Magyar Nemzet, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-17 / 243. szám
Szerda, 1979. október 17.. Az alma diadala Kisebb területen nagyobb termés Mennyi szőlőt és gyümölcsfát telepítünk Itt az ősz, kezdődnek a telepítések. Új területeket vonnak be a szőlő- és gyümölcstermesztésbe, a régi, már kiöregedett ültetvényeket pedig felújítják. Érdemes ezzel kapcsolatban fellapozni a földterület- nyilvántartást, amelynek adatai szerint 1975-ben 206 ezer hektáron termett szőlőnk, tavaly a termőterület nagysága 186 ezer hektár volt, az idén pedig 174 ezer 733 hektáron díszlik az országban szőlő. A gyümölcstermelő terület is hasonló arányban csökkent, 1975-ben 161 ezer, tavaly 156 ezer, az idén 143 ezer 237 hektáron termelünk gyümölcsöt. A kertterület ugyanakkor a négy év előtti 152 ezerről 242 ezer hó fölé emelkedett. A kertek 1 ,év harmadában zöldséget és gyümölcsöt termelnek. A szőlő- és gyümölcstermő terület jelentősen csökkent ugyan, de a szőlő- és gyümölcstermés nem. Sőt, emelkedett! — mondja Zsitvay Attila főkertész, a MÉM főosztályvezető-helyettese. — Vizsgáljuk meg először a szőlőt, ma már jó esztendő esetén megtermelünk 900 ezer tonnát is, amit a jövőben még növelni tudunk. Tehát ha nem területben gondolkodunk, hanem termésben, akkor nem baj, hogy csökkent a termőterület. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a terület csökkenése tovább tart, hiszen szőlőink egyharmada negyvenéves telepítés, s lassan kiöregszik. Kiskertek — A gyümölcsnél mi a helyzet? — Jelenleg másfél millió tonna gyümölcs terem az országban. Jelentős a szerkezeti változás az utóbbi időben. Tizenöt esztendővel ezelőtt még az összes gyümölcstermesztésünk 25 százaléka volt csak az alma, jelenleg már a termés 70 százaléka. Ez pedig egyáltalán nem mondható ideális megoszlásnak, hiszen az almánál vannak rangosabb gyümölcsök is. Például a bogyósok. Ezekben ugyanis visszaesés mutatkozik. Kevés csonthéjas telepítésű új gyümölcsösünk van. — A másfél millió tonnából mennyi terem a kiskertekben? — Több mint a fele. Almából ugyan kevesebb, csak 33 százaléka a termésnek, de más gyümölcsfélékből 60—80— 90 százaléka. Van olyan gyümölcsünk, mint például a cseresznye, a málna, a szilva, amely főleg a kiskertekben díszült. A termő szőlőnek is csak 50 százaléka van nagyüzemi művelésben. Elmondja a telepítésekkel kapcsolatban, hogy egy-egy tábla 30 évig termőképes. Ha tehát a 85 ezer hektár nagyüzemi szőlő pótlására évente háromezer hektár új szőlőt telepítünk, akkor biztosítani tudjuk a termés szinten tartását. A negyedik és az ötödik ötéves tervek ugyanis háromezer hektárnyi újratelepítést irányoznak elő évenként. És ennyi el is települ. — És a kertekben? — A kertekben a szőlők kétharmada lassan kiöregszik, vagy már ki is öregedett. Itt azonban nem szükséges a kiöregedett szőlők teljes újratelepítése, mivel egy új telepítésű tábla termőre fordulásakor háromszor annyit terem, mint a régi, öreg szőlő. Meggy a sztár — Van-e a telepítéshez megfelelő mennyiségben és minőségben szaporítóanyag? *— Évi kétmillió gyökeres vessző és oltvány kerül forgalomba a kiskertek szőlőinek felújítására, újratelepítésére, s ez 800 hektárra elegendő. A kiesést, mint mondottam, nem pótolja, de a korszerűsítéshez elegendő ez a mennyiség. A szőlővesszők minősége kiváló. Aggodalomra nincs tehát semmi okunk, a telepítések üteme garantálja, hogy a következő húsz esztendőben nem változik a termés mennyisége. A telepítési kedv kielégítő. A gyümölcstelepítéseit iránt is élénk érdeklődés mutatkozik. Vannak gyümölcsfajták, amelyek üzemi körülmények között is nagyon jól termelhetők, ilyen a meggy, a szilva, a piros ribiszke és az alma. Termesztésükre, betakarításukra nagy gazdaságainkban vannak már megfelelő gépek. Az őszibarack, a kajszi, a málna, a szamóca és a fekete ribiszke telepítése iránt a nagyüzemek nem mutatnak érdeklődést, mert ezekhez hiányzanak a gépek, munkáskéz pedig nincs a szedésükhöz. Ezeket a gyümölcsféléket tehát inkább a kiskertekben tudják eredményesen termelni. — Van aztán olyan gyümölcsünk is — folytatja a főkertész —, amely körül még akad termelési bizonytalanság, ilyen a kajszi és az őszibarack. Ehhez járul bizonyos fokú értékesítési bizonytalanság is, mert az utóbbi esztendőkben előfordult, hogy a bő termés egy része elpusztult, tönkrement, mert nem volt aki átvegye. De árproblémák is akadnak. — Mennyi gyümölcsöt telepítünk évente? — A tervek szerint évi ötezer hektáron telepítünk gyümölcsfát, ezek fele csonthéjas: szilva, kajszi, őszibarack, cseresznye, meggy, 25 százaléka bogyós, málna, köszméte, és 25 százaléka az alma- és a körteféleség. Ezt az ötezer hektárt szeretnénk hétezerre emelni, hogy minden gyümölcsféléből fedezzük a szükségletet. Az idei őszön érezhetően nagyobb a telepítési kedv, remélhetően tavasszal is az lesz, tehát gondunk nem lesz a jövőben sem. Az utóbbi esztendőkben a meggy volt a sztár. A keceli példa A kiskertek gyümölcsfatelepítésében nem sok változás várható, az idén másfél millió törzses gyümölcsfát vásároltak, ami 6—700 hektár új telepítésre elegendő. A ribiszke, a málna és a köszméte telepítését fokozni lehetne, ehhez van is megfelelő mennyiségű és minőségű szaporítóanyag. Sajnos, a kiskertekben termelt gyümölcsfélék értékesítésével még mindig vannak gondok. Mi lenne a megoldás? Az eddig hozott rendelkezések nem sok eredménnyel jártak. Mindennaposak a kiskerttulajdonosok panaszai, hogy tönkremegy a kertükben termelt gyümölcs. A megoldás az lenne, hogy a termelőszövetkezet összefogná a kiskertek, háztájik gyümölcstermelését, vagy pedig azÁfész szervezné meg a termelést. Van már erre példa. Nagyrédén a termelőszövetkezet a község lakosaival közösen telepít málnát. A gépi munkát a gazdaság végzi, ő adja a málnapalántát is. A telepített területet aztán felosztja tagjai között, és azok háztájiban művelik. A termést a szövetkezet átveszi, értékesíti. Ez járható út. A másik jó példa a keceli, ahol az Áfész veszi meg a szaporítóanyagot és kihelyezi a házakhoz, s ugyanakkor szerződést köt a termelőkkel, hogy átveszi az árut Évközben szaktanácsot is ad a termeléshez. Kecelen így lehetővé vált a meggytermelés egységesítése, két fajtát termelnek, a pándi fajtát és az úgynevezett pipacsmeggyet. Ezekből exportra is jut bőven, Franciaországba és Belgiumba. Az idén nyolcvan vagon meggy termett Kecelen. — Időnként elhangzik a kérdés: miért telepítünk almát, fehér borszőlőt és más egyebet, amikor bőven van így is termésünk? Nemcsak a hiányok pótlására kell gondolni, hanem arra is, hogy főleg felépítéssel lehet új fajtákat meghonosítani. Csak így foglalhatja el a régi helyét az új, csak így tudjuk kielégíteni a piaci igényeket és növelni az exportot. Mindig új és új fajtákat keres a piac, s ehhez kell alkalmazkodnunk. De van egy gátja, egy fékezője a fejlődésnek. Nem elég a termelési kedv, a jó fajta és a telepítési hitel. Ennél többre van szükség ahhoz, hogy előrelépjünk: hűtőházakra és tárolókra. Ebben sajnos elmaradtunk. Illés Sándor / 16^ VETN TUDOK HE&TELELO HÓ MEJ?sékLETTE T Biztos Itiqur / Magyar Nemzet ÖNNEK MÁR VAN LAKÁSBIZTOSÍTÁSA, de ha lakásán orvosi magángyakorlatot folytat, érdemes megkötnie az ORVOSI RENDELŐK KIEGÉSZÍTŐ BIZTOSÍTÁSÁT, amely a rendelőben és a várószobában elhelyezett vagyontárgyakra vonatkozik. Ez a kiegészítő biztosítás kiterjed az orvosi magángyakorlattal összefüggésben okozott felelősségi károkra is. Részletes felvilágosításért forduljon bizalommal az Állami Biztosító szakembereihez. Elöljáróban elnézést kell kérni a címben szereplő szóösszetételért. De a „készletfelhalmozódás” — vagy ahogy mások mondják, az inkurrencia „összegyűlése” — azoknak az anyaggazdálkodással foglalkozó szakembereknek a természetes kifejezése, akikkel a XII. INTERRER-börzén beszélgettünk. Előadók, az értékesítéssel, a feleslegek eladásával megbízott dolgozók. Kezükben a gyári listák, azokról az anyagokról, gépekről, alkatrészekről, amelyeket más üzemek beszerzőinek felkínálnak. Nem várható el tőlük, hogy így fogalmazzanak: öszszegyűjtöttük az inkurrenciát, a feleslegeket. Ezek úgy valahogy maguktól „felhalmozódnak”, újratermelődnek. Nyugdíjas foglalkozás az elfekvő készletek értékesítése. Ők csak eladnak, eladnak, aztán a gyári leltárak szerint valahogyan újra csak ott a felesleg — esetleg több, mint néhány esztendeje. S bár igaz, hogy a gyártási folyamatok óhatatlanul inkurrenciát is „termelnek”, az is biztos, hogy a szükségtelenné vált, a raktárak polcain porosodó árumennyiség tekintélyes részét hibás tervezés, rendelés, megoldatlan, vagy féligmeddig megoldott anyaggazdálkodási mechanizmusunk ítélte csipkerózsika-álomra. A jéghegy csúcsa Az őszi börzére 120 vállalat jelentkezett. Az 1350 oldalas katalógus 17 termékcsoportban mintegy 150 ezer fajta árut sorol fel. Becsülhetően másfél milliárd forint értékben. Ez pedig csak a jéghegy csúcsa. Azt, hogy ma az egész népgazdaságban mennyi az inkurens áru, készlet, senki nem tudja pontosan megmondani. Az üzemek, gyárak húzódoznak a számok közlésétől. Kellemetlen feltárni ezeket a nem túl dicsérő adatokat. Reménykednek is. Lehet, hogy valami ma feleslegnek tűnik, de a következő gyártási folyamatban esetleg sikerül felhasználni. Talán el lehet adni, esetleg csendben selejtezéssel tűnik el a leltárak rovataiból. A mobilizálhatatlannak ítélt áruk értékét minden vállalat „szigorúan titkos”-ként kezeli, ha lehet ködösít saját szakminisztériuma előtt is. A téma országos felelősei becslésekre szorítkoznak. Az optimisták 30 és 50 milliárd között jelölik meg a teljes imkurrenciát, a pesszimistábbak 80—100 milliárdra tippelnek, így a börze másfél milliárdja legjobb esetben öt százaléka az egésznek. Ha a legrosszabbat feltételezzük — másfél százaléka. Az eddigi tizenegy ilyen rendezvény a statisztikák szerint 2,3 milliárd forintos forgalmat hozott. Legalábbis ennyi a rendezőnél, az Országos Piackutató Intézetnél bejelentett üzletkötés. Ez meg viszont valószínűleg szerény értékelés. A börzékre kiadott katalógusok, a vállalatok által kiosztott további sokszorosított listák — azokról a tételekről, amelyek kiszorultak a katalógusból — hetekig, hónapokig, közkézen forognak. Több résztvevő elmondotta: sok év tapasztalata, hogy a börze után jelentkeznek más gyárak beszerzői, s kérik a felsorolásokban szereplő árut, így a rendezvények hatására,, az ott kialakult kapcsolatok révén, az írásos anyagok alapján valószínűleg sok az utólagos, de a börze jóvoltából létrejött üzlet. Legyünk méltányosak, ez is lehet 1—2 milliárd. Évek erőfeszítései nyomán összesen talán háromnégy milliárd. Nem lebecsülendő, hatalmas összeg ez. De egybevetve az immobil készletekkel, túl se szabad értékelni a tucatnyi INTERKER- börze hatását. Valamit levezet a feszültségekből, de nem oldja meg a problémákat. Viszont tapasztalatai, mindaz amit tükröz, élesen világítanak rá készletgazdálkodásunk gyengéire. Amit a cserebere adhat Nézzünk egy-két szakmát, területet. Az Északmagyarországi Vegyiművek éppen úgy gépeket, műszaki anyagokat, berendezéseket, fogyóeszközöket, műszereket kínál, mint például az EGYT Gyógyszerészeti Gyár. S mind a kettő értékesít, köt, elad. Egymásnak, más vegyészettel foglalkozó üzemeknek, szövetkezeteknek is. A vegyipar nagyjából azonos berendezésekkel dolgozik. Ha például a Lampart gyártott egy bizonyos fajta autoklávot, azután modernebbre tért át, megszüntette a régi típust, több üzem használt ilyet, tartalékolt hozzá műszereket, pótalkatrészt. Az egyik most kicseréli a berendezést, kidobja az elhasznált autoklávot. De a másiknál még dolgozik ilyen. Természetesen átveszi a kiegészítő alkatrészeket. Használni akarja még a berendezést, de a Lamparttól nem várhat pótlást a kifutott típushoz. Ez a szakmákon belüli alkatrész csere bere még valahogy érthető, elfogadható. De azonnal felvetődik a gondolat: miért nincs olyan szervezet, cég, amelyik összegyűjti ezeket a különböző helyeken felesleges holmikat, s amelyiktől az érdeklődők azt megvásárolhatják? Szónoki a kérdés, sok ilyen termelőeszköz kereskedelmi — TEK — vállalatunk van. Kézenfekvő lenne, hogy a börzén — s a börzén kívül is — ezek vásárolják fel az egyik üzemnél feleslegként jelentkező árukat, s aztán eladják annak, aki használni tudja. De a TEK-vállalatoknak is gazdálkodniuk kell. Nyilvánvalóan azt veszik át, amire biztosan — vagy legalább majdnem biztosan — vevőt is találnak. Nem vállalhatják át a gyáraktól, szövetkezetektől a végleg eladhatatlan, csak selejtezéssel eltüntethető készletek anyagi konzekvenciáit. Megszabott forgóalappal gazdálkodnak. Eredetileg ez nagyjából ötmilliárd forint volt, ebben a tervidőszakban kaptak további 3,6 milliárdot. De ennek az alapnak valóban „forogni” kell. Érthető a TEK- beszerzők törekvése: olyat vesznek, amit értékesíthetőnek ítélnek. A többi marad annak a vállalatnak a nyakán, ahol „összegyűlt”. A CSŐSZER például csöveket, csőszerelvényeket, idomokat kínál eladásra. Értékesítési szakosztályvezetőjük véleménye szerint ezek főként egy-egy nagy munka befejeztével maradtak raktáron. Elfogadható érvelés: ha egy feladathoz különleges csövek, szerelvények kellenek, a munka végén óhatatlanul képződik valami tartalék, néhány száz méter cső, néhány tucat szerelvény. A börzére hozott felesleg jó húsz százalékát eladták. Abban reménykednek, hogy a kis munkákhoz, belső csőszerelésekhez, gyári felújításokhoz majd csak elviszi a többit is valaki. A Budapesti Elektroakusztikai Gyár elektromos berendezéseket és alapanyagokat hozott, nagyjából 15 millió forint értékben. Kötéseik a börze zártáig meghaladták a hárommilliót, s a tárgyalások állása szerint a végelszámolás jó 4,5—5 millió lesz. Egyharmada az elfekvőnek, illetve annak, amit itt akartak eladni. Egészében sikeresnek ítélhető a börze, lecsapolt a feleslegekből — becslés szerint — nagyjából újabb kétszázmilliót. A sokmilliárdból. Súlyhatár és társai Az inkurrenciát nem valami földöntúli hatalom gyűjti öszsze, hanem — mint fenti példáink bizonyítják — kis részben természetes velejárója a termelésnek. Minden váltás, a termelési szerkezet sokáig sürgetett változtatása valamit szükségtelenné tesz a régiből. Az is igaz, semmilyen munkánál, sorozatgyártásnál nem lehet pontosan a szükségeset rendelni. Valami rátartás, biztonság kell. S a munka végén ott a maradék. Minden tervmódosítás, technológiai változtatás feleslegessé teheti a már megrendelt anyagot, szerszámot, gépet. S van amiről az üzemek nem tehetnek. Kórusban szidják a „súlyhatárt”. Azt a minimumot, amennyit egyes anyagokból, főként hengerelt árukból kapni lehet. Kell valamilyen lemezből például száz kiló. A „gyártómű” csak tonnás rendelést fogad el. Tudják, hogy a többi a nyakukon marad, de meg kell venni — a száz kilóért. A hengerdék álláspontja is érthető. Ők tömegben gyártanak, nem „dekázhatnak”. Van egy gazdaságos mennyiség, ez alatt nem érdemes egy cikkre átállítani a gépeket. Itt is a tőkeerős, raktárképes TEK-vállalat hiányzik, amelyik tárolná, elosztaná ezeket a különleges méreteket, profilokat. Mert a szokvánnyal, a mindenütt használttal itt sincs gond. Biztosan, könnyen eladható, van is a TEK-vállalatnál, senki nem gyűjt belőle készleteket. Érdemes lenne hát módosítani a készletezéssel megbízott TEK-vállalatok gazdasági szabályzóin is. Nekik is kötelező raktározási idejük van. Ha valami sokáig marad polcaikon, a nyereséget, az árrést is elviszi a raktárkészletet terhelő kamat. Amilyen indokolt a termelő üzemeknél, hogy büntessék a szükségesnél nagyobb, agyártás igényeit meghaladó felesleges tartalékot, olyan logikus, hogy a készletezők az eddiginél szabadabb kezet — több időt — kapjanak áruik értékesítésére. Valószínűleg kevesebb kár érné a népgazdaságot, ha a ,,súlyhatáros” árukból egy kézben, a TEK- vállalatnál jelentkezne a vásárolható minimum. Innen már szét lehetne osztani az igénylők között a nekik szükséges mennyiséget. De ennek kockázatát, a mai szabályzók mellett a termelőeszköz-kereskedők nem vállalják. Vannak szervezetek, amelyek igyekeznek ezeket a negatív hatásokat kivédeni. A Magyar Műszeripari Egyesülésnek olyan nagy cégek a tagjai, mint az EMG, a Gamma, a MOM, a Kontakta, vagy a VILLATI. Nyolc nagy műszeres anyagellátási főosztályvezetője havonta összeül, s más kérdések megbeszélésén túl egyesíti a „súlyhatáros” cik. kék tételeit. Egyik rendel, s „szétdobják” egymás között az árut, így is marad persze inkurrencia. A MOM nyolcszázezer forintért adott el a mostani börzén is. De az egyesülés máris továbblépett. November 27-én a MOM Művelődési Központban újabb önálló anyagbörzét rendeznek. A Piackutató Intézettel egyetértésben meghívják rá az egyesülésen kívüli potenciális vevőket is. Újabb „biztonsági szelepet” nyitnak az anyagfeleslegek előtt. Ez is hasznos, de ez is csak részmegoldás. A gondot véglegesen két oldalról lehet elrendezni. A vállalatok, a termelők és a tervezők pontosabb számításokkal, a módosítások menetközben! Változtatások elkerüléséve vehetik elejét az inkurrencia növekedésének. Központilag, pedig a TEK-vállalatok erősítésével, gazdasági ösztönzőik helyes megválasztásával lehet meggátolni a „súlyhatáros” tételek feleslegeinek keletkezését. S igy lehetne megmozdítani a vállalatok raktáraiban elfekvő többi készletet. « Faludi András Az INTERKER-börze után A készletfelhalmozódás anatómiája