Magyar Nemzet, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-04 / 102. szám

4 FOLYÓ­IRATSZEMLE Kortárs, Fotóművészet, Filmkultúra !Mióta televízió létezik, fo­lyik a vi­ta arról, hogy vajon, a televízió nyújthat-e önálló esztétikai élményt” — ezzel a mondattal indítja Mi a televíziójáték? című tanulmányát Hermann István a Kortárs májusi szá­mában. A kérdés azért bonyo­lult, mert a televízió tényle­gesen „médium” — vagyis „feladata közvetíteni azokat a kulturális eseményeket és kul­turális értékeket, melyeket az ország, illetve a vilá­g felhal­mozott” — ugyanakkor „a technikai fejlődés maga igen sokat köszönhet a televízió létének és a televízióban kí­sérletezett, illetve kikísérletez­­hető technikai megoldások­nak”. Az eddigi tapasztalatok alap­ján azt lehet vélni, hogy „a tévéjáték másságát például az jelenti: a tévéjáték minden­nél alka­lmasabb a­­ minden­napi élet megjelenítésére”. Hi­szen a televízió — ellentétben a modern filmművészet fő tendenciájával — elsősorban köznapi, „családban is befo­gadható” drámáikat adott. Be­bizonyosodott: „a televízió annyira a családi körhöz kap­csolódik, hogy ennek követ­kezményeképpen a legközepe­­sebb, sőt a gyenge családregé­nyek is remekül érvényesül­nek a képernyőn.” Sőt számos „nagy világirodalmi mű adap­tációja is a televízióban vala­hogy­­családregényes’-re si­ke­­rül Gondoljunk akár a Hábo­rú és béke vagy Reymont Parasztok-ra, illetve különbö­ző­­ Balzac-regények televíziós feldolgozásaira.” A folytatásos családregé­nyekkel kapcsolatos várakozás úgy írható le, hogy „a követ­kező folytatásokban minden­képpen egy újabb generációt találunk, és a generáció szem­pontjából,­­az, ami ma izgal­mas probléma, a következő részben mér múlttá válik”, így aztán nemcsak minden belsőleg feszült szerkezet, ha­nem minden­­ életmozzanat is nivel­lálódik” — mutat rá Hermann. „Az életmozzana­tokból az lesz érdekes, ami­ből esetleg — mint mozzanat­ból, mint kiragadott elemből — a jövőt tovább lehet szőni.” E kiragadott­ elemek — ame­lyek a „valódi” regényben, vagy’ akár egy filmben még meglehetősen nagy szférával bírnak — a folytatásos család­­regényben és a folytatásos tévéjátékban „csupán szerke­zeti, illetve dramaturgiai esz­közök, amelyek közvetlenül utalnak a jövőre”. A szerző nem állítja, hogy a „pop-art jelleg uralma és általá­bani túlsúlya csupán és közvetle­nül a televíziónak köszönhető. Nagyon sok társadalmi ese­mény, a polgári világ igen sok ellentmondása, érdeke, sőt ma­nipulációja is befolyásolta azt, hogy végeredményben az iro­dalom drámában, a regényben ezt a szűk szemléletű, a kis problémákra koncentráló ten­denciát kezdte követni.” De a tévéjátékok szemléleti módjá­nak is hatása volt e tekintet­ben. Ugyanakkor azonban a televíziós játék — ahol a han­gulati egység már nem alap­követelmény, mint a filmnél — lehetőséget ad például „a legbensőségesebb formában megjelenő elidegenültség le­leplezésére. Ez összefügg az­zal, hogy a televízió még rész­letekben sem viseli el a nyílt és határozott antihumánumot. Ilyen módon a tévéjáték egé­szen sajátos ereje és lehető­sége abból adódik, hogy a kép­ernyő szinte prizmaként mű­ködik. A még láthatatlan, az éppen kezdődő, csírájában je­lentkező elidegenültségi moz­zanatokat hirtelen láthatóvá teszi” Megszületett végre az első pár excelence polgári művé­szet.” A „klasszikus” családi fotó­album „külső formája is ma­gát a mondanivalót fejezi ki: tekintélyes, tiszteletet paran­csoló kötet Fedele mindig ke­mény, borítása nemes anyag, bőr, bársony vagy gazdagon hímzett szőttes.” Az album „tartós használati tárgy, amely generációkon át öröklődik, te­hát erősnek, elnyűhetetl­ennek kell lennie”. És miután arche­típus — a családi, generációs összetartozás jelképe —, ter­mészetesen sohasem bőbeszé­dű. A legrégibb albumokban ritkán találunk 70—80 képnél többet. Az album nézegetése­kor —­­mert a fény­képalbu­­mot nézegetni kell, sohasem nézni” — a lapok egymásután­ja „követi a család történeté­nek alakulását. A családi fényképalbum lapozgatása a tudatosan irányított múltidé­zés, vagy a bemutatkozás — feltárulkozás — szertartása. A családi albumok — ides­tova százesztendős — törté­netében két nagy korszak kü­lönböztethető meg. Az első korszakra „mindvégig jellem­ző marad az, hogy az albumba kerülő képek mindig alkalmi jellegűek, s rendelésre készül­tek”. Az amatőrizmus térhódí­tásával kialakult második kor­szakban , már feltűnnek „az esetleges pillanatképek, ame­lyek nem azért kerültek­ be az albumba, mert valami fonto­sat rögzítenek, hanem mert jól sikerültek’... A képek im­már vékonyabbak is, több is fér belőlük­ az albumba, de egy album már nem is elég.” A legújabb magyar operatőri művészetről szól — Illés György pályaképe kapcsán — Csala Károly a Filmkultúra új számában. A szerző szerint a magyar film „a felszabaduláskor olyan ope­rátori' " hagyatékot örökölt, amelynek­ lényege — mint a világ legtöbb országában is akkortájt — a sztárkultusz kiszolgálása volt”. Az operatő­ri munka „Hollywoodban, az UFÁ-nál és nem utolsósorban Magyarországon kidolgozott sémái, főleg világítási rendje abból vezethetők­i­, hogyan kell a legelőnyösebben és leg­hatásosabban mutatni — kö­zeliben és félközeliben — a színészt... A valóság fürai megszépítése — a fölény, él­fény, derítés meg a ma már elviselhetetlen buttó (lágyí­tűs) és természetesen a smink sematikus alkalmazásával — olyan megszokottá vált, hogy egész egyszerűen a műtermi munka velejárójának, magát a műtermi munkát pedig a tulajdonképpeni filmezésnek tekintették.” Ez a­­hagyomány — így Csala — „groteszk ellentmon­dásokat szült a felszabadulás után. A szegényparaszti élet­ről addig nem látott realiz­mussal szóló Talpalatnyi föld­­ben. (Sára Sándor hívta föl rá a figyelmet) például Mészáros Ági még kikenve-kifésülve, műszempillásan kergetőzik az asztal körül Szirtes Adáimmal.” A magyar film­­nem látvá­nyos szakítással indult el az 50-es években a mozgófényké­­pi realizmus felé, hanem lé­pésről lépésre közelítette meg azt”. Illés György munkássá­gában is végigkísérhető „az a folyamat, amelynek során az operatőr eljutott a sztárportré­­központú fényképezéstől a szí­nészek és környezetük képi egységbe foglalásáig”. Ez a valósághűségre törekvő képi egység — talán elsősorban ép­pen Illés György művészi és pedagógiai, tevékenysége nyo­mán — „afféle hallgatóla­gos közmegegyezéssel elfoga­dott formájává vált, a magyar filmfényképezésnek”. Az új magyar operatőri is­kola számára ez már nem csupán természetes, hanem „olyasmi, amin túl is kell lép­­­ni, ahhoz, hogy az ábrázolt vi­lágról alkotott egyéni felfo­gás kifejezésre jusson a fo­­tografálás módjában. De ah­hoz, hogy túlléphessenek raj­ta, hogy az ő munkásságuk­nak is viszonyítási alapja le­hessen, előbb meg kellett te­remteni.” Foky Ottó animációs f­i­lm­­rendező — akivel Sarkadi Ilo­na beszélget a lapszámban — elmondta, hogy „a televíziós munkák, a sorozatok amolyan izmosító gyakorlatok. Talán egy kicsit kisebb felelősséggel lehet kipróbálni a dolgokat.­ Ugyanakkor nem szabad szint alatt dolgozni, hiszen ilyenkor szólunk a legtöbbekhez. Már az­­ Egy világhírű vadász em­lékiratai egyes epizódjainak, de még inkább a Mirr-Murr 52 filmjének készítésekor rá kellett jöjjek arra, hogy nem vagyunk eléggé felkészültek az ilyen jellegű munkához. Na­gyon jó szervezés, megfelelő­­k­o­nzervesít­és’ és a sajátos fogások ismerete szükséges ahhoz, hogy ,ne látszódjék a filmeken, hogy rendelésre — és nagyon rövid idő alatt — készültek.” A. G. Családi fényképalbumok címmel Gopcsa Katalin írását olvashatjuk a Fotóművészet egyik új számában. A szerző szerint „a fényképészek művé­szetét annak idején totálisan birtokba vette és kisajátította magának a fénykorát élő ka­pitalizmus uralkodó osztálya. Mwr Nemzet Kornis György képei a Fészekben „ Kiállítását már-már baráti körben, a Fészek Klubban ren­dezte meg Kornis György. El­nézésre azonban aligha számí­tott. Kollekcióját ritka gond­dal és fegyelemmel­ válogatta össze, mintha véleményt — és nem figyelmetlen dicséretet — kérne. Tizenegy munkája, a Két szólamban, a Golgota, a Lovashadsereg, az Andante, a Kapcsolatok, a Virágok és a Súlytalanság című sorozat öt darabja egymást segítve tölti meg a rendelkezésére bocsátott termet — nem is a szó fizikai, mint inkább szellemü­­ értelmé­ben —, s úgy tetszik, őszinte képet fest Kornis törekvései­ről. Tanúságtételük szerint e törekvések kettős vonalon fut­va érkeznek közös céljukhoz Az egyik ilyen vonal: a szer­kesztett, egységes, ritmikus képfelület. A másik vonal: az az érzelmileg konkretizált tar­talmi réteg, mely ebben az ökonomikusan megmunkált r­en­d­szerben megmu­tatkozik. Közös­­cél­juk pedig — nyilván feltetszhet­i­k az elmondottak­ból — mintegy az­­utak össze­foglalása, a festő t képcsináló és képalkotó tetteinek közös­­nevezőre hozása. —gy. Mexikóba utazik a Filharmóniai Társaság zenekara A budapesti Filharmóniai Társaság zenekara a közeli na­pokban hosszabb hangver­­senykörútra indul Május 7. és 18. között Mexikóban szere­pelnek, összesen hét koncer­ten,­a többi között Mexikó Ci­tyben és a Cerrvamtinoi zenei és színházi fesztiválon. Az együttest elnök-karnagya, Kó­­rodi András vezényli. A kon­certeken fellép Sándor György, Amerikában élő zongoramű­vész, és Ingrid Habler zongo­raművésznő. Műsorukon sze­repel Revueltes mexikói szer­ző kéttételes, Redes című mű­ve is. Július 2-án Várnába utazik a zenekar, az ottani fesztivá­lon két koncertet ad. A július 3-i és 4-i hangverseny szólis­tája Perényi Miklós gordonka­­művész és Nikolaj Evrov zon­goraművész lesz. Várna után az isztambuli fesztiválon foly­tatódik tovább a turné. Július 6-án és 7-én — éppúgy, mint Várnában — Kórodi András vezényel, közreműködik Peré­nyi Miklós. Alig kéthetes pihenés után, július 24-én Bécsben ad két koncertet a zenekar az Arca­­den Hofban; az egyik hang­versenyt Albert Kaiser svájci dirigens, a másikat az együt­tes elnök-karnagya vezényli. Július utolsó napján ismét Bécsbe látogatnak, és ugyan­csak az Arcaden Hofban Mau­­rice Peress amerikai karmes­ter irányításával adnak újabb koncertet. Innen Innsbruckba vezet a zenekar útja, ahol Kó­rodi András vezényletével lép­nek fel. Svájcban a sioni nyá­ri fesztiválon, majd Montaná­­ban szerepelnek. Sionban és Montanában Varga Tibor he­gedűművész lesz a koncertek közreműködője a Beethoven és a Brahms hegedűverseny magán­szólamának előadásával. A vendégjáték-sorozat augusz­tus 5-én ér véget. Péntek, 197­9. május 4. KÖNYVESPOLC A falutól a városig Gyergyai Albert emlékezése G­yergyai Albert az első vi­lágháború körül lépett a magyar irodalomba. A híres Eötvös Kollégium neveltjeként Horváth János tanítványai kö­zött készült tudós pályájára. Neve elsősorban a francia iro­dalommal forrt össze, annak professzoraként ment néhány éve nyugdíjba. A Nyugat első világháború utáni számait la­pozgatva már sűrűn találkoz­hatunk a nevével. Kivétel nél­kül rangos írásaiban figyelem­mel kísérhetjük stílusának ér­­lelődését, . Szellemének elmé­lyülését és következetes hűsé­gét ahhoz az irodalomfölfogás­hoz, amit Riedl Frigyesről szólva már 1920-ban kifejtett. Gyergyai szemében az iro­dalom mindenek előtt művé­szet. Művészet, amely a ma­ga sajátos eszközeivel érzelmi világunkon keresztül ragadja magával szellemünket. Magá­nak a művészi alkotásnak az alapja pedig az élmény, ide sorolva természetesen a szel­lemi természetűeket, a műél­vezést, az olvasást is. Eszerint a kritikus, az irodalomtörté­nész csak abban különbözik a költőtől vagy regényírótól, hogy olvasmányélményeiről szól — magától értetődően iro­dalmi eszközökkel, művészi formában. Gyergyai Albert számára az irodalomtörténészi, kritikusi tevékenység kezdet­től fogva a nagy érzékenység­gel befogadott művekről szóló vallomás volt. Veszélyes fölfogás ez, hiszen személyes élményeink gyakran csalókák: néha gyorsan her­vadó művek is erősen hatnak ránk, máskor meg nehezen fogadunk be jelentős értékű alkotásokat is. Gyergyai Al­bert kritikusi pályájának szi­gorú elemzője bizonyára ta­lálna példákat arra, hogy túl­becsült írókat, könyveket, no­ha értékítéletei soha n­em a puszta élményen alapultak. Ol­vasmányai tudós fölkészültsé­gének, kifinomult ízlésének, határozott esztétikai nézetei­nek szűrőjén keresztül váltak — vagy nem váltak — élmé­nyévé. Többféle tényező hatá­sának javára írhatjuk párját rikító fogékonyságát, amely képessé tette, hogy nagyra be­csüljön — vagy felfedezzen — a maga szűkebb szellemi kö­zegén kívül keletkezett érté­keket is. így lehetett a Nyugat köréből az első igazi megbe­­csülője Kassák Lajos munkás­ságának; így lehetett számos modern francia író — köztük Proust — fölfedezése mellett például az angol Virginia Woolf jelentőségének, hangoz­­tatója, így szólhatott nagy meggyőző erővel irodalmon kí­vüli — elsősorban színházi és képzőművészeti — élményei­ről is. » I­ró, vérbeli író Gyergyai Al­bert tudós irodalomtörté­nészként, kritikusként, pro­fesszorként és — ne feledjük — műfordítóként is. Utánozha­tatlan hosszú mondatait olvas­va, a gondolat művészien ki­alakított ritmusától, a nyelv sodró erejétől elbűvölve, mé­lyen átérezzük élményeit. Ezen keresztül az író szinte észre­vétlenül vezet bennünket mon­danivalója lényegéhez: írók, művek fölfedezéséhez, telje­sebb megértéséhez; irodalmi, világnézeti, történelmi és lé­lektani összefüggések belátá­sához; biztos esztétikai ítéle­tekhez, — noha látszólag nem tesz mást, csak­ irodalmi él­ményeit közvetíti. Mindezek után tulajdonképpen nem volt meglepetés, hogy kilencedik évtizedének küszöbén — 1972- ben — művészi élményei után gyermekkori élményeiről is vallomást tett, s az Anyám meg a falum cím alatt szép­prózai kötetet adott ki, majd pedig verseit is a nyilvá­nosság elé bocsátotta. A falutól a városig című új könyvének első részében ismét az Anyám­ meg a falum vilá­gát idézi föl, majd a közeli­­székvárosában, Kaposvárott töltött iskolás évekről Vall. A könyv második részében egy, a második világháború után a szülőföldjén tett láto­gatás naplóját találjuk. Három időpont fonódik tehát össze a kötetben: a formába öntésé — azaz napjainké —, a negy­venes évek végéé és az író gyermekkoráé, a századfordu­ló előtti és utáni éveké. Az időnek ez a szerepe fölerő­síti Gyergyai írásainak egyik finom jellegzetességét: az iró­niát. Sok esetben ez az irónia a késői visszaemlékezés és a réges-régi történés szemléleti szögének különbözőségéből, máskor a történelmi valóság alapvető megváltozásából fa­kad. Az Anyám meg a falum gyermekkori világának fölidé­zésében ezúttal a melléksze­replők kerültek előtérbe. A róluk elmondott prózaian hét­köznapi — sőt gyakran kissze­rű — történeteket a gyerme­ki perspektíva és az idős író mélyre hatoló magyarázatai­nak egymásba épülése­­teszi eredetivé és érdekessé. Talán a legmegkapóbb példa erre a „Szép Ilonka” portréja. Haj­dan a kisfiú is egyetértett a lány szépségének szóló csodá­lattal, ő is hitt a kényeztetés­ből táplálkozó merész álmai­ban. A mából visszatekintve persze világos, hogy ezeknek az álmoknak a megvalósulá­sára ténylegesen alig volt esély, s hogy az álmodozó élete szükségszerűen siklott félre. Teljes meggyőző erővel jelen­nek meg előttünk azok a kül­ső és belső okok, amelyek „Szép Ilonka” életét csődbe juttatták. Ebben a csődben ugyanúgy érezzük a kor tör­vényszerűségeit, mint a lány korábbi álmainak a következ­ményeit, s mindkettő hitelét az biztosítja, hogy az író ha­tározottan körvonalazott sze­mélyiséget teremtett. Falusi arcképei általában kicsiny lé­lektani remekművek, hangu­latuk kisugárzása élettel tölti föl a falusi világot. Az­ arányokkal, a közelítéssel s távolodással való játék kedvelt eszközei Gyergyainak. A bevezető fejezet érthetővé teszi, hogy a Kaposvárra­­— középiskolába — kerülő fiú mindent nagyobbnak, mé­lyebbnek lát a valóságosnál; ez a szenzoros értelmében po­ros, feudális szellemű hivatal­nokfészek az ő szemében va­lóban „székváros”; nyomorú­ságos élete pedig a kitáguló lehetőségeket hordja magában. A párizsi és budapesti évek magasáról visszatekintő író vi­lágosan érzékelteti a helyes arányokat, éles szemmel elem­zi a „székváros” elnevezés mögött meghúzódó irónia ösz­­szetevőit. Közben a maga tö­mör módján színes, érzékletes képet ad a századforduló kis­városának világáról. Emeljük ki ebből ezúttal azokat a csa­tornákat, amelyen — Gyergyai szerint — frissebb szellem áramlott az ódon világba; emeljük ki a nevelőnők hoz­ta francia szellem és a másik­­ nyelvtanárnő köréből kisugár­zó polgári radikalizmus esz­méinek — különböző — er­jesztő hatásait. A negyvenes évek második felében írott naplójában Gyer­gyai a szülőföldjén tett rövid látogatásának élményeit örö­kíti meg. Figyelme a változá­sokra összpontosul, amelyek­nek alapvető társadalmi he­lyességét kétségbe vonhatat­­lannak tartja. Aggodalommal tapasztalja azonban, hogy a változás önmagában nem min­dig jelenti az egyes emberek sorsának megjavulását. Ész­reveszi, hogy az eszmék rová­sára hogyan uralkodnak jó­szándékú embereken is a szó­lamok, s a hatalom részegítő érzése hogyan vezet félre ve­le egy irányba elindultakat is. Együttérez az egyre súlyosabb terhekkel küszködő paraszt is­merőseivel, köztük az igyekvő és hazáértő „pógárokkal”, aki­ket ekkor kezdenek középpa­rasztnak nevezni, sokra kö­zülük a kulák bélyeget sütve. Sajnálja őket emberileg, s úgy érzi, veszteség éri a társadal­mat, ha nem használja ki munkakedvüket és tehetségü­ket — akkor is, ha hibáikkal, különösen önző, haszonleső szemléletükkel egyáltalán nem rokonszenvez. Nagy érdeklő­déssel szemléli a bukott feu­dális uralkodóosztály sorsát, s nem tagadja meg a tiszteletet azoktól, akik a nehéz helyzet­ben meg tudják őrizni embe­ri tartásukat. Mindezzel ritkán látott színeket idéz föl a há­ború utáni évek vidéki éle­téből, s eredeti képet rajzol szülőföldje gyorsan változó vi­lágáról. Szép,­­ érdekes kis könyv Gyergyai Alberté. A sok vaskos emlékirat közül kar­csúságával is fölhívja magáira a figyelmet. Elolvasása azt a kívánságot sugallja: adjanak a következő évek erőt, egész­séget a megkezdett emlékezé­sek folytatásához, hiszen bizo­nyára bőven van még Gyer­gyai Albert életében olyan él­mény, ami — az ő megfogal­mazásában — közfigyelemre érdemes. (Szépirodalmi) Taxner-Tóth Ernő SZOMJAZIK? ÖN PÉLDÁUL, AKI REGGELEN­TE BEKAPCSOLJA GÉPÉT. .. A LEVEGŐTLEN, A MELEG CSARNOK­BAN NYOLC ÓRÁN ÁT VÉGZI MUNKÁJÁT? VAGY ÖN,AKINEK KEZE NYOMÁN ÉG FELÉ EMEL­KEDNEK A HÁZFALAK? S ÖN, OTT, AZ ÚTÉPÍTŐGÉP MELLETT, VAGY ÖN, A KOHÓ­BAN, ÖN PÉLDÁUL SZOMJAZIK? UGYE, IGEN. HISZEN A FIZIKAI MUNKA KÖZBEN ELVESZTETT FOLYADÉK PÓTLÁ­SA MINDENKINEK, MINDANNYIUNK SZÁMÁ­RA NAGYON FONTOS. MOST MÁR CSAK AZ A KÉRDÉS: MI LEGYEN AZ A FOLYADÉK? A GYÁRAKBÓL, AZ ÜZEMEKBŐL, EGYÁLTALÁN: A MUNKATERÜLETEKRŐL JÓ IDEJE MÁR, HOGY SZÁMŰZTÉK AZ ALKOHOLT. DE MIT I­­GYANAK AZOK, AKIK NEM SZERETIK A JELEN­LEG KAPHATÓ ÜDÍTŐITALOK EGYIK TÍPUSÁT SEM? SZÁMUKRA MOST SZÜLETETT MEG ».«\ AIK ’ ' ‘ K /^/ A MEGOLDÁS: MÁR A BOLTOKBAN IS KAP­HATÓ AZ ÚJ, FÉRFIAS ÜDÍTŐITAL, AZ ALKO­HOLMENTES SÖR. SZÍNE, IZE, A HAB A TETE­JÉN OLYAN, MINT AZ IGAZIÉ, ALKOHOLTAR­TALMA VISZONT: 0,0 SZÁZALÉK. EZ TEHÁT A MUNKA­PAD MELLETT IS FOGYASZTHATÓ.

Next