Magyar Nemzet, 1979. december (35. évfolyam, 281-304. szám)
1979-12-09 / 288. szám
Magyar Nemzet ^ ■ - Tanítani „Micsoda rongyrázás — mondja a fehér hajú, nyugdíjas pedagógus —, micsoda rongyrázás: tanár, oktató, oktatónevelő munka. Mintha lehetne nevelés nélkül oktatni, mintha lehetne oktatás nélkül nevelni. Mennyivel egyszerűbben kifejezi a hivatást ez a szó: tanító, tanítani. József Attila sem használt mást, mégis, egész világa belefért...” Csakugyan, mintha szellemi gazdagodásunkban egyre több hetvenkedést hallana az ember a pedagógiáról. Tudományos intézetek, rendeletek, tantervek és tanmenetek regulázzák az oktatást, és a tudós okosságok és nagyzolások között olykor elfelejtődik a lényeg: a tanítás egyszerű mindenhatósága. Az idézett, galamibőszen szelíd figyelmeztetés a televízió egyik alighanem kevéssé nézett műsorában, a Pedagógusok fóruma legutóbbi adásában hangzott el. E fórum a gyakorló pedagógia módszertani aggályainak, kételyeinek nyilvános vásártere a tévében. A legutóbbi adás szabad beszélgetésre invitált meg néhány tanító embert, hogy életnyi tapasztalatukkal, avagy friss, pályakezdő élményeikkel felvértezve elmondhassák, mi a gondja a ma pedagógiájának. A vélemények szerint (megfogalmazói közt találhatni a paraszti sorból magamagát értelmiségivé felküzdött nevelőintézeti tanárt, híres-neves nevelő dinasztiák mai utódját, munkásmozgalmi múltú, nyugdíjas tanárnőt és munkáscsaládok néptanítóvá lett fiát) a mai tanítás legfőbb gondja az, hogy a nevelőnek nem szabad „más”-nak lenni. A szabatos oktatási reformok, a mérnöki pontossággal kimért oktatási menetek, az iskolai rend és szabályozottság immár semmiféle tanítói, nevelői lehetőséget nem hagy a tanító személyiségének. Pedig — vallja a vidéki állami gondozottak intézetében tanító bölcs ifjú ember — a „pedagógusnak a szubjektuma a legfőbb kincse, ereje”. Nagy emberek mindig szívesen emlékeznek rendkívüli személyiségű nevelőikre, mert úgy tartják, saját nagyságuk e rendkívüli egyéniségek védő biztonságában, példamutatásában cseperedett. Plutarkihosz szerint Nagy Sándor, a történelmi hír szárnyán hadistenné emelkedett makedón uralkodó, olykor berzenkedett ugyan nevelője, Arisztotelész leckéi ellen. De tudván tudta, hogy képességei kibontakoztatásaiban hatalmas része volt az egyedül valón eredeti gondolkodású görög paidagogosznak. Újabb, sőt legújabbkori példákat is lelhetni arra, hogy szinte valamennyi jeles alkotó emlékei között szeretettel őrizgeti valamelyik tanítójának egyéniségét. Olyasvalakiét, akinek varázsló személyisége elindította pályája felé. Egyenszürke nevelőik, ha mégoly kiváló tudorai is szakmájuknak, csak egyenszürke nemzedékeket nevelhetnek. Horger Antalnak hajdanában a szegedi egyetemen, mint egyetemi előadónak, mint nyelvészeti kutatónak jó híre volt, nagy híre volt. (Egyes nyelvészeti dolgozatai máig nélkülözhetetlen részmegoldásait tartalmazzák a nyelvtudománynak.) Bizonyára lelkiismeretesen betartotta a tanügyi előírásokat is, hiszen ezek sértetlensége érdekében szállít szembe a Nincsen apám . .. költőjével, csak éppen nem volt átütő egyénisége. József Attila költői személyisége tudatában replikázhatott neki, „nem középiskolás, rokon”. Korszerű és nemes szándékú oktatási tervek irányítják ma mindenütt a tanítást. Korszerűségük és nemes szándékuk is csorbát szenved azonban, ha merev személytelenséggel alkalmazzák őket. Abban az általános értékhullámzásban, amelynek manapság szerte a világban tanúi lehetnekaz emberek, úgy látszik, egyetlen érték maradandó csupán, az emberségesség. Emberségre pedig nem oktathatja a gyermekeket csak az, akinek mondataiból akkor is sugárzik személyiségértéke, ha a kettes számrendszer gyötrelmeit magyarázza. Keveset gondol erre ma a közoktatás — a televízió azonban pedagógusműsorával idősben figyelmeztetett rá. I. g. Ellemésedtünk volna? S egyszercsak rádöbbentem, - hogy én is fertőzött vagyok. Elővettem a felismerés előtt született írásaimat, figyelni kezdtem a saját beszédemet és lehangoló kép tárult elém. Az esetek nagy többségében én is „lenné”-t mondok, írok akkor, amikor „volná”-t kellene. Aztán hegyezni kezdtem a fülem és megállapítottam, hogy a fertőzés oly széleskörűen van elterjedve, mint semmi más. A köznyelvből, az utca és az otthon nyelvéből, a sajtóból és a hangládákból és még többé-kevésbé az irodalomból is teljesen kiszorította a „lenne” a „volná”-t. Nagyon sokan már nem is érzékelik a jelentésbeli, tartalmi különbséget a két alak között. Egyik ismerősömnek, szépen beszélő színésznek, előadtam bánatom, s ő egyet is értett purifikátori harcom megindításával, de hogyan? Az egész dolgot a magyar nyelvben köztudomásúlag túltengő „e” hangzó elleni harc körébe utalta. „Ezzel is kevesebb lenne a mekegés” — mondta, majd egy mosollyal, szinte csak a kedvemért kijavította: „volna". Fel sem ötlött benne, hogy a kétféle alakkal más-más jelentésű a mondata. Dehát voltaképp mi is a különbség a két feltételes alak között? Ezt a szinte sértően iskolás kérdést mindenképp föl kell tennem, ha ki akarom bogozni ezt a csomót, mert a „lenne” uralma nyilvánvalóan valamely tulajdonságán alanul. Ahhoz, hogy valaminek, akár egy nyelvi alaknak is, ekkora sikere legyen, rendelkeznie kell egy olyan tulajdonsággal, amivel a többi, a másik nem rendelkezik. Mi van hát meg a „lenné"-ben, ami nincs meg a „volná”-ban? Nagyon egyszerűen kifejezve: a volna a most-hoz, a lenne a majd-hoz kötődő feltételezés, óhajtás, kívánalom. Ha azt mondom: „jó volna, ha beszélnél”, akkor azt fejezem ki, hogy a mostani, a mai értekezleten szeretném hallani a véleményedet, ha azt mondom, hogy „jó lenne, ha beszélnél”, akkor a holnapin, a holnaputánin, a majdanin. Csakhogy ez a különbségtétel mára megszűnt. Mindig, mindenki ,,lenne”-t mond. Akkor is, amikor „volna”-t szeretne mondani. Egyszerűen csak nyelvromlás volna ez? Egy hanyagság elterjedése? Szó sincs róla. A lenne karrierje jellegzetesen mai karrier. Abban a furcsa, felemás, ellentmondásos viszonyban gyökeredzik, amiben valamennyien vagyunk a „majd"-dal és a ,,most”-tal. Pontosabban szólva a jelennel és a jövővel. Annak az általános bizonytalanságnak és bizonytalankodásnak a lecsapódása, ami ma mindent övez. A „volná”-t ma mindenki keménynek, egzaktnak, úgyszólván parancsolónak érzi, míg a ,,lenné”-ben, s főként a mostani minden árnyalatot összeszürkítő tartalmában mindenki melegebb színt érez, barátibb, udvariasabb, és — ez a lényeg — bizonytalanabb feltételezést vél. Minthogy az is. Hiszen, ami lenne, az csak majd, a jövőben lenne. A feltételes mód jövőidejűsége a dolog természeténél fogva kettős bizonytalanságú. Nos, tehát ez a kettős bizonytalanság, ez a megfoghatatlanság és visszaszívhatóság, ez a lenne egyeduralmának az alapja. Nem volna ennyi „lenne”, ha volna egy kis bizonyosság. Megvilágosodásom előtt még valószínűleg legalább két „lennévvel, ha nem hárommal, írtam volna le ezt a szójátékot, s ha hirtelen kellene ugyanezt megfogalmaznom, nem tudom, hogy még ma is nem „lenné”-t raknék-e az első tagjába. Rájár a nyelvünk a „lenné”-re. Helyzetünk, viszonyunk, rokonszenvünk és ellenérzésünk a „most”-tal valamikor, az elmúlt évtizedek valamelyikében, (kinek-mikor) megbillent, összezavarodott. A most, a van, a volt, egyszercsak kényelmetlenné vált számunkra. A ténytartalma miatt. Egy most egy van, egy volt olyan tényeket tartalmazott, amit mi már nem tartalmaztunk, vagy féltünk tartalmazni. A jelen oly mértékben kínossá, viszolyogtatóvá vált számunkra, hogy kénytelenek voltunk mindenestül átutalni önmagunkat a jövő időbe. Nagy léghajóutazásra iratkoztunk föl mindannyian, ám ahhoz, hogy léghajónk elkezdhesse üdvrivalgásunkkal kísért emelkedését a jövőbe, ki kellett dobnunk egy-két ballasztot. Hát a volna egy ilyen ballaszt volt. Ki is dobtuk szépen. Hiába volt szegény „volna” jómaga is feltételes módbeli, mi elbizonytalanodott, földtől elszakadott huszadik századi léghajózók nem éreztük eléggé feltételesnek. Nekünk feltételesebb kellett. Olyan alak, amelyikben nincs benne, hogy voltunk, s vagyunk, csak az, hogy majd — talán — leszünk. A „volná”-t tehát minden összevont szemöldökű, mokány fajtestvérével, belváros, pusztai, paraszti retyerutyájával együtt kinéztük a lakodalomból. (vóna .. .) Próbát ugyan nem tettem, de fejem rfi, hogy Petőfinek ebben a két sorában .Ha én teneked volnék, oh pohár! Ki nem fogynék a borból sohasem.” hibás ejtés, „tenné”-vel szavalás esetén kevesen ütköznének meg, kevesen vennék észre a csalást. Az ügyben ugyanis éppen az a félelmetes, hogy a ,.lenne” alak oda is befurakodott ma már, ahol semmi keresnivalója. Csak éppen a fülünk már nem érzi a disszonanciát. Ellemésedtünk, azaz, hogy tulajdonképpen fölösleges a kötőjel az igekötő és az ige közé, mint ahogy a legatyásodtunkat sem írjuk kötőjellel, csakhát az ilyen szószülés mindig rizikó: az ember nem tudja, mit hozott a világra, és minden eszközzel, jellel oda akarja kötni a jó és értékes teremtmények jászolához a magáét. Pedig hogy recseg-ropog a fogunk közt ez a sok rossz „lenne”! Mint a csontszilánk a májashurkában. Szeretnénk kiköpni, de nem telt a nyelvünk, mert elbújt a féligrágott kenyér meg a rizs közé. S micsoda dühhel köpjük ki aztán, ha ráakadtunk, hisz majdnem beletört egy fogunk! Mert igaz ugyan, hogy a feltételes mód korát éljük; igaz ugyan, hogy minden nekiindulásunk, felbuzdulásunk, elszánásunk, minden tettünk és minden kijelentésünk előtt, után, alatt és mögött ott van egy ha, egy nagy HA; igaz ugyan, hogy a „volna-népet” réges-rég kinéztük már ebből a lagziból; igaz ugyan, hogy elvesztettük már a hallásunkat, a szaglásunkat és az ízlésünket is — de a lelkünk mélyén mégiscsak őrizzük a szép „romá”-k emlékét, ízét és zamatét és az is igaz, sőt mindenekfelett igaz, hogy elegünkis van már ebből a saját ellemnesedésünkből, s alig várjuk már, hogy földet érjen velünk ez a feltételes gázzal fölfújt léghajó, s földet érjünk végre. Hogy megérkezzünk végre a jelenidőnkbe, a jelenünkbe, méghozzá a sajátunkba. Szerető „volná”-ink meghitt társaságába. Nem olyan nagy dolog ez, mindössze néhány fölösleges „lenné”-t kellene most meg kihajítani, hogy lehuppanjon ez a léghajó. Amelyik talán föl sem szállt. Csak képzeltük, hogy fölszállt. Vagy mégiscsak fölszállt volna? Csurka István Új mértékkel Állítólag, több mint száz éve jósolták először: a katasztrális hold helyett a földterület mértékegysége Magyarországon legyen inkább a hektár. Eltelt vagy kilencven év, amíg tudomásul vétetett: a korábbitól eltérő mértékegységben számoljuk a földterületet eztán. Most arra készülünk: 1980 január elsejétől a Systeme International által meghatározott nemzetközi mértékrendszerben számoljunk, nem egy, hanem tucatnyi új fogalommal ismerkedjünk meg. Mindennek — ha nem is a kataszteri hold hektár múltjával egyezően — „történelme” van; a kormány 1960-ban hozta a mértékrendszerrel kapcsolatos első rendeletét. Kimondva: a hagyományos mértékegységek mellett teljes értékűként fogadtassanak el az újak is. A következő dátum 1976: ekkor az előzőnél már szigorúbb kormányrendelet született. Teljes betartása azzal járt volna, hogy az új mértékrendszer szerint készülnek az exportra szánt magyar termékek műszaki leírásai, a tankönyvek, másként számolnak majd a tervezők, és a szakirodalom .. . szerzői is. Az utolsó határidő 1980. január elseje. A KGST többi tagországához hasonlóan pár héten belül nálunk is az új mértékrendszer szerint kell mindenkinek gondolkodnia. A Systeme International követelményei, mértékrendje visszavonhatatlanul kötelezővé válik. Az átállás, tudjuk, nem lesz könnyű. A svédek hoszszú évek után szokták meg a „jobbra hajts!” követelményét, az angolok még ma is küszködnek pénzrendszerük reformjával... Akárcsak ők, mi is rákényszerültünk a változtatásra; külkereskedelmi érdekeink, a nemzetközi gazdasági kapcsolataink megtartása, erősítése egyaránt indokolták, indokolják a Systeme International által előírt mértékegységek alkalmazását. Hogyan készültünk fel rá? Lassan. Az indokoltnál sokkal lassabban, sok tucatnyi újságcikk, a szakemberek gondolkodásmódját megváltoztatni hivatott nyilatkozat ellenére. Mára viszont rájöttünk: az új, a korszerűbb elfogadására, bevezetésére már nincs húsz évünk. Középiskolás diákok, műszakiak, külkereskedők egyszerre kell, hogy tudomásul vegyék: új mértékkel számolunk. Korábban is megtehettük volna, de 1980. január elseje egyebek mellett ez ügyben is reményteljes változások kezdete lehet. — plt — NYUGDÍJPÓTLÉK Gazdálkodásunk tükre AMIKOR TÁRSADALMUNK fejlődésében elérkezünk egy szakasz befejezéséhez és közeledünk az újabbhoz, a párt felméri a megtett út eredményeit, egyben felvázolja a megoldásra váró teendőiket. A Magyar Szocialista Munkáspárt bevált politikájához, stílusához tartozik, az ilyen számadás és feladatfelsorakoztatás. Ez történt a héten, amikor a Központi Bizottság megtárgyalta és elfogadta az 1979. évi népgazdasági terv várható teljesítéséről szóló jelentést és az 1980. évi terv, valamint az állami költségvetés irányelveire vonatkozó javaslatot. Meddig jutottunk, miként teljesültek a társadalmi fejlődésre irányuló korábbi elhatározások — mindjárt ezek merülhetnek fel mindenkiben, amikor a tanácskozásról megjelent közlemény olvasásához kezd. A három fejezetből álló közlemény első részében a Központi Bizottság megállapítja: Népünk eredményesen dolgozik a népgazdasági terv megoldásán. A népgazdaság alapvetően a gazdaságpolitikai célokkal összhangban fejlődik.” Biztatást meríthetünk ezekből a megállapításokból, különösen akkor, ha figyelembe vesszük: a külső körülmények, a cserearányromlások, a kisebb árrobbanások számos zavart okoztak számunkra.. Mindezek ellenére tovább gyarapodtunk. NAGYRA ÉRTÉKELTE a Központi Bizottság a gyárak, vállalatok dolgozóinak kezdeményezését, a márciusban sorra kerülő XII. pártkongresszus és hazánk felszabadulása 35. évfordulójára indított szocialista munkaversenyt, amelynek eredményei a legfontosabb gazdasági célokat: az anyag- és energia-megtakarítást, a hatékonyabb gazdálkodást, a termékek versenyképessége emelését segítették. Népünk alkotó összefogásának, a munkások, parasztok, értelmiségiek közös célokért kifejtett törekvései révén biztató eredményeket mutathatunk fel a népgazdaság — ezen belül elsősorban a külgazdaság — egyensúlyi helyzetének javításában. Röviden úgy összegezhetők a közel tizenkét hónap eredményei: csaknem mindenben többet értünk el, mint tavaly és a megelőző években. Egy esztendővel ezelőtt — 1978. december 6-án — a Központi Bizottság határozatot hozott az 1979. évi feladatokról, ezek sorában, a külkereskedelmi mérleg egyensúlya javításáról, a hatékonyabb gazdálkodásról; az ésszerű anyag- és energiatakarékosságról; a készletek csökkentéséről ; a termelési szerkezet gyorsabb ütemű korszerűsítéséről; a versenyképesség növeléséről. Ha egy év elteltével a felsorolt teendők teljesítését elemezzük, sok kedvező tapasztalatról olvashatunk a kiadott közleményben. A gazdaságirányítás határozottabbá, érdemibbé vált, a gazdálkodó szervezetek jelentős része megértette a követelményeket, kezd alkalmazkodni a szigorúbb feltételekhez. Igaz, vannak elmaradások is. Népgazdaságunk nemzeti jövedelme a tervezett 3—4 százalékkal szemben 1—1,5 százalékkal növekedik. A csökkenés elsősorban a mezőgazdaságot sújtó időjárás miatt következett be, így a kenyérgabonánál — egyik fontos exportcikkünknél — jóival kevesebbet takarítottunk be a számítottnál, de elismerés a mezőgazdasági nagyüzemek számára, hogy a kukoricatermés nagyobb a tervezettnél. JÓ TAPASZTALATOK halmozódtak fel az ipar egyes ágazataiban, jobban igazodtak gyáraink, vállalataink a hazai és a külgazdasági kereslethez. Példaként említjük a vegyipart és benne a gyógyszergyártást, továbbá a vaskohászatot. A nem rubelelszámolású értékesítésben évek óta már vezető helyet töltenek be. A vaskohászati termékek nem rubelelszámolású értékesítése különösen kiugró volt: az idén nagyobb mennyiségű áru került ki a kohászati üzemekből és több százmillió dolláros bevételüknek jelentős része volt a nemzetközi fizetési mérleg egyensúlya javításában. A vegyipar, a gyógyszergyártás és a vaskohászat idei jó eredményei mindenképpen elismerést érdemelnek. Kedvező, hogy a tavaly fel■ halmozott anyagkészletek csökkentek. Ez arra utal, hogy a gazdálkodó szervezeteik ilyen irányú munkája sokat javult, teljesítették a szabályozók előírásait. Javulás mutatkozik a gyártmányszerkezet változtatásában. A Központi Bizottság két évvel ezelőtti határozata a hosszú távú külgazdasági, politika és a termelési szerkezet fejlesztéséről, ha lassúbb ütemben is, de kezd ,beérni”. Sok helyen elismerik: az ipari termelési szerkezet folyamatos fejlesztése, korszerűsítése szerves összefüggésben van a gazdasági hatékonysággal és az egyensúlyi követelményekkel, de egyes ágazatokban még kevés az eredmény. Különösen fontos feladat a struktúra-átalakítás hazáinkban amelynek mérete kicsi, természeti erőforrásai korlátozottak és külgazdasági forgalma viszonylag nagy. Bár sok gyárunk, különösen ipari szövetkezetünk nagyobb sebességre kapcsolt a gyártmányszerkezet korszerűsítésében, az általános kép még nem kielégítő. Vonatkozik ez elsősorban azokra a gazdálkodó szervezetekre, amelyek eddig sem dolgoztak eredményesen, köztudottan a jól gazdálkodó gyárak, vállalatok költségvetési befizetéseiből, tartották el magukat. Ezek az „njekciózások” előbb-utóbb megszűnnek, a januárban életbe lépő új szabályozók is erre utalnak. A veszteséges vállalatok vezetői számára elsődleges feladat, hogy szembenézzenek a tényekkel és olyan termelési szerkezetet alakítsanak ki, amely megfelel az egész társadalom kívánalmainak. Tehát ezekből a gyárakból korszerű, kifogástalan minőségű, gazdaságosan előállított és külföldön versenyképes termékek kerüljenek ki. Időszerű lenne, ha a felső irányítók rendre felülvizsgálnák, mi lett a sorsa a költségvetésből beruházásokra, korszerűsítésekre kapott milliárdoknak. Jól költötték-e el, és ha nem így történt, akkor sürgősen változtasson a gyár, az ágazati vezetés. SOK A TARTALÉK a gazdálkodó szervezetekben, a hivatalokban a munkaerőgazdálkodás és a termelékenység színvonala terén. A januárban életbe lépő rendelkezések szigorúbb előírásokat tartalmaznak és megvalósításuk társadalmunk sok gondját enyhíti majd. Jó példaként említjük a vegyipart, ahol a nagy értékű berendezések kihasználása sokat javult, a létszám tovább csökken és a termelékenység emelését munka- és üzemszervezéssel érik el. A vegyipar termelékenységi színvonala az 1971—1978 közötti években átlagosan meghaladta a tíz százalékot, és a színvonal-emelkedés üteme a KGST-államok között nálunk volt a legmagasabb, a nyolc évvel korábbit 120 százalékkal haladta meg. A munkaerő hatékonyabb foglalkoztatásában, a munkaidőalap jobb kihasználásában, a munkafegyelem erősítésében a vállalati, munka- és üzemszervezés jelentős tényező, ennek érvényesítése minden vezető számára elsőrendű feladat. Nem elég, ha csupán a művezető, a termelést, irányító mérnök és más műszaki foglalkozik a helyes döntések megvalósításával és ellenőrzésével, szükség van arra is, hogy a vállalati felső vezetés a termelőhelyeken minél gyakrabban megjelenjék, ellenőrizze a kiadott utasítások teljesítését. Tervszerűbben, szervezettebben, átgondoltabban kell dolgoznunk az 1980-as esztendőben, amely a tervidőszak befejező éve lesz és az eredményektől függ majd: milyen alapot rakunk le a következő, a hatodik ötéves terv indulásához. Reálisan mérte fel a Központi Bizottság az idei esztendő eddigi eredményeit, tapasztalatait. Az előzetes számvetés sok biztatást ad a hátralevő decemberi munkához, s a jövő évi feladatokhoz. Dolgozzunk az eddiginél nagyobb felelősséggel. Osztozzon mindenki a gondokban, vegye ki a részét is munkából. Vig István