Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
· Betört fejek Féltem a fejem — szokták mondani az emberek veszély idején is, kisebb kockázat előtt tétovázva is, de még veszélytelen helyzetekben is, s mert ilyenformán szinte egyfolytában félteni szokták a fejük, folyvást behúzni szokták, lesúngni szokták, meghajtani szokták. Szólásmondássá lett hosszú-hosszú idők, már-már egész történelmek során a ..féltem a fejem” és e kifejezés valamilyen fura, fordított fejlődés folytán nem is anynyira a tapasztalatból ment át szólásmondásba, mint inkább szólásmondásból a gyakorlatba. Lám, közmondásoknak is, bölcs mondásoknak is lehet kártékony a hatása. Igaz, a fej fontos része az emberi szerkezet fölépítésének. De elhelyezése a test felső végén arra vall, hogy nem behúznivalóul, lesúnynivalóul, meghajtanivalóul került éppen legfölülre. A természet, mely bölcsebb a legbölcsebb mondásoknál is, ha úgy találta volna, hogy az ember feje rejtegetnivaló egy intézmény, bizonyára úgy intézkedett volna, hogy a fej kerüljön valahová a bordák védettségébe, hastáji környezetbe, esetleg az ülep kevésbé fenne a helyére. Ha a természet így találta volna jónak, az ember külső megjelenése másként festene, mint ahogyan fest, mint ahogyan évszázezrek folyamán megszoktuk s akkor talán nem is féltenénk úgy, ahogyan féltjük a szólásmondás tanácsára. A fej természet rendelte helyét több más ember közt Heine is fölismerte és elfogadta, mondván: „Megszoktam a fejem jó magasan hordani.” (Lásd anyjához írt szonettjét.) Elfogadta hát a fej helyét ott, ahol van. Elfogadta ő is, sok más helyen levő fejű társa is, és ezzel elfogadták ők azt az emberi állapotot, hogy a test felső vége bizony ki vart téve. Ki van téve veszélyeknek, kockáztatásoknak, hajlobogtató széljárásoknak, ki van téve husángoknak és nyaktilóknak. Ki van téve annak, hogy időnként betörjék. Heine jó magasan hordott fejét is hányszor törték be életében s kiváltkép passzionátusan törte be utókorának egy olyan szakasza, mely mindenekfölött foglalkozott fejbetörésekkel. De Heine feje azért betörten is fej maradt s jó magasan hordott fej máig is mindazoké, akik ugyancsak betörették a magukét. A fej, természeti elhelyezése folytán, úgy látszik, inkább betöretni, semmint behúzni való része az embernek. " Betört fejeken, bizony akár legurult fejeken is gördül előre az ember, a világ, a társadalmak igaza. Olykor már-már úgy tűnik fel, hogy emberi fejekből, betörtekből, elgurultakból, kivételesen sértetlenül maradottakból, de mindig fennen és jó magasan viselt fejekből áll az a gördülő csapágyrendszer, amelyen a világ előbbre jut. Sötétségekből, tévedésekből, tudatlanságokból, hazugságokból kihajtani ha bicegve, ha zötykölődve is, rendszerint csak betört fejeken gurulva lehet. Aki a fejét félti, a kijutástól, az előre haladástól félti magát és a világát. S ha az ember már olyan, hogy szólásmondásokhoz szokott s azokat alkalmazza magára a legszívesebben, mert nem kell hozzá a saját fejét igénybe vennie, a „féltem a fejem” helyébe be kellene vezetni, ugyancsak a csontszerkezet körében maradva, ezt az újat: „féltem a gerincem". Mert hiába vonul a gerinc kevésbé feltűnő, kevésbé kitett helyen, mint ahol a fennen hordott fej tartózkodik, a háttérben, szinte a hátmögöttiségben maradó gerincet zsigerek, halak, lágy részek, altájak meg nem védik. Épp azok védik a legkevésbé. És egy betört fej talán mégiscsak hamarabb gyógyulhat, mint egy tört gerinc. Védeni hát, félteni ezt kell, m. b. b. Ceterum censeo i Nemcsak latinosok ismerik e két szót, egy több mint kétezer éves, hírnevessé vált mondat kezdetét, mely így folytatódik: Carthaginem esse dolendam. Cato volt az a római államférfiú, aki minden beszédet, bármi volt is a tárgya, ezzel a mondattal fejezte be: „Egyébként javaslom, hogy Karthágót el kell pusztítani.” Az ember élete csupa ilyen ceterum censeo. Egyfelől azért, mert mindenkinek van egy-két rögeszméje és ezektől aligha képes megszabadulni. Másfelől a fel nem szabadított rögeszmék tárolásában rendszerint komoly segítséget nyújt a társadalom, egyszerűen úgy, hogy sommás ítéletet alkot minden monomániáról és általában válogatás nélkül valamennyit elvett. Tekintet nélkül arra, hogy hasznos vagy haszontalan dolog a tárgya. A monomániának, mint eredendően egészségtelen jelenségnek a kezelésében rejlik minden idők kis és nagy feltalálóinak kálváriája. De maradjunk szerényebb keretek között. A mindennapok mániákus újítói és javaslattevői a maguk sokkal szerényebb ötleteit általában hasonló szenvedéllyel tukmálják a világra, mint Galilei a maga univerzum-átformáló elméletét. Einsteint és az automata bugylibicskát feltaláló Átlag Pistát azonban feltétlenül összeköti a makacsság. Amit egyszer kifundáltak, attól nem tágítanak. Ceterum censeo — hajtogatják hajthatatlanul. Magamat is gyakran ilyen Átlag Pistának érzem. Azzal a megszorítással, hogy még soha semmiféle újabb facsavar feltalálására nem voltam képes. De monomániáim azért nekem is lehetnek, én is állampolgár vagyok, teljes jogú tagja a társadalomnak. És egyszer, igen, egyetlenegyszer éreztem egy kis büszkeségfélét, mert legalább látszat szerint mintha figyelembe vétetett volna egyik rögeszmém. Amikor néhány évvel ezelőtt bejelentették, hogy megszüntetik a trolibuszt, mint korszerűtlen tömegjárgányt, kétségbeesetten bizonygattam e hasábokon, hogy ez nem igaz, mert egyre kevésbé korszerűtlen , energiatakarékos, hangtalan és bűztelen. Írásomra ráloccsantottam egy kis lírát is, Krúdy-albérletben — és úgy tálaltam az olvasónak: Mit tesz Isten! — némi idő elteltével itt is, ott is olvastam, hogy a trolibuszokat meghagyják. Sőt, később bejelentették, hogy bővítik a hálózatot. És hamarosan kiderült, hogy a trolibusz, a környezetvédelem mai álláspontja szerint, a legkorszerűbb városi tömegközlekedési eszköz. Ez hiányzik egy humaniórák emlőin nevelkedett technikai hozzánemértőnek! Csak úgy feszítette mellkasomat a büszkeség — holott már az első percben tudtam, hogy látszat az egész. Véletlen összecsendülés. Valahol már régen aláírhatták azt a döntést, amikor én trollsiratómat nyilvánosság elé bocsátottam. De én még ezzel a tudattal is büszke voltam. Úgy csináltam, mint az a csendes elmebeteg, akivel egyszer — látogatóban egy kórház idegosztályán — találkoztam. Az úristennek mondta magát és betegtársai szerint minden pirkadatkor, egy keletre néző ablakhoz állva, a kellő pillanatban kitárta a karját és így szólt: ..Kelj föl, Nap!” És a következő minutumban a Nap valóban fölkelt. Este pedig, mikor már csak a napkorong teteje piroslott a láthatáron, a nyugati ablakhoz állt és karját kitárva így szólt: „Nyugodj le, Nap!” És a Nap lenyugodott. Akinek tehát esze van — és ennek az elmebetegnek volt esze! — az úgy mondja a maga rögeszmés ceterum censeo-ját, hogy előbb körülnéz a világban, mi a helyzet, érdemes-e hajtogatnia? És csak akkor kezd rá, megszállottan és prófétikus mezben, amikor látja, hogy amúgy is arra tartanak a dolgok. Elmebetegünk nem éjfélkor keltette és nem délben küldte nyugodni a Napot, hanem akkor, amikor ennek itt volt az ideje. Amikor a Nap úgyis azt tette, amit ő mondott. A maga rendszerén belül tehát a lehető legbölcsebben viselkedett. Ő a sikeres próféták alaptípusa. Visszakanyarodva az én troliesetemhez: én valóban a reménytelenség lelkiállapotában tiltakoztam. De az a nyilvánvaló véletlen (hiszen mikor törődött egy komoly technokrata bármiféle humán nyafogással!), hogy éppen akkor támadt fel újra a trolibusz napja, amikor én elkiáltottam magam, hogy „Támadj fel!” — bennem bizonyos merész ábrándokat ébresztett. A szavamra ugyan nem hallgat senki — gondoltam —, de talán hátha szerencsém van? Hátha van bennem egy olyan adottság, hogy ki tudom fotózni az ilyen döntéseket? Csak szólnom kell és máris kiderül, hogy fölösleges volt szólnom. Már régen így határoztak. Amíg nem szólok, suba alatt tartják. De amint szólok, nyilvánvaló, hogy a suba alatt készen volt minden. Hülye szerep, de jó célok érdekében az ember ezt is vállalja. Én tehát most nekivágok egy kísérletnek. Tallózgatok kedvenc rögeszméim között. Először kicsivel kezdem. Erről már írtam is, tehát megfelel a ceterum censeo — vagyis az önismétlés — műfajkövetelményeinek. Rögeszmémet a sajtó meg a rádió juttatta ismét eszembe, mert múlt héten valamely okból ünnepelték a városligeti műjégpályát. Ahol évek óta kibírhatatlan a zsúfoltság, hétvégeken, iskolai szünetben mindent lehet csinálni a jégen, korcsolyázni a legkevésbé. Mert ez az egyetlen műjégpálya kétmilliós metropolisunkban. Vezetője szerint: „Negyven éve még a kiváltságosoké volt, ma mindenkié, pontosabban azé, aki bejut a kapun.” A demokráciának ez a sajátos értelmezése mindig irritál, hogy ami elég volt a kiváltságos keveseknek, elég lesz a nép tíz- és százezreinek is. Olvasom tovább: „Panaszkodni persze lehet, s előfordulhat, hogy van is mire, de hát hibát mindenhol lehet találni.” Szerintem hibát csak ott lehet találni, ahol van hiba! És panasz is van bőven. Például, amikor egy kis enyhülésnél a műjég már nem műjég módjára viselkedik, hanem kásás lesz és tocsogós. Akárcsak a fellocsolt iskolaudvarok. Igen, ezekről is írtam már, az egykori fellocsolt iskolaudvarokról. Hogy ne csak prédikáljuk az ifjúságnak a sport és a mozgás fontosságát — kínáljuk is meg őket a lehetőséggel. Például saját iskolájuk udvarán, amit valamikor a pedellus bácsi — adminisztrátorok hada nélkül — locsolgatott. Csakhogy mára a pedellus bácsiból is adminisztrátor lett, egy adminisztrátor pedig nem csinál jeget! Cíterum censeo: újabb műjégpálya kell és sok-sok természetes jégpálya, ha fagy. Még akkor is, ha a rádió múlt héten diadalmasan tudtul adta: megnyílt a legnagyobb jégpálya az országban. Befagyott a Balaton. (Csak fel ne avassák valahogy, szalagnyiszálással, a nagy beruházást ünneplő beszéd kíséretében!) A szondát tehát útjára bocsátottam. Hátha megint sikerült valamit kiszimatolnom, azaz már régen döntés született és suba alatt készülnek az urbanizált tömegek izmait ropogtató jégpályák. Most még csak viszonylag kis ügyben szóltam. De ha beválik , kirukkolok én néhány komoly farbával is! Görgey Gábor Magyar Nemzet Mennyi az elég? A sokat és szívesen ismételgetett mondás szerint egy-egy jogszabály annyit ér, amennyit megvalósítanak normáiból. A kétségkívül igaz közhelyt megtoldanám, ha engem kérdeznének. Valahogy így: egy-egy törvény, rendelet értékét az is minősíti, hogy mennyien értik, miről van szó, mit akar, mit parancsol. És ha még nálam maradna a szó, kiegészíteném a paragrafusok értékéről szóló tételt a szükségesség vizsgálatával is. A túlszabályozás témája a jogról szólva, aligha számít újdonságnak. A kormány 1974-ben előírta, hogy az egyes tárcáknak két esztendőnként felül kell vizsgálniuk az általuk kibocsátott szabályokat — az összhang és az áttekinthetőség szerint. Hogy mit tettek, s mit nem az érintettek, arról nincs pontos információm, úgy hírlik, a különféle normák rendezése megtörtént. Sokhelyütt egységes szerkezetbe foglalták az eleddig szétszórtan elheverő, a különböző közlönyökből kibányászható szabályokat, kiküszöbölték a párhuzamosságokat, s nem utolsósorban csökkentették a jogszabályok számát. A kérdés persze az, változott-e valamit a helyzet, már ami a „létszámot” illetve a közérthetőséget illeti. Meglehet a tárcák szintjén történt egy, s más, kevesebb a jogi formába öntött rendelkezés, szabály, mint volt, mondjuk, két esztendeje. Ez se kevés, ám azóta új a veszély. A friss dolog pedig nem más, mint a régi. A különféle irányító szervekvagy főosztályok az azonos hivatalon belül) tudván a jogszabálycsökkentés szükségességéről, új ruhába öltöztették a már réges rég megszokott utasításaikat. A ma divatos ajánlásokat, iránymutatásokat nem rendelkezésként, utasításként, hanem álnéven küldik meg az illetékeseknek. A címzett pedig nem szólhat, hiszen, mi van abban, ha közleményt, körlevelet, elvi állásfoglalást, irányelvet, leiratot, közrendelkezést, tájékoztatást (és a sor még folytatható) kap a vele munkakapcsolatban állóktól. A felsoroltak nem jogszabályok (nem nőtt tehát a számuk), ám éppen olyan kötelezők, lévén a küldő többnyire felettes szerv. A kötelezett megtenné amire kötelezik, csak hát akkor esetleg lassabban megy a munka (nem érdemben szólt az ukáz), megtenné, csak éppen nem érti (hibádzott a megfogalmazás is). Aligha valószínű, hogy a dokumentumözön és a folyamatos utasítás-utánpótlás besorolható a korszerű irányítás ismérvei közé, mint a vezetői munka magas színvonalának a jellemzője. Megkockáztatom: a tartalmon, a tetten több múlik, még akkor is, ha a szó esetünkben írásba foglaltatott. (malonyai) NYUGDÍJAS BŰVÉSZ (Hegedűs István rajza) Csont nélkül NYERSANYAGBŐSÉG is van nálunk. Az élelmiszeriparban. A föld, ha ember és időjárás jól bánik vele, esztendőnként megtermi amit kell. A jószág, ha értőn nevelik, szépen gyarapodik. Hozhatna többet a föld, adhatna több húst, tejet, gyapjút az állat, mert a biológiai határt még nem értük el, mert nemcsak a növényt, állatot pusztító járványokkal lehet megbirkózni, hanem a szeszélyes természet is jobb belátásra bírható. Rakétával akadályozhatjuk meg a jégverést, ha több kilövő állomást telepíthetnénk. Olyat, amilyen a Tenkes-hegyről célozza meg a jégkristályokat hordozó fellegeket. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság a fagykár elhárítására is kísérletekhez kezd. Méghozzá az Állami Biztosító tárogatásával, amely csúnyán ráfizet a kifagyott vetésekre, az elfagyott gyümölcsösökre. Lám, ismét megtanulunk számolni. Eddig a mezőgazdasági nagyüzemek vezetői úgy vélekedtek, hogy többé-kevésbé a pénzüknél vannak, ha megtérítik a kárukat. Ám a népgazdaságot sújtja a jég- és a fagykár és sújtja a kártérítés is. Elvégre a biztosítás nem két tőkés vállalat közötti ügylet. Utópia volna a jegét hordozó felhők szétlövése és a fagy elkergetése? Dehogyis. Ezek ismert és alkalmazott eljárások. De ma, amikor össze kell húzni a nadrágszíjat, szabad ilyesmire szót vesztegetni ? Nemcsak szabad, kell is. Mert a ma mindenkire kötelező takarékossággal nem tegnapi bűneinkért vezekelünk — miként ezt olykor interpretálják —, csupán adósságot törlesztünk, kamatot fizetünk, de legfőképp a jövőnket alapozzuk meg. Csak a bürokrata hiheti, hogy a kiadásokat válogatás nélkül kell megnyirbálni, s kár időt vesztegetni a számításra: nem kerül-e túl sokba a tilalom? Csak a bürokrata hiheti, hogy a rendszabály, az cél és nem eszköz. NEM A BIOLÓGIAI törvény parancsol tehát megálljt a mezőgazdaság igyekezetének, hanem a feldolgozóipar elmaradása. Ezért egy nagy — és feltehetően átmeneti — előnyünket sem tudjuk kihasználni — magyarázza el Sánta Istvánná, az OMFB élelmiszeripari szaktitkárságának a vezetője, aki az ipar veszteségeinek a csökkentésével foglalkozik. Az előnyünk: mi megszüntettük a sertéstenyésztés ciklikus voltát. Szép pénzt hozna, ha éppen akkor jelennénk meg a piacon, amikor más országban kevés a sertés. Igaz, ott vagyunk már ma is, ha jobbára élő állatot kínálunk eladásra, amiért kevesebb pénzt kapunk, mint a sonkáért vagy a kolbászért. Következésképpen: a sertéshúst kellene eltenni jobb időkre. Igen ám, de a közgazdasági szabályozók nem kedveznek semmifajta készletnek. Sertéshús és divatcikk egyremegy. Nem tehetnének különbséget? Miért tennének, hiszen hústartalékot felhalmozni csak az elképzelésekben lehet — gondolják. Csak a kétezredik évre lesz elég hűtőházunk. Nos, számos szakember tudja a módját, hogy miként kétszerezhetnénk meg minden beruházás nélkül a hűtőházak húsbefogadó-képességét. A megoldás egyszerű. Ma félbevágva, negyedelve kerül a mélyhűtőtérbe az állat. Onnan visszaviszik avágóhídra, s egy helyiségben melengetik, mindaddig, amíg a hús felenged. Ez idő alatt nemcsak a súlyából, hanem a jó minőségéből is veszít. Majd kicsontozzák és feldolgozzák. Ha azonban az állatot melegen csontoznák ki és különböző részeit osztályozva, becsomagolva fagyasztanák meg, fele annyi helyet foglalna el, mint ma. A hazai háziasszony az áhított friss csonthoz jutna, a hús pedig minden jó tulajdonságát megőrizné. Erre mondják: akár a Kolumbusz tojása. Ez azonban nem feltétlen dicséret, mert itt-ott a bonyolultnak, a körülményesnek nagyobb a presztízse. Tehát a fent ismertetett egyszerű és logikus megoldásért is meg kell küzdeni. HÚSBAVÁGÓ TÉMA a csontszeparátor is. Néhány éve ismeri csak földünk élelmiszeripara ezt a gépet. A csont ugyanis bármily jól hántják le róla, megőrzi a hús csaknem 20 százalékát. A szeparátor ezt lefeszíti. Az így nyert hús teljes értékű, több felvágottban felhasználható. A számítások szerint napi négy tonna húst nyernénk, ha négy nagy húskombinátunkat szeparátorral látnánk el. Ez azonban már pénzkérdés. Igaz, a befektetés egy év alatt megtérülne. A véreshurka, kolbász, felvágott azelőtt német nemzeti eledel volt. Az NSZK-ban a gazdasági csoda idején azonban szegény emberek ételének minősítették, s csak kevesen éltek vele. Újabban ismét divatba jött, s olvastam, hogy előkelő társaságokban is felszolgálják. Mi is leértékeltük a véreshurkát és a sült vért. Csak disznótoron élvezzük. Holott nemrég lapozgattam egy piarista atya XVII. századból való, kézzel írott szakácskönyvét. S ott megtudtam, hogy a lúd- és sertésvér többféle elkészítése is jellemezte a magyar ínyesmesterséget. S még egy információ: Svédországban az állati vért porítják és a kenyérbe sütik. A szervezet teljes mértékben felhasználja, a vashiányt pótolja. Nálunk nincs vérszegénység? Van. A vágóhidakon a vér mégis elfolyik a csatornákba. Nos, mi nem kenyérbe sütnénk, hanem a felvágottakba dolgoztathatnánk, növelve tápértéküket. Arról nem is szólva, hogy a plazma kiváló kötőanyag. Az OMFB szerint a vér kezelésével járó higiénés követelményeknek már eleget tudnánk tenni. Felhasználása elhatározás dolga. Az Országos Húsipari Kutató Intézet pedig számos jó receptet tud. Bizony nem haragudnánk az új ízekért. ÁLLATI TERMÉK a tej is. Van belőle elegendő. A fővárosban olykor túl sok is. 1978- ban például harminc-negyven millió forint veszteséget okozott, ami a közértekben és a tejboltokban megmaradt. Igaz, nem mind kerül veszendőbe, a többi között felhasználják takarmányozásra is, de a csomagolás, az ide-oda szállítás kidobott pénz. A tartós tej megjelenése a boltokban csak kis mértékben csökkentette a pocsékolást. Van, akinek nem ízlik, s van aki drágának találja. Nem gondolja vagy nem tudja, hogy a lehető legtisztábban kezelt tej. Nos, az OMFB támogatja a tejipar kezdeményezését, amely növelni szeretné a tejválasztékot egy külföldi hőkezelési eljárás bevezetésével. E technológia öt-hét napra hosszabbítja meg a szavatossági időt, s a tartós tejnél olcsóbb, mert nem kívánja meg a drága csomagolóanyagot. Finnországban is hasonló eljárást alkalmaznak, finn rokonaink pedig tejivók — a víz helyett élnek vele —, s bizonyára nem fogadnak el olyan hőkezelést, amely mellékízzel jár. A vágóhídon sok mindent nevezünk ki értéktelen hulladéknak, amit más országokban felhasználnak. Jobb fejtési technológiával több és értékesebb bőrhöz juthatnának. Minek nekünk — úgymond — a sörte és a szára, hiszen a műanyag helyettesíti. Olykor azonban a természetes anyag az olcsóbb, a jobb, és talán a szebb is. Vágóhídi hulladékokból készül külföldön a kutya és a macskatáp. Nálunk ehelyett drága, államilag dotált húst kapnak dédelgetett négylábúink. Nos, az élelmiszeripar egy részletkérdéséről számoltam be. A tárgyat nem csupán azért választottam, mert az ágazat napirenden van, hanem mert műszaki fejlesztésénél van merszük az egyszerű megoldásokra is. Sőt, képesek viszszatérni a régihez, de új felfogásban. Talán a csont nélküli fagyasztott húshoz hasonlóan másutt is feltárhatnák a Kolombusz tojástartalékokat. Azt is érzékeltetni szerettem volna, hogy a veszteség csökkentésének a szándéka, mint ez esetben, a nyereséghez is elvezethet. Kovács Judit