Magyar Nemzet, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-06 / 130. szám

Szerda, 1979. június 11.—— H­U­ DÁK F­ISTOJ ! Látogatóban Bokor Vilmosnál Szép és értékes ajándéka az életnek, ha valaki 32 évesen töretlen munkakedvvel dol­gozhat. Nincs olyan nap, hogy ne venne ecsetet a kezébe Bo­kor Vilmos, hisz még olyan sok tervét szeretné megvaló­sítani.­­ — Édesapám Vörösmarty utódaként a bonyhádi Perczel családnál név­elászköd­ott — meséli. — Tanította még Per­czel Etelkát is, én pedig az­zal bü­szkélkedhetem, hogy Perczel Mór még a karján hordott. Példaképem volt, ta­lán ezért is lettem nagy 48-as és mint ilyen, Lovászy „Ma­gyarország” című lapjának hűséges olvasója. — Mikor kezdett festetni? — Édesapám diplomás rajz­tanár volt, ő fedezte fel rajz­­készégemet és a színek iránti vonzódásomat. Később gimná­ziumi rajztanárom, Márz Hen­­rád is megerősítette elhatáro­zásomat, hogy a festői pályára lépjek. Gondtalan életemet a háború szakította félbe. Há­rom évet töltöttem harctéren, és a Piavénál sebesültem meg. Hét kitüntetésemnek köszön­hetem, hogy 1918-ban Husztra kerültem századparancsnoki iskolára. Nagy örömünkre el­rendelték, hogy azok a fiatal tisztek, akik még nem végez­tek felsőbb iskolát, tanulmá­nyi szabadságot kérhetnek. Én természetesen rögtön jelent­keztem, de kiderült, hogy ez a Képzőművészeti Főiskolára nem vonatkozik. Hogy­ mégis tanulhassak és hazakerülhes­sek, a jogra iratkoztam be. — Festészet és jogtudomány, hogyan fért meg egymással? — A politika mindig na­gy­on érdekelt, így nem esett nehezemre az a két esztendő, amit jogászkodással töltöttem. Természetesen a festészethez sem lettem hűtlen. Iványi Grünwald Béla szabadiskolá­­jában kezdtem meg tanulmá­nyaimat. Amikor lehetségessé vált — otthagyva az egyete­met — beiratkoztam a Képző­művészeti Főiskolára. — Kik voltak a tanárai, mes­terei? — A Főiskolán Réti István tanítványa voltam, de mellet­te továbbra is jártam Ivánjá­hoz, akinek nagyon sokat kö­szönhetek. Önzetlen támogató­ja volt a fiatal tehetségeknek. Az ő tanácsára utaztam 1922- ben Párizsba, ahol két évig ta­nultam az Ecole des Beaux Arts-on. — Párizs izgalmas forgatagá­ban, bohém művészvilágában könnyen talált barátokat? — Szerencsém volt, mert Diósy Ödön — akivel nagyon jó barátságban voltam — be­ajánlott párizsi barátaihoz. Hazatérésem után pedig hét­végi víkendeken gyakran vol­tam gödöllői nyaralójuk vendé­ge. Léda ekkor már nagybe­teg volt, de még így is elbű­völte vendégeit műveltségével, sziporkázó szellemességével és vendégszeretetével. — Kik irányították ekkor Bu­dapest képzőművészeti életét? — Ebben az időben a hala­­dó művészeti eszméket képvi­selő Szinyei Társaság karolta fel a fiatal tehetségeket. A fiatal művészeknek évente rendeztek kiállításokat, hogy a­lak­o­tásaikkal bem­u­ta­tkozhas­­sanak. Így ismerhették meg az én tájképeimet és a párizs­i élmények hatására festett munkásportréimat is. — Merre járt még? — Sok, szép utazásit tettem. 1925-ben Németországban, 1927-ben és 29-ben pedig Olasz­országban töltöttem hosz­­szabb időt. — Kiállításai? — A külföldiek közül leg­fontosabbnak az 1930-as Ve­lencei Biennálét érzem. Itthon pedig volt kiállításom a Nem­zeti Szalonban, a Fészekben és a Műcsarnokban is. — A felszabadulás után ho­gyan alakult az élete, művészi pályája? — Az ostrom után fejembe vettem, hogy megfestem a ro­mos középületeket és az épülő hidakat. Az elkészült akvarell­­sorozatot bevittem a Fővárosi Képtárba. Pogány Ö. Gábor figyelmesen megnézte a képe­ket, és nagy meglepetésemre az egészet megvásárolta. Később is mindig éreztem pártfogó tá­mogatását. A fel­szabadulás utáni ■ első kiállításomat is ő nyitotta meg. Sokat köszönhe­tek Mihályfi Ernőnek is, aki még a Fészekből ismert, és mint a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, nyelvtudá­somért, engem javasolt a Ma­gyarországra érkező külföldi művészek kalauzolására. A sok érdekes vendég közül Ander­sen Nexer­e, Anna Sechersre és a brazil Jorg­e Amadéra emlékszem a legszívesebben. — Közéleti tevékenysége és művészi munkássága merre vezetett később? — Ebben az időben alakult meg a Művészeti Dolgozók Szakszervezete és ennek kép­zőművészeti vezetője lettem. Az 1952-ben megalakult Kép­zőművészeti Alapnak osztály­­vezetője voltam. Aztán 1955- ben a Képcsarnok Vállalat művészeti vezetője lettem. — Jutott idő a festésre is? — Akkor tudtam csak iga­zán a festészetnek élni, ami­kor részt vettem egy-egy ta­nulmányúton Jártam Romá­niában, Csehszlovákiában, Finnországban, a Szovjetunió­ban. Bulgáriában a Képzőmű­vészeti Alap megbízásából magyar művészek alkotásaiból rendeztem kiállítást. Amióta visszavonultam a közélettől, több időm jut a festésre. Ké­szülök a következő, a tizen­egyedik kiállításomra. Zika Klára NAPLÓ A jugoszláv lexikográfiai intézet, amely 1950 óta Miros­­lav Krleza vezetésével műkö­dik Zágrábban, megjelenteti Jugoszlávia népeinek és nem­zetiségeinek hétnyelvű (hor­­vátszerb, makedón, szlovén, magyar, albán, török és olasz) szótárát. A mű, amely nyel­venként 50 ezer címszót tar­talmaz, 1981-ben jelenik meg. Ugyanez az intézet az előbbi­vel azonos szókinccsel 1982 végéig nyolcnyelvű — horvát­­szerb, latin, angol, orosz, spa­nyol, német, francia és olasz — szótárt is kiad. ♦ Ma dedikál: a Blaha Lujza téren Gonda János 1 órakor. Kiss Dénes 3 órakor. Domonkos Mátyás, Fehér Klára és Nemes László délután 4 órakor, Major Ottó, Ranschburg Jenő és Vészi Endre délután 5 óra­kor­ a Gondolát könyvsátránál (Váci u. 9.) Szenti Tibor délután 4 órakor: a Móricz Zsigmond ifjú­sági könyvesboltban (Deák F. u. 15 ) Kiss Dénes és Róna Emy dél­után 4 órakor: a Deák téren Török Sándor délután 5 órakor: a Mag­vető könyvsátránál (a Vígszínház előtt) Barabás Tibor délután 4 órakor: a Baross téri aluljáróban Moldova György délután 4 órakor: a Bástya mozi előtt Inotainé Boni­­fert Mária délután 4 órakor: a Honvédelmi Minisztériumnál (Pálf­­fy u.) Vadász Ferenc délután 3 órakor­ a KERMI-nél Mezei And­rás délután 4 órakor, a Zenemű­kiadó sátránál (Váci u. u­ b.) Gon­­da János délután 3 órakor. Június ti A. közeli napokban három szoborkiállítás nyílik meg az Óbudai Klubházban. Június 8-án Nagy Sándor munkáiból. 16-án Segesdi György szobrai­ból, 18-án Konyorcsik János műveiből nyitnak meg tárlatot Szeptember 3-án kez­dődik az új tanév Megjelent az oktatási mi­niszter utasítása az új tanév feladatairól és munkarendjé­ről. Az 1979—80-as tanév szeptember 3-án kezdődik, az első tanítási nap pedig szep­tember­ 4-én lesz. Lényeges változás az új tanévben, hogy az első félév 1980. január 31-ig tart. Az általános iskolákban és a gyógypedagógiai intézmények­ben az utolsó tanítási nap 1980. június 13. lesz. A jövőre érettségizők május 10-én fog­nak ballagni. A középiskolák alsóbb évfolyamai számára június 7., a 11 napos munka­rend szerint oktató iskolákban június 13. lesz az utolsó taní­tási nap. A jövő tanévben a téli szünet az előző tanévinél­­ hosszabb, a tavaszi szünet pe­­­dig rövidebb lesz. A téli vak­­káció 1979. december 22-től­­ 1980. január 9-ig, a tavaszi­­ szünet 1980. április 5-től 9-ig tart. V^'ir Vnni Zpf A világ gyermekeiért Tanácskozik a budapesti fórum Kedden délelőtt plenáris üléssel folytatta munkáját a gyermekek boldogabb és biz­tonságosabb jövője érdekében összehívott fórum a Parla­mentben. Délelőtt tizenhat ország küldötte kért szót. A felszólalók többsége beszámo­lójában részletesen ismertette, hogy hazájában a nemzetközi gyermekév alkalmából meg­alakult nemzeti bizottság mi­lyen programot dolgozott ki a gyerekek jogainak és jólété­nek biztosítása érdekében. Más körülmények és adott­ságok között élnek a külön­böző országok népei, de a leg­ifjabb nemzedékért érzett fe­lelősség tudatában mindenütt tenni akarnak szebb, boldo­gabb életükért — ezt tükröz­ték a különböző nemzetek képviseletében elhangzott vé­­leménynyi­­­vá­ní­tások. Fi­gye­lemre méltó, volt például Libé­ria küldöttének beszámolója. Elmondta, hogy olyan progra­mot dolgoztak ki az egész afrikai földrész országai szá­mára, amely nem egy évre, hanem egy egész évtizedre szól, s az évtized végére je­lentős gazdasá­gi eredmények­re, társadalmi fejlődésre szá­mítanak a program megvaló­sításával. L­­banon képviselője nehéz problémát tárt a fórum részvevői •Két országában a lakosság 43 százaléka 15 éven aluli fiatal, s ezeknek a gye­rekeknek erkölcsi és társadal­mi felelősségre nevelése csak akkor valósulhat meg az ed­di­­ginél nagyobb mértékben, ha béke lesz. A béke iránti olthatatlan vágyat a legmegrázóbban Laosz küldötte érzékeltette. Az országra a háború idején hárommillió tonna bomba hullott, s modern haditechni­ka válogatott eszközeit vetet­ték be a lakosság ellen. 1975 óta új korszak köszöntött be, de a háború okozta sebeket nagyon nehéz begyógyítani. Árva, nyomorék gyerekek, korábban elhanyagolt fiatal­korúak neveléséről, fizikai és erkölcsi. ..táplálásáról” kell gondoskodnia az államnak, amely szeretné mielőbb bizto­sítani minden gyerek számára az elemi jogokat: a békében születés, élés, tanulás lehető­ségeit. Délután szekcióülésekkel folytatódott a nemzetközi fó­rum. Este a Magyar Népköztár­saság kormánya az Ország­­házban fogadást adott a fó­rum részvevői tiszteletére. A fogadáson Lázár György, a Minisztertanács elnöke kö­­szön­tötte az ENSZ szakosított szerveinek, valamint a kormá­­nyoknak a képviselőit, a bu­dapesti diplomáciai képvisele­tek jelenlevő vezetőit és tag­jait. A fogadáson megjelent A­c­zél György, a Miniszterta­­nács el nökkel vet­tese. Paja Frigyes kü­l­ügymniszter. Mar­­kóla Imre igaz­ság’igy-mir-'cz­­~•~‹,­ Polinszkii Károly okta­tóés rpi-nc-r*er Ott volt akarni Bérni és kultbjrális éle­tünk számos más ismert sze­m­­é­­v" cZcto g y­ p p ovg roTSZI CT' e'p'ház­ok sok magas rangú képviselőié. Magyar—finn barátsági hét kezdődik június 14-én A kulturális vegyes bizottság ünnepi ülése Ünnepi ülést tartott tegnap a magyar—finn kulturális ve­gyes bizottság a magyar— finn kulturális együttműködé­si egyezmény aláírásának hu­szadik évfordulója alkalmából. Az ülésen a finn, illetve a ma­gyar albizottság elnöke. Joaak­­ko Numminen oktatási állam­titkár és Rónai Rudolf, a Kul­turális Kapcsolatok Intézeté­nek elnöke mondott beszédet. Joaakko Numminen a törté­nelmi távlatokról beszélt, ar­ról, hogy a múlt század végén, a XX. század elején a finn és a magyar nyelvtudósok finn­ugor kutatásai jelentették a kapcsolatot a két nép között. Ezek a tudósok feladatuknak tekintették a másik ország kultúrájának elterjesztését és irodalmi fordításokat publikál­tak. Ezekben az időkben olyan hagyományok fejlődtek ki, mint a finnugor kongresszusok sorozata, legközelebb ilyen kongresszust 1930-ban Turku­­ban rendeznek. Miután az együttműködés sok új terüle­ten is kialakult, a kulturális kapcsolatok szerződéses kere­tekbe való foglalása is idősze­rűvé vált. Az­ 1930-as években kötött megállapodás azonban a második világháború miatt meglehetősen teljesítetlen ma­radt. A háború után a néprajz­­tudomány, Ortutay Gyula és Kustaa Vilkuna akadémikusok munkája képviselte a kapcso­latok folytonosságát. Azután Finnországban 1950-ben meg­alakult és igen aktív tevékeny­ségbe kezdett a Finn—Magyar Társaság. ..Tekintettel azokra a rokon­sági kötelékekre, amelyek e két népet összekapcsolják, és attól a kívánságtól vezérelve, hogy a kulturális kapcsolato­kat a két ország között tovább­fejlesszék, és megszilárdítsák, a Magyar Népköztársaság kor­mánya és a Finn Köztársaság kormánya elhatározta, hogy egyezményt kötnek” — idézte beszédében Rónai Rudolf az 1959. június 10-én aláírt egyez­ményt, majd így folytatta: — Az egyezmény megkötése után a­ magyar—finn kulturális kapcsolatok példás kiszélesedé­se és elmélyülése következett be. A megalakult vegyes bi­zottság olyasmire vállalkozott, s mire akkoriban a különböző társadalmi rendszerű országok között Európában kevés példa volt. Először határozták meg konkrétan, állami felelősség­­vállalással a kulturális kap­csolatok fejlesztésének teen­dőit. Az­ egyezmény következ­tében emelkedett az ösztöndí­jak száma, műszaki-tudomá­nyos munkatervet és a tudo­mányos akadémiák munkater-­ vét dolgozták ki, a Hazafias Népfront szervezésében ifjúsá­gi, szakszervezeti, testvérváro­si, rádiós és televíziós, sport- és más szakmai kapcsolatok alakultak ki. A húsz év alatt csaknem kétszáz finn művet adtunk ki magyar nyelven, az elmúlt hat-hét évben több karmester, hangszeres szólis­ta és nagy együttes szerepelt Magyarországon. A Finnor­szágban szerepelt magyar mű­vészek száma még ennél is magasabb. Az ötödik alkalommal meg­rendezendő, június 14-én kez­dődő barátsági hét során köl­csönösen háromszáz fős dele­gációk látogatnak egymáshoz a két ország testvérvárosaiba. (hajdú) Átépítik a Belváros legnagyobb élelmiszer-áruházát A főváros egyik legforgal­masabb élelmiszer üzlete a Felszabadulás tér és a Káro­lyi Mihály utca sarkán levő Csemege-bolt. Az üzlet állan­dóan túlzsúfolt, és éppen a nagy igénybevétel miatt a bolt berendezése elavult, a helyi­­ség szűk. Korszerűsítése el­odázhatatlan. A munkálatok megkezdése azonban állandóan­ húzódott, főleg azért, mert a környéken több Közért-üzletet tataroz­tak, és ha ezzel egyidejűleg a Csemege is bezár „válságba” jut e városrész élelmiszer­­ellátása. Meg kellett tehát vár­ni, amíg befejeződnek a szom­­s ’os bol'f­.de'r . ‘ások. A má­sik késleltető olt, hogy a Cse-­­­mege nem kapott kivitelezőt a munkákra. Most ez is köz­­megelégedésre rendeződött. A Kereskedelmi Építő és Szol­gáltató Vállalat kötött szerző­dést­ a Csemegével a Fel­­szabadulás téri élelmiszer­áruház újjáépítésére. Kidol­gozták a terveket, amelyek magában foglalják a raktá­rak, az elektromos-, a vízve­zeték- és csatornahálózat fel­újítását, a két szomszédos he­lyiség hozzáépítését, a bolt új berendezéssel való ellátását. A feladatok sokrétűsége miatt a munkálatok kivitele­zése előreláthatólag több mint egy évig tart és a jelenlegi költségelőirányzat szerint ki­lencmillió forintba kerül. 5 Probléma Azt olvastam valahol, hogy nyelvünk leggyakrabban hasz­nált idegen szava: a probléma. Ez nem lepett meg. Először azért, mert a Magyar Nyelv Értelmező Szótára sem ad egyértelmű megjelölést a probléma fogalmára, hanem körülírja azt, s úgy értelmezi, mint megoldandó elméleti vagy gyakorlati kérdést, fej­törést okozó gondot. Másod-­­szor pedig azért, mert — amint már az említett értelmezésből is következik — amíg élünk, problémákkal kell szembenéz­nünk, vagyis megoldandó kér­désekkel, fejtörést okozó gon­dokkal. ELLENTMONDÁS De hagyjuk az általánossá­gokat. Konkrétebben, éspedig a vezetés vonatkozásában sze­retném a problémák felmerü­lésének, jellegének és megol­dásának kérdéskörét vizsgálni. Aligha van ugyanis az emberi tevékenységnek még egy te­rülete, ahol olyan gyakori lenne a probléma felvetődése és a velük való szembenézés szükségessége, s ahol olyan társadalmi és politikai jelentő­sége lenne a problémameg­oldás elevi és technikája is­meretének, mint a vezetésben. Pietraszinski lengyel iparszo­ciológus Napóleon és Lenin példájával­ bizonyítja, hogy a vezetői képesség és rátermett­ség legfontosabb mutatója: a problémák felismerése és he­lyes megfogalmazása. Az egyik keletnémet közgazdász pedig magát a vezetést is úgy hatá­rozta meg, mint a szervezeti élet különböző területein ál­landóan jelentkező problémák megoldásának folyamatát. Mindezzel kapcsolatban azonban feltárul a vezetés egyik furcsa ellentmondása is, éspedig az, hogy a vezetői ké­pesség és hozzáértés ugyan va­lóban főleg a problémákkal való szembenézésben és azok megoldásában mutatkozik meg­­, de ugyanakkor­ túl sok probléma nem éppen a jó ve­zetés bizonyítéka. Ebből adó­dik az a követelmény, hogy a vezető mindig ismerje fel a problémát ott, ahol van, de soha ne lásson problémát ott, ahol nincs. Persze a vezetés gyakorlatában ezt megvalósí­tani nem könnyű feladat. Ez érthetővé teszi, miért találko­zunk oly gyakran a vezetői magatartás torzulásainak ese­teivel éppen a problémákkal kapcsolatban. A joggal kifo­gásolható vezetői viselkedés­­mód leggyakrabban előforduló két esetét említeném. ÉRZÉKENYSÉG Az egyik a problémak elöli megfutamodás; a vezetői gya­korlatban ennek rendszerint két indítéka van: az egyik a vezető alacsonyabbrendűségi érzése, az a meggyőződése, hogy a felmerült probléma megoldására nem képes — a másik a rosszul értelmezett tekintély­féltés, aminek gya­korlati következménye az, hogy vonakodik igénybe venni azon munkatársainak közre­működését, akik az adott problémával kapcsolatban esetleg több tudással vagy in­formációval rendelkeznek, mint ő. A torzult vezetői magatartás másik tünete:­­ az álproblé­ma, vagyis az az eset, amikor a vezető maga kreál problé­mákat, amelyek a valóságban nem léteznek, vagy legalábbis nincs jelentőségük, s így meg­oldást sem igényelnek, de megfelelően felnagyítva a gondos, lelkiismeretes munka látszatát keltik, s egyben lep­lezik a tényleges problémákkal való szembenézés bátorságá­nak hiányát. Az ilyen vezetői magatartás veszélyessége rög­tön nyilvánvalóvá válik, ha arra gondolunk, hogy — töb­bek között — pl. milyen hát­rányosan befolyásolhatja az üzemi demokrácia kibontako­zását. Ez abban jelentkezhet, hogy a vezető a különböző munkahelyi fórumokon a tényleges nehézségek és meg­oldandó feladatok helyett olyan álproblémákkal foglal­kozik, amelyek a dolgozók szá­mára semmit nem mondanak, információértékük nincs, de a vezető tudását és hozzáértését bizonyítani látszanak. Az előbbiek arra utalnak, hogy a problémák felismeré­se, megítélése és megoldása szempontjából rendkívül nagy jelentősége van a vezetői ma­gatartásnak és szemléletnek. Nézzük tehát először a kérdés­nek ezt az oldalát, annál is inkább, mert a problémameg­oldás gyakorlati elvei és mód­szerei ismeretének, is csak ak­kor van értelme, ha először tisztázzuk azt, hogy azok ered­ményes alkalmazása milyen követelményeket támaszt a ve­zető személyiségével és szem­léletmódjával szemben. Ennek során elsősorban a probléma­­érzékenységet kell említenünk, vagyis a vezetőnek azt a ké­pességét, hogy egyrészt mindig érzékelje: az adott szervezet munkájában hol jelentkeznek intézkedést, döntést igénylő zavarok, zökkenők, vagyis problémák — másrészt, hogy ezeket ne úgy tekintse, mint a munkáját hátráltató, aka­dályozó kellemetlenségeket, hanem mint a szervezeti élet természetes velejáróit, ame­lyekkel kapcsolatban az egye­düli helyes vezetői magatartás csak a szembenézés lehet, nem pedig a megfutamodás. A problémaérzékenység azonban még valamit jelent, éspedig a probléma felismerését, vagyis annak elbírálását, hogy való­ban problémáról, tehát új megoldást igénylő feladatról van-e szó vagy csupán olyan ügyről, amely minden további nélkül elintézhető az eddigi tapasztalatok, ügyviteli szabá­lyok és a feltételezett hozzá­értés alapján. SORREND Mivel a vezetőnek rendsze­rint nem egyetlen problémá­val, hanem a problémák tö­megével kell foglalkoznia, rendelkeznie kell azzal a ké­pességgel is, hogy megállapít­sa a problémák fontossági sorrendjét. A fontosság fo­galma itt nem abszolút érte­lemben jelentkezik, hanem a szervezeti tevékenység egészé­nek összefüggésében. Ebből következik, hogy nagyfokú hozzáértés és tapasztalat kell annak elbírálásához, hogy az adott helyzetben és időpont­ban mely problémák azok, amelyeknek megoldását a szervezet eredményes működé­sének biztosítása halaszthatat­lanná tesz. Itt nem segítenek a központi utasítások, sem más vállalatok tapasztalatai. De még ha eleget tesz is a vezető a problémaérzékenység, valamint a fontossági sorrend megállapítása követelményé­nek, további buktatóval kell számolnia, ami a probléma megoldásához szükséges infor­mációk összegyűjtésével és ér­tékelő kiszűrésével függ össze. Itt ugyanis mindig fenyeget az információtorzulás veszélye, amelynek több oka lehet. A két legfontosabbat említem: az egyik az, hogy az emberek a dolgokat, eseményeket és helyzeteket mindig a saját ed­digi tapasztalataik és kiala­kult elképzeléseik szerint ész­lelik és értékelik, s ennek megfelelően adnak róla szá­mot — a másik az, hogy az információt, esetleg jobb meg­győződésük ellenére is, úgy igyekeznek alakítani és meg­fogalmazni, hogy az megfelel­jen az információt igénylő ve­zető elvárásainak. Az előbbit az információ természetes tor­zulásának tekinthetjük, ahol a vezető feladata az, hogy — emberismeretére támaszkodva — a torzító tényezőket gondos elemzéssel kiszűrje. A máso­dik esetben a torzulás kikü­szöbölése nehezebb feladat. Az előfeltétele ugyanis olyan ve­zetői magatartás és szervezeti helyzet, munkahelyi légkör ki­alakítása, amely előnyben ré­­szesíti a tárgyilagos informá­ciót, éspedig azzal, hogy védi az információszolgáltatót a rosszindulatú kritikával és ne­gatív értékeléssel szemben ak­kor is, ha a szolgáltatott ada­tok nem felelnek meg a veze­tői elképzelésnek. A vezetőnek tehát mind a probléma felismerése, megfo­galmazása és rangsorolása, mind pedig a megoldásához szükséges információk érté­kelése során nagy körültekin­téssel kell eljárnia, ha a prob­léma létét és lényegét nem formálisan, csupán a tünetek alapján kívánja megfogalmaz­ni és megoldani, hanem min­den lényeges tartalmi elemé­nek feltárása útján. Ifr. Dobossy Imre

Next