Magyar Nemzet, 1979. december (35. évfolyam, 281-304. szám)

1979-12-09 / 288. szám

Magyar Nemze­t ^ ■ - Taní­tani „Micsoda rongyrázás — mondja a fehér hajú, nyugdíjas pedagógus —, micsoda rongyrázás: tanár, oktató, oktató­nevelő munka. Mintha lehetne nevelés nélkül oktatni, mint­ha lehetne oktatás nélkül nevelni. Mennyivel egyszerűbben kife­jezi a hivatást ez a szó: tanító, tanítani. József Attila sem használt mást, mégis, egész világa belefért...” Csakugyan, mintha szellemi gazdagodásunkban egyre több het­venkedést hallana az ember a pedagógiáról. Tudományos intézetek, rendeletek, tantervek és tanmenetek regulázzák az oktatást, és a tudós okosságok és nagyzolások között olykor elfelejtődik a lényeg: a tanítás egyszerű mindenhatósága. Az idézett, galamibőszen szelíd figyelmeztetés a televízió egyik alighanem kevéssé nézett műsorában, a Pedagógusok fóruma legutóbbi adásában hangzott el. E fórum a gyakorló pe­dagógia módszertani aggályainak, kételyeinek nyilvános vásár­tere a tévében. A legutóbbi adás szabad beszélgetésre invitált meg néhány tanító embert, hogy életnyi tapasztala­tukkal, avagy friss, pályakezdő élményeikkel felvértezve el­mondhassák, mi a gondja a ma pedagógiájának. A vélemények szerint (megfogalmazói közt találhatni a paraszti sorból magamagát értelmiségivé felküzdött nevelő­intézeti tanárt, híres-neves nevelő dinasztiák mai utódját, munkásmozgalmi múltú, nyugdíjas tanárnőt és munkáscsalá­­dok néptanítóvá lett fiát) a mai tanítás legfőbb gondja az, hogy a nevelőnek nem szabad „más”-nak lenni. A szabatos oktatási reformok, a mérnöki pontossággal kimért oktatási menetek, az iskolai rend és szabályozottság immár semmiféle tanítói, nevelői lehetőséget nem hagy a tanító személyiségé­nek. Pedig — vallja a vidéki állami gondozottak intézetében tanító bölcs ifjú ember — a „pedagógusnak a szubjektuma a legfőbb kincse, ereje”. Nagy emberek mindig szívesen emlékeznek rend­kívüli sze­mélyiségű nevelőikre, mert úgy tartják, saját nagyságuk e rendkívüli egyéniségek védő biztonságában, példamutatásá­ban cseperedett. Plutarkihosz szerint Nagy Sándor, a történelmi hír szárnyán hadistenné emelkedett makedón uralkodó, oly­kor berzenkedett ugyan nevelője, Arisztotelész leckéi ellen. De tudván tudta, hogy képességei kibontakoztatásaiban hatal­mas része volt az egyedül valón eredeti gondolkodású görög paidagogosznak. Újabb, sőt legúj­abbkori példákat is lelhetni arra, hogy szinte valamennyi jeles alkotó emlékei között szere­tettel őrizgeti valamelyik tanítójának egyéniségét. Olyasvala­kiét, akinek varázsló személyisége elindította pályája felé. Egyenszürke nevelőik, ha mégoly kiváló tudorai is szakmá­juknak, csak egyensz­ürke nemzedékeket nevelhetnek. Horger Antalnak hajdanában a szegedi egyetemen, mint egyetemi előadónak, mint nyelvészeti kutatónak jó híre volt, nagy híre volt. (Egyes nyelvészeti dolgozatai máig nélkülözhetetlen rész­megoldásait tartalmazzák a nyelvtudománynak.) Bizonyára lelkiismeretesen betartotta a tanügyi előírásokat is, hiszen ezek sértetlensége érdekében szállít szembe a Nincsen apám . .. költőjével, csak éppen nem volt átütő egyénisége. József At­tila költői személyisége tudatában replikázhatott neki, „nem középiskolás, rokon”. Korszerű és nemes szándékú oktatási tervek­ irányítják ma mindenütt a tanítást. Korszerűségük és nemes szándékuk is csorbát szenved azonban, ha merev személytelenséggel alkal­mazzák őket. Abban az általános értékhullámzásban, amely­nek manapság szerte a világban tanúi lehetnek­­az emberek, úgy látszik, egyetlen érték maradandó csupán, az emberséges­ség. Emberségre pedig nem oktathatja a gyermekeket csak az, akinek mondataiból ak­kor is sugárzik személyiségértéke, ha a kettes számrendszer gyötrelmeit magyarázza. Keveset gondol erre ma a közoktatás — a televízió azonban pedagógusműsorával idősben figyelmeztetett rá. I. g. Ellem­ésedtünk volna? S e­gyszercsak rádöbbentem, -­ hogy én is fertőzött va­gyok. Elővettem a felismerés előtt született írásaimat, fi­gyelni kezdtem a saját beszé­demet és lehangoló kép tárult elém. Az esetek nagy többsé­gében én is „lenné”-t mondok, írok akkor, amikor „volná”-t kellene. Aztán hegyezni kezd­tem a fülem és megállapítot­tam, hogy a fertőzés oly szé­leskörűen van elterjedve, mint semmi más. A köznyelv­ből, az utca és az otthon nyel­véből, a sajtóból és a hanglá­dákból és még többé-kevésbé az irodalomból is teljesen ki­szorította a „lenne” a „vol­­ná”-t. Nagyon sokan már nem is érzékelik a jelentésbeli, tar­talmi különbséget a két alak között. Egyik ismerősömnek, szépen beszélő színésznek, elő­adtam bánatom, s ő egyet is értett purifikátori harcom megindításával, de hogyan? Az egész dolgot a magyar nyelvben köztudomásúlag túl­tengő „e” hangzó elleni harc körébe utalta. „Ezzel is keve­sebb lenne a mekegés” — mondta, majd egy mosollyal, szinte csak a kedvemért kija­vította: „volna". Fel sem öt­lött benne, hogy a kétféle alakkal más-más jelentésű a mondata. Dehát voltaképp mi is a kü­lönbség a két feltételes alak között? Ezt a szinte sértően is­­kolás kérdést mindenképp föl kell tennem, ha ki akarom bo­gozni ezt a csomót, mert a „lenne” uralma nyilvánvalóan valamely tulajdonságán ala­nul. Ahhoz, hogy valaminek, akár egy nyelvi alaknak is, ekkora sikere legyen, rendel­keznie kell egy olyan tulaj­donsággal, amivel a többi, a másik nem rendelkezik. Mi van hát meg a „lenné"-ben, ami nincs meg a „volná”-ban? Nagyon egyszerűen kifejez­ve: a volna a most-hoz, a len­ne a majd-hoz kötődő feltéte­lezés, óhajtás, kívánalom. Ha azt mondom: „jó volna, ha beszélnél”, akkor azt fejezem ki, hogy a mostani, a mai ér­tekezleten szeretném hallani a véleményedet, ha azt mon­dom, hogy „jó lenne, ha be­szélnél”, akkor a holnapin, a holnaputánin, a majdanin. Csakhogy ez a különbségtétel mára megszűnt. Mindig, min­denki ,,lenne”-t mond. Akkor is, amikor „volna”-t szeretne mondani. Egyszerűen csak nyelvrom­lás volna ez? Egy hanyagság elterjedése? Szó sincs róla. A lenne karrierje jellegzetesen mai karrier. Abban a furcsa, felemás, ellentmondásos vi­szonyban gyökeredzik, amiben valamennyien vagyunk a „majd"-dal és a ,,most”-tal. P­ontosabban szólva a jelen­nel és a jövővel. Annak az általános bizonytalanságnak és bizonytalankodásnak a le­csapódása, ami ma mindent övez. A „volná”-t ma min­denki keménynek, egzaktnak, úgyszólván parancsolónak ér­zi, míg a ,,lenné”-ben, s fő­ként a mostani minden árnya­latot összeszürkítő tartalmá­ban mindenki melegebb színt érez, barátibb, udvariasabb, és — ez a lényeg — bizony­talanabb feltételezést vél. Minthogy az is. Hiszen, ami lenne, az csak majd, a jövő­ben lenne. A feltételes mód jövőidejűsége a dolog termé­szeténél fogva kettős bizony­­talanságú. Nos, tehát ez a ket­tős bizonytalanság, ez a meg­­foghatatlanság és visszaszív­­hatóság, ez a lenne egyedural­mának az alapja. Nem volna ennyi „lenne”, ha volna egy kis bizonyosság. Megvilágosodásom előtt még valószínűleg legalább két „len­­névvel, ha nem hárommal, írtam volna le ezt a szójáté­kot, s ha hirtelen kellene ugyanezt megfogalmaznom, nem tudom, hogy még ma is nem „lenné”-t raknék-e az első tagjába. Rájár a nyel­vünk a „lenné”-re. Helyzetünk, viszonyunk, ro­­konszenvünk és ellenérzésünk a „most”-tal valamikor, az el­múlt évtizedek valamelyiké­ben, (kinek-mikor) megbillent, összezavarodott. A most, a van, a volt, egyszercsak ké­nyelmetlenné vált számunkra. A ténytartalma miatt. Egy most egy van, egy volt olyan tényeket tartalmazott, amit mi már nem tartalmaztunk, vagy féltünk tartalmazni. A jelen oly mértékben kínossá, viszo­­lyogtatóvá vált számunkra, hogy kénytelenek voltunk mindenestül átutalni önma­gunkat a jövő időbe. Nagy lég­hajóutazásra iratkoztunk föl mindannyian, ám ahhoz, hogy léghajónk elkezdhesse üdvri­valgásunkkal kísért emelke­dését a jövőbe, ki kellett dob­nunk egy-két ballasztot. Hát a volna egy ilyen ballaszt volt. Ki is dobtuk szépen. H­iába volt szegény „volna” jómaga is feltételes mód­beli, mi elbizonytalanodott, földtől elszakadott huszadik századi léghajózók nem érez­tük eléggé feltételesnek. Ne­künk feltételesebb kellett. Olyan alak, amelyikben nincs benne, hogy voltunk, s va­gyunk, csak az, hogy majd — talán — leszünk. A „volná”-t tehát minden összevont szem­öldökű, mokány fajtestvéré­vel, belváros, pusztai, paraszti retyerutyájával együtt kinéz­tük a lakodalomból. (vóna .. .) Próbát ugyan nem tettem, de fejem rfi, hogy Petőfinek ebben a két sorában­ .Ha én teneked volnék, oh pohár! Ki nem fogynék a borból soha­sem.” hibás ejtés, „tenné”-vel szavalás esetén kevesen ütköz­nének meg, kevesen vennék észre a csalást. Az ügyben ugyanis éppen az a félelmetes, hogy a ,.lenne” alak oda is befurakodott ma már, ahol semmi keresnivalója. Csak éppen a fülünk már nem érzi a disszonanciát. El­lem­ésed­­tü­nk, azaz, hogy tulajdonkép­pen fölösleges a kötőjel az igekötő és az ige közé, mint ahogy a legatyásodtunk­at sem írjuk kötőjellel, csakhát az ilyen szószülés mindig ri­zikó: az ember nem tudja, mit hozott a világra, és minden eszközzel, jellel oda akarja kötni a jó és értékes teremt­mények jászolához a magáét. Pedig hogy recseg-ropog a fogunk közt ez a sok rossz „lenne”! Mint a csontszilánk a májashurkában. Szeretnénk kiköpni, de nem telt a nyel­vünk, mert elbújt a féligrá­­gott kenyér meg a rizs közé. S micsoda dühhel köpjük ki aztán, ha ráakadtunk, hisz majdnem beletört egy fogunk! Mert igaz ugyan, hogy a fel­tételes mód korát éljük; igaz ugyan, hogy minden neki­­indulásunk, felbuzdulásunk, elszánásunk, minden tettünk és minden kijelentésünk előtt, után, alatt és mögött ott van egy ha, egy nagy HA; igaz ugyan, hogy a „volna-népet” réges-rég kinéztük már ebből a lagziból; igaz ugyan, hogy elvesztettük már a hallásun­kat, a szaglásunkat és az ízlé­sünket is — de a lelkünk mé­lyén mégiscsak őrizzük a szép „rom­á”-k emlékét, ízét és za­matét és az is igaz, sőt min­­denekfelett igaz, hogy elegünk­­is van már ebből a saját ellem­­nesedésünkből, s alig várjuk már, hogy földet érjen ve­lünk ez a feltételes gázzal fölfújt léghajó, s földet érjünk végre. H­ogy megérkezzünk végre a jelenidőnkbe, a jelenünk­be, méghozzá a sajátunkba. Szerető „volná”-ink meghitt társaságába. Nem olyan nagy dolog ez, mindössze néhány fölösleges „lenné”-t kellene most meg kihajítani, hogy le­­huppanjon ez a léghajó. Ame­lyik talán föl sem szállt. Csak képzeltük, hogy fölszállt. Vagy mégiscsak fölszállt volna? Csurka István Új mértékkel Állítólag, több mint száz éve jósolták először: a ka­­tasztrális hold helyett a földterület mértékegysége Magyarországon legyen in­kább a hektár. Eltelt vagy kilencven év, amíg tudomá­sul vétetett: a korábbitól el­térő mértékegységben szá­moljuk a földterületet ez­tán. Most arra készülünk: 1980 január elsejétől a Systeme International által meghatá­rozott nemzetközi mérték­­rendszerben számoljunk, nem egy, hanem tucatnyi új fogalommal ismerkedjünk meg. Mindennek — ha nem is a kataszteri hold­ hektár múltjával egyezően — „tör­ténelme” van; a kormány 1960-ban hozta a mérték­­rendszerrel kapcsolatos első rendeletét. Kimondva: a ha­gyományos mértékegységek mellett teljes értékűként fo­gadtassanak el az újak is. A következő dátum 1976: ek­kor az előzőnél már szigo­rúbb kormányrendelet szü­letett. Teljes betartása azzal járt volna, hogy az új mér­tékrendszer szerint készül­nek az exportra szánt ma­gyar termékek műszaki le­írásai, a tankönyvek, más­ként számolnak majd a ter­vezők, és a szakirodalom .. .­­ szerzői is. Az utolsó határidő 1980. január elseje. A KGST töb­bi tagországához hasonlóan pár héten belül nálunk is az új mértékrendszer szerint kell mindenkinek gondol­kodnia. A Systeme Interna­tional követelményei, mér­tékrendje visszavonhatatla­nul kötelezővé válik. Az átállás, tudjuk, nem lesz könnyű. A svédek hosz­­szú évek után szokták meg a „jobbra hajts!” követel­ményét, az angolok még ma is küszködnek pénzrendsze­rük reformjával... Akár­csak ők, mi is rákénysze­rültünk a változtatásra; külkereskedelmi érdekeink, a nemzetközi gazdasági kap­csolataink megtartása, erő­sítése egyaránt indokolták, indokolják a Systeme Inter­national által előírt mérték­­egységek alkalmazását. Hogyan készültünk fel rá? Lassan. Az indokoltnál sokkal lassabban, sok tucat­nyi újságcikk, a szakembe­rek gondolkodásmódját megváltoztatni hivatott nyi­latkozat ellenére. Mára vi­szont rájöttünk: az új, a korszerűbb elfogadására, be­vezetésére már nincs húsz évünk. Középiskolás diákok, műszakiak, külkereskedők egyszerre kell, hogy tudo­másul vegyék: új mértékkel számolunk. Korábban is megtehettük volna, de 1980. január elseje egyebek mellett ez ügyben is reményteljes változások kezdete lehet. — plt — NYUGDÍJPÓTLÉK Gazdálkodásunk tükre AMIKOR TÁRSADAL­MUNK fejlődésében elérke­zünk egy szakasz befejezésé­hez és közeledünk az úja­bb­­hoz, a párt felméri a megtett út eredményeit, egyben felvá­zolja a megoldásra váró teen­dőiket. A Magyar Szocialista Munkáspárt bevált politikájá­hoz, stílusához tartozik, az ilyen számadás és feladat­felsorakoztatás. Ez történt a héten, amikor a Központi Bi­zottság megtárgyalta és elfo­gadta az 1979. évi népgazdasá­gi terv várható teljesítéséről szóló jelentést és az 1980. évi terv, valamint az állami költ­ségvetés irányelveire vonatko­zó javaslatot. Meddig jutottunk, miként teljesültek a társadalmi fejlő­désre irányuló korábbi elha­tározások — mindjárt ezek merülhetnek fel mindenkiben, amikor a tanácskozásról meg­jelent közlemény olvasásához kezd. A három fejezetből álló közlemény első részében a Központi Bizottság megálla­pítja: Népünk eredményesen dolgozik a népgazdasági terv megoldásán. A népgazdaság alapvetően a gazdaságpolitikai célokkal összhangban fejlő­dik.” Biztatást meríthetünk ezek­ből a megállapításokból, kü­lönösen akkor, ha figyelembe vesszük: a külső körülmé­nyek, a cserearányromlások, a kisebb árrobbanások számos zavart okoztak számunkra.. Mindezek ellenére tovább gya­rapodtunk. NAGYRA ÉRTÉKELTE a Központi Bizottság a gyárak, vállalatok dolgozóinak kezde­ményezését, a márciusban sor­ra kerülő XII. pártkongresszus és hazánk felszabadulása 35. évfordulójára indított szocia­lista munkaversenyt, amely­nek eredményei a legfonto­sabb gazdasági célokat: az anyag- és energia-megtakarí­tást, a hatékonyabb gazdálko­dást, a termékek versenyké­pessége emelését segítették. Népünk alkotó összefogásá­nak, a munkások, parasztok, értelmiségiek közös célokért kifejtett törekvései révén biz­tató eredményeket mutatha­tunk fel a népgazdaság — ezen belül elsősorban a kül­gazdaság — egyensúlyi hely­zetének javításában. Röviden úgy összegezhetők a közel tizenkét hónap eredményei: csaknem mindenben többet értünk el, mint tavaly és a megelőző években. Egy esztendővel ezelőtt — 1978. december 6-án — a Központi Bizottság határoza­tot hozott az 1979. évi felada­tokról, ezek sorában, a külke­reskedelmi mérleg egyensúlya javításáról, a hatékonyabb gazdálkodásról; az ésszerű anyag- és energiatakarékos­ságról; a készletek csökkenté­séről ; a termelési szerkezet gyorsabb ütemű korszerűsíté­séről; a versenyképesség nö­veléséről. Ha egy év elteltével a felsorolt teendők teljesítését elemezzük, sok kedvező ta­pasztalatról olvashatunk a ki­adott közleményben. A gazda­ságirányítás határozottabbá, érdemibbé vált, a gazdálkodó szervezetek jelentős része megértette a követelményeket, kezd alkalmazkodni a szigo­rúbb feltételekhez. Igaz, vannak elmaradások is. Népgazdaságunk nemzeti jövedelme a tervezett 3—4 százalékkal szemben 1—1,5 százalékkal növekedik. A csök­kenés elsősorban a mezőgaz­daságot sújtó időjárás miatt következett be, így a kenyér­­gabonánál — egyik fontos exportcikkünknél — jóival ke­vesebbet takarítottunk be­ a számítottnál, de elismerés a mezőgazdasági nagyüzemek számára, hogy a kukoricater­més nagyobb a tervezettnél. JÓ TAPASZTALATOK hal­mozódtak fel az ipar egyes ágazataiban, jobban igazodtak gyáraink, vállalataink a ha­zai és a külgazdasági keres­lethez. Példaként említjük a vegyipart és benne a gyógy­szergyártást, továbbá a vas­kohászatot. A nem rubelelszá­molású értékesítésben évek óta már vezető helyet töltenek be. A vaskohászati termékek n­em rubelelszámolású értéke­sítése különösen kiugró volt: az idén nagyobb mennyiségű áru került ki a kohászati üze­mekből és több százmillió dol­láros bevételüknek jelentős része volt a nemzetközi fize­tési mérleg egyensúlya javítá­sában. A vegyipar, a gyógy­szergyártás és a vaskohászat idei jó eredményei minden­képpen elismerést érdemelnek. Kedvező, hogy a tavaly fel­­■ halmozott anyagkészletek csök­kentek. Ez arra utal, hogy a gazdálkodó szervezeteik ilyen irányú munkája sokat javult, teljesítették a szabályozók előírásait. Javulás mutatkozik a gyárt­mányszerkezet változtatásá­ban. A Központi Bizottság két évvel ezelőtti határozata a hosszú távú külgazdasági, po­litika és a termelési szerke­zet fejlesztéséről, ha lassúbb ütemben is, de kezd ,­beérni”. Sok helyen elismerik: az ipari termelési szerkezet folyama­tos fejlesztése, korszerűsítése szerves összefüggésben van a gazdasági hatékonysággal és az egyensúlyi követelmények­kel, de egyes ágazatokban még kevés az eredmény. Kü­lönösen fontos feladat a struk­túra-átalakítás hazáinkban amelynek mérete kicsi, termé­szeti erőforrásai korlátozottak és külgazdasági forgalma vi­szonylag nagy. Bár sok gyá­runk, különösen ipari szövet­kezetünk nagyobb sebességre kapcsolt a gyártmányszerke­­zet korszerűsítésében, az álta­lános kép még nem kielégítő. Vonatkozik ez elsősorban azokra a gazdálkodó szerve­­zetekre, amelyek eddig sem dolgoztak eredményesen, köz­tudottan a jól gazdálkodó gyá­rak, vállalatok költségvetési befizetéseiből, tartották el ma­gukat. Ezek az „­­njekciózá­sok” előbb-utóbb megszűn­nek, a januárban életbe lépő új szabályozók is erre utalnak. A veszteséges vállalatok veze­tői számára elsődleges fel­adat, hogy szembenézzenek a tényekkel és olyan termelési szerkezetet alakítsanak ki, amely megfelel az egész tár­sadalom kívánalmainak. Te­hát ezekből a gyárakból kor­szerű, kifogástalan minőségű, gazdaságosan előállított és külföldön versenyképes ter­mékek kerüljenek ki. Idősze­rű lenne, ha a felső irányítók rendre felülvizsgálnák, mi lett a sorsa a költségvetésből be­ruházásokra, korszerűsítésekre kapott milliárdoknak. Jól köl­­tötték-e el, és ha nem így tör­tént, akkor sürgősen változ­tasson a gyár, az ágazati ve­zetés. SOK A TARTALÉK a gaz­dálkodó szervezetekben, a hi­vatalokban a munka­erő­gazdál­kodás és a termelékeny­ség színvonala terén. A ja­nuárban életbe lépő rendelke­zések szigorúbb előírásokat tartalmaznak és megvalósítá­suk társadalmunk sok gond­ját enyhíti majd. Jó példaként említjük a vegyipart, ahol a nagy értékű berendezések ki­használása sokat javult, a­ lét­szám tovább csökken és a ter­melékenység emelését mun­ka- és üzemszervezéssel érik el. A vegyipar termelékenysé­gi színvonala az 1971—1978 közötti években átlagosan meghaladta a tíz százalékot, és a színvonal-emelkedés üte­me a KGST-államok között nálunk volt a legmagasabb, a nyolc évvel korábbit 120 százalékkal haladta meg. A munkaerő hatékonyabb foglalkoztatásában, a mun­kaidőalap jobb kihasználásá­ban, a munkafegyelem erősí­tésében a vállalati, munka- és üzemszervezés jelentős ténye­ző, ennek érvényesítése min­den vezető számára elsőrendű feladat. Nem elég, ha csupán a művezető, a termelést, irá­nyító mérnök és más műszaki foglalkozik a helyes döntések megvalósításával és ellenőr­zésével, szükség van arra is, hogy a vállalati felső vezetés a termelőhelyeken minél gyak­rabban megjelenjék, ellenőriz­ze a kiadott utasítások telje­sítését. Tervszerűbben, szervezet­tebben, átgondoltabban kell dolgoznunk az 1980-as eszten­dőben, amely a tervidőszak befejező éve lesz és az ered­ményektől függ majd: milyen alapot rakunk le a következő, a hatodik ötéves terv indulá­sához. Reálisan mérte fel a Köz­ponti Bizottság az idei esz­tendő eddigi eredményeit, ta­pasztalatait. Az előzetes szám­vetés sok biztatást ad a hátra­levő decemberi munkához, s a jövő évi feladatokhoz. Dolgozzunk az eddiginél na­gyobb felelősséggel. Osztozzon mindenki a gondokban, vegye ki a részét is munkából. Vig István

Next