Magyar Nemzet, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-15 / 164. szám
KÖNYVSZEMLE ..................j.l l i - i-l .......tn ..ir^ysuniwui nwii' nw—i n « m nrimr(>ir<n ú^L^VArct^v^V(^vl^rgrl^Tí?fL^,^T^y«yCf^?w^^^ m\vwSro\V\w\v^wvV\\^\\wvvww<\\\\w\\WvvWvw Béklyók és barátok Kolozsvári Grandpierre Emil önéletrajzi regénye i Béklyók és barátok Ko- Ilozsvári Grandpierre Emil önéletrajzi regényeinek immáron az ötödik kötete. A Tegnap, amely az egyik legjelentősebb magyar esszéregény is egyben, a két világháború közötti, a dzsentri, polgári és értelmiségi rétegekből „ötvöződött” középosztály szellemi arculatáról készített kitűnő látleletet. Ezt az eszmetörténeti és lélektani oknyomozást, s annak szintézisét egészítette ki a gyermekkor élményeiben gyökeredző Szabadság és a Horthy-Magyarország felépítményrendszerét a harmincas évek irodalmi életén, s a középosztálybeli család tudatvilágán át tükröző Az utolsó hullám című regény. A negyedik kötet — a tavaly megjelent Hullámtörők — már a második világháború tragédiájába zuhanó ország állapotában jeleníti meg saját írói és emberi sorsát. De joggal állíthatjuk, hogy a Tegnap — és az azt kiegészítő Szabadság — az okokra figyelmeztetett, a középosztály mentalitásának elemzésével az egész, két világháború közötti Magyarország tudatvilágának betegségeire, a Hullámtörők viszont már az okozatot, a törvényszék, tragikus következményeket idézte fel. A folytatás, a Béklyók és barátok már egy új korszak története. Mint memoár, fontos, hiánypótló mű, hiszen a hadifogságból való visszatérésével — 1945 őszével — induló regény nem zárul le a fordulat évével, hanem kiterjeszti vizsgálódását a személyi kultusz időszakának kultúrpolitikájára, egész szellemiségére is. De ugyanakkor a Béklyók és barátok korántsem hibátlan alkotás. Nem azért említem ezt meg, mert az elemzés mélysége a Tegnapét nem éri el — igazságtalanság lenne ezt Grandpierre-től számon kérni —, hanem azért, mert aránytalanságot látok a korszak kitűnő, szellemes megjelenítése és az író s a személyi kultusz „viszonyának” ábrázolása, annak ellentmondásai között. Még egyszer hangsúlyozom, nem könnyű és egyben úttörő feladatra vállalkozott, e könyyivel Grandpierre: az említett ellentmondások azokból a bonyolult morális problémákból törvényszerűen következnek, amelyek elé a személyi kultusz állította a művészeket. A hadifogságból hazatérő Grandpierre első szakmai útja a felszabadulás előtti írói bázisához, a Franklin Társulat épületéhez vezetett. Jelképnek — a régi világ pusztulásának — is felfoghatjuk azt a bomba által szétvert épületet, amelyet döbbenten szemlélt a Kecskeméti utcában. A Franklin új székhelyén az ősz hajú „vezér” fogadja, akinek szemlátomást jobban fájt a drága linotypegépek elpusztulása, mint fiának — Péter Andrásnak, a kiadó egyik vezetőjének — a nyilasok általi Dunába lövése. Grandpierre hamar megérti, hogy az új életét és pályáját nem ezen a helyen kell folytatnia. A felszabadulással felpezsgő művészi életben mármár a Párizs meghódítására készülődő Rastignac erejét érzi magában: évente egy regény, egy színdarab és biztonságként, cikkek sorozata. Nem így történt. A bevonulás előtt írt gyilkos szatirikus regényét, a Ló fő és korát kiadhatják végre, játsszák a Balzac nyomán írt, francia technikával készült Tőzsdelovag című vígjátékát, de egyik sem jelentett komoly sikert. Az igazság kedvéért tegyük hozzá: nem is voltak valóban jelentős művek. Grandpierre rengeteget dolgozik, de a Rádió irodalmi osztályának vezetése és a Magyarok szerkesztése felemészti energiáit. Egyetlen komoly szépirodalmi teljesítménye — az 1953-ban megjelent A csillagszemű című mesei szövésű pikareszk regényig, amellyel olyan ügyesen megkerülte a dogmatikus irodalompolitika ,,elvárásait” — azoknak a novelláknak a sora, amelyeket a Magyarok-ban, a Válasz-ban és a Fórum-ban publikált, s amelyeket jóval később A tisztesség keresztje című elbeszéléskötetben gyűjtött össze. Érvényes ez a kritikai megjegyzés az ötvenes évek szocialista realizmusának szellemében fogant „regényszintézisére”, az 1950-ben publikált Mérlegek-re is. Hiszen a Mérlegen alkotásakor nem csinált egyebet, mint azt, hogy az egyébként önálló regényfejezetként is megálló elbeszéléseit, a két világháború közötti Magyarország eme szarkasztikus, markáns kritikáit összefűzte, a „regénybe” operálva (egy komlói kirándulás nyomán) a korántsem minden vonatkozásban meggyőző „forradalmi” bányásztörténetet, így aligha csodálkozhatunk azon, hogy a kétféle anyag sehogysem akart művészileg szerves egésszé összeállni. Mikor a személyi kultusz jelei már meglehetősen pregnánsak voltak, Grandpierre minden erejével igyekezett megválni a Rádiótól. Ez 1949 őszén végre sikerült is neki, de a Hungária és a Szépirodalmi Kiadóknál való szereplés epizódjai után, 1951-től élhetett végre valóban csak az írásnak. Grandpierre állandó harcot vívott a Rádiónál a dogmatizmus túlkapásai ellen, ez a harc azonban csak szerény keretek között mehetett végbe, elsősorban a nélkülözhetetlen szakemberek megmentéséért és a tehetségtelen dilettánsoknak az intézménybe való permanens áramlása ellen folyt ez a küzdelem. Élesen rajzolódik ki a személyi kultusz gyakorlatának mechanizmusa, egyetlen — persze kulcsfontosságú intézmény — a Rádió mindennapjainak felelevenítésével. Csak két jellemző esetet emelek ki a sok lehangoló esemény közül. A Rajk-per után a Rádióval egyazon épületben székelő MTI számos munkatársát letartóztatták, s a Rádió éber párttitkára rögtön úgy érezte, hogy ő sem tétlenkedhet: háromszáz alkalmazottat — köztük kitűnő munkatársakat — akart azonnal elbocsátani. Grandpierre-nek jelentős szerepe volt abban, hogy ezt az embertelen és esztelen elhatározást legalább részben sikerült mérsékelnie. A másik jellemző példa: felülről egy — az író által „Szarvas elvtársként” emlegetett — kádert küldtek a jóindulatú, emberséges igazgató, Szirmai István mellé, az intézmény nyakára. „Szarvas elvtárs” hol az esztergapad, hol a búzatáblák mellől ragadott el tömegével „friss kádereket”, hogy a Rádióban azonnal dramaturgként és szerkesztőként működtesse őket. Hogy Grandpierre eredménytelen harcot vívott napról napra „Szarvas elvtárssal” — ezen aligha csodálkozhatunk. De a személyi kultusz egész mechanizmusára jellemző sajnos, vagyis a legfelülről kiadott utasítások és a közép- és alsószintű „elhajlások” tökéletes összhangját jelzi, hogy maga Szirmai István is tehetetlen volt „Szarvas elvtárs” kádergyarapító akcióival szemben. Grandpierre humorral, a „Rákosi-folklórnok” — a valamikori felhasználás reményében történő — gyűjtésével védekezett az ember erkölcsi szuverenitásának semmibevétele ellen. Csak egyetlen tényező van, amely gyengíti metsző kritikájának erkölcsi alapját. Grandpierre elsősorban védekezett a kor nyomásával szemben, nagyén sokat is tett emberi, írói integritásának viszszanyerése érdekében. De éppen azért, mert mindig etikai pozíciókat bírál, a „savoir vivre” elvét , gyakorlatát követve — a Rádió irodalmi osztályát 49-ben és részben akkori írói gyakorlatában — maga sem vonta meg élesen saját, maga számába azokat a határokat, amekaig egy író a dogmatizmus időszakában Pap’’Vailsi szuverenitása megsérülése nélkül elmehetett. A regény tanulságos és őszinte te: a szerelem, a házasság, az otthon és a gyerek problémáival foglalkozó fejezetei külön elemzést igényelnének Grandpierre — egész életét konok következetességgel az írásnak alárendelve — alkatilag képtelen volt otthont teremteni szerelmének és feleségének, Magdának. Fogalmazhatunk-e vajon úgy, hogy a művészi alkotás és a családi Bevallom, nem értem Zalabai Zsigmond tanulmánykötetének a mottóját: „A kritikus mindig könyvekről beszél, de mindig az életről ítélkezik’’. Azt hiszem, Kölcsey, aki Élet és Literatura címen adott ki folyóiratot, jobban tudta, mennyivel összetettebb a valóság és az irodalom viszonya, mint ahogy e mottó alapján gondolni lehetne. Szerencsére a Pozsonyban élő fiatal kritikus inkább Kölcsey szellemét követi: korszerű esztétikai tájékozottsággal, a művekre összpontosított figyelemmel ítélkezik — igenis könyvekről. Azaz nem annyira ítélkezik, mint inkább írásban gondolkodik azon, amit olvasott. Elsősorban a művészi kifejezés, a megformálás, az irodalmi eredmény izgatja, mégpedig azon belül is főleg az új. A hagyomány kérdésének újragondolásával indítja ugyan a kötetét, de Kölcsey mélyre hatoló irodalomtörténeti érdeklődése hiányzik belőle. Fő kérdése, hogy menynyiben korlátozhatja és menynyiben ösztönözheti a „nemzeti hagyomány” az új törekvéseket. Határozott állásfoglalása szerint a hagyományban csak a bátortalanság és kényelemszeretet önigazolása láttat korlátokat; az igazi tehetség mindig megtalálja benne a maga gyökereit, azokat a tápláló ereket, amelyek nélkül gyökértelenségre kárhoztatná magát. Ez a kérdés visszhangzik Ady tanulmányában is, amelyben a költő szlovákiai hatásának több érdekes szálát fejti ki. Irodalomfölfogását a kötet egyik legfontosabb írásában, a gyermekversről szóló tanulmányában fogalmazza meg Zalabai. A történeti okok figyelembe vételével írja. ..íróink mindenekelőtt irodalmunk és valóságunk viszonyának tisztázása felé, s a nemzetiségi irodalom etikai imperatívusának a kidolgozása felé törtek utat; a mívesség tájékaira s műfajok, formák, stílusok új területeire mindeddig kevesen kalandoztak el.” Innen ,jut el a gyermekversek elemzésén keresztül ahhoz a pedagógiai szempontból is szomorú tanulsághoz, hogy rengeteg ,,kétségbeejtően rossz vers” kerül a gyermekek kezébe. Zalabai a csehszlovákiai helyzetet elemzi, s nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ebben Csoóri Sándor, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor és mások nagyszerű ellenpéldáit nem vehette figyelembe. Mi ehhez legföljebb annyit tehetünk hozzá, hogy saját gyerekeink is rengeteg „kétségbeejtően rossz” verset kénytelenek elolvasni, megtanulni, sőt néha még elemezni is. Zalabai érdeklődése az új törekvések iránt leginkább Páskándi Géza a Távollevők vagy Ártatlanok avagy Generálvilágosság ’ című drámájáról és a Cselényi László költészetéről írott tanulmányaiban figyelhető meg. A náluk is jól ismert Páskándi művének elemzésében nem annyira a dramaturgia újszerűségét, mint inkábbb a központi gondolat korszerűségét emeli ki. A történelmi parabolában érzékeny figyelemmel mutatja ki a Duna-táji népek együttélésének mélyen fekvő gondjait és még mindig megvalósulatlan lehetőségeit. Cselényi László — magyar nyelvterületen — párját ritkítóan merész költői kísérleteiben világosan kimutatja a megszokott példáinkhoz hasonlíthatatlan irodalomfölfogást. Megközelítésükre nem is lát más lehetőséget, mint a strukturalista fogalomrendszer használatát. Ebbéli tájékozottsága ellenére Zalabai Zsigmond távolról sem strukturalista, s a „nyitott” és a „mozgó” mű belső lehetőségeiről szóló fejtegetései nem éppen vitathatatlanok. A költő rendkívül eredeti tehetségére azonban nagy gondolati nyomatékkal hívja föl a figyelmet Kár, hogy Cselényi törekvéseinek szellemi térképét fölrajzolva sem a legújabb francia, sem a legújabb magyar „avantgárdot” nem veszi kellően figyelembe, a párizsi Magyar Műhely köréről például mintha nem is tudna. A harmincadik életévén nemrég átlépett szerző immáron második kötete kissé egyenetlen színvonalú tanulmányokat foglal magában. Témakörét a maga világára összpontosított figyelem egyfelől érthetően szűkíti, másfelől viszont nehezen egy nevezőre hozható kérdések egymás melletti tárgyalására készteti. A magyarországi olvasó számára Zalabai Zsigmond kötetének legfőbb érdekessége, hogy jellegzetes tükörképet ad a határainkon túli irodalmi élet egyik szeletéről. (Madách) tf Mérlegpróba Zalabai Zsigmond tanulmányai élet kötöttségei közötti „örök” konfliktusról van szó? A kritikus nem érzi magát hivatottnak arra, hogy ezt a kérdést eldöntse. A megkapó őszinteség mellett az író minduntalan — gyakran hamis — önigazolást is gyárt a regényben magának. S az is nyitott kérdés marad, hogy a valódi otthon hiányát a lelkében örök sebként hordozó feleség számára vajon „ideálisabb” megoldást jelentett-e volna egy másik, otthont teremtő élettárs. A grandpierre-i önvád felteszi ezt a kérdést, de a kritikus nem hisz ebben a „másik” megoldásban. Valójában talán olyan egészséges kompromiszszumra lett volna itt szükség, amelyet Grandpierre az élet más területein már annyiszor, eredményesen megvalósított. (Magvető). Czére Béla Kovács Tamás illusztrációja Lessing Bölcs Náthán-jának a Magyar Helikon gondozásában megjelenő új kiadásához ÚJ KÖNYVEK KOSSUTH KIADÓ: A Politikai Vitakör kiskönyvtára, 1979. január—március Walter Audisio: Az olasz nép nevében Ember születik, Novellák (Válogatta Illés Lajos) Emlékező falu, Emlékezések, anekdoták, elbeszélések a mai falu életéből Franz Mehring: A történelmi materializmusról Munkásmozgalom és kultúra 1867 —1945 B. Ponomarjov: Marxizmus, szébiaizmue Sárközy Tamás: A gazdaságirányítás és a vállalatok Faustus doktor boldogságos pokoljárása Gyurkó László regénye Jó hír az olvasónak: Gyurkó László — hosszabb szünet után — nagy igényű regénynyel jelentkezett. Érdemes a tényre egy-két szót áldozni: Gyurkó az utóbbi években leginkább közművelődési vállalkozásaival volt jelen szellemi életünkben, örvendetes most, hogy a szépíró Gyurke végre kiharcolt ismét egy művet a közművelő Gyürkétől (tudjuk: minden efféle szétválasztás akadémikus dolog, ám valójában mégiscsak létező küzdelemre, belső ellentmondásra vet fényt egy gazdag személyiség sok irányú törekvéseinek rendszerében). A Faustus doktor Gyurkó Lászlónak mítoszokat szocialista szellemben újrafogalmazó művészi vonulatához tartozik: folytatója az Elektra-történetnek s a Kőmives Kelemennének, a Don Quijoteátköltésének. Kézenfekvő, hogy a Faust-históriára is sort kerített: van ebben is bőven újraénekelni való. Ideje, hogy új szerződés köttessék a mi világunk Faustja s a célt megcsillantó másik fél között Bocsássuk azonban előre: Gyurkó regényében nincsen semmiféle szerződés — hacsak nem a nép, a dolgozók társadalma iránti elkötelezettség végighúzódó nyomvonala —, nincs itt semmiféle vergődő művészlélek, és hiányzik az elegáns ördög is, aki meggondolandó előnyök fejében a szerződő alany lelkét birtokba veszi Puszta ígéret marad tehát a címlapon olvasható fausti hivatkozás. Ahol önként adódnék, még ott is „elszalaszja” Gyurkó a fausti párhuzamokat , mint hősei a Faust bolgár vendégművésszel hirdetett operaelőadását. Mégiscsak létezik azonban mélyebb összeköttetés Gyurkó új könyve s a nem is tagadott minta: Thomas Mann Doktor Faustusa között. Gyurkó is „nem csekélyebb dolgot” szándékozott megírni, mint kora regényét — miként Thomas Mann szól a Doktor Faustus keletkezését megvilágító tanulmányában. S bizonnyal Gyurkónál is követelmény volt a sok-sok „játék, sok életrajzírói munka, pátoszt lelohasztó öngúny”, mégpedig mindebből annyi, „amennyi csak lehetséges!”. Gyurkó regénye is „nevelésregény”; hőse nagy példák vonzáskörében halad előre, s taszító élményeken is jócskán edződik. Korántsem reménytelenül próbálkozik meg Gyurkó a Thomas Mann-i stílus utánzásával: a Serenus Zeitblom professzor együgyű és fenséges, szikárain pontos és tudálékosan csevegő mondatait hömpölygeti (tudni véli Zeitblomról, hogy Auschwitz túlélőjeként elméje „úgymond, elborult”). Gyurkó szövegének bizonyos elemei, az egyeztetés módja, összetett mondatainak szerkezete, szórendje azonban mégis túlzott erőpróbára vallanak. Fausti kellékek híján is távlatot ad, egyetemes színezetet kölcsönöz a történetnek az az egyes szám első személyben fogalmazó előadásmód, amellyel „védencéről” beszél — nem az író, hanem (talán) a Forradalom Szelleme, az Emberiség öntudaté (korábbi „védencei” voltak: Zeitblom professzor , Thomas Mann krónikása, Borisz Szavinkov, az orosz író-forradalmár, s „mintegy négy évszázaddal ezelőtt”, a magyar Mészáros Lőrinc, Dózsa szerzetes-parasztvezére). Gyurkó ilyen módon ,,világszerű” megközelítésben ábrázolja Közép-Európa. Magyarország történetének fél évszázadát, 1927-es születésű főhősének, ifj. Szabados Györgynek életét és halálát. A magyar olvasó számára magától értetődő vonatkozásokat is zárójeles közbevetéssel világítja meg ,— ahogyan a külföldinek szoktunk magyarázni —, s ez nagyszerűen szórakoztat, elgondolkodtat, hétköznapi igazságok rejtőző tartalmára döbbent rá; különösen a fiatal közönség húz ebből hasznot, ami neki már történelem, tananyag lva-*y — sajnos — még az sem, s otthon is alig hall róla), az a regény lapjain megélt sorsként, hús-vér embereket mozgató folyamatként elevenedik meg. Nem nehéz megjósolni, hogy idegen nyelvű kiadásokban sikerre számíthat ez az őszinte híradás a szocializmust építő, saját és mások kárán okuló, súlyos tanulópénzt fizető Magyarországról, amely mégis, vagy éppen ezért, ott halad a világ ideológiai élvonalában. Külső rétegektől jutottunk e kritika voltaképpeni mondanivalójáig. Gyurkó László teljesítményét némely vonatkozásban Fejes Endre művéhez, a Rozsdatemetőhez mérhetjük. Ott a magyar munkásosztály, itt pedig a munkásosztály mellett elkötelezett értelmiség fejlődésképét, közérzetét tanulmányozhatjuk. Ifj. Szabados György az „úri magyar középosztályból” jött. Az anya, nemesi származék, vagyon helyett inkább csak nosztalgiákkal; az apa, mintaszerű hivatalnok — főkönyvelő — egy „gépgyártó üzemben”. Háromszor iskolázta börtön: 1944-ben — sihederként — éppen hogy belekeveredik az ellenállási mozgalomba s letartóztatják (aki bevonja az akcióba: 1956 egyik ellenforradalmár vezére lesz majdan); megtapasztalja Rákosi börtönét, s 1956-ot követően — bár keményen helytáll az ellenforradalom alatt — egy túlbuzgó rendcsináló följelenti, s rövid ideig ismét becsukják Szabadost, ám szerencsére hamarosan tisztázódik a félreértés. Újságíró, nyomdaigazgató, később pedig tanácselnök egy Duna menti városban. Át kell élnie — rabként is — a Rajk-per megrázkódtatását, majd 1956-ot, de 1968-at is: a rendkívül bonyolult csehszlovákiai helyzetet. S megszenvedi helyes állásfoglalásait, nem valamiféle tévedhetetlen orákulumként, elvont „pozitív hősként” dönt. Magánélete kiegyensúlyozatlan, pontosabban : az érzelmi támaszt, a szerelmet innen-onnan kell megszereznie; házassága nem sikerül; felesége s a leánya önállóan, a maguk módján „kénytelenek” értékes emberré válni. „Előbb a hitemet vettétek el, aztán az életem értelmét, végül a reményt” — tör ki keserűen Csöpi, Szabados húga, aki disszidál. Mindezt Szabados is fölróhatta volna valakinek, ha nem tudná, nem vallaná maga is, amit Petrik Sándor, a regény másik kulcsfigurája (Szabados eszményképe és idősebb harcostársa, később miniszter, PR-tag) így összegez: „mindenért mi vagyunk a felelősek”. Ma is szükség van hősökre — derül ki Gyurkó László regényéből. Példa rá Horgas Antal tragédiája: Szabados és Petrik ívét futotta be, de hétköznapjaink legújabb keletű ellentmondásai (balos türelmetlenség, rosszalló pusmogás a kötetlenebb életvitel, terjedése miatt) valamiféle összeesküvés hiedelmét keltik benne, s gyilkosságba kergetik, üldözési mániába hajszolják. Hogy nem teljesen vaklárma, amit Horgas csapott, bizonyítják a regényben föltárt jelenségek. Csakhogy józanul és következetesen kell szembeszállnunk ezekkel a makacsabb, mélyebben gyökerező bajokkal. Is elyenként elnagyolt, főhősek jellemrajzában néhol következetlen, túlságosan epizódokra szabdalt, nemegyszer inkább közlő-leíró, semmint elemző és ábrázoló ez a regény. Csekély ehhez a terjedelem is. De a zaklatott életét a közösségnek áldozó Szabados György (vitatkozván nevével is Somogyi Tóth Sándor széteső, tébolyba hulló, prófétáló hősével?), e szocialista ,boldog ember” históriáját hihetőleg korunk egyik „alaptörténeteként” hagyományozza ránk Gyurkó László. (Magvető) Kőháti Zsolt