Magyar Nemzet, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-10 / 134. szám
Majdar New Het A kultúra arányai két, és félszer több a kulturális élet állami költségvetése, mint volt nyolc évvel ezelőtt; a nemzeti jövedelemnek arányos része, örvendetes a növekedés, kedvező a fejlődés, mégis aggályos kimondani, nehogy valaki megirigyelje s megsokallja, takarékosságra intsen jobban, mint eddig. Mert bármennyire megnövekedett is az állami költségvetés kulturális része, ittott kevésnek bizonyul a több, kevés lenne a meg több is. Az országgyűlés kulturális bizottsága a napokban vitatta meg és fogadta el az oktatás és a művelődés gazdálkodásának beszámolóját. Hozzászólását Petrovics Emil azzal kezdte, hogy újra elmondja szokott kérdéseit: az Operaház, a színházak felújítása, a koncertterem-létesítés, sok más hasonló iránt érdeklődött, csupa olyasmi iránt, amit csakugyan tanácskozásróltanácskozásra újra kérdez, újra javasol. A válaszból persze kiderült az is, hogy nem mindig a szándék kevés, vagy az anyagi erő. Kétségtelen, hogy a kulturális életnek szó szerint anyagi alapjai, vagyis az épületek nagy része avítt, a századforduló éveiből való, de a mostani leromlás annak is következménye, hogy a karbantartás gyakran elmaradt, bizonyára takarékosságból is, meg az erők gazdaságosabbnak vélt másirányú fölhasználásával. Az is igaz, hogy az építőipar közismert nehézségei a kulturális intézmények építésében, javításában, helyreállításában, fölújításában is tapasztalhatók, mégis meghökkentő, meggondolkoztató, ha az iskolahálózat fejlesztése tavaly csupán az éves előirányzat felére sikerült, ha a középiskola-hálózat fejlesztésének ötöd résznyi lemaradása tapasztalható a tanácsi beruházásoknál, ha egy múzeum főigazgatója elmondja: a téesz-építővállalat amely végre elvállalta az intézményben szükséges munkákat, a múzeumot mintegy felvonulási terepül használja csak különféle más munkáihoz. Félő, hogy az elért eredmények árnyékába húzódó fiaskók kevésbé játszódnak, s nem csak azért, mert a napsütötte részek élesebbkörvonalúak,mint az árnyékosak. Egy pillanatra azt is hasznos emlékezetbe venni, hogy az erős fény elvakíthat, s hosszasabban töprengeni azon, hogy célravezető-e a megoldandó feladatokat kisebbíteni, nehogy kedvét veszítse az, aki különben segítőkész. Hiszen ha az elmúlt egy-két évtizedben komolyabban vették volna a karbantartást és a fejlesztést, most és a közeljövőben kevesebb halaszthatatlan munkát kellene halogatni. A sürgető feladatok fontossága talán azért is elhalványul olykor, mert a kulturális élet, a kulturális beruházás közvetlen hasznot kevésbé ígér, mint más. A parlamenti bizottság egyik hozzászólója őszintén megvallotta, ha fontos kulturális építkezések lucaszéke lassúságára, végnélkülinek látszó elhúzódására gondol, az is eszébe jut, mennyi minden épül, pontosabban épült fel eközben. Dehát a koncertterem devizát visz, a szálloda devizát hoz, a nemzeti könyvtár szellemi értékeket őriz, az irodaház bizonyára, anyagi értékek előállításához járul hozzá. Érvényes-e vajon a kulturális élet anyagi alapjaira Vörösmarty intelme: „Csak a szerénynek nem hoz vágya kint”, és: „A birkatót ne add el álompénzen”, vagy Arany bölcsessége: „Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri”? A parlamenti bizottság vitáján Király István meggyőzően szólt arról, hogy az iskolában — talán a megterhelés csökkentésének örvén — eluralkodott a minimalizmus, sokhelyütt a lexikális tudástól való óvakodás a memória elsatnyulásához vezetett, és sokan a legszükségesebbre méretezik erőfeszítéseiket. csupán a továbbjutáshoz szükséges legkevesebb eredményt akarják elérni. Arra is intett felszólalásában Király István, hogy bárki áldozatává essék a babonának: a műveltség és az anyagi előrejutás kettéválasztható. A műveltség mindnyájunk feladata, feladataink teljesítésének mellőzhetetlen eleme. Mindnyájunknak, s a legtöbbet kell tennünk erre, amit csak tehetünk. se. 1. A beszédhibás gyerek esete a kovácsműhelyben Azt hiszem nem mondok nagyot vele, s még csak újat sem, ha kijelentem: sokféle meggyúrás, elhitetés rászedés (ezek mind a manipuláció szinonimái óhajtanak lenni ...) közül, a felismert és fel nem ismert, az országos vagy világraszóló, avagy csupán helyi érdekű mesterkedések (vigyázat! ez is csak egy szinonima) közül ártatlanságával, szelídségével és alkalmasint kedvességével kitűnik az a manipuláció, amit .jószándékú könyvtárosok alkalmaznak olykor, szájába adván a kérdést néhány olvasónak az író—olvasó találkozó előtt. Más szóval ezt felkészítésnek nevezik. Nos, ennek a felkészítésnek az eredményeképpen majdnem minden író—olvasó találkozón a mellemnek szegezi valaki a saját egykoron feltett kérdésemet: miért rosszak a magyar filmek? Idestova másfél évtizede már annak, hogy én ezt a fricskát kilőttem, s annak is tíz esztendeje, hogy a kérdéstől meghatódva először léprementem egy kritikus hajlandóságú kis közönség előtt. Legyőzhette, simogatta a hiúságomat rákérdezésem időtállósága. ..Lám, még mindig emlékeznek az írásomra és a belőle készült filmre.” S miközben az örökkévalóság, az idvezülés és az utókor teljes lehtengerlése kézzelfogható képzetté nőtt bennem, botorul azt kezdtem fejtegetni, hogy lám milyen érdekes, különös jelenség, aminek itt most a tanúi vagyunk, kedves hallgatóim, hogy amikor már régen elévült az ok, a kérdés oka, a jól föltett írói kérdés még mindig érvényben van. Az eddig együttérző, velem rokonszenvező tekintetek hirtelen elhidegültek. Légüres tér kezdett körém ürösödni. — Úgy értsük ezt, hogy az író elvtárs szerint most már jók a magyar filmek? — állt föl egy előkészítetlen résztvevő. Másról aztán azon a találkozón már nem is esett szó. Az irodalomra hangolt, szépen előkészített közönségből elemi erővel fakadt, föl a keserűség. Tréfálkozásnak, ironizálásnak nem volt helye többé. Sok víz lefolyt azóta a Duánán, ma már tudom honnan fúj a szél, s eszembe sincs hivalkodni holmi örökérvényűséggel, hanem szerényen, s nem is tagadom: a közönség uszályában haladva, elismerem, hogy egykori kérdésemnek a jelenkori — mindenkori? — helyzet ad érvényességet, így aztán rendszerint elkerülöm a parázs vitát, valamint azt, hogy fogadatlan prókátora legyek a magyar filmnek, avagy botcsinálta ilésze és vádlója, mert így az egész kérdés simán lekerül a napirenden. Magyarán úgy áll a dolog, hogyha az ember nem áll ki a pástra és min mondja meg a közönségnek, hogy nem tartja általában és egészében rossznak a magyar filmet, akkor békén hagyják. Azt, hogy velük együtt szidja és ócsárolja az ember, azt már nem kívánják meg, elég, ha közönyükkel, fásultságukkal, beletörődöttségükkel azonosulni látszik. Visszás helyzet ez és rendkívül szomorú. Meglehetősen mélynek tűnik az árok egy művészeti ág és a saját közönsége között. S ennek természetesen nem az az oka, hogy most még rosszabbak a filmek mint azelőtt. Ez az árok most nem azért jött létre a magyar film és közönsége között, mert a film művészi színvonala lesüllyedt. Erről szó sincs. A többi mellékes, szóra sem érdemes felszínes ok (a nagyközönség filmkultúrájának szintje, a szórakoztató filmek hiánya, a tévé térelőnye stb.) csatasorba szólítását is mellőzve, nyíltan kimondom, hogy a helyzet ilyetén állapotáért a bevezetőben említett elhitetést teszem felelőssé. A közönség ugyanis elnézte a magyar filmek gyengéit, fogyatékosságait, amíg a filmnek manipulációban betöltött szerepe világos volt. Amíg a film is egyike volt a kommenciós cselédeknek. Ez tiszta helyzet volt. A magyar nem kárörvendő fajta. Részvétet érez a szenvedők, az igyekvők iránt még akkor is, ha a teljesítményeiktől nincsen elragadtatva. Más a helyzet, ha ez a jámbor igavonó némely a kor és az idő haladásából következő járom- és szerszámfelújítás következtében dacos paripának kiáltja ki és tolja föl magát. Ha úgy tesz, mintha nem ő húzná a szekeret, hanem a szekér húzná őt. Egy anekdota jut eszembe. Szegény jó Réz Ádám szokta volt mondogatni, meglehet ő találta ki, s rendszerint akkor állt elő vele, akkor adta elő ízes elevenséggel, érzékelősen, ha valaminek hitetlenségét, illetéktelenségét akarta megvilágítani. A mese pedig így szólt: a kastélyban dadogós gyerek születik, szülei szégyellik emberek közé engedni, nevelőt, logopédust fogadnak mellé, aki hosszú évek munkájával választékos beszédre tanítja az úri csemetét. Nagy ünnep amikor a fiúcska nevelője oldalán először tehet körsétát odalent a faluban. Sok helyütt megfordul és mindenütt egy kis idegenkedést vált ki erőltetetten tökéletes artikulációjával és keresetten irodalmba választékosságával. Így végül eljut a kovácsműhelybe is, ahol így szól a maga nyelvkönyv nyelvén a kovácsmesterhez: — Játszodhatnám-e én a kalapáccsal ? .Mire a kovács: — Játszódjál te kisfiam az édesapád ... (és itt egy nyomdafestéket nem tűrő kifejezés következett). Egy viccet vélek megmagyarázni. Aki nem érti, magára vessen. Aki megsértődik, még inkább. Az árok a film és közönség között itt húzódik. Ezt az árkot vagy be kell tömni vagy át kell hidalni. Az áthidaláshoz tervek és számítások szükségesek, az én kezemben azonban csak lapát van. Nem ütni akarok vele, csak belehányni valamit az árokba. Talán egy ilyen vaskos, de szemléletes anekdota is segít valamit a betömésben. It amellett ígérem, hogy a jö■vő könyvhéten elmegyek moziba, nemcsak azért, hogy a statisztikát javítsam. Csurka István Váltás Eleddig a legkönnyebben járható út volt a leginkább divatos. A halandó elvégezvén iskoláit, szakképzettsége birtokában elhelyezkedett. A papír feljogosította szakmában a neki megfelelő munkakörben. Tette, ami a dolga, s az esztendők során szép csendben, zökkenőmentesen jutott előbbre és előbbre. Elérte a tudása, a munkája alapján elérhető posztokat, s a végén nyugdíjba ment. Jó néhány évtizedet eltöltött a munkapad, az íróasztal mellett, anélkül, hogy megpróbálkozott volna mással vagy éppen a szakmája által megengedett más hasonlóval. Hogy a jövőben változik-e a kép vagy sem — nem tudható. Annyi bizonyos csupán, hogy megérett az idő a változtatásra. Az ok egyszerű és sokat hangoztatott. Munkaerőhiány. Ennyi az egész. A vállalatok közötti munkaerőmozgásra manapság már nincs sok remény. Kevesebb az ember, mint a munkaalkalom. Ugyanakkor léteznek posztok a vállalatoknál, a gyárakban, az üzemekben, amelyek betöltetlensége korántsem használ a gazdasági eredményeknek. Kell tehát a munkáskéz. A megoldás? Az előzőekből következően nem lehet más, mint a munkahelyen belüli váltás. Ez nem többet és nem kevesebbet jelent: az egyén életpályája során egyszer, kétszer vagy többször foglalkozást vált. Meglehet a már létező képesítésének megfelelően, ám az se kizárt, hogy egy újabb szakma elsajátítását követően. Hogy hogyan, az közömbös. A lényeg, hogy a vállalat, ha tudatosan, körültekintően szervez, minden betöltendő munkakörre találjon megfelelő embert. Ráadásul házon belül. Elmondva persze pofonegyszerűnek tetszik minden. A gyakorlat, az már nehezebb a dolog. Az természetes, hogy a dolgozó nem szívesen változtat a megszokotton. Legalábbis önmagáért a váltásért nem. Ha viszont érdekeltté teszik benne — anyagilag és erkölcsileg egyaránt — feltehetően gondolkodóba esik. És végül dönt. Jó az esély rá, hogy a változtatás mellett. És a sikerért szívesen vállalja, hogy képzi, továbbképzi magát. Mert értelmét látja, tudja mi vár rá új helyén a régi vállalatánál. Az előzőek könnyen megtámogathatók az elmélettel is. A munkához való jog értelemszerűen nem a pálya elején megszerzett szakképzettség szerinti ténykedéshez való jogosítványt jelenti Jó, ha a dolgozó felkészül, a képzésnél felkészítik, az esetleges váltásra. Az igények egyértelműen utalnak ennek szükségességére. Am a jelzésnél fontosabb, hogy a munkaerő hiányára manapság szívesen hivatkozó vállalatok lépjenek egyet. Az érdekeknek megfelelően. (malanyai) — Hogy szurkolnék neked, hiszen akkor kiszorítasz engem?! (Hegedüs István rajza) Többség és kisebbség A FIATALOKRÓL vitatkozni hálás dolog. Nem is hiányoznak az ilyen jellegű kritikai észrevételek, jó tanácsok napjaink időszerű tennivalóit tárgyaló fórumokon, értekezleteken. Igaz, a megközelítés már nem a régi. Az „ezek a mai fiatalok”, „bezzeg a mi időnkben” sommás, a külsőségekből ítélő és általánosító vélemények lassan visszaszorulnak! A bírálók többségének a szavaiból is kierződik a féltő szeretet, a segíteniakarás. Ezekben az esztendőkben az átlagosnál nagyobb arányú váltás megy végbe, s e folyamatnak nem lehet tétlen szemlélője az idősebb generáció. Kötelessége, hogy megfelelő útravalóval lássa el a stafétabotot átvevő fiatalokat. A népfront különböző fórumain is gyakran esik szó ezekről, legutóbb például az országos tanács tagjainak vidéki és fővárosi összejövetelein kapott nagy hangsúlyt ez a téma. Megvonta a jelenlegi helyzet mérlegét nemrég a KISZ országos értekezlete is. A tanácskozáson felszólaló Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának titkára egyebek között hangsúlyozta: „Az ifjúság magatartására jellemző, hogy szorgalmasan tanul, a termelő munkában helytáll, a közéletben aktív, teljesíti honvédelmi kötelezettségeit. Ez az alapja annak, hogy az idősebb nemzedék véleménye az ifjúságról számottevően javult. Ugyanakkor manapság is előfordul, hogy egyes negatív jelenségeket általánosítva téves következtetéseket vonnak le az ifjúság egészéről. A becsületesen gondolkodó, tanuló, dolgozó fiatalokat, tehát a túlnyomó többséget méltatlanul elmarasztaló igazságtalan általánosításoknak nem szabad teret engedni. Nem mehetünk el viszont szó nélkül a hibás általánosítás alapjául szolgáló, a fiatalok körében tapasztalható helytelen felfogást, magatartást tükröző megnyilvánulások mellett sem." Aki az üzemeket, intézményeket, gazdaságokat járja, az a gyakorlatban tapasztalhatja: a vezető posztokon növekszik a fiatalok száma. Arányuk azonban még nem kielégítő. Ahol talonban tartják őket — jóllehet szakmai felkészültségük, rátermettségük nem egyszer jobb, mint a gyakorló vezetőké — ott rendszerint ilyen magyarázatokat hallani: meggondolatlanok, forrófejűek, követelődzők. Az ilyen helyeken is megpróbálnak azonban valamit tenni, mivel az utánpótlást mindenképpen biztosítani kell. Csak éppen a módszerek nem a legjobbak. Előfordul: a felkészítés, a céltudatos ráhatás, a vitákban való meggyőzés helyett bizonyos elvek és viselkedési normák besulykolásával igyekeznek célt érni, s akkor érzik megnyugtatónak a helyzetet, ha a fiatal megtanul lesarkítva véleményt nyilvánítani, tekintélytisztelő s nem mondja ki mindig azt, amit gondol. Ezen az úton azonban nem lehet messze jutni, legfeljebb növekszik a képmutatók tábora, erősödik a fiatalokban a cinizmus. A HELYES arányokra kellene itt mindenképpen ügyelni. Aligha visz előre valóban, ha fiataljaink gondolkozásában és magatartásában jelentkező szélsőségek fölött napirendre térünk. Nemzedéki ellentétekről nem lehet ugyan beszélni — hangzott el az országos tanácstagok egyik megbeszélésén —, de arról például igen, hogy az előző nemzedék erőfeszítéseit és munkája eredményeit sok fiatal lebecsüli, s hogy úgy von párhuzamot hazánk és más országokközött, hogy nincs tekintettel a történelmi útra, sajátos viszonyainkra és lehetőségeinkre. Vannak, akik csak a jogaikat hangsúlyozzák és az idősebbeken kérikszámon, hogy miért csak enynyit tudnak nyújtani nekik. A türelmetlenségre, a nagy igényekre az idősebbek néha hatásosan adják meg a választ, méghozzá kérdés formájában. És ti mit tesztek azért, hogy jobb legyen az anyagi helyzetetek, mozgalmasabb a közélet, tovább javuljon a munkahelyek demokratikus légköre ” Az ifjúságnak is egyre több fórum áll rendelkezésére, hogy véleményét kifejtse, állást foglaljon a gazdálkodás, a közélet kisebb-nagyobb dolgaiban. Gondoljunk csak az ifjúsági parlamentekre, a különböző vitakörökre s arra, hogy a huszonéves tanácstagok száma meghaladja a tízezret és arányuknak megfelelő számban vannak jelen a népfrontban, a szakszervezetekben és más választott testületekben. Nagy részük aktív, mert tapasztalja, hogy szabadon kifejtheti nézeteit, egy részük viszont tartózkodó, félrehúzódó. Ez utóbbi magatartásban sokféle tényező játszik közre, de aligha kétséges, hogy szerepe van itt annak a körülménynek is — amit sokan szóvá is tesznek —, hogy a formalizmus gyakran agyonüti a tartalmat. Kritizálnak, javasolnak, amit aztán jegyzőkönyveznek, felterjesztenek, csak éppen nem változik semmi. Amelyik fiatal ezt többször tapasztalja, érthető, ha egy idő után hanyagolni kezdi az ilyen fórumok látogatását. Ma az ifjúság körében is tárgyalják vitatják a témát: hogyan éljünk? Elemezzük korunk hőseit, eszményképeit. Nincs hiány példaképekben, csak az a baj, hogy egyiketmásikat olyan rámába akarjuk beilleszteni, amelybe nem illik bele. A szocialista emberideálnál ugyanis néha öszszekeverjük a távlati célt a mai realitással. Azt gondoljuk — és gyakran mondjuk is —, hogy ez az embereszmény ott van minden üzemben, műhelyben, brigádban. Amikor a fiatal pályakezdő körülnéz, mást tapasztal és csalódik. Mert vágyainkról, ideáljainkról mint a mai valóságról beszélünk, s nem mondjuk ki kertelés nélkül, hogy az új típusú ember a legtöbb munkahelyen még csak most formálódik és a legjobbak is legfeljebb csak néhány vonását hordozzák. . GYAKRAN hangsúlyozzuk az ifjúság nevelése kapcsán a szocialista hazafiság és a demokrácia összetartozását, kölcsönhatását. Nem véletlenül. Tapasztalni ugyanis, hogy a hazaszeretet érzése sok fiatalban valamiképpen elkülönül szocialista építőmunkánk mai eredményeitől és megfigyelhető a bizonytalanság akkor is, amikor a jogos nemzeti büszkeséget, az állampolgári kötelezettséget kellene összhangba hozni az internacionalizmussal. A népfront által irányított honismereti mozgalom ebben sokat segít, de jó hatása többnyire csak az általános és a középiskolások körében érvényesül. Pedig ma különösen nagy igény van arra, hogy — s itt nemcsak a fiatalokról van szó — „a gazdasági öntudatunkat, a termelő munkát nemzeti tudatunk részévé avassuk”. Valahogyan nehezen megy át a köztudatba, hogy nemcsak sportsikerek, művészeti és tudományos eredmények emelik egy nemzet értékét, erősíthetik a nemzeti önbecsülést, de a jó minőségű munka, a pontos szállítások, a korszerű és megbízható gépek, berendezések is, amelyek elviszik hírünket szerte a világba. Mindez a miből élünkkel kapcsolatos, amely ma még ugyanannyi figyelmet érdemel, mint hogyan élünk. Napjainkban különösen fontos, hogy ne tévesszük szem elől: fejlődésünk hol lassul, hol gyorsul és voltak, lesznek is olyan esztendők, amikor az elért életnívó tartásáért is sokkal többet kell kinek-kinek nyújtani a maga posztján. TÉNYEK támasztják alá e tétel igazságát: „A fiatalok döntő többsége tudatosan vállalja aszocialista társadalom célkitűzéseit, aktív formálója szocialistaeleminknek.” De sok tízezer fiatalra tehető azok száma is, akik e döntő többségen kívül helyezkednek el. A népfrontmozgalomban is születtek elvek, elképzelések arra, hogy a közélettől távolmaradó, feladataink és gondjaink iránt közömbös fiatalokat megnyerjük a közösségi munkálkodás számára. E törekvéseknek érződik a jó hatása, de ha nem akarjuk a valóságot szépíteni, akkor azt kell mondanunk: a nopfrontbizottságok még csak a kezdeti sikernél tartanak. Nenéz és felelősségteljes — a szó valódi értelmében — jövőt formáló munka ez.. Érdemes érte minden erőnket latba vetni. Keserű Ernő