Magyar Nemzet, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

Majdar New Het A kultúra arányai két, és félszer több a kulturális élet állami költségvetése, mint volt nyolc évvel ezelőtt; a nemzeti jövedelemnek arányos része, örvendetes a növekedés, kedvező a fejlődés, mégis aggá­lyos kimondani, nehogy valaki megirigyelje s megsokallja, takarékosságra intsen jobban, mint eddig. Mert bármennyire megnövekedett is az állami költségvetés kulturális része, itt­­ott kevésnek bizonyul a több, kevés lenne a meg több is. Az országgyűlés kulturális bizottsága a napokban vitatta meg és fogadta el az oktatás és a művelődés gazdálkodásának beszámolóját. Hozzászólását Petrovics Emil azzal kezdte, hogy újra elmondja szokott kérdéseit: az Operaház, a színházak fel­újítása, a koncertterem-létesítés, sok más hasonló iránt érdek­lődött, csupa olyasmi iránt, amit csakugyan tanácskozásról­­tanácskozásra újra kérdez, újra javasol. A válaszból persze kiderült az is, hogy nem mindig a szándék kevés, vagy az anyagi erő. Kétségtelen, hogy a kulturális életnek szó szerint anyagi alapjai, vagyis az épületek nagy része avítt, a század­­forduló éveiből való, de a mostani leromlás annak is követ­kezménye, hogy a karbantartás gyakran elmaradt, bizonyára takarékosságból is, meg a­z erők gazdaságosabbnak vélt más­­i­rányú fölhasználásával. Az is igaz, hogy az építőipar köz­ismert nehézségei a kulturális intézmények építésében, javítá­sában, helyreállításában, fölújításában is tapasztalhatók, mégis meghökkentő, meggondolkoztató, ha az iskolahálózat fejlesz­tése tavaly csupán az éves előirányzat felére sikerült, ha a kö­zépiskola-hálózat fejlesztésének ötöd résznyi lemaradása ta­pasztalható a tanácsi beruházásoknál, ha egy múzeum főigaz­gatója elmondja: a téesz-építővállalat amely végre elvállalta az intézményben szükséges munkákat, a múzeumot mintegy felvonulási terepül használja csak különféle más munkáihoz. Félő, hogy az elért eredmények árnyékába húzódó fiaskók kevésbé játszódnak, s nem csak azért, mert a napsütötte részek élesebb­­körvonalúak,­­mint az árnyékosak. Egy pillanatra azt is hasznos emlékezetbe venni, hogy az erős fény elvakíthat, s hosszasabban töprengeni azon, hogy célravezető-e a meg­oldandó feladatokat kisebbíteni, nehogy kedvét veszítse az, aki különben segítőkész. Hiszen ha az elmúlt egy-két évtizedben komolyabban vették volna a karbantartást és a fejlesztést, most és a közeljövőben kevesebb halaszthatatlan munkát kel­lene halogatni. A sürgető feladatok fontossága talán azért is elhalványul olykor, mer­t­ a kulturális élet, a kulturális beruházás közvetlen hasznot kevésbé ígér, mint más. A parlamenti bizottság egyik hozzászólója őszintén megvallotta, ha fontos kulturális épít­kezések lucaszéke­ lassúságára, végnélkülinek látszó elhúzódá­sára gondol, az is eszébe jut, mennyi minden épül, pontosab­ban épült fel eközben. Dehát a koncertterem devizát visz, a szálloda devizát hoz, a nemzeti könyvtár szellemi értékeket őriz, az irodaház bizonyára, anyagi értékek előállításához járul hozzá. Érvényes-e vajon a kulturális élet anyagi alapjaira Vörösmarty intelme: „Csak a szerénynek nem hoz vágya kint”, és: „A birkatót ne add el álompénzen”, vagy Arany bölcses­sége: „Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri”? A parlamenti bizottság vitáján Király István meggyő­zően szólt arról, hogy­ az iskolában — talán a megterhelés csökkentésének örvén — eluralkodott a minimalizmus, sok­helyütt a lexikális tudástól való óvakodás a memória elsatnyu­­lásához vezetett, és sokan a legszükségesebbre méretezik erő­feszítéseiket. csupán a továbbjutáshoz szükséges legkevesebb eredményt akarják elérni. Arra is intett felszólalásában Király István, hogy bárki áldozatává essék a babonának: a műveltség és az anyagi előrejutás kettéválasztható. A műveltség mindnyájunk feladata, feladataink teljesítésé­nek mellőzhetetlen eleme. Mindnyájunknak, s a legtöbbet kell tennünk erre, amit csak tehetünk. se. 1. A beszédhibás gyerek esete a kovácsműhelyben Azt hiszem nem mondok nagyot vele, s még csak újat sem, ha kijelentem: sokféle meggyúrás, elhitetés rászedés (ezek mind a mani­puláció szinonimái óhajtanak lenni ...) közül, a felismert és fel nem ismert, az országos vagy világraszóló, avagy csu­pán helyi érdekű mesterkedé­sek (vigyázat! ez is csak egy szinonima) közül ártatlansá­gával, szelídségével és alkal­masint kedvességével kitűnik az a manipuláció, amit .jó­­szándékú könyvtárosok alkal­maznak olykor, szájába adván a kérdést néhány olvasónak az író—olvasó találkozó előtt. Más szóval ezt felkészítésnek nevezik. Nos, ennek a felkészítésnek az eredményeképpen majd­nem minden író—olvasó ta­lálkozón a mellemnek szegezi valaki a saját egykoron fel­tett kérdésemet: miért rosszak a magyar filmek? Idestova másfél évtizede már annak, hogy én ezt a fricskát kilőttem, s annak is tíz esztendeje, hogy a kérdés­től meghatódva először lépre­­mentem egy kritikus hajlan­dóságú kis közönség előtt. Le­győzhette, simogatta a hiúsá­gomat rákérdezésem időt­állósága. ..Lám, még mindig emlékeznek az írásomra és a belőle készült filmre.” S mi­közben az örökkévalóság, az idvezü­lés és az utókor tel­jes lehtengerlése kézzelfogható képzetté nőtt bennem, boto­rul azt kezdtem fejtegetni, hogy lám milyen érdekes, kü­lönös jelenség, aminek itt most a tanúi vagyunk, kedves hallgatóim, hogy amikor már régen elévült az ok, a kérdés oka, a jól föltett írói kérdés még mindig érvényben van. Az eddig együttérző, velem ro­konszenvező tekintetek hirte­len elhidegültek. Légüres tér kezdett körém­ ürösödni. — Úgy értsük ezt, hogy az író elvtárs szerint most már jók a magyar filmek? — állt föl egy előkészítetlen részt­vevő. Másról aztán azon a ta­lálkozón már nem is esett szó. Az irodalomra hangolt, szé­pen előkészített közönségből elemi erővel fakadt, föl a ke­serűség. Tréfálkozásnak, iro­nizálásnak nem volt helye többé. Sok víz lefolyt azóta a Du­­á­nán, ma már tudom hon­nan fúj a szél, s eszembe sincs hivalkodni holmi örökérvé­­nyűséggel, hanem szerényen, s nem is tagadom: a közönség uszályában haladva, elisme­rem, hogy egykori kérdésem­nek a jelenkori — mindenko­ri? — helyzet ad érvényessé­get, így aztán rendszerint el­kerülöm a parázs vitát, vala­mint azt, hogy fogadatlan prókátora legyek a magyar filmnek, avagy botcsinálta ilésze és vádlója, mert így az egész kérdés simán lekerül a napirenden. Magyarán úgy áll a dolog, hogyha az ember nem áll ki a pástra és min mond­ja meg a közönségnek, hogy nem tartja általában és egé­szében rossznak a magyar fil­met, akkor békén hagyják. Azt, hogy velük együtt szidja és ócsárolja az ember, azt már nem kívánják meg, elég, ha közönyükkel, fásultságuk­kal, beletörődöttségükkel azo­nosulni látszik. Visszás helyzet ez és rend­kívül szomorú. Meglehetősen mélynek tű­nik az árok egy művészeti ág és a saját közönsége között. S ennek természetesen nem az az oka, hogy most még rosszabbak a filmek mint az­előtt. Ez az árok most nem azért jött létre a magyar film és közönsége között, mert a film művészi színvonala le­süllyedt. Erről szó sincs. A többi mellékes, szóra sem ér­demes felszínes ok (a nagy­­közönség filmkultúrájának szintje, a szórakoztató filmek hiánya, a tévé térelőnye stb.) csatasorba szólítását is mellőz­ve, nyíltan kimondom, hogy a helyzet ilyetén állapotáért a bevezetőben említett elhite­­tést teszem felelőssé. A közönség ugyanis elnézte a magyar filmek gyengéit, fo­gyatékosságait, amíg a film­nek manipulációban betöltött szerepe világos volt. Amíg a film is egyike volt a kommen­­ciós cselédeknek. Ez tiszta helyzet volt. A magyar nem kárörvendő fajta. Részvétet érez a szenvedők, az igyekvők iránt még akkor is, ha a tel­jesítményeiktől nincsen elra­gadtatva. Más a helyzet, ha ez a jám­bor igavonó némely a kor és az idő haladásából kö­vetkező járom- és szerszám­­felújítás következtében dacos paripának kiáltja ki és tolja föl magát. Ha úgy tesz, mint­ha nem ő húzná a szekeret, hanem a szekér húzná őt. Egy anekdota jut eszembe. Szegény jó Réz Ádám szokta volt mondogatni, meglehet ő találta ki, s rendszerint akkor állt elő vele, akkor adta elő ízes elevenséggel, érzékelősen, ha valaminek hitetlenségét, ille­téktelenségét akarta megvi­lágítani. A mese pedig így szólt: a kastélyban dadogós gyerek születik, szülei szégyellik em­berek közé engedni, nevelőt, logopédust fogadnak mellé, aki hosszú évek munkájával választékos beszédre tanítja az úri csemetét. Nagy ünnep amikor a fiúcska nevelője ol­dalán először tehet körsétát odalent a faluban. Sok helyütt megfordul és mindenütt egy kis idegenkedést vált ki eről­­tetetten tökéletes artikuláció­jával és keresetten irodalmba vál­asztékosságával. Így végül eljut a kovácsműhelybe is, ahol így szól a maga nyelv­könyv nyelvén a kovácsmes­terhez: — Játszod­hatnám-e én a kalapáccsal ? .Mire a kovács: — Játszódjál te kisfiam az édes­apád ... (és itt egy nyom­dafestéket nem tűrő kifejezés következett). Egy viccet vélek megmagya­rázni. Aki nem ér­ti, magára vessen. Aki megsértődik, még inkább. Az árok a film és közönség között itt húzódik. Ezt az árkot vagy be kell tömni vagy át kell hidalni. Az áthidaláshoz tervek és számítások szükségesek, az én kezemben azonban csak lapát van. Nem ütni akarok vele, csak belehányni valamit az árokba. Talán egy ilyen vaskos, de szemléletes anek­dota is segít valamit a betö­mésben. It a­mellett ígérem, hogy a jö­­■­­­vő könyvhéten elmegyek moziba, nemcsak azért, hogy a statisztikát javítsam. Csurka István Váltás Eleddig a legkönnyebben járható út volt a leginkább divatos. A halandó elvégez­vén iskoláit, szakképzettsége birtokában elhelyezkedett. A papír feljogosította szak­mában a neki megfelelő munkakörben. Tette, ami a dolga, s az esztendők során szép csendben, zökkenőmen­tesen jutott előbbre és előbb­re. Elérte a tudása, a mun­kája alapján elérhető posz­tokat, s a végén nyugdíjba ment. Jó néhány évtizedet eltöltött a munkapad, az íróasztal mellett, anélkül, hogy megpróbálkozott volna mással vagy éppen a szak­mája által megengedett más hasonlóval. Hogy a jövőben változik-e a kép vagy sem — nem tud­ható. Annyi bizonyos csu­pán, hogy megérett az idő a változtatásra. Az ok egysze­rű és sokat hangoztatott. Munkaerőhiány. Ennyi az egész. A vállalatok közötti munkaerőmozgásra manap­ság már nincs sok remény. Kevesebb az ember, mint a munkaalkalom. Ugyanakkor léteznek posztok a vállala­toknál, a gyárakban, az üze­mekben, amelyek betöltet­­lensége korántsem használ a gazdasági eredményeknek. Kell tehát a munkáskéz. A megoldás? Az előzőekből következően nem lehet más, mint a munkahelyen belüli váltás. Ez nem többet és nem kevesebbet jelent: az egyén életpályája során egy­szer, kétszer vagy többször foglalkozást vált. Meglehet a már létező képesítésének megfelelően, ám az se ki­zárt, hogy egy újabb szakma elsajátítását követően. Hogy hogyan, az közömbös. A lé­nyeg, hogy a vállalat, ha tu­datosan, körültekintően szer­vez, minden betöltendő munkakörre találjon megfe­lelő embert. Ráadásul házon belül. Elmondva persze pofon­egyszerűnek tetszik minden. A gyakorlat, az­ már nehe­zebb a dolog. Az természe­tes, hogy a dolgozó nem szí­vesen változtat a megszo­kotton. Legalábbis önma­gáért a váltásért nem. Ha viszont érdekeltté teszik benne — anyagilag és er­kölcsileg egyaránt — felte­hetően gondolkodóba esik. És végül dönt. Jó az esély rá, hogy a változtatás mel­lett. És a sikerért szíve­sen vállalja, hogy képzi, to­vábbképzi magát. Mert ér­telmét látja, tudja mi vár rá új helyén a régi válla­latánál. Az előzőek könnyen meg­támogathatók az elmélettel is. A munkához való jog értelemszerűen nem a pálya elején megszerzett szakkép­zettség szerinti ténykedés­hez való jogosítványt jelen­ti Jó, ha a dolgozó felké­szül, a képzésnél felkészí­tik, az esetleges váltásra. Az igények egyértelműen utalnak ennek szükségessé­gére. Am a jelzésnél fonto­­sabb, hogy a munkaerő hiá­nyára manapság szívesen hivatkozó vállalatok lépje­nek egyet. Az érdekeknek megfelelően. (malanyai) — Hogy szurkolnék neked, hiszen akkor kiszorítasz engem?! (Hegedüs István rajza) Többség és kisebbség A FIATALOKRÓL vitatkoz­ni hálás dolog. Nem is hiá­nyoznak az ilyen jellegű kri­tikai észrevételek, jó tanácsok napjaink időszerű tennivalóit tárgyaló fórumokon, értekez­leteken. Igaz, a megközelítés már nem a régi. Az „ezek a mai fiatalok”, „bezzeg a mi időnkben” sommás, a külső­ségekből ítélő és általánosító vélemények lassan visszaszo­rulnak! A bírálók többségé­nek a szavaiból is kierződik a féltő szeretet, a segíteni­­akarás. Ezekben az eszten­dőkben az átlagosnál nagyobb arányú váltás megy végbe, s e folyamatnak nem lehet tét­len szemlélője az idősebb ge­neráció. Kötelessége, hogy megfelelő útravalóval lássa el a stafétabotot átvevő fiatalo­kat. A népfront különböző fó­rumain is gyakran esik szó ezekről, legutóbb például az országos tanács tagjainak vi­déki és fővárosi összejövete­lein kapott nagy hangsúlyt ez a téma. Megvonta a jelenlegi hely­zet mérlegét nemrég a KISZ országos értekezlete is. A ta­nácskozáson felszólaló Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának titkára egyebek között hangsúlyozta: „Az ifjú­ság magatartására jellemző, hogy szorgalmasan tanul, a ter­melő munkában helytáll, a köz­életben aktív, teljesíti hon­­védelmi kötelezettségeit. Ez az alapja annak, hogy az idő­sebb nemzedék véleménye az ifjúságról számottevően ja­vult. Ugyanakkor manapság is előfordul, hogy egyes ne­gatív jelenségeket általáno­sítva téves következtetéseket vonnak le az ifjúság egészé­ről. A becsületesen gondolko­dó, tanuló, dolgozó fiatalokat, tehát a túlnyomó többséget méltatlanul elmarasztaló igaz­ságtalan általánosításoknak nem szabad teret engedni. Nem mehetünk el viszont szó nélkül a hibás általánosítás alapjául szolgáló, a fiatalok körében tapasztalható helyte­len felfogást, magatartást tük­röző megnyilvánulások mel­lett sem." Aki az üzemeket, intézmé­nyeket, gazdaságokat járja, az a gyakorlatban tapasztalhat­ja: a vezető posztokon növek­szik a fiatalok száma. Ará­nyuk azonban még nem ki­elégítő. Ahol talonban tart­ják őket — jóllehet szakmai felkészültségük, rátermettsé­gük nem egyszer jobb, mint a gyakorló vezetőké — ott rend­szerint ilyen magyarázatokat hallani: meggondolatlanok, forrófejűek, követelődzők. Az ilyen helyeken is megpróbál­nak azonban valamit tenni, mivel az utánpótlást minden­képpen biztosítani kell. Csak éppen a módszerek nem a legjobbak. Előfordul: a felké­szítés, a céltudatos ráhatás, a vitákban való meggyőzés helyett bizonyos elvek és vi­selkedési normák besulykolá­­sával igyekeznek célt érni, s akkor érzik megnyugtatónak a helyzetet, ha a fiatal megta­nul lesarkítva véleményt nyil­vánítani, tekintélytisztelő s nem mondja ki mindig azt, amit gondol. Ezen az úton azonban nem lehet messze jutni, legfeljebb növekszik a képmutatók tábora, erősödik a fiatalokban a cinizmus. A HELYES arányokra kel­lene itt mindenképpen ügyel­ni. Aligha visz előre valóban, ha fiataljaink gondolkozásá­ban és magatartásában jelent­kező szélsőségek fölött napi­rendre térünk. Nemzedéki el­lentétekről nem lehet ugyan beszélni — hangzott el az országos tanácstagok egyik megbeszélésén —, de arról például igen, hogy az előző nemzedék erőfeszítéseit és munkája eredményeit sok fiatal lebecsüli, s hogy úgy von párhuzamot hazánk és más országok­­között­, hogy nincs tekintettel a történelmi útra, sajátos viszonyainkra és lehetőségeinkre. Vannak, akik csak a jogaikat hangsúlyoz­zák és az idősebbeken kérik­­számon, hogy miért csak eny­­nyit tudnak nyújtani nekik. A türelmetlenségre, a nagy igényekre az idősebbek néha hatásosan adj­ák meg a vá­laszt, méghozzá kérdés formá­jában. És ti mit tesztek azért, h­ogy jobb legyen az anyagi helyzetetek, mozgalmasabb a közélet, tovább javuljon a munkahelyek demokratikus légköre ” Az ifjúságnak is egyre több fórum áll rendelkezésére, hogy véleményét kifejtse, állást foglaljon a gazdálkodás, a közélet kisebb-nagyobb dol­gaiban. Gondoljunk csak az ifjúsági parlamentekre, a kü­lönböző vitakörökre s arra, hogy a huszonéves tanácsta­gok száma meghaladja a tíz­ezret és arányuknak megfelelő számban vannak jelen a nép­frontban, a szakszervezetek­ben és más választott testüle­tekben. Nagy részük aktív, mert tapasztalja, hogy sza­badon kifejtheti nézeteit, egy részük viszont tartózkodó, fél­­rehúzódó. Ez utóbbi maga­tartásban sokféle tényező játszik közre, de aligha két­séges, hogy szerepe van itt annak a körülménynek is — amit sokan szóvá is tesznek —, hogy a formalizmus gyak­ran agyonüti a tartalmat. Kri­tizálnak, javasolnak, amit az­tán jegyzőkönyveznek, felter­jesztenek, csak éppen nem­ változik semmi. Amelyik fia­tal ezt többször tapasztalja, érthető, ha egy idő után ha­nyagolni kezdi az ilyen fó­rumok látogatását. Ma az ifjúság körében is tárgyalják vitatják a témát: hogyan éljünk? Elemezzük korunk hőseit, eszményképeit. Nincs hiány példaképekben, csak az a baj, hogy egyi­ket­­másikat olyan rámába akar­juk beilleszteni, amelybe nem illik bele. A szocialista em­berideálnál ugyanis néha ösz­­szekeverjük a távlati célt a mai realitással. Azt gondol­juk — és gyakran mondjuk is —, hogy ez az ember­esz­mény ott van minden üzem­ben, műhelyben, brigádban. Amikor a fiatal pályakezdő körülnéz, mást tapasztal és csalódik. Mert vágyainkról, ideáljainkról mint a mai va­lóságról beszélünk, s nem mondjuk ki kertelés nélkül, hogy az új típusú ember a legtöbb munkahelyen még csak most formálódik és a legjobbak is legfeljebb csak né­hány vonását hordozzák. . GY­AKRAN hangsúlyozzuk az ifjúság nevelése kapcsán a szocialista hazafiság és a de­mokrácia összetartozását, köl­csönhatását. Nem véletlenül. Tapasztalni ugyanis, hogy a hazaszeretet érzése sok fiatal­ban valamiképpen elkülönül szocialista építőmunkánk mai eredményeitől és megfigyelhe­tő a bizonytalanság akkor is, amikor a jogos nemzeti büsz­keséget, az állampolgári kö­telezettséget kellene összhang­ba hozni az internacionaliz­mussal. A népfront által irá­nyított honismereti mozgalom ebben sokat segít, de jó ha­tása többnyire csak az általá­nos és a középiskolások köré­ben érvényesül. Pedig ma kü­lönösen nagy igény van arra, hogy — s itt nemcsak a fia­talokról van szó — „a gazda­sági öntudatunkat, a termelő munkát nemzeti tudatunk ré­szévé avassuk”. Valahogyan nehezen megy át a köztudat­ba, hogy nemcsak sportsike­rek, művészeti és tudományos eredmények emelik egy nem­zet értékét, erősíthetik a nem­zeti önbecsülést, de a jó minő­ségű munka, a pontos szállí­tások, a korszerű és megbíz­ható gépek, berendezések is, amelyek elviszik hírünket szerte a világba. Mindez a miből élünkkel kapcsolatos, amely ma még ugyanannyi figyelmet érdemel, min­t ho­gyan élünk. Napjainkban kü­lönösen fontos, hogy ne té­vesszük szem elől: fejlődé­sünk hol lassul, hol gyorsul és voltak, lesznek is olyan esztendők, amikor az elért életnívó tartásáért is sokkal többet kell kinek-kinek nyúj­tani a maga posztján. TÉNYEK támasztják alá e tétel igazságát: „A fiatalok döntő többsége tudatosan vál­lalja a­­szocialista társada­lom célkitűzéseit, aktív for­málója szocialista­­elemink­nek.” De sok tízezer fiatalra tehető azok száma is­, akik e döntő többségen kívül helyez­kednek el. A népfrontmozga­­lomban is születtek elvek, el­képzelések arra, hogy a köz­élettől távolmaradó, felada­taink és gondjaink iránt kö­zömbös fiatalokat megnyer­jük a közösségi munkálkodás számára. E törekvéseknek ér­ződik a jó hatása, de ha nem akarjuk a valóságot szépíteni, akkor azt kell mondanunk: a nopfrontbizottságok még csak a kezdeti sikernél tartanak. Nenéz és felelősségteljes — a szó valódi értelmében — jö­­vőt formáló munka ez.. Érde­mes érte minden erőnket lat­­ba vetni. Keserű Ernő

Next