangsúlyozta: „a tankönyvre esküvés nélkül”. És — miként Martinné emlékezik rá — Horváth egyetemi tanóráin is igyekezett megvalósítani azt, amit az Eötvös Kollégium sajátosságának tartott. Kényes volt rá, hogy „egy irodalmi műről ne kivonatok, hanem olvasmányélménye alapján beszéljen a hallgató! Bár irodalomtörténésznek is a legnagyobb volt, az irodalmat legelsősorban mégis olvasmányként fogta fel. Elképesztő agyafúrtsággal fogta rajta hallgatóját a füllentésen, ha az erősködött, hogy olvasta a kérdezett művet”. E szellemi önállóságnak, ennek a „mintegy autogenezissel létrehozott eredeti műveltségnek — francia hatásra — kialakult egy jellegzetes Eötvös kollégiumi értékrendszere, melyről a régebbi (Laczkó Géza, Szabó Dezső, Pais Dezső) és újabb írások (Sőtér István, Jankovich Ferenc) egyaránt hangot adnak. E szerint mások könyveinek, eszméinek, tudományának túlságos kultusza nem kollégistához méltó, szinte alsóbbrendűségre, szolgaszellemre, egyszerű utánzásra valló — egyszóval: szégyellni való — jellemvonás. Még az én időmben is a könyvekkel, a tudománynyal való nekivadult foglalkozás, a könyvtár bújása, a jegyzetek magolása valami olyan szégyenletes dolognak számított, mint Szathmári Sándor Kazohinia-regényeibei (remélem, ismerik) az étkezés, amit ugyan el kell végezni, de lehetőleg ne a nagy nyilvánosság előtt”. Az aprólékoskodó magolókat „hobogászok”-nak csúfolták a régi Eötvös Kollégiumban. „Horváth János természetesen nem volt hobogász, ahogy kollégiumi tanáraim nagyobb részét sem láttam ,búvárkodni, könyvtárt bújni, jegyzeteket gyártani, noha kétségtelen, hogy mindez szemfényvesztés volt, titokban nagyon is alapos, részletekre kiterjedő filosz önképzést végeztek.” Az „igazi” — a „kazohiniai” — kollégisták egyik jellegzetes csoportja „a francia irodalomtudománytól elleste az úgynevezett esszéista módszert, melyben a tudományos irodalom igen erős ozmózis által érintkezik a szépirodalommal, ahogy a tudós és szépíró tevékenysége sem válik el érezhetően egyazon emberben sem”. Fiatalkori munkáiban „még Horváth János is vonzódott ehhez a franciás jegyzetek, forrásutalások nélküli módszerhez, értekező stílusában pedig mindvégig megmaradt valami szépírói igény és tehetség”. A. G. Magyar Nemzet A Kubai Kultúra Napjai SILVIO RODRIGUEZ CÁRDENAS szerdai zongoraestjével kezdődött a Kubai Kultúra Napjai zenei eseménysorozata. Szerény, bár sokat ígérő kezdet volt. A külsőségek szerénységénél azonban többet ígért a fiatal zongoraművész műsora, amelynek első fele kubai zeneművek bemutatásával kecsegtetett. Sajnos ezt a műsort Cardenas utóbb megváltoztatta, elhagyva belőle Harold Gramatges három prelúdiumát. Ilyen módon a múlt század kubai zenéjét Ignacio Cervantes tíz táncdarabja, a jelenkorét Leo Brouwer Vázlata képviselte. Mindez ugyancsak kevés, ha tekintetbe vesszük, hogy zenetantásunk és hangversenyéletünk egyaránt Európacentrikus, más világrészek muzsikájáról alig tudunk valamit. A kubai muzsikusok vendégszereplése kiváló alkalom lehetett volna hiányos ismereteink gyarapítására, márpedig ehhez a Cardenas műsorában elhangzott darabok mind mennyiség, mind válogatás szempontjából kevésnek bizonyultak. Ignacio Cervantes kétségkívül a múlt századi kubai zene kimagasló egyénisége volt. Párizsban Liszt Ferenc előtt mutatta be zongorajátékát, hazájában a haladó politikai mozgalmak és a fejlődő kulturális élet fáradhatatlanul tevékeny harcosa és alkotója, az első zeneszerző, aki kubai táncok dallam- és ritmusvilágára alapított műzenét írt. Ezeken a táncokon még ott érződik Chopin romantikus dallamosságának nyoma, de ugyanakkor már sajátságos, új hang is megcsendül bennük: a szülőföld üzenete. Az est másik érdekességét Leo Brouwer rövid kompozíciója jelentette. A kubai zene legújabb irányzatának jeles képviselője maga is vendégünk ezekben a napokban (vajon miért nem mutatkozott a pódiumon műve elhangzása után?), és őt mint előadóművészt is lesz alkalmunk hallani. Vázlat című zongoradarabja arányosan formált, egyaránt tanúskodik gazdag képzelőerőről és a zongora kiváló ismeretéről. Ennyi volt, amit Kuba zenéjéből ízelítőül kaptunk ezen az estén. Silvio Rodriguez Cardenas műsora a továbbiak során igencsak „hagyományos” volt: Chopin és Liszt h-mollban írt szonátáit adta elő. Pándi Mari,Iine Könyvkiállítás A kubai könyvkiállítás megnyitásán a Munkásmozgalmi Múzeumban részt vett Armando Bart Davatos kubai kulturális miniszter, Marczali László kulturális miniszterhelyettes, valamint Meruk Vilmos, a KKI elnökhelyettese. Jelen volt José Antoniio Taberes, a Kubai Köztársaság budapesti nagykövete. A kiállításon mintegy ezerkétszáz könyv látható, közöttük José Marti összes műveinek reprezentatív kiadása, Fidel Castro sok könyve, valamint a kubai és a világirodalom számos alkotása, nemkülönben társadalmi, politikai, gazdasági és egyéb szakkönyvek, tankönyvek, folyóiratok, újságok. A hanglemezek között a Kubai Kommunista Párt I. kongresszusáról és Fidel Castro beszédeiből készített több lemezes albumok is láthatók a tárlaton. Kubában eddig tizenegy magyar mű jelent meg, s jelenleg is húsz kötet kiadásának előkészületei folynak. Látható is néhány, köztük Petőfi verseinek spanyol nyelvű kiadásét, magyar népmeséket. Móricz Zsismond „Légy jó mindhalálig” és Németh László „Iszony” című regényét, valamint az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerét, Karinthy Ferenc „Budapesti tavasz”-át, amelynek filmváltozatát éppen most mutatja be a havannai televízió. Zongoraest .Péntek, 1979. Január 11. KÖNYVESPOLC ramilimuma Károlyi Mihály levelezése I. 1905-1920 Ady Endre 1914-ben azt írta Károlyi Mihályról: kivételes, sorsos embernek látszik. 1918-ban pedig már sürgönyzött neki: „Igaz örömmel, vigasztalással üdvözlöm gróf urat, régen becsült, igaz politikusunkat. Kik igazán szeretik Magyarországot, együtt vannak.” Sok ilyen és ehhez hasonló, sorsfordulóinkat idéző dokumentumot közöl a nyolcszáz oldalas Károlyi-levelezés első kötete. A válogatás tizenöt évet fog át; az Akadémiai Kiadó négy kötetre tervezi a teljes levelezést. Gyakran esik szó róla, hogy a történelemkönyvek, s még a visszaemlékezések sem igazán atmoszféra teremtők és talán ez az oka annak, hogy a fiatal nemzedék történelmi ismeretei hézagosak. Alig okolható ezért a történetírás; adatokkal, számokkal, az események puszta leírásával a kor levegőjét nehéz érzékeltetni. A Károlyi-levelezés kiadása sok mulasztást hoz helyre. Nem lép —természetesen — a történelemkönyvek helyébe, mert a történelem ismerete nélkül a levelek esetlegesnek tűnnek fel, a „levegőben lógnak”. A kettő — történelemkönyv és levelezés — együtt alkalmas arra, hogy a maga teljességében idézze föl a korszakot: az első világháború előtti, alatti és közvelenül utána következő éveket sok személyiséggel állt Károlyi Mihály levelező kapcsolatban. A kötet névmutatóján több, mint kétszázan szerepelnek. A Károlyi-életműben nemcsak későbbi életszakaszának letisztult, mindig a haladás oldalán megnyilvánuló állásfoglalása ragad meg, hanem az a páratlan út is, amelyet 1905 januárja óta — ekkor lépett a politikai életbe — megtett. Az első (OMGE) években hatalmas hitbizományok ura, aki meggyőződésből a nagybirtokosok érdekét képviseli. Befolyása óriási. Nimbuszát jól mutatja egy rövid, önmagában érdektelen levél. Pécsről hazatérve 1911- ben autóbaleset érte. A bátaszéki postamesternek kellett a baleset után a sok érdeklődő levelet, táviratot továbbítania, így fordult Károlyihoz: „Hogy ezen emberfeletti munkámat megörökíthessem, azért alázattal kérem méltóságodat, kegyeskedjék egy pár sor jóindulatú kifejezést kezeimhez juttatni. Vagy még jobban szeretném, ha ezen jóindulatú kifejezés a pécsi postaigazgatóság útján jutna birtokomba.” Politikai fejlődése mutatkozik meg a Justh Gyulához, a liberális függetlenségi politika kiemelkedő egyéniségéhez fűződő kapcsolataiban. Számos meleg hangú leveléből, távirataiból jól tükröződik e politikai barátság erősbödése. És mind határozottabban világlik ki írásaiból a magyar hazafi törekvése: megszabadítani az országot a fojtogató német befolyástól. Több levélből is kitűnik, milyen sokat tett azért, hogy németellenes irányvonala érvényesítéséhez megszerezze a francia vezetők támogatását. Annál keserűbb lett számára az értetlenség, melyet a franciák részéről az őszirózsás forradalom idején tapasztalnia kellett. Sok levél, távirat maradt fenn két amerikai útjáról. Meg akarta győzni az amerikai magyarokat, hogy az ország demokratizálása és a német szövetségtől való elfordulás nélkül fejlődésünk nem biztosítható. Érdekes politikai-emberi deokumentum Károlyi Mihály Jövéje 1914. december 14-én, tehát néhány hónappal az első világháború kitörése után a már akkor is szélsőségesen soviniszta Milotay Istvánhoz. Károlyi nem vállalta, hogy Milotay lapja, az Új Nemzedék karácsonyi számába cikket írjon: „Én igazán és nemcsak a népgyűléseken vagyok híve a demokráciának és a független Magyarországnak. Nézetem az volt a háború előtt és ma is az, hogy a magyar szuverén állameszme tekintetében katasztrofális végzetűvé fog válni ez a háború, ha nem tudjuk előbb Magyarországot demokratizálni és külpolitikailag Ausztriától függetlenül az idegen államokkal direkt relációba juttatni.” Az emelkedett emberi kapcsolatok nagyszerű bizonyítéka nővérével, gróf Pappenheim Siegfriedné Károlyi Erzsébettel folytatott kiterjedt levelezése. (Helyesebben: levelezésük, mert a címzett sokszor Károlyiné Andrássy Katinka.) A Károlyi—Andrássy család legtöbb tagja elfordult Károlyiéktól, többen — nemegyszer anyagi érdekből — durván támadták. Erzsébet azonban emigrációjuk elején odaadással viselte három apró gyermekük gondját és vállalta azt a bonyolult és veszélyes feladatot, hogy az itthonmaradt vagyontárgyakból egyegy darabot különböző utakon kijuttasson számukra. Ezzel nemcsak az otthontalanná vált család létfenntartását segítette, hanem lehetővé tette azt is, hogy Károlyi politikai emigránsokat anyagilag támogasson. P. Károlyi Erzsébet — a levelek tanúsága szerint — sok tekintetben Károlyiék politikai eszméit is magáévá tette. Leveleiben beszámol a parasztság hangulatáról, s többször ír arról, helyes lenne, ha Károlyi politikai álláspontjáról a munkásságot tájékoztathatná. Kortörténetként kell értékelni Ady feleségének, Csinszkának Károlyihoz írt 1919 január eleji levelét. Ady betegsége súlyossá vált. Csinszka elfogult levélben kért a kormánytól anyagi segítséget. Sok levelet váltott Károlyi Mihály Jászi Oszkárral; meleg barátságuk nem akadályozta meg, hogy politikai útjuk később különváljon. Károlyi — mint 1919. szeptember 24-i levelében megírta — úgy látta, hogy a polgári radikalizmus „történelmi misszióját befejezte, olyan embereket, mint te meg én, semmi sem választ el a szocializmustól”. Jászi nem értett egyet Károlyi balra ívelő pályájával. Ugyanabban az 1920. május 14-i levélben, amelyben Károlyi leszögezi a közöttük fennálló éles politikai ellentéteket, Jászit bízza meg személyes végrendeletének esetleges végrehajtásával (objektív veszélyben volt, a fehér különítményesek az életére törtek): „... nem akarom, hogy gyermekeim valaha is azok által legyenek nevelve és istápolva, akiket megtanultam megvetni hazug és önző mivoltuk miatt. Tudom, hogy ezzel a végakaratommal a lehető legnagyobb anyagi bizonytalanságnak teszem ki családomat, de bármennyire gyötör is ez a tudat, jobb szeretem őket szegénységben, sőt nyomorúságban tudni, mint gazdagságban, biztonságban azok kegyeiből, akiket nem akarok többé ismerni." A politikai és emberi szempontból megragadó számos írás között is figyelemre méltóak Bédy-Schwimmer Rózsának, az őszirózsás forradalom svájci követének, e rendkívül tevékeny, kulturált, sokoldalúan tájékozott — de kisebb emberi hibáktól nem mentes — asszonynak Károlyi Mihályhoz intézett levelei és táviratai. Az olvasó legnagyobb élménye természetesen Károlyi Mihály megingathatatlan emberi helytállása, eszmei tisztánlátása és az a hűség, amellyel az élet minden balszerencsés fordulatán keresztül is az egyszer vállalt cél szolgálatában megmaradt. Köves Rózsa Naphívás Sántha György versei A kecskeméti Katona József Társaság Hatvani Dániel szerkesztésében és Goór Imre rajzaival. Naphívás címmel ezer példányban megjelentette Sántha György versgyűjteményét, amelyet régi kötetekből és kéziratban maradt költői hagyatékból válogattak össze. A kiadás négy esztendővel Sántha György halála után voltaképpen tisztelgés a kiemelkedő közéleti ember, az európai műveltségű tanár, irodalmunk fáradhatatlan kecskeméti szervezőjének és népszerűsítőjének emléke előtt. A Budapesten, Bernben, Párizsban és Berlinben tanult tanár évtizedeken át Kecskemét valóságos páter familiája, szellemi serkentője, minden jó ügy támasza volt. A közéleti embert a népi írók irodalmi, a Márciusi Front politikai mozgalma vonzotta. Sántha Györgyöt személyes jóbarátság szálai fűzték Móriczhoz, Veres Péterhez, Féja Gézához, Sinka Istvánhoz és Erdei Ferenchez, akit nehéz időkben segített bújtatni is. A Duna és Tisza közi homokból ilyen tartással, bátor emberségével, tisztaságával és az iránta megnyilvánuló közbecsüléssel emelkedett ki. Kecskeméten és az országban még nagyon sokan emlékeznek a tanáremberre, a kecskeméti Katona József Társaság egykori főtitkárára, majd a társaság elnökére. Minden magyar városban akadnak, voltak ilyen hű zászlóvivők, akiknek egész életpályája a szülőföldhöz való erős kötődést szolgálta. Sántha György ezek közül való, olyan belefeledkező szenvedéllyel kutatta föl, ismerte meg a homok világát, a tanyai életet, a Kecskemét környéki néprajzot, a nép dallam- és mesevilágát, hogy már-már néprajzos tudósnak is beillett volna. De maradt, ami volt egy életen át: szolgáló ember, nemzedékek tanítója, az irodalom szervezője, az íróasztalnak alkotó költő, és minden nemes mozgalom élesztő embere. A kötet előszavát az emlékező barát, Féja Géza írta.