Magyar Nemzet, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-17 / 243. szám

Szerda, 1979. október 17.. Az alma diadala Kisebb területen nagyobb termés Mennyi szőlőt és gyümölcsfát telepítünk Itt az ősz, kezdődnek a te­lepítések. Új területeket von­nak be a szőlő- és gyümölcs­­termesztésbe, a régi, már ki­öregedett ültetvényeket pedig felújítják. Érdemes ezzel kap­csolatban fellapozni a földte­rület- nyilvántartást, amely­nek­ adatai szerint 1975-ben 206 ezer hektáron termett sző­lőnk, tavaly a termőterület nagysága 186 ezer hektár volt, az idén pedig 174 ezer 733 hektáron díszlik az országban szőlő. A gyümölcstermelő te­rület is hasonló arányban csökkent, 1975-ben 161 ezer, tavaly 156 ezer, az idén 143 ezer 237 hektáron termelünk gyümölcsöt. A kertterület ugyanakkor a négy év előtti 152 ezerről 242 ezer hó fölé emelkedett. A kertek 1 ,év harmadában zöldséget és gyü­mölcsöt termelnek.­­ A szőlő- és gyümölcster­mő terület jelentősen csök­kent ugyan, de a szőlő- és gyümölcstermés nem. Sőt, emelkedett! — mondja Zsit­­vay Attila főkertész, a MÉM főosztályvezető-helyettese. — Vizsgáljuk meg először a sző­lőt, ma már jó esztendő esetén megtermelünk 900 ezer ton­nát is, amit a jövőben még növelni tudunk. Tehát ha nem területben gondolkodunk, ha­nem termésben, akkor nem baj, hogy csökkent a termő­­terület. Hozzá kell ehhez­ ten­ni, hogy a terület csökkenése tovább tart, hiszen szőlőink egyharmada negyvenéves tele­pítés, s lassan kiöregszik. Kiskertek — A gyümölcsnél mi a helyzet? — Jelenleg másfél millió tonna gyümölcs terem az or­szágban. Jelentős a szerkezeti változás az utóbbi időben. Ti­zenöt esztendővel ezelőtt még az összes gyümölcstermeszté­sünk 25 százaléka volt csak az alm­a, jelenleg már a termés 70 százaléka. Ez pedig egyáltalán nem mondható ideális megoszlás­nak, hiszen az almánál van­nak rangosabb gyümölcsök is. Például a bogyósok.­­ Ezekben ugyanis visszaesés mutatko­zik. Kevés csonthéjas telepí­tésű új gyümölcsösünk van. — A másfél millió tonnából mennyi terem a kiskertekben? — Több mint a fele. Almá­ból ugyan kevesebb, csak 33 százaléka a termésnek, de más gyümölcsfélékből 60—80— 90 százaléka. Van olyan gyü­mölcsünk, mint például a cse­resznye, a málna, a szilva, amely főleg a kiskertekben díszült. A termő szőlőnek is csak 50 százaléka van nagy­üzemi művelésben. Elmondja a telepítésekkel kapcsolatban, hogy egy-egy tábla 30 évig termőképes. Ha tehát a 85 ezer hektár nagy­üzemi szőlő pótlására évente háromezer hektár új szőlőt telepítünk, akkor biztosítani tudjuk a termés szinten tartá­sát. A negyedik és az ötödik ötéves tervek ugyanis három­ezer hektárnyi újratelepítést irányoznak elő évenként. És ennyi el is települ. — És a kertekben? — A kertekben a szőlők kétharmada lassan kiöregszik, vagy már ki is öregedett. Itt azonban nem szükséges a ki­öregedett szőlők teljes újrate­lepítése, mivel egy új telepí­tésű tábla termőre fordulása­kor háromszor annyit terem, mint a régi, öreg szőlő. Meggy a sztár — Van-e a telepítéshez meg­felelő mennyiségben és minő­ségben szaporítóanyag? *— Évi kétmillió gyökeres vessző és oltvány kerül forga­lomba a kiskertek szőlőinek felújítására, újratelepítésére, s ez 800 hektárra elegendő. A kiesést, mint mondottam, nem pótolja, de a korszerűsítéshez elegendő­­ ez a mennyiség. A szőlővesszők minősége kiváló. Aggodalomra nincs tehát semmi okunk, a telepítések üteme garantálja, hogy a kö­vetkező húsz esztendőben nem változik a termés mennyisége. A telepítési kedv kielégítő. A gyümölcstelepítéseit iránt is élénk érdeklődés mutatko­zik. Vannak gyümölcsfajták, amelyek üzemi­ körülmények között is nagyon jól termel­­hetők, ilyen a meggy, a szilva, a piros ribiszke és az alma. Termesztésükre, betakarítá­sukra nagy gazdaságainkban vannak már megfelelő gépek. Az őszibarack, a kajszi, a mál­na, a szamóca és a fekete ri­biszke telepítése iránt a nagy­üzemek nem mutatnak érdek­lődést, mert ezekhez hiányza­nak a gépek, munkáskéz pedig nincs a szedésükhöz. Ezeket a gyümölcsféléket tehát inkább a kiskertekben tudják ered­ményesen termelni. — Van aztán olyan gyü­mölcsünk is — folytatja a fő­kertész —, amely körül még akad termelési bizonytalanság, ilyen a kajszi és az ősziba­rack. Ehhez járul bizonyos fo­kú értékesítési bizonytalanság is, mert az utóbbi esztendők­ben előfordult, hogy a bő ter­més egy része elpusztult, tönkrement, mert nem volt aki átvegye. De árproblémák is akadnak. — Mennyi gyümölcsöt tele­pítünk évente? — A tervek szerint évi öt­ezer hektáron telepítünk gyü­mölcsfát, ezek fele csonthéjas: szilva, kajszi, őszibarack, cse­resznye, meggy, 25 százaléka bogyós, málna, köszméte, és 25 százaléka az alma- és a körteféleség. Ezt az ötezer hektárt szeretnénk hétezerre emelni, hogy minden gyü­mölcsféléből fedezzük a szük­­­ségletet. Az idei őszön érezhe­tően nagyobb a telepítési kedv, remélhetően tavasszal is az lesz, tehát gondunk nem lesz a jövőben sem. Az utóbbi esztendőkben a meggy volt a sztár. A keceli példa A kiskertek gyümölcsfa­telepítésében nem sok válto­zás várható, az idén másfél millió törzses gyümölcsfát vá­sároltak, ami 6—700 hektár új telepítésre elegendő. A ribisz­ke, a málna és a köszméte te­lepítését fokozni lehetne, eh­hez van is megfelelő mennyi­ségű és minőségű szaporító­anyag. Sajnos, a kiskertekben ter­melt gyümölcsfélék értékesí­tésével még mindig vannak gondok. Mi lenne a megoldás? Az eddig hozott rendelkezé­sek nem sok eredménnyel jár­tak. Mindennaposak a kiskert­tulajdonosok panaszai, hogy tönkremegy a kertükben ter­melt gyümölcs.­­ A megoldás az lenne, hogy a termelőszövetkezet összefogná a kiskertek, ház­tájik gyümölcstermelését, vagy pedig az­­Áfész szervezné meg a termelést. Van már erre példa. Nagyrédén a termelő­szövetkezet a község lakosai­val közösen telepít málnát. A gépi munkát a gazdaság végzi, ő adja a málnapalántát is. A telepített területet aztán fel­osztja tagjai között, és azok háztájiban művelik. A ter­mést a szövetkezet átveszi, ér­tékesíti. Ez járható út. A másik jó példa a keceli, ahol az Áfész veszi meg a sza­porítóanyagot és kihelyezi a házakhoz, s ugyanakkor szer­ződést köt a termelőkkel, hogy átveszi az árut Évközben szaktanácsot is ad a termelés­hez. Kecelen így lehetővé vált a meggytermelés egységesítése, két fajtát termelnek, a pándi fajtát és az úgynevezett pi­pacsmeggyet. Ezekből export­ra is jut bőven, Franciaor­szágba és Belgiumba. Az idén nyolcvan vagon meggy ter­mett Kecelen. — Időnként elhangzik a kérdés: miért telepítünk al­mát, fehér borszőlőt és más egyebet, amikor bőven van így is termésünk? Nemcsak a hiá­nyok pótlására kell gondolni, hanem arra is, hogy főleg fe­lépítéssel lehet új fajtákat meghonosítani. Csak így fog­lalhatja el a régi helyét az új, csak így tudjuk kielégíteni a piaci igényeket és növelni az exportot. Mindig új és új faj­tákat keres a piac, s ehhez kell alkalmazkodnunk. De van egy gátja, egy fékezője a fej­lődésnek. Nem elég a terme­lési kedv, a jó fajta és a te­lepítési hitel. Ennél többre van szükség ahhoz, hogy előre­lépjünk: hűtőházakra és táro­lókra. Ebben sajnos elmarad­tunk. Illés Sándor / 16^ VETN TUDOK HE&TELELO HÓ MEJ?sékL­ETTE T Biztos Itiqur / Magyar Nemzet ÖNNEK MÁR VAN LAKÁSBIZTOSÍTÁSA, de ha lakásán orvosi magángyakorlatot folytat, érdemes megkötnie az ORVOSI RENDELŐK­ KIEGÉSZÍTŐ BIZTOSÍTÁSÁT, amely a rendelőben és a várószobában elhelyezett vagyontárgyakra vonatkozik. Ez a kiegészítő biztosítás kiterjed az orvosi magángyakorlattal összefüggésben okozott felelősségi károkra is. Részletes felvilágosításért forduljon bizalommal az Állami Biztosító szakembereihez. ­ Elöljáróban elnézést kell kérni a címben szereplő szó­­összetételért. De a „készlet­felhalmozódás” — vagy ahogy mások mondják, az inkurren­­cia „összegyűlése” — azoknak az anyaggazdálkodással fog­lalkozó szakembereknek a ter­mészetes kifejezése, akikkel a XII. IN­TERRER-börzén be­szélgettünk. Előadók, az érté­kesítéssel, a feleslegek eladá­sával megbízott dolgozók. Ke­zükben a gyári listák, azokról az anyagokról, gépekről, al­katrészekről, amelyeket más üzemek beszerzőinek felkínál­nak. Nem várható el tőlük, hogy így fogalmazzanak: ösz­­szegyűjtöttük az inkurrenciát, a feleslegeket. Ezek úgy vala­hogy maguktól „felhalmozód­nak”, újratermelődnek. Nyug­díjas foglalkozás az elfekvő készletek értékesítése. Ők csak eladnak, eladnak, aztán a gyári leltárak szerint vala­hogyan újra csak ott a feles­leg — esetleg több, mint né­hány esztendeje. S bár igaz, hogy a gyártási folyamatok óhatatlanul inkur­renciát is „termelnek”, az is biztos, hogy a szükségtelenné vált, a raktárak polcain poro­sodó árumennyiség tekintélyes részét hibás tervezés, rende­lés, megoldatlan, vagy félig­­meddig megoldott anyaggaz­dálkodási mechanizmusunk ítélte csipkerózsika-álomra. A jéghegy csúcsa Az őszi börzére 120 vállalat jelentkezett. Az 1350 oldalas katalógus 17 termékcsoport­ban mintegy 150 ezer fajta árut sorol fel. Becsülhetően másfél milliárd forint érték­ben. Ez pedig csak a jéghegy csúcsa. Azt, hogy ma az egész nép­gazdaságban mennyi az in­­kurens áru, készlet, senki nem tudja pontosan megmondani. Az üzemek, gyárak húzódoz­nak a számok közlésétől. Kel­lemetlen feltárni ezeket a nem túl dicsérő adatokat. Remény­kednek is. Lehet, hogy vala­mi ma feleslegnek tűnik, de a következő gyártási folyamat­ban esetleg sikerül felhasz­nálni. Talán el lehet adni, esetleg csendben selejtezéssel tűnik el a leltárak rovataiból. A mobilizálhatatlannak ítélt áruk értékét minden vállalat „szigorúan titkos”-ként kezeli, ha lehet ködösít saját szak­minisztériuma előtt is. A té­ma országos felelősei becslé­sekre szorítkoznak. Az opti­misták 30 és 50 milliárd kö­zött jelölik meg a teljes im­­kurrenciát, a pesszimistábbak 80—100 milliárdra tippelnek, így a börze másfél milliárdja legjobb esetben öt százaléka az egésznek. Ha a legrosszab­bat feltételezzük — másfél százaléka. Az eddigi tizenegy ilyen rendezvény a statisztikák sze­rint 2,3 milliárd forintos for­galmat hozott. Legalábbis ennyi a rendezőnél, az Orszá­gos Piackutató Intézetnél be­jelentett üzletkötés. Ez m­eg viszont valószínűleg szerény értékelés. A börzékre kiadott katalógusok, a vállalatok által kiosztott további sokszorosí­tott listák — azokról a téte­lekről, amelyek kiszorultak a katalógusból — hetekig, hóna­pokig, közkézen forognak. Több résztvevő elmondotta: sok év tapasztalata, hogy a börze után jelentkeznek más gyárak beszerzői, s kérik a­ felsorolásokban szereplő árut, így a rendezvények hatására,, az ott kialakult kapcsolatok révén, az írásos anyagok alap­ján valószínűleg sok az utóla­gos, de a börze jóvoltából lét­rejött üzlet. Legyünk méltá­nyosak, ez is lehet 1—2 mil­liárd. Évek erőfeszítései nyo­mán összesen talán három­négy milliárd. Nem lebecsü­lendő, hatalmas összeg ez. De egybevetve az immobil kész­letekkel, túl se szabad érté­kelni a tucatnyi INTERKER- börze hatását. Valamit levezet a feszültségekből, de nem oldja meg a problémákat. Vi­szont tapasztalatai, mindaz amit tükröz, élesen világíta­nak rá készletgazdálkodásunk gyengéire. Amit a cserebere adhat Nézzünk egy-két szakmát, területet. Az Északmagyaror­­szági Vegyiművek éppen úgy gépeket, műszaki anyagokat, berendezéseket, fogyóeszközö­ket, műszereket kínál, mint például az EGYT Gyógy­szerészeti Gyár. S mind a kettő értékesít, köt, elad. Egy­másnak, más vegy­észettel fog­lalkozó üzemeknek, szövetke­zeteknek is. A vegyipar nagyjából azo­nos berendezésekkel dolgozik. Ha például a Lampart gyár­tott egy bizonyos fajta auto­­klávot, azután modernebbre tért át, megszüntette a régi típust, több üzem használt ilyet, tartalékolt hozzá műsze­reket, pótalkatrészt. Az egyik most kicseréli a berendezést, kidobja az elhasznált autoklá­­vot. De a másiknál még dol­gozik ilyen. Természetesen át­veszi a kiegészítő alkatrésze­ket. Használni akarja még a berendezést, de a Lamparttól nem várhat pótlást a kifutott típushoz. Ez a szakmákon be­lüli alkatrész csere­ bere még valahogy érthető, elfogadható. De azonnal felvetődik a gon­dolat: miért nincs olyan szer­vezet, cég, amelyik összegyűjti ezeket a különböző helyeken felesleges holmikat, s­ ame­lyiktől az érdeklődők azt meg­vásárolhatják? Szónoki a kérdés, sok ilyen termelőeszköz kereskedelmi — TEK — vállalatunk van. Ké­zenfekvő lenne, hogy a bör­zén — s a börzén kívül is — ezek vásárolják fel az egyik üzemnél feleslegként jelentke­ző árukat, s aztán eladják an­nak, aki használni tudja. De a TEK-vállalatoknak is gaz­dálkodniuk kell. Nyilvánva­lóan azt veszik át, amire biz­tosan — vagy legalább majd­nem biztosan — vevőt is ta­lálnak. Nem vállalhatják át a gyáraktól, szövetkezetektől a végleg eladhatatlan, csak se­lejtezéssel eltüntethető készle­tek anyagi konzekvenciáit. Megszabott forgóalappal gaz­dálkodnak. Eredetileg ez nagy­jából ötmilliárd forint volt, ebben a tervidőszakban kap­tak további 3,6 milliárdot. De ennek az alapnak valóban „fo­rogni” kell. Érthető a­­ TEK- beszerzők törekvése: olyat vesznek, amit értékesíthető­nek ítélnek. A többi marad annak a vállalatnak a nyakán, ahol „összegyűlt”. A CSŐSZER például csöve­ket, csőszerelvényeket, ido­mokat kínál eladásra. Értéke­sítési szakosztályvezetőjük vé­leménye szerint ezek főként egy-egy nagy munka befejez­tével maradtak raktáron. El­fogadható érvelés: ha egy fel­adathoz különleges csövek, szerelvények kellenek, a mun­ka végén óhatatlanul képződik valami tartalék, néhány száz méter cső, néhány tucat sze­relvény. A börzére hozott fe­lesleg jó húsz százalékát el­adták. Abban reménykednek, hogy a kis munkákhoz, belső csőszerelésekhez, gyári felújí­tásokhoz majd csak elviszi a többit is valaki. A Budapesti Elektroakuszti­kai Gyár elektromos­­ berende­zéseket és alapanyagokat ho­zott, nagyjából 15 millió fo­rint értékben. Kötéseik a bör­ze zártáig meghaladták a há­rommilliót, s a tárgyalások ál­lása szerint a végelszámolás jó 4,5—5 millió lesz. Egyhar­­mada az elfekvőnek, illetve annak, amit itt akartak elad­ni. Egészében sikeresnek­ ítél­hető a börze, lecsapolt a fe­leslegekből — becslés szerint — nagyjából újabb kétszáz­­milliót. A sokmill­iárdból. Súlyhatár és társai Az inkurrenciát nem valami földöntúli hatalom gyűjti ösz­­sze, hanem — mint fenti pél­dáink bizonyítják — kis rész­ben természetes velejárója a termelésnek. Minden váltás, a termelési szerkezet sokáig sür­getett változtatása­­ valamit szükségtelenné tesz a régiből. Az is igaz, semmilyen mun­kánál, sorozatgyártásnál nem lehet pontosan a szükségeset rendelni. Valami rátartás, biz­tonság kell. S a munka végén ott a maradék. Minden terv­­módosítás, technológiai változ­tatás feleslegessé teheti a már megrendelt anyagot, szerszá­mot, gépet. S van amiről az üzemek nem tehetnek. Kórusban szid­ják a „súlyhatárt”. Azt a mi­nimumot, amennyit egyes anyagokból, főként hengerelt árukból kapni lehet. Kell va­lamilyen lemezből például száz kiló. A „gyártómű” csak tonnás rendelést fogad el. Tud­ják, hogy a többi a nyakukon marad, de meg kell venni — a száz kilóért. A hengerdék álláspontja is érthető. Ők tö­megben gyártanak, nem „de­­kázhatnak”. Van egy gazdasá­gos mennyiség, ez alatt nem érdemes egy cikkre átállítani a gépeket. Itt is a tőkeerős, raktárképes TEK-vállalat hiányzik, amelyik tárolná, el­osztaná ezeket a különleges méreteket, profilokat. Mert a szokvánnyal, a mindenütt használttal itt sincs gond. Biz­­tosan, könnyen eladható, van is a TEK-vállalatnál, senki nem gyűjt belőle készleteket. Érdemes lenne hát módosí­tani a készletezéssel megbízott TEK-vállalatok gazdasági sza­bályzóin is. Nekik is kötelező raktározási idejük van. Ha va­lami sokáig marad polcaikon, a nyereséget, az árrést is el­viszi a raktárkészletet terhe­lő kamat. Amilyen­­ indokolt a termelő üzemeknél, hogy bün­tessék a szükségesnél nagyobb, a­­gyártás igényeit meghaladó felesleges tartalékot, olyan lo­gikus, hogy a készletezők az eddiginél szabadabb kezet — több­ időt — kapjanak áruik értékesítésére. Valószínűleg kevesebb kár érné a népgaz­daságot, ha a ,,súlyhatáros” árukból egy kézben, a TEK- vállalatnál jelentkezne a vá­sárolható minimum. Innen már szét lehetne osztani az igénylők között a nekik szük­séges mennyiséget. De ennek kockázatát, a mai szabályzók mellett a termelőeszköz-keres­kedők nem vállalják. Vannak szervezetek, ame­lyek igyekeznek ezeket a ne­gatív­ hatásokat kivédeni. A Magyar Műszeripari Egyesü­lésnek olyan nagy cégek a tag­jai, mint az EMG, a Gamma, a MOM, a Kontakta, vagy a VILLATI. Nyolc nagy műsze­res anyagellátási főosztályve­zetője havonta összeül, s más kérdések megbeszélésén túl egyesíti a „súlyhatáros” cik­. kék tételeit. Egyik rendel, s „szétdobják” egymás között az árut, így is marad persze in­­kurrencia. A MOM nyolcszáz­ezer forintért adott el a mos­tani börzén is. De az egyesülés máris továbblépett. November 27-én a MOM Művelődési Köz­pontban újabb önálló anyag­börzét rendeznek. A Piacku­tató Intézettel egyetértésben meghívják rá az egyesülésen kívüli potenciális vevőket is. Újabb „biztonsági szelepet”­­ nyitnak az anyagfeleslegek előtt. Ez is hasznos, de ez is csak részmegoldás. A gondot véglegesen két ol­dalról lehet elrendezni. A vál­lalatok, a termelők és a terve­zők pontosabb számításokkal, a módosítások menetközben! Változtatások elkerüléséve­ ve­hetik elejét az inkurrencia növekedésének. Központilag, pedig a TEK-vállalatok erősí­tésével, gazdasági ösztönzőik helyes megválasztásával lehet meggátolni a „súlyhatáros” té­­telek feleslegeinek keletkezé­sét. S igy lehetne megmozdí­tani a vállalatok raktáraiban elfekvő többi készletet. « Faludi András Az INTERKER-börze után A készletfelhalmozódás anatómiája

Next