Magyar Nemzet, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-05 / 129. szám
Kedd, 1979. június 1. ■ . Indiai utazás " Mikor a Delhi környéki Novela Zone-i iskolában jártam, a hivatalos megbeszélések után ebédre hívtak, családi körbe. A domboldalon épült ház nyitott előtere szolgált ebédlőül. Itt tálalták fel az udvar túlsó felén levő konyhából a mintegy két óra alatt elkészült ebédet. Indiában az idő nem sürget. A kellemes, különös ízekkel fűszerezett, fogások közben szünet nélkül hordta az asztalra a fiatal házigazda a friss, zsírban sült parázkákat (olyan, mint a lángos, csak könnyebb, omlósabb). Kívülem az asztalnál egyetlen nő ült: a lányiskola igazgatónője. Mikor, órák múlva, érdekes beszélgetés után , felszedelőzködtünk, beszóltunk a konyhába, megköszöntük a finom ebédet a ház nőtagjainak. A tűzhely mellett középkorú nő kuporgott, vendéglátónk anyja. Két leánya segített neki. A köszönetét mosollyal nyugtázták, de nem jöttek oda hozzánk. Nemcsak azért, mert nem beszéltek angolul. Falun még él a hagyomány, hogy a vendégeket a férfiak fogadják. A nők osztályrésze a sütés, főzés. Születési arány Ez persze csak a „jéghegy csúcsa”. Az indiai nőkérdés még ma is sok, ennél súlyosabb problémával terhes. Sokatmondó statisztikai adat: az 1971-es népszámlálás szerint ezer férfira 930 nő jutott. A világ más országaiban éppen ennek ellenkezője a társadalmi gond: több a nő, mint a férfi. Az indiai arány pedig folyamatosan romlik. 1901-ben ezer férfi — 972 nő volt; 1911-ben 964, 1921-ben 955, 1931-ben 950, 1941-ben 945, 1951-ben 946 (közbeesett a II. világháború!), 1961-ben 941. A jelenség oka összetett. A nők berlini világkongreszszusán, 1975-ben, az indiai küldött szenvedélyesen mondta: náluk a nőkérdést az újszülött kislányok*. védelménél kell kezdeni. A gyarmati uralom idején — az ország távolabbi vidékein — a kislány,,feleslegét” egyszerűen a vízbe dobták. Ma a szegényeknél csupán kevesebb ennivalót, kapnak a lányok, mint a fiúk. Kevesebben kerülnek iskolába, a hétéves lány kistestvérére vigyáz. A hindu szokás, hagyományok szerint az öreg szülőket fiaik tartják el, a lányok a férjek családjához költöznek, háztartásbeli — és sokszor kereső — munkájukkal a „sógorságot” segítik. Hozományt adni ugyan tilos a modern Indiában, de ilyen mélyen begyökerezett szokás aligha szüntethető meg egy tollvonással. Újsághír: egy húszéves fiatalasszony elégette magát, mert férje és anyósa állandóan szemére hányták, hogy a három évvel ezelőtt kötött házasságba kevés hozományt vitt. Másik hír: a nagyon költséges esküvőkre a szegények fs falusi uzsorás boltostól kérnék és kapnak kölcsönt. Ezért ,,kötött munkával” fizetnek. Egy hatszáz unpiás kölcsönért — körülbelül 1700 forint — kilenc évi munkára kötelezte magát egy házaspár. Ha kötelezettségének valamilyen okból nem tudna megfelelni, bivalyuk és két tehenük szolgál zálogul. A tartozás olykor generációkon át öröklődik. Modernebb gondolkodású fiatalok gyakorlatias és kevésbé költséges megoldást keresnek. Például többen házasodnak egyszerre. A kislányokkal ellentétben, a fiúk későbbi anyagi támaszt jelentenek a jövőben. A hindu vallás szerint az elhunyt apa nem leli meg az üdvösséget, ha temetésekor fia nem mondja el érte az előírt imát. Eve-teasing Nehezen halad előre (az Indira Gandhiék alatt oly hírhedtté vált) családtervezési program, noha az évi 2,5 százalékos népszaporodás súlyos teher az országnak. A sok szülés tönkreteszi a női szervezetet is. Igen magas a gyermekhalálozás, vidéken ezer újszülöttből 131, városban 81 nem éri meg, ötödik életévét. A nők nem ismerik (egyelőre nem is propagálják) a születésszabályozás módszereit. Számon adat, de Indiában a világon a legmagasabb a szülő anyák halálozási aránya: százezer születésnél 573 anya veszíti életét. Az elmaradottabb területeken előfordulnak — törvényesen ugyan tiltott — gyermekházasságok. A kislányra nézve nagy szerencsétlenség, ha ..férje”,akivel nem is élt házaséletet, mert némileg még meg sem érett rá), meghal. Régebben egyáltalán nem mehetett újra férjhez, mert az ilyen nő környezetére „szerencsétlenséget hoz”. Ma a helyzet már nem annyira sötét, de a hagyományt még nem sikerült teljesen felszámolni. Indiai tartózkodásom alatt, két esemény váltott ki nagy sajtóvisszhangot. Mindkettő a nők kiszolgáltatottságára mutatott, de arra is, hogy a tanult, felvilágosult lányok a helyzetet nem hajlandók tovább tűrni. Az egyik: egy, Angliába vőlegényéhez bevándorolni készülő tanítónő a nyilvánosság előtt panaszolta el, hogy a határon orvosilag ellenőrizték: valóban szűze Különösen sérelmezte, hogy a vizsgálathoz nem kerítettek elő orvosnőt.. Delhiben és más városokban nagy tüntetésekre került sor. „Saját agyukat vizsgálják meg és ne a mi szüzességünket!” feliratú transzparenseket vittek a delhi egyetem leányhallgatói és a nőszervezet tagjai. A felháborodás hatására az angol hatóságok a (csak színes bőrű nőkre érvényes) szégyenletes előírást visszavonták. A másik tünetként értékelhető eset színtere egy delhi autóbusz volt. A vezető és a kalauz a végállomás felé tartó buszt elhagyott területre vezette és a bent tartózkodó két lányt meg akarta erőszakolni. Az egyik lány kiugrott, fellármázta a környéket. Tüntetések sorozata következett. A hatóságok végül is szigorúan intézkedtek, hogy az autóbuszokon utazó nőket ne molesztálhassák. (Speciális indiai kifejezés a nők zaklatására: Eve-teasing.) A tömegindulatot mutatja, hogy egy vidéki városban bemázolt arccal szamárhátra ültettek egy, nőket zaklató fiatalembert és úgy vezették a börtönbe. Mélyebb társadalmi probléma a nagy nemi nyomor és az előítéletek uralma. (Hiszen a szüzességét vesztett lányt esetleg a szülei is elűzik.) Az értelmiségi nők — mindentől függetlenül — különösen lealázónak tartják, ha női mivoltukban éri őket sérelem. Szerelemről szólva, vajon milyen arányban kötnek a nők maguk választotta társsal házasságot és mennyire bízzák a kiválasztást a szülőkre? Ahhoz képest, hogy a városokban mind több az iskolázott nő, úgy tűnik, a házasságkötések viszonylag nagy része köttetik a „hagyományos módon”. Erre mutat, hogy a nagy napilapok vasárnapi számában százával jelennek meg a — hozzátartozók által feladott — házassági hirdetések. És noha elvben a kaszthoz tartozás már nem számít, még igen sok hirdetésben szerepel a vallás, a kaszt, esetleg alkaszt, különösen ha brahmin fiú vagy lánya házasítandó. Áldozatkész asszonyok ilyen társadalmi , háttér mellett működik az indiai Nőszövetség. Delhi vezetőjükkel, a lelkest, fáradhatatlan Sarla Sharrha asszonnyal többször is alkalmam volt beszélgetni és mindig csodálatot éreztem a felett a páratlan odaadás felett, amellyel ezek a nők vállalt feladataikat ellátják. Felsorolni lehetetlen, csupán ízelítőül tevékenységükből. Legfontosabb az analfabetizmus elleni küzdelem. Az országban háromezer központban tanítják parasztasszonyoknak, nyomortanyák lakóinak, gyári munkásnőknek az ábécét. Ötször egy héten, napi két órában. Vidéken esténként, városokban ebédszünetben. Az oktatók ingyen, vagy jelképes fizetségért tanítanak. A nőszervezet keresethez is igyekszik juttatni a nőket. Ezzel emelkedik családi státuszuk (soha nem kevés a panasz, nemegyszer válóok, még értelmiségieknél is, hogy a feleség keresete felett az anyós vagy a férj rendelkezik). Külön gond a fiatal lányok elhelyezése. Indiában sok a háztartási alkalmazott (férfi is), hiszen az emberi munkaerő olcsóbb, mint a gépek. Az elhelyezésnél, mondta Sharma asszony, ügyelniük kell a fiatal nők erkölcsi biztonságára. Az első napon az új munkahelyre többnyire anyjuk el is kíséri őket. És vajon miért tanulnak az asszonyok? Egyesek, hogy gyermekeik iskolai előmenetelét figyelemmel kísérhessék Mások, hogy megszabaduljanak a tudatlanság lealacsonyító érzésétől. Hogy ne csaphassa be őket a boltos, tudják, hányas autóbuszra kell szállniuk. A nőszövetség feladatának érzi a gyermekmunka ellenőrzését (mert megszüntetésére ma még nem gondolhatnak), a falvak egészséges vízzel ellátását , az egész indiai élet higiénikusabb megszervezését. .Munkájukat akadályozza a nagy munkanélküliség. Ösztönzésükre például a faluban 40 kislány elvégezte a nyolc osztályt. Elhelyezkedni azonban nem tudtak. Az anyák méltatlankodtak, hogy iskolába járás helyett inkább otthon segítettek volna ... Mégis, a nők általános helyzete tekintetében szaporodnak az előremutató jelek. Az értelmiség egyes rétegeiben, főleg fiataloknál utat tör a családi „közös teherviselés” gondolata. Sok tervről, elképzelésről olvashatunk, hallhatunk. A lényeg — és ezzel a haladó erők Indiában is tisztában vannak —, hogy a nép egésze nem emelkedhet fel, míg az asszonyok jelentős csoportjai többszörösen kiszolgáltatottak. Köves Rózsa Asszonysorsok bOYLEREK, VILLANYTŰZHELYEK szerelését, cseréjét rövid határidőre vállaljuk BOYLERT BIZTOSÍTUNK! ELEKTROMOS SZÖVETKEZET Budapest VII., Damjanich u. 45. Telefon: 220—047 Budapest VII., Thököly u. 26. Telefon: 429—295 Budapest V., Vievázó F. u. 3. Telefon: 125—183 Magyar Nemzet V 9 Újabb adalék a Kováts Mihály-évfordulóhoz Az idén májusban emlékezünk az újkor első győztes gyarmati forradalma, az észak-amerikai függetlenségi háború kiemelkedő magyar hősének évfordulójára. Kováts, Mihály ezredes, a Pulaski-légió másodparancsnoka, a korszerű amerikai könnyűlovasság egyik megszervezője Charleston alatt, az angolokkal vívott ütközetben esett el, kétszáz esztendővel ezelőtt. Az utóbbi időben a hazai sajtóban számos megemlékezés látott napvilágot Kovátsról, sőt szülővárosa, Karcag, jelenleg reprezentatív kiállítással is adózik emlékének. Néhány évvel ezelőtt az amerikai magyarság, de még az Egyesült Államok kongreszszusa is méltóképpen ünnepelte meg a függetlenségi háború egykori hősét a bicentenáriumi események között. Magyarországon azonban aligha ismeretes a Kovátséletrajznak az a részlete, amely a felkelő gyarmati seregek fővezérével való különös, személyes találkozásáról szól. Ennek felkutatása a néhai amerikai magyar történész, Vasváry Ödön nevéhez fűződik, ki jelentős magángyűjteményét a szegedi Somogyi-könyvtárra hagyományozta, s melynek feldolgozása a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával még jelenleg is tart. Vasváry volt az, aki a harmincas évek végén rátalált Kováts Mihálynak azon levelére, amelyben Bordeaux-ból, mint harcedzett katona felajánlotta szolgálatait Benjámin Franklinnak, a magát függetlenné nyilvánított tizenhárom észak-amerikai tartomány franciaországi követének. 1976-ban azonban újabb értékes dokumentumra bukkant: egy George Washington által írott levélre, amelyben maga a fővezér számol be első és minden bizonnyal egyetlen személyes találkozásáról a hajdani magyar huszárral. Az 1777. május 17-én keltezett beadvány a Kontinentális Kongresszus, egy tagjának szól, mivel a magasabb rangú tisztek kinevezése e testület hatáskörébe tartozott. A számunkra érdekes dokumentum bevezető soraiban Washington először általában a külföldi születésű tisztjeivel szembeni bizalmatlanságát juttatja kifejezésre, majd így írja le Kovátsról szerzett — nem éppen kedvező — első benyomását: „Mire ez a levél az ön kezébe jut, vagy esetleg már azelőtt, a kongresszust egy magát Michael Fabricy de Kovatznak nevező férfi fogja felkeresni, aki saját elbeszélése szerint igen kiváló katonatiszt volt Poroszországban. Hogy milyen igazoló írásai vannak, nem tudom, de ami keveset láttam belőle (ti. Kovátsból), azoknak nagyon erősnek kell lenniük, hogy engem is meggyőzzenek az illető férfi fontosságára nézve, mert ha a tolmács híven fordította le szavait, elbeszélésében több ízben megbotlott.” A tömör fogalmazású részlet arról árulkodik, hogy a később legendás hírű Kováts nem tett valami kedvező benyomást Washingtonra. Vajon miért e tartózkodás a szükséghelyzetben szolgálatait felajánló, képzett katonával szemben? A válasz nem egyszerű, inkább csak következtetni lehet a későbbi elnök nem túl biztató viszonyulásának okaira. Ezek közé tartozhatott kettőjük társalgásának meglehetős — talán a fordító hibájából éppen kínos a vontatottsága, hiszen a csak angolul beszélő Washington és a magyarul, latinul, illetve németül tudó Kovátsnak tolmácsra volt szüksége. Továbbá, Mária Terézia és Nagy Frigyes egykori huszárkapitánya noha bizonyára elsorolta katonai múltját, a „Pour le Mérite” magas érdemrenddel történt kitüntetését és egyebeket, ezt Washington valószínűleg nem hitte, csak az idegenektől megszokott túlzások egyikének tartotta. És még valami. Az ötven esztendőn felüli Kováts, aki maga hat-hét évvel idősebb volt, Washingtonnál, a találkozás napján aligha mint daliás lovastiszt jelent meg. Ezt a kort abban az időben, de még később is, már az öregség kezdetének tartották; gondoljunk csak Bem tábornokra, akit ilyen idős korában már ,,apónak” hívtak saját katonái. Washington előtt tehát egy idős, szegényen érkezett ember jelent meg, aki a 30—40 napba kerülő óceáni hajózás fáradalmait még ki sem heverte, s akiről régi huszárbravúrok elkövetését nemigen lehetett leolvasni. E szubjektív, járulékos okok mellett azonban perdöntő mértékig kell hitelt adnunk annak a ténynek, hogy Washingtont mindenekelőtt egy előítélet, a külföldi származású katonáktól való idegenkedés, a gyanakvás vezette idézett sorainak ilyen értelmű megírásához. Mert rövidesen maga is rájött, hogy aKovátsról alkotott véleményét meg kell változtatnia: később, egy Pulaski tábornokhoz intézett levelében elismerve, hogy sokat hallott „Mr. Crowatch jelleméről és képességei felől”, beleegyezését adta, hogy kiképző tisztté nevezzék ki. Sem neki, sem másnak az Újvilágban sohasem lehetett oka megbánni, hogy Kováts a függetlenségért küzdő, forradalmi erők magas rangú tisztje lett. Dr. Csillag András Szeged Szilágyi Géza az egyik Marx-fordító Izgatott érdeklődéssel olvastam V. hó 23-án rovatukban dr. Sárközi Zoltán levelét a „Tőke” előkerült fordítástöredékéről és feltétlenül szükségesnek tartom, hogy amit a kérdésről tudok, közöljem önökkel. Ugyanis a „Marxfordító bizottság” egyik tagja édesapám, Szilágyi Géza volt. Gyermekkoromban sokszor mesélte nekem azoknak a viharos időknek a történetét. Apám a Tanácsköztársaság idején az Újság segédszerkesztőjeként dolgozott, majd Gábor Andor megbízásából a cenzúrabizottság munkatársa és evvel egy időben a Tőke egyik részének fordítója lett. Mikes Lajos,, barátja és később a Pesti Naplónál egyik szerkesztője gyűjtötte össze az anyagot, ami már nem jelenhetett meg. Apámat a bukás után a Britannia-pincébe hurcolták és a többi rabbal együtt azzal fenyegették, hogy a Nyugatiban fűtött vonatok várják őket, végcél a Tisza. Amikor kiszabadult, az Újság azonnali hatállyal elbocsátotta és 1925-ig rendőri felügyelet alatt állt. A fordítás további sorsáról annyit tudott, hogy Mikes halála után egyik vejéhez került, aki Londonbavitte az anyagot. De ez már csak szájhagyomány, hiszen ami írás véletlenül megmaradt 19-ből, azt 1944-ben gondosan elégettük. De talán erről a pár sorról valakinek szintén eszébe jut valami és előkerül az ötven íróból néhány. Dr. Szilágyi Lilla Megjöttek, költenek . A tavasz kellős közepén vagyunk: virágba borultak a fák, a rét, a ligetek. Ősszel elköltözött madaraink is visszajöttek, ha számukban kissé megfogyva is. Vannak madarak, amelyek egyenként „szivárognak” viszsza Mások csoportosan érkeznek, egyes madárfajok pedig ék alakban, V-betű formában. Valamennyien barátaink és védenceink ők: a gyorsröptű fecskék, a méltóságosan szárnyaló gólyák, a kolibrinál is színpompásabb gyurgyalagok, a „magyar szépségek utolsó tanúi”, a szigorúan védett kócsagok. Mindahány madár — most végzi életének legfontosabb funkcióját: az utódokról való gondoskodást. Most fokozottan megérdemlik védelmünket. A kutatók már régóta tanulmányozzák a vonuló madarak repülési alakzatait. A legfeltűnőbb az ék alak, vagy V-betű forma, melyet sok madárfaj „használ”. Megfigyelhetjük, hogy az éknek hol az egyik, hol a másik szára hosszabb, igen, mert a vezető lemarad, akkor a következő madár kerül sorra, ha ez is lemarad, a másik szárába vonul az éknek, és akkor megint a következő madár kerül sorra. Az ék alakban való vonulás azért van néhány madárfajnál, mert ez teszi lehetővé a nagyobb madarak páros repülését, haladás közben az együtthaladást és ugyanakkor kiküszöböli az együttműködésnél az összeütközés veszélyét, ha esetleg repülés közben a csapat egyik tagja irányt változtatna. Amikor a madarak kevesen vannak, akkor az éknek csak egyik szárnyán helyezkednek el és ferde vonalban repülnek. A gólya másképp oldja meg a vonulást: laza csapatokban repül, az egyes madarak egy síkban vonulnak, 10— 20 méter távolságban. Ha vonulás közben valamelyik madár lassít, vagy irányt változtat, akkor a mögötte repülő madárnak elegendő ereje marad a kitérésre. Mert ha sok ezer gólya ék alakban repülne, akkor ez megnehezítené az összetartást és hátráltatná a vonulás sebességét. A vonulás alatt a madarak erejüket beosztják és a fajok szerint más-más sebességgel repülnek, de átlagban körülbelül 70 kilométeres gyorsasággal. Most, hogy egyenesen hazatértek, érezzék itthon jól magukat! Költsék ki és neveljék fel sikerrel fiókáikat! Zelenák Károly tanár, Szeghalom Kedd JStca. ű'f^yn/yrj Csütörtök Ja. Szombat fst'éór ■íűzAeít/foxA'JoeezSSSBjEjTJ