Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

Vasárnap, 1980. január 37., Magyar Nemzet Emlékezés az alma materre Önálló gondolkodásra nevelni Beszélgetés Magyar Imre professzorral „Maga volt a szerénység. Modora szinte a félispegségig egyszerű volt... Szavaiban óriási műveltsége csillogott, ismerete és tudása mindan­nak, amit az emberi szellem és az emberi szív alkotott... Lénye a századok nagy huma­nistáinak lényével volt azo­nos ...” — írja Korányi Sán­dorról, mesteréről és esz­ményképéről Magyar Imre professzor. Csak le kell jelen időre „for­dítanunk” e mondatokat és előttünk áll Korányi Sándor „unoka-utódának”, az I-es számú Belklinika mai igazga­tójának portréja. A nagy em­berek szerénységével, szinte félszegségig egyszerű modorá­ban fogadja az újságírót elő­dei „megszentelt” munkahe­lyén, az egykori III-as számú Belklinika földszinti dolgozó­­szobájában.­ Szavaiból óriási műveltség, lényéből a száza­dok nagy humanistáinak lénye sugárzik. — Több iskolám is volt — mondja Magyar professzor azoknak a ritka képességű em­bereknek a megfontoltságával, akik „nyomdakész” formában tudják szavaikat tanítványaik­nak, hallgatóiknak megfogal­mazni. — A középiskola első fele erősen inspirált az általá­nos műveltség megszerzésére, a második fele pedig nem volt olyan­­gyenge, hogy ezt kitö­rölje belőlem. Az alsó négy osztályt a zsidó gimnázium­ban végeztem, ahol az egész életre kiható, első lépéseket tettem meg az általános mű­veltség megszerzése útján. Az igazgató Heller Bernát, a ki­váló hebrológus, a Rabbikép­ző Intézet későbbi tanára volt, aki közvetlenül nem tanított ugyan, de a francia és a ma­gyar irodalom „megszállottja”­­ként, mint a latin és a francia nyelv és irodalom tudósa erős kapcsolatot alakított ki a diá­kokkal. Bájos, kedves ember, mindenkit, megnyert, meggyő­zött. Osztályfőnököm: Fuchs Fokos Dávid finnugor nyel­vész, akadémikus megkapó általános műveltségű férfi. Latint, németet tanított. Ő ösztönzött német versek ma­gyarra fordítására; később latinokat, főleg Horatiust for­dítottam, talán ezt is neki kö­szönhetem. A bibliával, az óhéber nyelvvel és irodalom­mal is ebben az iskolában ismerkedtem meg. A német órákon pedig előhegedültem megzenésített Heine-verseket, és az osztály így tanulta meg énekelni őket. Magyar versek, Kölcsey- és Vörösmarty-köl­­temények megzenésítésére is kedvet kaptam, ebben magán­­hegedűtanárom is sokat segí­tett. A sok iskolán kívüli tevé­kenység mellett a kötelező fel­adatokra is jutott idő? — Az első osztályban „az iskola dísze” voltam, aztán fokozatosan romlottam. Időm túlnyomó részét olvasással, versfordítással töltöttem; ha­nyag, rossz tanuló lettem és azt hittem, ebben az iskola a hibás. Ezért átmentem a Kölcsey gimnáziumba. De ki­derült: én vagyok a hibás, az ötödik osztályban ott­ is rosz­­szak voltak az eredményeim. Milyen volt a Kölcsey gim­názium szelleme a húszas évek közepén? — Egészen más, mint a zsidó gimnáziumé. Átlagisko­lái tömegszellem. Nagyon szür­ke tanáraim voltak, akik in­kább visszahúztak, mintsem előrevittek volna. A Kölcsey akkor lett reálgimnázium, az iskolareform következménye­képpen latin és német mellett franciát is tanultam. Az iskolának akkoriban né­hány kiváló, országos hírű ta­nára volt. — Valóban, de ők nem ta­nítottak engem. Csak Reidner Márton, aki papból lett ta­nár, és a franciát oktatta. Franciául ugyan nem tudott jól, velünk együtt tanulta meg a leckéket, de igen kiváló görög—latin filológus volt. Kallós Ede, a kiváló klasz­­szika-filológus csak bejött egy-egy órára helyettesíteni, ilyenkor mitológiáról mesélt és művelődéstörténetről. A mitológia annyira kedvencem­mé vált, hogy ötödikes korom­ban mitológiai lexikont kezd­tem írni, a C betűig jutottam, ma is megvan a kézirat. Endrei Gerzson görög—latin— francia szakos volt, engem szintén nem tanított, de be­jött egy-egy órára, érdeklődött a munkánkról, szépre, jóra nevelt. Sokat köszönhetek neki. A kölcséysta, nagydiák Ma­gyar Imrét csak a humán tár­gyak érdekelték? — Nem. Mende Jenő kiváló matematika—fizika tanár volt, és jóllehet én humán beállí­tottságú voltam, megkedveltet­­­te velem a természettudomá­nyokat, aminek később az egyetemen nagy hasznát vet­tem. Ugyanezt mondhatom Regős József természetrajz tanárról, a későbbi igazgató­ról, aki a darwinizmussal is­mertetett meg, Cuvier-t, La­­marckot, Heckelt olvastatta velem. Részben ennek a ki­tűnő és felvilágosodott ember­nek és így az iskolának kö­szönhetem, hogy humán és természettudományos érdeklő­désem már ekkor párhuzamos volt. A családi hagyományok azon­ban — mint ez emlékezéseiben olvasható — inkább a humán műveltség felé orientálták. — Igaz, de az iskolai tanterv is ezt erősítette. Negyedikben stilisztikát, ötödikben poéti­kát, hatodikban retorikát ta­nultunk, és ezenközben a vi­lágirodalom nagy epikus mű­veit éppúgy megismerhettük, mint a modern irodalom irányzatait. Kár, hogy magyar­tanárom nemtörődöm ember volt, a magyar irodalmat a­ na­gyon szegényes „kis Pintér” szerint vettük. Engem ez föl­háborított, nem elégített ki, és a „nagy Beöthy”-ből hozzá­olvastam. Az osztály számára így a magyar érettségi tétele­ket én dolgoztam ki, sokszo­rosítottam őket, s eközben sokat tanultam. Az egyetemi felvétel miatt a hatodik osz­tálytól arra törekedtem, hogy jeles legyek, és ezt el is értem. A családban kik voltak men­torai? — Két anyai nagybátyám. Az egyik francia—német— ta­nár volt Lőcsén. A szó jó ér­telmében mindennel foglalko­zott. A német és a francia irodalom tudósa, filozófus volt, versol­vasásra, verselem­zésre és a fordítás szabályaira tanított. Tizenhat éves korom­ban listát kaptam tőle, hogy a világirodalomban Homé­rosztól Thomas Mannig mit kell elolvasni. A lista, ame­lyet abszolváltam, ma is meg­van. Miután elolvastam, meg­beszéltük az egyes műveket. Ő indított el életpályámon. Fiatalon meghalt. A másik nagybátyám Bécsben volt or­vos, igen sok nyelven beszélt. Zseniális volt, egyszer-egyszer eljátszotta, hogyan beszél egy olasz franciául, vagy egy cseh állomásfőnök németül. Kitű­nően csellózott, a nyarakat együtt töltöttük Gyetván. Em­lékszem, lefeküdt a nyugágy­ba és a kottát úgy olvasta, mint én a könyvet. Azóta azt gondolom, a zenét úgy kellene tanítani, hogy a kottát a gye­rekek ugyanúgy tudják olvas­ni, mint a könyvet. Az egyik nagybátyám az irodalom, a filozófia, a másik a zene, a nyel­vek és az élet szépségei­nek szeretetét oltotta belém. Ilyen családi légkörben min­den ösztönzés az egyetemre irányította. De vélhetőleg in­kább a bölcsészkarra. — Arra vágytam, hogy tanít­sak is, gyógyítsak is. Az orvos­lásban összeegyeztethetőnek láttam a humán és a termé­szettudományos szemléletet, a medicinát és a pedagógiát. Az egyetemen nagy egyéni­ségek hatottak az orvosnöven­­dék Magyar Imrére. — Legnagyobb ideálom Korányi Sándor volt, és ma­rad is. Megtestesítette azt a fogalmat, amit én nagy em­bernek tartok- Nemcsak mint professzort, hanem mint ma­gánembert is megismerhettem, ami­kor hosszú betegsége ide­jén a legfiatalabb orvosként a lakásán és balatonföldvári nyaralójában ápolhattam. Sok időt töltöttem a közelében, soha senkiről rosszat nem té­telezett fel­, a családi asztalnál is magasrendű dolgokról be­szélt,­ nem süllyedt le a hét­köznapokba, nem volt benne hiúság, olyan eszménykép volt, amilyen ma hiányzik. Iskolát teremtő unoka­utóda­ként büszke vagyok arra, hogy iskolája szellemének megőrzésére törekedhettem. Mesterei közül kit említene még? — Hetényi Gézát, aki köz­vetlen tanárom volt és aki emberként, szakemberként egyaránt kiválónak bizonyult. Verebély Tibor nem volt olyan nagy sebész, de nagyszerű em­ber, aki légkört teremtett ma­ga körül és Korányihoz, Heté­­nyihez hasonlóan ideálként tiszteltük. Az előbb említette, hogy Ko­­rányi Sándor szellemének meg­őrzésére törekedett és törek­szik. Miben fejeződik ki ez? — A klinika igazi demok­ratikus szellemének megvaló­sításában. Mindenki szabadon szólhat és kritizálhat; itt az orvos és a beteg egyenlő, ér­tékű ember. Azt szoktam mondani: mindenféle vitában a betegnek van igaza. Az or­vosnak és a nővéreknek soha­sem szabad a beteggel szem­ben ingerlékenynek lennie. Nem szabad visszagorombás­­kodnia, meg kell értenie, hogy a beteg sajátos szituációban, érzékeny lelkiállapotban van. Eszerint az orvosi működés­nek fontos része a pedagógia? — A bánásmód a beteggel külön szakma, ha nem is pe­dagógia. El kel vetni és meg kell szüntetni azt a szemléle­tet, amely szerint a beteg „agydarab”, az orvos pedig adminisztratív tisztviselő. Az orvos tevékenysége társadal­mi feladat. Professzor úrnak eddig há­rom regénye, két esszékötete és számos tanulmánya jelent meg. Mi ösztönzi szépirodalmi munkásságra és milyen tervei vannak hetvenedik életévében? — Az életnek sok oldala van, és mindegyik érdekes- Sze­retnék legalább néhányat be­mutatni. Az évszázad gyerme­ke címmel önéletrajzi ihletésű regényt írtam­, amely az 1910— 1920-as években játszódik; sajtó alatt van és már a foly­tatásán dolgozom. A Gondo­lat Kiadónál tanulmánygyűj­teményem jelenik meg, Dok­tor Behrens és társai címmel, ebben a világirodalomban sze­replő orvosokról írok. Négy gyermeket nevelt fel, valamennyien elvégezték már a középiskolát és az egyete­met. Milyen tapasztalatokat szerzett közvetve a mai okta­tásról, nevelésről? — Túlterhelés címén a kö­zépiskolai oktatás olyan mi­nimumra zsugorodott, hogy az már szégyen. És a helyzet mind súlyosabbá válik, mert akik ma tanítanak, azok már e szűkkeblű koncepció szelle­mében nőttek fel. Nagyon ne­héz lesz visszaállítani az egy­kori igényességet, meggyőzni a kormányzatot, a nevelőket, az ifjúságot arról, hogy az általános műveltségre is szük­ség van, hogy az Iliász­t is­merni kell. Számos e tárgyban írt cikké­nek, felszólalásának volt-e ha­tása? —. Sokat hadakoztam az egyetemi felvételi vizsga át­szervezéséért. Talán némi eredménnyel. Azt is javasol­tam, hogy az érettségin ne csak a szaktárgyakból legyen kötelező a vizsga. Most a tör­ténelem visszaállítása alkal­masint az én szerény harcom­nak is eredménye. Mindazon­által meg kell jegyeznem, hogy ma mindent el lehet mondani szabadon; a véle­ményt elfogadják, a helyzetet felmérik, de a változások las­súak, nehézkesek. Mia már nagyon sokan elis­merik, hogy az általános mű­veltség színvonalát emelni kell, de a gyakorlatban ezt igen ne­héz megvalósítani.­­ A kormányzat az általá­nos műveltség megszerzése mellett van. Mutatja ezt a filozófia és a gazdaságtan kö­telező oktatása például orvos­tanhallgatók számára is. A középiskolában kell a gyerme­kekben megerősíteni a tuda­tot, hogy a világ szép, és érde­mes megismerni. Az önálló gondolkodásra kell a fiatalo­kat megtanítani, arra, hogy saját maguk alakítsák ki vi­lágképüket, megfelelően dönt­sék el, milyen hisznek, mi a jó, mi a szép. Barta András 11 „Kelenföldnek koszorús zengője..." Virág Benedek halálának 150. évfordulójaS­zegény Virágot eltemet­tük. Halála, mint több­nyire minden literatoré, ret­tentő például szolgálhat mind­ennek, s­i az ügyefogyott ma­gyar literatura kopár meze­jére az élet útjáról eltévedni elég boldogtalan, ha az ilyet valami rettenthetné. Szegé­nyül s elhagyottan halt meg, egy-két jó barátja segítette, tehetősebb ismerősei nem úgy, ahogy illet volna. A gyermek­­lelkű öreg mindenét elajándé­kozta, vagy meglopatott, mert gondviselő nélkül élt gyámta­­lan öregségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerű bölcs élete ke­véssel elegendő volt. Az éj­jel, hogy a gutaütés ellehetet­lenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon, s macskája rajta járt. Ezek vol­tak­ őrállatai az emberektől elhagyottnak, mint mond­ják, egy összerágott czinkanál heverő székén, mellyel hihető­leg orvosságot akart bevenni. Az ajtót háziasszonya úgy tö­rette rá éjnek idején, de még ak­kor is szűken, utóbb pedig már későn jött az orvosi sege­delem. Ő nem vesztett, de minket bánt sanyarú halálá­nak meggondolása, vagy nem elég szomorú tünemény-e ma­gában is a halál, hogy annak különös körülmények által még ijesztővé is kellett vál­nia?” A címben is idézett Vörös­marty megrázó leírásában nyilván hű képet kapunk Vi­rág Benedek halálának a kö­rülményeiről. Az 1830. február 1-én kelt levél szelleme azon­ban mélyen idegen Virágétól, akinek halála napja máig vi­tatott. Annyi azonban bizo­nyos, hogy az egyes források szerint jan­uár 23-án, mások szerint 30-án bekövetkezett haláláig soha nem ütötte meg azt a lázadó, mindennapi elé­­getlen hangot, amitől Vörös­marty sorai belső izzást kap­nak. Virágnak Vörösmarty fiatalkorában népszerű élet­műve éppen ellenkező eszmé­nyeket hirdetett. K­elen­tűidnek koszorús köl­tője a­ dunántúli job­bágycsaládban született 1752- ben. A kiemelkedés akkor megszokott útját járta: az egy­házi rend fölvétele tette lehe­tővé tanulását. Talán életének egyetlen igazán szerencsés mozzanata, hogy a sors — vagy tehetségének korai föl­ismerése — a gazdag és ele­gáns pálos rendbe léptette. Arról, hogy mire használták a pálosok gazdagságukat és miben nyilvánult meg elegan­ciájuk, ma is fogalmat alkot­hatunk, ha fölkeressük egy­kori könyvtárukat a mai Egye­temi templom melletti épület­ben. Ez a Budapest legkevés­bé ismert, de minden bizony­nyal legszebb XVIII. századi könyvtárterme meggyőzően szemlélteti a pálosok szellemi igényességét és világképük ba­rokk jellegét Virág Benedek fiatalsága idején. Ez a barokk Pázmány Örök­sége. Lényege a rend, a har­mónia, a telj­esség i­gén­y. Innen egyenes út vezet a magyar klasszikába. Virág Benedek soha nem akart ennek — a vi­lágképét életreszólóan megha­tározó — kereteiből kilépni. Innen kapta a rend és har­mónia mindenek fölöttiségé­­nek eszményét, amihez a ma­ga részéről csak az egyszerű­ség igényét tette hozzá. Mé­lyen magáénak vallotta azt a keresztény fölfogást, amely a rend elleni minden lázadást sátáni bűnnek nyilvánít; a harmónia megbontását, az elé­gedetlenséget, a változtatni akarást a Gonosz romboló te­vékenységének­ minősíti. Ettől a fölfogástól egyaránt idegen Goethe Faustjának és Hein­­rich von Kleist Hamburg her­cegének a nyugtalansága. S ugyanakkor egyáltalában­­ nem idegen tőle a felvilá­gosodás számos gondolata. Ma­ga is szembeállítja — például Schediusnak szóló versében — a tudást jelentő isteni Fényt a pokoli Sötétség birodalmá­val, amely az értékpusztító babonákat élteti. A mindig megújuló, világjavító Tudás és a múlt rossz hagyományához tartozó Babona ellentéte nyit­ja azt a gondolatmenetét, ame­lyen Virág a legmesszebb ju­tott. Oda, hogy elsők között állapítsa meg. ..Parlag nagy részént Hunnia földe­s ugar.” A parlagot, az ugart termé­szetesen meg kell munkálni, hogy termést, s ezzel jobb lé­tet adjon lakóinak. Ezért dol­gozott Virág egész életében, ezért siettetett — ismét Vörös­marty szavaival­­ — „ifjat, üdóst egyiránt munkás élet­re”; ezért örvendett nyájasan minden „írásra hevült elmé­nek” — tegyük hozzá, főleg ifjú elmének. Ezért lett vár ifjú Toldy és Bajza előtt Vö­rösmarty „szent öreg” meste­re; ezért a korabeli magyar irodalom mindenki által tisz­telt szerény munkája. A pálos rendet megkülön­böztetően kedvelték a régi — Árpád-házi — magyar kirá­lyok, s ez jelentősen elmélyí­tette magyar szellemét. Ami­kor Virág Benedek soraikba lépett, ennek a magyar szel­lemnek különös jelentősége volt. A hazai műveltséget, ok­tatást a latin nyelv uralta: az iskolában latinul tanultak ver­selni a gyerekek. Maga Virág is a latin nyelv tanáraként ke­rült Vörösmarty későbbi isko­lájába, Fehérvárra. De ekkor már magyar költőnek hitte magát, és egy másik, ugyan­csak jeles tehetségű magyar költőben talált szellemi társ­ra, Ányos Pálban. Életének rövid ideig tartó harmonikus fejlődését II. József rendelete szakította félbe, amely 1786- ban föloszlatta a pálos rendet is. Virág ugyan lehetőséget kapott, hogy világi papként tovább tanítson a fehérvári gimnáziumban, de többé nem érezte jól magát, s 1794-ben nyugdíjba ment, s­­ttől kezdve Budán élt a­­ pénzromlás miatt egyre kisebb értékű nyugdíjából. A szegényes körülmények azon­ban nem zavarták, hiszen ma­gáévá tette a szerzetesi­­eré­nyeket, a lemondást és a ba­jokon átsegítő derűt. Nem tud­ni, hogy a lemondás milyen belső erőfeszítésébe került; írásaiban abban nyilvánult meg, hogy az erényes ember természetes kötelességeként hirdette. Az egyéniségét­ — műlyeiért korbács egybehangzó véleménye szerint — meghatá­rozó derű vezette a termé­szet, a mindennapi élet és a hétköznapi bölcsesség apró örömeinek megbecsüléséhez — megénekléséhez. Virág bámulatos belső har­móniáját két jelentős konflik­tus sem tudta fölborítani. Mindkettő a II. József elleni érzelmeire vezethető vissza. A Haza szolgálatának nemes és alapvető szándéka ennek kö­vetkeztében kapcsolódott egy­értelműen a Haza nemesi­feudális fölfogásához. A Vö­­rösmartyra és nemzedékére igen nagy hatású történelmi munkájában, a Magyar Szá­zadokban az ősi dicsőség hir­detésének az igénye szembe került a harc, a háború, a vér­ontás elítélésével. Addig, amíg a haza védelméről és a haza dicsőségéről (külső hódítások­ról) van szó, ez az ellentét el­enyészik a hősök dicsfényé­ben. Történelmünk azonban jó néhány belső harcot ismer. Virág alapvető álláspontja ilyenkor, hogy aki megbontja a békét, az a bűnös. Néhol azonban nehéz ezt az elvet ér­vényesíteni, hiszen például a lovag­ eszmény legnagyobb ha­zai példájaként kiemelt ki­rály, Szent László is a régi rend megbontása árán jutott hatalomra. E­zek a kérdések az 1825 előtti nemesi mozgalmak következtében váltak különö­sen nehézzé. Igaz, a lázadó hangok megszólalását gyorsan­­követte a kompromisszum le­hetőségének a keresése, s ez mintha igazolta volna Virágot, aki azt hirdette történelmi munkájában, hogy ha a hata­lom sérti meg az „ősi jogokat”, a „régi rendet”, azért mindig a „rossz tanácsosok” a felelő­sek. A lázadást kóstolt ifjú nemzedék azonban, amely Vi­rág világképén nevelkedett, másként látta a konfliktus lé­­­nyegét; nem fogadta el — mert a körülmények sem en­­gedék, hogy elfogadja — a ré­gi magyarázatot. Úgy vélte, az a bizonyos Rend valójában nem létezik, s ezzel kiábrán­dult az egész barokk alapozá­sú világfölfogásból. Virág utolsó éveiben már egészen új eszmék ragadták meg a hazai szellemi életet, amelyek közt az ő szemlélete jóvátehetetle­nül elavultnak látszott. Tragikus tanulsághoz ju­tunk akkor is, ha arra gondo­lunk, hogy itt élt Virág azok­ban az években, amikor Pest és Buda a magyar szellemi élet központjává nőtt. Mindenki, aki ebben szerepet játszott, a vidéken lakó Kazinczytól, Kis­faludy Sándortól, Berzsenyitől és Kölcseytől a legtevéke­nyebb pestiekig, tisztelte és szerette. Barátiag ragaszko­dott hozzá Schedius és Fejér, Horváth István és Szemere Pál, Kisfaludy Károly és a fiatalok. Mindig jelen volt a Kulcsár István és a Vitkovics Mihály házában tartott híres „irodalmi lakomákon”. Horvát éppen az ő születésnapja ürü­gyén­ fogalmazta meg az új magyar értelmiség követelését az alkotó munkához szükséges megélhetési lehetőségek bizto­sítására, mert — úgymond: — „Végső vonaglásban sínlődik már a Tudatlanság Vázlaka: néhány év eltűnése után min­den­­ Hon­bélinek nálunk is, mint külföldön, múlhatatlan szüksége leszen a Tudomá­nyokra”. Virág Benedek azon­ban csak a magányos — kívül álló — öreg szerepét kívánta magának. Nem ő lett az in­duló Tudományos Gyűjtemény vagy az Auróra szerkesztője, nem ő lett — minden tekin­télye ellenére sem — a pesti írók vezére. Kisfaludy Károly, aki talán a legérzékenyebb volt az újra, aligha bírt nagyobb írói tehet­séggel Virágnál. Az új konf­liktusok, az új gondok és je­lenségek megírása mégis to­vább élteti műveit napjainkig, azon keresztül, hogy a halála óta eltelt tizenöt évtizedben színpadi művei, egy-egy elbe­szélése és verse mindig újra és újra megjelenik. Szerepe volt ebben persze annak is, hogy az ő nevét tűzte zászla­jára a harmincas években ve­zető szerephez jutott irodalmi kör, s a nagyhatalmú Kisfa­ludy Társaság addig is gon­doskodott névadójának kellő Zsitt talán annál is nagyobb­ irodalomtörténeti elismerésé­ről, míg az új iránti fogé­konyság tisztelete nem vált alapvetően fontos értékmérő­vé. C Virág Benedek irodalomtör­téneti jelentőségét azon­ban nem lehet ennyivel elin­tézni. ,,Jeles példája” — ismét Vörös­martyt idézve — nem volt csupán szándék. Verseit, noha nem érte el Himfy nép­szerűségét, széles körben ol­vasták, s különösen Horatius­­fordításai tettek nagy hatást a közízlésre és a következő költő nemzedékekre. A mai ol­vasót elsősorban nyelvi és for­mai tisztaságukkal, erőteljes magyarságukkal lepik meg. Jó néhány helyen — néhol az idejét múlt tartalom ellenére — érezni, hogy igazi költő szól megragadó soraiból, P­arthoz tartsd magadat” — hirdette Egy hajóhoz című versében. Szerepe nem is távoli, új vizek merész fel­fedezése volt. Az irodalom szorgos munkása akart lenni egy olyan korban, amelynek kezdetén a magyar nyelvű verselés létjogáért is küzdeni kellett; amikor nyelvünket meg kellett újítani és a mo­dern fogalmait, gondolatok ki­fejezésére alkalmassá tenni; amikor új költői formák sorát kellett — jórészt idegen pél­dák alapján — megteremteni. Költői munkásságának talán az a hozzájárulás a legjelen­tősebb tényezője, amivel elő­segítette a magyar nyelv haj­lékonyabbá, zeneibbé téte­lét, a magyar versmérték és versritmus kibontakozá­sát és csiszolását. Biztos nyelvérzékkel, formatudással és jelentős költői teremtő­erővel őrizte a „szépet minden szeplőtől", s ezzel nyelvi kultúránkat. Célját — „Értelmes s tiszta beszéded, / Czifrázás nélkül, legyen ... oly hangon, melyhez Magyarok füle szokva van” — elérte. Célja volt még: a hazáért — másokért — élni, s e fel­adatot jól tovább adni. A fe­ledés homályából legalább az Újainkhoz című versét érde­mes kiemelni, amelyben arra kéri az „Ifjú Polgárok”-at, ki­tisztult füllel hallgassák sza­vait, s „mozdu­ljatok osztón / Fér­fi serénységgel, kérlek, már rajtatok a sor!” Taxner-Tóth Ernő

Next