Magyar Nemzet, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-02 / 51. szám

4 Magyar Nemzet Három tárlat Debrecenben Egy festő — Galambos Tamás — egy grafikus — Kopasz Márta — és egy szobrász — Borbás Tibor — nyitotta meg négy nap leforgása alatt a maga tárlatát Debrecenben. Egyértelmű jel ez mutatja, hogy a város és a különböző társadalmi szervezetek munkája, meg a Kossuth Lajos Tudományegyetem művészetpártoló, kiállításrendező kitartása immár elvégezte a magi feladatát — igényeket ébresztett a közönségben, s vállalkozókedvet a lehetséges tárlatrendezők körében. Kiknek sorában — a „törzstagnak” számító Orvostudományi Egyetem mellett — most újakat is köszönthetünk: a minapában avatott Kölcsey Ferenc Művelődési Központot és az Agrártudományi Egyetemet. A Kölcsey Ferenc Művelődési Központ feladatvállalása persze egészen természetes. Elvégre egy általános funkciójú közművelődési intézmény egyszerűen nem rekesztheti ki érdeklődésének köréből a vizuális művészeteket, nem hagyhatja ki programjából a különböző kiállításokat A GALAMBOS TAMÁS festményeinek kiállításáról szóló hírben éppen ezért nem a tárlat megrendezésének puszta ténye a figyelmet keltő. Hanem aszereplő kiválasztása. Galambos Tamás festészete ugyanis fölöttébb alkalmas egy új galéria „bevezetésére”, lévén eléggé vonzó ahhoz, hogy becsalogassa a házba és a terembe a potenciális közönséget, sőt, ott is marasztalja — képletesen szólva — a következő tárlatokra. Badarság volna azonban, ha Galambos Tamás tárlatának jelentőségét evvel az egyetlen összetevővel, jó ügy érdekében jól használt vonzóerejével akarná magyarázni valaki. Ez a kiállítás Debrecen új művelődési központjának életében játszik szerepet. Segít Galambos Tamás munkásságának a megértésében is, ezáltal pedig lehetnek további, immár az egész hazai festészetre vonatkoztatható tanulságai is. Rendben rájuk térve: Galambos Tamás képei — kisebb kihagyásokkal és egyenetlenségekkel — nyolc esztendő munkájáról számolnak be, hiszen a legkorábbi kép (a Körhinta) 1972-ben született, a legújabbak pedig a múlt esztendőben készültek. Ezek az évek kellő gondossági elemzéssel további, kisebb korszakokra bonthatók: a bennük foglalt lépésekkel Galambos, úgy tetszik, kezd eltávolodni legjobban ismert és közkedvelt „naiv” stílusperiódusától —képeinek szerkezete egyszerűsödik, motívumai közt megjelenik az alá- és fölsérendelés, újabb dolgain (a Madonnnafestőn, a Szent Ferencen, a Lepce, a Sáska, a Vegetáció és az Örega címet viselő képeken) pedig világosan fölismerhető a vezér-motívumra koncentráló, s általa tartalmat és formát egyszerre szervező igyekezet. Ám ezeken a változásokon belül is , Galambos Tamás festészetének lényege azonos maradt önmagával. Gondolatmenete ma is a mese becsülésére és vállalására alapszik, s ez a mese, mint régebben, most is képi jelekben vélik láthatóvá, vizuálisan szerveződik, nem fogalmilag, s a térben tagolódik, nem az időben. Középponti motívumai egyben értelmi középpontok: köréjük magyarázó elemek, attribútumok szerveződnek, hol jelenetszerűen elrendezve — mint a Léggömbökban, s a Galamblövők-ön, meg a Sankt Pauli képeken —, hol halkléptű együttmozgással alakítva — mint a már említett „vegetáció-festményeken”, s a Körforgáson, az Ikonosztázon, és a Madonnafestőn. Galambos Tamás festészetének jelenlegi periódusában azonban — őszintén megvallva — nehéz eldönteni a legfontosabbat. Hogy tudniillik munkásságának újabb változásai a festő kényelmét szolgálják-e (mint festészetünk nem egy hasonló lépésénél sajnálkozva kell mostanság tapasztalni), vagy a vezérmotívum kiemelése, s a társult képelemek ilyeténképp szükségszerű háttérbe húzódása és egyszerűsödése mindenkor a tartalom egyértelműbb megfogalmazására irányuló törekvés eszköze volt, s marad továbbra is. Mindenesetre higygyük az utóbbit, hisz ami Debrecenben látható, feljogosít erre a hitre. A másik újonnan született debreceni galéria, az Agrártudományi Egyetem Böszörményi úti főépületének szép aulája KOPASZ MÁRTA grafikusművész munkásságát látja vendégül. Kicsit túl szemérmesen : a városban nem hirdeti plakát a tárlatot, csak az egyetemen jelennek meg a kézzel írt rajzoit falragaszok, hogy a művek közé szólítsanak. • Pedig kár ily szerényemn kopogtatni. Amit ugyanis Kopasz Márta Szegedről Debrecenbe küldött: egy tehetséggel és kitartással épített életmű negyvenkét esztendejének termése-krónikája. S a gonddal válogatott és elrendezett bőséges kollekció szinte az első alkalom, mely Kopasz Márta munkásságának nem csupán teljes történetét elbeszéli, de egész skáláját is kizárja. A két szál, természetesen együtt fut a tárlaton, s a valóságban nem is bogozható széjjel, csupán a művészetről való beszéd absztraháló régióiban. Itt azonban nemcsak meg lehet, de meg is kell tenni ezt a szétválogatást, hogy áttekinthetővé tisztuljanak a dolgok. Ami tehát most a történetet illeti: Kopasz Márta — köztudottan — a Buday György köré csoportosult szegedi grafikusi iskola tagja. Nem Buday-követő — Budayörökös. A maga útjára tért, a maga egyéniségét bontakoztató művész, aki megtartotta mindazt a hagyományt — a technikai tisztaságot és a gondolkodásbeli fegyelmet —, ami a kört kora éveiben Buday példája nyomán jellemezte, és ehhez adta hozzá azt a — főképpen kis méretű lapjain szembetűnő —tektonikai érzéket és azt az áradó — nagyobb dolgait meghatározó — formálókedvet, amely nemegy munkáján fialta zajlik. Ami pedig a jelenre és az érdeklődők skálájára vonatkoztatható ezen a Kopasz Mártát gonddal bemutató tárlaton — az elsősorban tevékenységének sokoldalúságát törekszik rendezett csoportokban megmutatni, a grafikák mellé jeles képeket és gondos nyomdai terveket sorakoztatva. E hozzákapcsolt műfajok méltánylandó eredményei is azt mondják azonban, hogy Kopasz Márta eredendően grafikus alkatú művész, s művészetének igazi alapja a metszetek világa. A harmadik debreceni tárlat, BORBÁS TIBOR szobrainak és érmeinek bemutatója az Orvostudományi Egyetem nagyerdei klinikái közül kimagasló új „Elméleti tömb” előcsarnokában nyílt meg. Mondhatni ismerős helyen tehát —s egy látható tudatossággal felépített kiállítássorozat tagjaként. Ennek célja: a mai magyar plasztikai művészetek törekvéseinek a fölmérése és bemutatása, s jegye Borbás Tibor kollekcióján is fellelhető. Olyan munkái szerepelnek ugyanis a legnagyobb számban és a legnagyobb hangsúllyal a felsorakoztatottaik közt, amelyek a Láttató emberábrázolás Borbás által is képviselt irányához sorolhatók. Sok ház a portré a bemutatott anyagban — Ady és Léda szobra, Szabó Lőrinc, Krúdy Gyula, Simon István, Sztravinszkij portréja szerepel mások közt a kollekcióban. Hangsúlyos körük így felsorolva szinte feledteti, hogy jelen van a teremben a műveknek egy másik csoportja is. Ez — az Üszőtől a Lányokon át a Salamonig — a mozgás és az érzelem komplex megfogalmazásának a törekvéséről tanúskodik. Éppen arról tehát, ami nélkül portrészobrok sem születhettek volna meg, a Borbástól elgondolt és megvalósított jelen formában, így hát nem különcködés, de a tények fel- és elismerése, hogy ezek a munkák a többihez képest kicsiny előnyhöz jutottak a mostani beszámolóban, s hogy a tartalmasabb rétegek — a portrék és az érmek —mintegy köréjük sorakozva jelennek meg. N. Gy. | Március 10-ig I MŰSZAKI VÁSÁR I Nagy árengedmények I a CENTRUM ÁRUHÁZAK I műszaki osztályain IS* • y . ‘ Ö ■ m . fftthírum aRUHtm^fc . NAPLÓ [ Március 2 A „Nemzeti Érdemrend Tisztje” — „Officier de l’Ordre National du Mérite” címmel ruházta fel szerdán Michel d’Omano francia környezetvédelmi miniszter Victor Vásárélyt. A kitüntetés átadásakor jelen volt Veress Péter, hazánk párizsi nagykövete, Eve Barre, a francia miniszterelnök felesége és Pompidou volt köztársasági elnök özvegye is. Köszöntőjében a miniszter hangsúlyozta, hogy sokat vár Vasarely elméleti kutatásaitól, amelyek a szín és forma egységére vonatkoznak, és annak ipari alkalmazását is szolgálják." Édes Anyanyelvünk a címe annak a lapnak, amelynek első száma a napokban jelent meg. Célja, hogy a nyelvművelők egyre népesedő tábora támaszt nyerjen benne. Szerkesztői remélik, hogy nemcsak olvasni fogják, hanem figyelmeztetéseik, jelzéseik révén segítik szerkeszteni is. Az Édes Anyanyelvűnk a Magyar Tudományos Akadémia Anyanyelvi, Helyesírási és Magyar Nyelvészeti Bizottsága, valamint a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatásával jelenik meg. A szerkesztőbizottság elnöke Lőrincze Lajos, felelős szerkesztő Bencédy József. Az új lap köré csoportosuló nyelvészgárdában megtalálható e tudományág számos jeles képviselője, így Deme László, Fábián Pál, Fülöp Lajos, Grétsy László, Kovalovszky Miklós, Ladó János, Rácz Endre, Somogyi Béla, Szathmári István, Szepesi Gyula, T. Urbán Ilona. A ma feladata — írja Lőrincze Lajos a lap első számában —, hogy megtanítsuk a magyar emberek száz és százezreit anyanyelvünk tudatos és pontos használatára. Hogy ki tudjak vívni, s meg tudják állni b**ívüket a társadalomban. Az új lan e nagy cél elérésének kíván szerény eszköze lenni. ♦ Ágh István és Buda Ferenc verseiből rendezték költői estet a szófiai Magyar Intézetben. % KÖNYVESPOLC HÉTVÉGE Sípos Gyula posztumusz kötete És úgy jön majd el a halál, / körülvesznek a kék hegyek. / Sziklák. Remete szent Iván / aszott karjával integet / és fönn, fönn a vár a kék magány / melynél kékebb már nem lehet. Így gondolta Sípos Gyula, majd két évtizede, a Rilai alkonyban, mikor már messze került kora a fényes szelek fúvásától; mikorra — megannyi nemzedéktársával együtt — rá kellett döbbennie, hogy ama „jó emberek kommunista társadalmával” —, amelyben úgy hitt, mint az őskeresztények a maguk közösségeiben —, vagyis az új rend megalapozásával sokan rútul visszaéltek, mikor már Thököly naplójából is hasztalan szólaltatta meg a veretesen szép, kétségbeesett panaszt. A halál nem így jött el érte. Talonba téve találta. Nem mintha nem lett volna tisztes állása, nem mintha kilincselnie kellett volna írásai megjelentéséért, sőt, — bizonnyal utolsó ajándékként—, még megláthatta a Karib-tenger kékségét is. Csakhát valamiképpen mégsem válhatott vágyai szerinti szereplővé. Erről szól Hétvége című, megrendítően szép (és Tamási Lajos igaz esszéjével bevezetett) posztumusz kötete. A kor nem rekesztette ki. Ő rekesztette ki magából, nem a kort, de annak minden szennyét. És így döbbenettel olvassuk az önmaga élveboncolásából eredő verseket, amelyek tanúsága szerint bévül mind szegényebbé, mind önkifosztottabbá vált. Büszkén vallotta ugyan Egy forradalmár emlékiratában, hogy ők voltak e kor megteremtői. De így annál drámaibb az ellenpontozás: „Látványosan temetkeznek sokan. Gyűjtik a pénzt első osztályú koporsóra. / Mi elvonulunk akár az elefántok. Csak az utókort fedezi majd föl az őserdő mélyén, / milyen hatalmas agyaraink voltak. / És csecsebecséket készít belőlük.” Áldozatnak tudta magát. Karóbahúzottak rémületét érzi és érezteti. Olyan kifejező erővel, hogy hinnünk kell neki. El kell higgyük, — hamarosan betelt sorsa is erre kényszerít —, hogy valóban ott járt „a nagy megrokkanás, / a megismert halál / előszobájában.” S ami a legelgondolkoztatóbb volt, hogy ő maga is a halálra szavazott. A perc című vers, amelyben erről ír, a kötet egyik magaslata. Egyszavas megállapítással indul: „Alkony.” Hagyományos idézése ez az elmúlásnak. Ám az alkony kitüntetett „pillanat”-ára (a hívó rímre) válaszol távoli asszonánccal a megálló nap. Így kerül messze a strófa minden megszokottól: „Alkony. Ez az a pillanat, / valahol a hegyek mögött / megállt a nap?’ De még nem végső a megállás. A pillanat ideje kitágul, a nap „elbeszélget még, lődörög. Kicsit pihen.” Érezzük a megszemélyesítésben a fölösleges ember téblábolását. Ezután mutat a költő először magára. És milyen jelképpen! „Engemen már rég áthaladt / a könnyű szárnycsapással intő / varjúcsapat.” E régmúlt utolsó mozgás után beáll a teljes csönd és mozdulatlanság, a természet tárgyiasságába vetítve. „Csönd van. Nem mozdul semmi sem. / Levél megállt, a füst megült / rétegesen.” Majd visszatér a vers az énhez. Ahhoz a lírai alanyhoz, aki a fölöslegesség érzetének három kérdése után jut el az első és utolsó költeménybeli cselekvéshez. „Tegnap? Holnap? Mirevalók? ! Ez az a perc. Megállítom a mutatót.” A címadó Hétvége versfüzérben ott lobog — a lírikus mellett — a publicista Sípos Gyula minden igaz ügyért hevülő szenvedélye. A ciklus egyik legkiválóbb darabja. A piacon, mintha gazdaszemmel szétnéző, utolsó, nagy, Élet és Irodalom-beli cikkének alapgondolatait folytatná, vagy előlegezné. Ugyancsak elgondolkoztató a Hová lett a szerelem? romantikátlan romantikája, az Elmúlt az ötven halállal farkasszemet néző, csaknem sztoikus nyugalma, és megannyi társa is. Igaz, a részek nem állnak össze kompozícióvá, (talán ezúttal nem is ez a dolguk); az Idomításnak, az Egereknek egykori vérbő, keserű szatírájából csak valamilyen halvány visszfény vetül a strófákra itt-ott, de tény, hogy a beteg test, és a ki-kiüresedő, aztán újra szép és igaz eszmékkel töltekezni igyekvő lélek — s így olykor a vers is — kifáradt. Mégsem zokszó illeti ezt a Minden nép irodalmának vannak egyértelmű elismeréssel fogadott és állandóan vitatott nagy írói. Az utóbbira a mi legszemléltetőbb példánk alighanem Kemény Zsigmond lehet. Élete, politikai tevékenysége és műveinek jellege, értéke egyaránt vitalehetőségeket kínál. Az 1814-ben Erdélyben született Kemény Zsigmond nem tartozott a sors kényeztetett kedvencei közé. Magánélete a sorscsapások és kudarcok, bajok és gondok sorozata volt; politikai, ideológus, publicista, esszéista pályafutásának a gerince pedig történelmünk egyik legnehezebb időszakára esett. Művei soha nem örvendettek különösebb népszerűségnek, hívei inkább a kevesek táborából kerültek — kerülnek — ki, de talán éppen ezért igen lelkesek. Nem könnyű feladatot vállal magára, aki Kemény Zsigmondról szól. Állást kell foglalnia abban a vitában, amely egyik oldalról Kossuth 1849 utáni elítélése miatt az árulás vádját emlegeti; a másikról pedig azt hangsúlyozza, hogy a szabadságharc bukása után éppen Kemény mentette a legtöbbet a menthetőből. Minősítenie kell az író gondolkodói teljesítményét, amit sokan — például Németh László — némileg túlbecsültek, mások viszont csak a káros, veszélyes pontjait hangsúlyozzák, noha nyilvánvaló, hogy komoly — tárgyilagosan mérlegelt — értékeiről a magyar szellemi élet nem mondhat le. S végül el kell döntenie azt is, hogy inkább azokkal ért egyet, akik kemény prózáját nehezen olvashatónak, zavaros eszmeiségűnek tartják; vagy azokkal, akik nagyra becsülik lélekábrázoló képességét, s a modern magyar regény korai mesterének tartják. Az újabb — terjedelmére nézve nem túl nagy — Kemény-irodalom természetesen nem ilyen szélsőségekben fogalmaz: elsősorban Sőtér István tanulmányai árnyalt képet kínálnak. Kemény Zsigmond munkásságának tudományos feltárását és értékelését mégsem minősíthetjük lezártnak: a kérdések sora vár még megválaszolásra, örömmel kell üdvözölni tehát minden igényes kísérletet, amely erre a feladatra vállalkozik. Különösen örvendetes, ha a vállalkozó egyszemélyben jeles író és nagy műveltségű esszéista. Az erdélyi Veress Dániel drámák és tanulmányok szerzőjeként egyaránt több értékes bizonyságát adta már történelmi ismeretei mélységének és művészi érzékenységének. Kemény Zsigmondról a felfedezés — az újra felfedezés — szándékával írt kismonográfiájának már a címe— Szerettem a sötétet és szélzúgást — jelzi, hogy elsősorban az író világának mélyebb, a napi politikától távolabb eső, illetve annak kérdéseit csak közvetett formában megszólaltató rétegei érdeklik. A hangsúlyt ennek megfelelően a politikus és gondolkodó Kemény Zsigmondról a romantika világából induló regényíróra helyezi. Filológiai fölfedezéseknél fontosabb kötelességének tartja, hogy kulcsot — a mai ember kezébe illő kulcsot — találjon a művek értelmezéséhez. Ahogy az író fogalmazta: kötetet, hanem megrendült főhajtás. És nem a kegyelet okán. Hanem szépségeiért, tisztaságáért, és azért az erkölcsi-politikai végrendeletért, amit a költő Ez az én népem című testamentum-versében megfogalmazott. Az egész népben-nemzetben gondolkodás — életművéből következő — hitvallását. Amelyre úgy rá vagyunk utalva, mint a mindennapi kenyérre. De nem feledhetjük: Sípos Gyula — az irodalmi köztudatban — árnyékban maradt, így kellett búcsút vegyen a világtól: „S nem tudom, szentek voltunk vagy bolondok.” (Szépirodalmi) Melczer Tibor „Könyvem erkölcsi nyomatékú adósságtörlesztés, hóleseprés egy jelentékeny életműről. Az eddigi értékelések összegezését kísérelem meg, saját megvilágításomban és értelmezésemben, mindig a tisztázás szándékával, s megbecsüléssel Kemény Zsigmond művészete iránt”. A kismonográfia korlátozott keretei között Veress Dániel tárgyilagos portréjt ad Kemény Zsigmondról. Helyesen emeli ki az értékeket, de az összetettebb — és legizgalmasabb — kérdések elemzésére magától értetődően nem vállalkozhat. Mindenekelőtt a művek belső világának a megvilágításában és az életrajz főbb eseményeinek hangulatos megjelenítésében ad újat. Különösen a Keményt Erdélyhez fűző szálakat követve színesedik ki Veress Dániel esszéje. Szépen megírt könyve mindenképpen alkalmas arra, hogy közelebb vigye a mai olvasóhoz Kemény Zsigmond különös, ellentmondásokban gazdag, de. semmiképpen, sem érdektelen világát. (Dácia) T. T. E. ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ: Jane Austen: Büszkeség és balítélet Valentin Beniak: Válogatott versek Agatha Christie: Nemezus Henrik Ibsen: Ha mi, halottak, föltámadunk (Kriterion) Hermann Kant: Lehet egy átkeléssel több ? Nikolaus Lenau: Versei Ibusze Maszudzsi: A fekete eső Isaac Bashevis Singer: A sátán Goraj bán Kazys Saja: A szőttes Frana Számese: Ezüstszél Dylan Thomas: Versei Edmond Vandercammen: A feledés kapuja Oton Zupancíc: Te titok — virág GONDOLAT KIADÓ: Christopher Claudwell: Romantika és realizmus Tessedik Sámuel—Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon KOSSUTH KIADÓ: Árvay János: Nemzeti jövedelem — nemzeti vagyon Bogáti Péter: Flamingók Új-Budán Ifjúsági kislexikon Kertész Magda: A szüfrazsettek Harry Nick: Szocializmus és gazdasági növekedés Párttagnak jelentkezők elméleti, politikai alapismeretei M. A. Portnos: A hetvenes évek állammonopolista kapitalizmusa. Somlay Szabó József: A státusfogoly MAGVETŐ KIADÓ: Bánlaky Pál—Varga Csaba: Azon túl ott a tág világ Benedikty Béla: Az új Kháron Devecseri Gábor művei: Lágymányosi istenek Deák László: Magasles Csorba Győző: Válogatott versek (1945—1975) (Szépirodalmi) Forbáth Imre: A csodaváró (Madách) Háló — Válogatás Heltai Gáspár műveibőlKőszegi Imre: Isteni Beatrice Ludassy Mária: Az ész államáig és tovább . . . Maróti Lajos: A számkivetett Somlyói György: „Modernnek kell lenni minden estül” Szakonyi Károly komédiája Gogol regényéből: Holt lelkek Téli éjszakák — Válogatás Faludi Ferenc prózai műveiből MEDICINA KIADÓ: Langfelder Sándorné: Máj- és epebetegek diétáskönyve Szabolcs Paula: őszintén a szív- Szerettem a sötétet és szétzúgást Veress Dániel monográfiája Kemény Zsigmondról •Péntek, 1979. március 8.