Magyar Nemzet, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

Maáp-Nemzet Mikor születik az ember Talán holnap, talán húsvéthétfőn lesz kilencven esztendeje, hogy megszületett Chaplin.v Talán? Hiszen ő maga írja Életem című könyvének első sorában: „1889. április 16-án születtem.” Magyar méltatója, Szalay Károly óvatosabban fogalmaz: „Nyugodjunk bele, hogy Charles Spencer Chaplin 1889. április 16-án, este nyolc órakor született” — írja ő, s kételkedése nem abból fakad, hogy az Életem magyar fordítása az esti órát reggelre kovátbította. Anyakönyvi bejegyzés nem erősíti meg a Chaplin-közölte adatot, amelynek hitelét ő maga is meg-megtépázza. Itt londoni születésűnek vallja magát, máskor meg francia származásúnak. Lehet, tréfálkozik az utókorral, fricskát ad olvasóinak Chaplin, amikor a maga közölte adatok iránt kételkedést is kelt. Hazudna talán? Ugyan! Hiszen —s ez könyvéből éppúgy kiderül, mint filmjeiből — mindig azt mondta, ami eszébe jutott, ami a szívén feküdt, tömérdek gondja-baja támadt abból, hogy minden ügyeskedés, taktikázás, rejtegetés nélkül kimondta, kifejezte, megmutatta érzelmeit, és gondolatait. Zavarba is ejti utókorát, bírálóit és méltatóit kendőzetlen szavaival, például későbbi filmjeinek monológjaival. Kíméletlenül őszinte bennük, amit olyan kisemberek, amilyeneket ő játszott, nemigen engedhetnek meg maguknak. Sokan úgy vélik, szólamosak ezek a monológok, pedig érzéseinek és gondolatainak mélyét tárta föl bennük Chaplin. Gyermekkorának élményei közül önéletírásában fölidézi Chaplin azt az estét is, amikor betegágya mellett anyja elmesélte neki a nagyheti kálváriát, oly szemléletesen, hogy a gyermek Chaplin még azon az estén meg akart halni. „Anya nem rajongott az ötletért” — fűzi hozzá, inkább azt mondta: „Előbb élj, és ezen a Földön töltsd be sorsodat.” „Anya fölvillantotta előttem az élet legnemesebb fényét, az irodalom és a színház leggazdagabb forrását: a szeretetet, a megértést, az emberséget” — fejezi be elbeszélését Chaplin. Meglepő szavak, zavarbaejtők ezek is, hiszen Chaplin művészetében épp a mulattatást, s kevésbé a gondolkodtatást becsülik, sőt, sokan filozofálgatásait röstellkedve emlegetik, szívesebben feledik. Lejáratott érzelmeket s gondolatokat tesz szóvá nagy monológjaiban, amelyeket pedig meggyőző vallomásnak szánt? Lehet. Nagy nevettetőként tartja számon őt az utókor, s nem nagy nevelőként. Tucatszám forgatta filmjeit eleinte, aztán mind ritkábban. Hatnak-e tréfái, figyelte eleinte, később már az izgatta: értik-e tréfáit. Hosszú életű légy e földön, hogy tisztelhessenek, fordítható meg a mondás, s nemcsak azért, mert soká kellett várnia, amíg szülőhazája vagy választott hazája megbecsülte, hanem talán azért is, hogy vidám ötleteiben fölfedezzék az élet legnemesebb fényét, a szeretetet, a megértést, az emberséget. Talán épp azért engedte, hogy homály s legenda lengje körül életének sok mozzanatát, születését és származását is, mert tudta, hogy adatoknál, formaságoknál, külsőségeknél fontosabb a szeretet, a megértés, az emberség. Születésnap dátumánál fontosabb, hogy az ember betöltse sorsát. Chaplin például azt, hogy a nevető embert meggondolkoztassa, önmagára ismertesse. Mindnyájan megszületünk, életünk igazán mégis akkor kezdődik meg, amikor lényünk emberré lesz, hogy betöltsük sorsunkat — erre utal a nagy nevettető, aki hosszú életű volt, s mert szeretett, megértő és emberséges volt, halhatatlan is. z. 1. Séta a kétarcú jelenben Így város szélén állok ki*látással a szikes mezőre, a Nap lassan már merőlegessé váló sugarainak zuhatagában. Most ballagtam végig ennek az elterpeszkedett településnek egyik irracionálisan széles utcáján, benézek egy udvarra, mely teljesen üres, egy tyúk nyakrántása sem zavarja a kép mozdulatlanságát, állok, tudom, hogy hol, s mégsem tudom pontosan. Az érzékeim vagy az érzékcsalódásaim azt sugallják, hogy különösen impresszionista módon, ennek az itt tapasztalható mozdulat,lanságnak, csendnek az információi szerint fogjam fel a helyzetemet, s ez nem a megszokott, egyáltalán. Nem azt érzem, hogy a föld felszínén állok, az emberiség egyik ősi, de élő, mozgó telephelyének a szélén, hanem éppen fordítva, a tenger mélyén, a fenekén, a jégtenger fenekén, egy akvárium fenekén, ahol minden megmerevedett, megkövült, halott, mozdulatlan. Budapesten, Budán, a Böszörményi úton lakom, magasföldszinten, ha hétköznap délelőtt kinyitjuk az utcai ablakokat, olyan erővel vág be az utcai zaj, hogy nem értjük egymás szavát. Talán ezért érzem magam a tenger fenekén? Lehet. Átúszom a túlsó oldalra, hátha ott lelek valami mozgást. Egy ház, egy udvar, az ajtó nyitva, tehát valaki itthon lehet, a kis virágágyban kék, piros virágok, hátul az alsóudvarban egy eke oldalra dűlve, a disznóólból egy apró röffenés. A másik ház teljesen elhagyott. Az ablakok bedeszkázva. De már nyilván évek óta por és pókháló a hasadékokban. Az udvarban embermagas a gaz, eltakarja a kis tornácot is, melynek faoszlopai csáléra állnak. Az egyik jobbra húz, a másik balra. A tornác végében, az egykori eresz alatt egy hihetetlenül ócska fazék, kitéve oda esővízgyűjtés céljából, egykoron, ottfelejtve, és sorsára bízva. Vajon belecsorog még az esővíz a szétmállott tetőről? Lehet. Belecsorog és kifolyik. Hát ezt a házat elhagyták, az már bizonyos. Legalább egy kocsi jönne, vá■unyadt gebekkel vagy tehénerővel vontatva, ha kell, egy mezítlábas biciklista, de legalább egy macska menne át az úttesten. ** Deja vu. Igen, persze átéltem én már ezt a csendet, ezt a mozdulatlanságot annak idején. Persze, hiszen itt, ebben az alföldi mezővárosban éppen ilyen volt a faluvég harmincharmincöt évvel ezelőtt is, húsvéti vagy pünkösdi délelőttökön, amikor a mezei munka minden épkézláb embert kiszippantott a községből, ki a határba. Ilyen volt? Valóban ilyen volt? Ilyesmi. A különbség semmi esetre sem lehet olyan nagy, amekkorának ,most érzékelem. Akkor még nem viszonyítottam a tapasztalatok híján — a világritmushoz a mozdulatlanság monotóniáját. Barnán, roskatagon állnak a kerítések, tisztelettudóan, megmeggörnyedten a házak a verőfényben, ahogy melegszik az idő, úgy fokozódik a felületükön a meleg levegő vibrálása. Elúszom egy szerény, ,kis ablakú porta előtt, benézek a vállamig érő kerítés fölött. A tornácon egy öreg, feketefehér pöttyös ruhába bújt vékony, sovány, öregasszony mos. Fateknőben, kézzel. Egy pillanatra kinéz rám, az idegen fejre, aztánszortyogtatja tovább ütemesen a dunyhahuzatot, a kézzel való mosásnak azzal a jellegzetes ritmusával, amit olyan, de olyan régen nem is hallottam már. Valóban, meg sem tudnám mondani, mikor hallottam utoljára a víznek, szappan habnak és vászonnak, damasztnak ezt a szomorú konkrét zenéjét. Sajnálom az öregasszonyt? Nem mondhatnám. Inkább hálás vagyok neki a muzsikáért, hogy rámpirított, ez még létezik. Megállok szemtelenül, belenézek a hasukba. Hol vannak? Mit csinálnak? Itt nincs virág, még fű se nagyon, kopár, kietlen minden. Néhány vézna tyúk kapargál szanaszét, a ház végében vagy öthat köteg rozse, meg egy rönk, belevágva a fejsze. Alatta egy halom vágott rőzse. Állok, nézelődöm. Óvatosan, alig láthatóan félrehúzódik a firhang, s egy szempár — talán asszonyi — kinéz rám. Egy pillanatig farkasszemet nézünk, aztán kissé megszégyenülten elkullogok. Az irodalmi reminiszcenciák egyre jobban elhatalmasodnak rajtam. „Magyar világ”: minduntalan ez bukkan fel bennem. Minden udvar, minden csóró szilvafa ezt rántja fel, s az összkép, az egész utca, a méla csend, a verőfény főleg. Az elsüllyedt magyar világ. A tengeralattiság érzése most válik teljessé, illetve fogalmilag is meghatározottá. Most már tudom is — tudni vélem —, hogy hol sétálok: az elsüllyedt magyar világ tengerfenéki rekvizitumai között. Apró verítéktűhegyek szúródnak ki a bőrömön, megfordulok ismét, kifelé, a falu széle felé haladok. De már gyorsabban, mint az imént, mintha menekülnék. Ez a széles utca kivezet a határba. Hatalmas száját, méla nagy folyamöblét a szikes mezőre nyitja, amely most olyan kopár, mint egy optimista filozófia. És, hogy a kép teljes legyen, az utca tengerének képzeletbeli meghosszabbításában, a legelső közepén, ott áll a csordakét, égre szúrt ostorával. A magyar világ emblémája. Nehogy eltévesszem. A tragédiát magányosságában, önmagával szemben tudja az ember felfogni legmélyebben. Ennek a tengeralji mozdulatlan magyar világnak a tragédiája az, hogy ez a világ a huszadik század mozgásai, robbanásai közt létezik, az, hogy nekem most ezen a kihalt utcán kell, de legalábbis lehet összevetnem ezt a csöndet a lázongó Európából kapott hírek dinamikájával, s a világ megannyi ellentmondó, zúgó, zakatoló, robbanó, drasztikus történésével. Közben kiértem a községből, egészen ki. Most fent állok a védőgát tetején, rálátok a településre, a háztetőre. Fák, tornyok, egy emeletes épület és egy glóbusz, egy víztorony néz vissza rám. Ezt a képet is láttam már. Minden alföldi nagyközség így áll a síkság közepén, mintha oda lenne ejtve. Mozdulatlan. Elszorul a torkom. Most, hogy kissé magasabbra kerültem, szinte látom a süllyedést, a milliméterenkéntit. Hát nem így kellene megcsinálni jövendő arcképünket, nem úgy kellene összerakni, megszülni az új magyar nemzeti arcot, hogy ez is beleférjen? Hogy valami köze legyen azért ehhez is? Most még itt vannak ezek az álmatag faluvégek, ezek a kézzel mosó öregasszonyok. Holnap már nem lesznek itt. Állok a gáton. Nézem a községet. Semmi sem mozdul. Hanem én aztán megmozdultam. Besétáltam a központba, illetve visszasétáltam oda, ahonnan elindultam: a városba. Már tíz évvel ezelőtt se nagyon ismertem rá a város magjára, amikor itt jártam, most pedig csak tátogok. Semmi sem olyan, amilyen volt. Panelházak, forgalmi táblák és forgalom. A zaj sem kisebb a pestinél. Modern lüktetés. Lenyűgöz, megejt, és egy kicsit kétségbe is ejt ez az ellentmondásosság. Hogyan lehet átfogni, megérteni és kifejezni ez az ellentétekből szőtt világot? Még a térképészeknek is valami újfajta jelzést kellene kiagyalniuk: új, modern városmag — süllyedő faluvég burokkal. De még ekkor is: hogyan lehetne a térképre rajzolni az ujjongást, a drámát, a zajt és a csöndet? Csurka István Mélypont után A választmány elmúlt heti megállapítása szerint a három esztendővel ezelőtti mélypont után, feltételezhetően, a fellendülés időszaka következik. Legalábbis a tények alapján. Ezek szerint ugyanis a fővárosban 1976- ban volt a legkevesebb kisiparos, létszámuk azóta növekedett, s javult a területi eloszlásuk is. A KIOSZ választmányi ülésén örömmel szóltak róla, hogy a főváros külső kerületeiben egyre több a szolgáltatást hivatásul választó mesterember. Olyan ■budapesti városrész is van, ■ahol egyeduralkodók a kisiparosok, a különféle javításokért, megfelelő állami szervezet hiányában, csak hozzájuk fordulhatnak az állampolgárok. A változásban minden bizonnyal szerepük van az elmúlt két esztendőben életbe léptetett jogszabályoknak is. A különféle rendeletek és határozatok ugyanis kedvezményeket nyújtanak a mestereknek, például akkor, ha tudásukat a szolgáltatásoknál, a különféle javítások, szerelések elvégzésével kamatoztatják. Az előzőekből következően az is nyilvánvaló, hogy korántsem kizárólag a jogszabályoknak, hanem a rendeletek és a határozatok tulajdonképpeni alapjának, a szükségnek is köszönhető a létszám növekedése. Mert a jog, hivatása szerint csupán válaszol az igényekre. Szolgáltatásokra eddig is szükség volt, s ezután se lesz ez másképpen. A televíziók, a rádiók, a mosógépek, magyarán a háztartásban, a szabad idő eltöltésénél nélkülözhetetlen segédeszközök száma inkább növekszik, mint csökken. Így feltehetően egyre több és több mester szükségeltetik majd, hogy a gépek üzemképesen szolgálják gazdáikat. Hogy a kisiparosok létszáma növekedett a külső kerületekben, mindenképpen örvendetes. A másik oldal már kevésbé. Az, hogy a gyarapodással párhuzamosan tovább csökken a belső városrészekben szorgoskodó mesterek száma. Néhány megyében sem tapasztalni kedvező változást. Gépek, háztartási eszközök nemcsak Újpesten, Rákos- palotán vagy Pestlőrincen vannak, számuk aligha csekély a Terézvárosban, a Józsefvárosban, a Belvárosban vagy éppen Somogyban, Bácsbam, Nógrádiban. Az elromlott készülék az utóbbi helyszíneken is hozzáértő javítóra vár, s várni fog a jövőben is. Éppen ezért megfelelő eszközökkel megállítandó a csökkenés folyamata is, mert a fővárosban például, egy a korábbiakhoz képest fordított előjelű mélypont — sokan a külső kerületekben, kevesen a belsőkben — is mélypont lenne. (m. p.) VESZÉLYEZTETETT FAJTA ~ 6 (Hegedűs István rajza) i A játék elismertetése TAVASZI SZÜNET. Az utcánkban unott arcú süldőlányok ülnek a kerítési padkán. A játéknak vége. Egy keveset tollaslabdáztak, majd véletlenül felröpítették a labdát egy garázs pala tetejére. Két elsős kisfiú a villanypóznán felkúszva átlendült a törékeny palára és lehozta. Most már izgalmasabb a játék. A lányok szándékosan megcélozzák a garázstetőt A fiúk pedig uccu neki, áttouficsolják a póznát és fel a labdáért. Egyszer, kétszer, háromszor. Felnőttintelem vet véget a lovagi tornának. A fiúik eliszkolnak. A lányok nem beszélgetnek, csak ülnek. Az egyik erkélyről lekiáltják a varázsszót: „műsor”. Felugranak és felrohannak. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt az utca gyerekei még tudtak játszani, tudták, mi a grund, hol a kiserdő, a barlang és más búvóhelyek. Hol a szánkópálya. Ám a grundból, a kiserdőből telek lett. A barlang száját betömték, a sufnikat lebontották. A szánkópálya megnyílt az autóforgalom számára. A szűk kertekben, amelyek a társasházakat körülveszik, legfeljebb egy homokozó és egy hinta fér el. De nem sok ilyet látni. Igaz, nincs messze a játszótér, és mellette a focipálya. A természetadta játékteret a megépített pótolná. A mi utcánkban — a mi környékünkön is — szobagyerekek nevelődnek. SZIDJUK a játékszereinket. Megérdemlik. De nélkülük is lehet önfeledten játszani. Nincs szükség izgalomkörítésre sem — mint a garázstetőre röpített labda, mert a feszültség a játékban, a szituációban van, hogy sikerül-e felépíteni, célba találni — vagy ha szerepjáték folyik —, mint bátor legényke kiszabadítani a királyleányt, mint hős vezér legyőzni az ellenséget. Mi öröm drága kis autókat — a legújabb és a legrégibb típusok apró utánzatát. — a szobában tologatni? Legfeljebb karambolt vagy gázolást lehet játszani velük. Hogy az is izgalmas? Ha mindig ugyanazt ismételhetik vele, ha nem mozgatja meg a képzeletet, ha nem lehet hozzátenni valamit, amitől más lesz — akkor a játék unalmassá válik. Vagy minden lehet játék, a csillámló kavics és a színes műanyag palack is, ha az emberke fogékony? Olykor eszembe jut, de elhessegetem, mintha most kezdődne el az a korszak, amikor a civilizáció gyerekei elfelejtenek játszani. A minap kezembe került az UNICEF-nek (az ENSZ Nemzetközi Gyermekalapjának) egy kiadványa a gyermekjátékról. Egyebek között ábrákon mutatja be a kelet-afrikai gyerek maga készítette játékait. • A kunyhót — építőanyagát az erdő kínálja —, egy úthengerfélét — egy vékony fatörzsből vágták ki és fanyéllel tologatják. (E mintára készül a nálunk is kapható tarkára mázolt fémhenger, ami muzsikál. Porszívónak mondják, de semmi köze hozzá. Csak ízlésrontásra alkalmas.) Örömmel láttam viszont az afrikai játékok között az íjat és a nyílveszszőt. Tudom, nem lakótelepi lakásba való, de valahogy rokonszenvesebb az indiánfelszerelésiél „díszes kiviteliben”. Ott volt a karika is, és egy leírásból felismerni véltem a csigát, amit gyermekkoromban ostorral hajtottunk, írtak a rongybabáról (nálunk ismét kapható iparművészeti termék), meg a rongylabdáról Meséljem el, hogy egyszer régen nálunk a gyerekek nemcsak a bőrt rúgták? A sárkány pedig magasra szállít, nem úgy, mint a dróton rángatott, fáradt repülőgép. A régi játékok, ha barkácsolták, ha a piacon vagy a boltban vásárolták őket, néhány utálatos baba kivételével, nem voltak szobadíszek. S megmozgatták a gyerekeket. A „BŰNÖS” TÉVÉ gyereket lenyűgöző, passzivitásra késztető hatása világközhely. A Scala című nyugatnémet folyóirat egy kutatásra hivatkozik — a gyerekek kedvelt időtöltéséről —, amely megcáfolja a frázist. Szabad idejükben a gyerekek ugyanis az erdőbe kívánkoznak és nem a képernyő elé. Ám, miként régen nálunk mákfőzettel itatták a csecsemőket, hogy ne sírjanak, akként kényszerítik a szülői házban a gyerekeket tévéfogyasztással „illedelmes” szótalanságra és mozdulatlanságra. ■ A harmadik világ gyerekeinek van játékszere, ami egyben élettere is. Mi a városi gyerekeknek csak játszóteret kínálhatunk. Talán érdekesebbek, alkotásra buzdítóbbak, kalandosabbak is lehetnének! Mielőtt azonban valami romantikus következtetést sugallnék arról, hogy a fejlődő országok gyerekeinek játéktere maga a végtelen természet, hadd emlékeztessek a harmadik világ félelmetes nyomornegyedeire is. Az a konzervdoboz, amelyet ütögetve az indiai gyerekek elkergetik a rágcsálókat, a madarakat a vetésről, amellyel Dél-Amerikában gurigáznak a meredek utcákon, egy szép nap eltűnik, mert valaki beépíti a házába. S a természet nemcsak adakozó, hanem szűkkeblű is, nemcsak táplál, hanem kiéheztet is. A NEMZETKÖZI gyermekév egyik feladata a játék értékének az elismertetése. A játék — írja az UNICEF kiadványa — a kisgyereknek szinte egyértelmű az élettel. Csak a táplálkozás, a védelem és a szeretet előzheti meg. Ugyanis nem csupán az éhség, hanem a kulturális nyomor is oka mindenfajta fogyatékosságnak, a testi fejlődés megrekedésének és a korai halálnak is. Ám nincs óvoda, ahol a gyerekek játszhatnának. Ezért a szülőket kell megtanítani arra, hogy megtervezett játékkal eleik vegyék a kisded agykárosodásának, az érzelmek kiszikkadásának, a testen-lelken eluralkodó közönynek. Aki kissgyerekként játszik, ha majd iskolába kerül, némi szókészlettel, megfigyelő- és fogalomalkotó készséggel érkezik és tudja összpontosítani a figyelmét is. A fogyatékos gyermekekből ellenben fogyatékos felnőttek lesznek, akik fogyatékos utódokat nemzenek. Ez az érvelés lényegében egy tudományos kísérlet összefoglalása, amelyet Venezuela egyik szegénynegyedében végeztek. A szülőket tanították meg játszani. Főként az anyát, de a legidősebb testvért, a nagyszülőt és a rokont is. Egyszer egy héten volt előadás. A játékszereket a növendékek hazavitték és húsz percig gyakoroltak, magyarán: együtt játszottak a család legkisebbjeivel. Tizenhat egyszerű, házilag elkészíthető játékszert használtak. A tanfolyam sikeréről tanúskodik, hogy több növendékkel fejezték be, mint amennyivel elkezdték. Az írástudatlan felnőttek ugyanis megértették, megkedvelték a játékot. Gyermekeik szépen fejlődtek, a játékok újabb és újabb változatait, a játékszerek sokféle alkalmazási módját fedezték fel, és módosították a játékszabályokat is. A növendékek beszámolóiból már a gyerekek készségeire és képességeire is következtetni lehetett. A kísérlet nem várt eredménye: a családok elkezdtek játszani. Nálunk gyermekpszichológusok javasolják a szülőknek, hogy beszélgessenek, játszadozzanak a csecsemőkkel. A játék kezd bevonulni a bölcsődébe. Az óvodában mindig méltó helye volt. Az iskolában azonban — a zsúfolt, nemegyszer feszült légkörű napköziben — megkezdődik a játékelvonó kúra. A szülők is azt hiszik, hogy most a kötelességek ideje jött el. A szülői értekezleten pedig elhangzik a szelíd nógatás, ugyan olvastassák, számoltassák az első osztályos gyerekeket. A túlbuzgó szülők pedig az otthont tanteremméalakítják. Okos szavakat hallanak a munkára nevelésről a családban is. Csak nemegyszer a munkát elszakítják tejtestvérétől, a játéktól. A játék külön, téma. Azt is illesszék a gyerek napirendjébe. Engedik hát játszani. „Apának, anyának annyi a dolga, neked ott a sok szép játékod.” Ez kiutasítás, elutasítás. S mit ér az értelmes, alkotó játék is, az építés, a szerelés, ha nincs közönség, nincs megrendelő, nincs tanácsadó. Ha nem ötvözik szerepjátékkal. Láttam már gyereket társasjátékot is egyedül játszani. Nem kellene némely felnőttet a mi civilizált országunkból a játék ismétlőiskolájába küldeni? Kovács Judit