Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
KÖNYVSZEMLE Artok és vallomások: Örkény István Lázár István tanulmánya Lázár István könyve Örkény István halála előtt készült el. Hőse egyszersmind társszerzője volt e műnek, gyéren ismerhető életrajzi adatait magnóinterjúkban egészítette ki. Nyugtassuk meg az olvasót, kétszeresen is. Örkény bármit mondott, irodalomról, művészetről, életről, bármily öszszefüggésben és— bármikor — érdekes. Örkény élő beszédben is nyomdakészen fogalmazott, álmából felriasztva is pallérozott mondatokban. Lázár István könyve így az életrajz hősének bizalmából fontos forráskiadvánnyá emelkedik. De másfelől is megnyugtató eredményről tudósíthatunk. Örkény semmi újat nem mondott el Lázár Istvánnak, semmi olyat, ami meglepő vagy ismeretlen lenne Örkény híveinek, eddigi interjúi olvasóinak. Örkény a munkarajzban hitt, s mint Lázár híven beszámol róla, életéből csak a megírtat, vagy az anekdotába-formáltat engedte kiszivárogni. Rejtőző ember volt, mégha ezt olykor nyílt bohémiába öltöztette is. Életrajzával Lázár István könyve után is lesz dolga a filológusnak, nem szólva azokról a kiadatlan kéziratokról, regényvázlatokról, melyeket a jelenlegi életrajz megemlít, de természetesen nem ismertetnek Aligha lehetett így könnyű dolga Lázár Istvánnak. Egy sóhajával elárulja, hogy igazodnia kellett az Arcok és vallomások kitűnő sorozatának elveihez is. De továbbá a kézirat még egy élő íróról szólt, s ez nemigen kedvez a kritikai biográfiának. Arra volt hát ráutalva, amit maga Örkény István vallott megannyi nyilatkozatban, interjúban a saját életéről. Ez az élet mindig áttételesen jelent meg a műben, így e nyilatkozatokat — s ezt Lázár is érzi — bizonyos tartózkodással kell fogadnunk. Akárcsak hajdan Füst Milánnál, feltehető, hogy Örkény István költői életrajzot szerkesztett össze magának, mintegy nyilvános használatra, hogy minél sikeresebben bújhasson el a műve mögé. Vagy éppen anekdotává rajzolta el pályája egy-egy sorsfordulóját. Titkaiba nem engedett betekintést , hogy itt maradtak titkok, azt Lázár István életrajzából is megsejtheti az olvasó. Dokumentumként közli például a könyv Rákosi Mátyás újévi kártyáját. Megemlíti, hogy Örkény a hadifogolytáborban találkozott Rákosival. Lázár életrajzában mégsincs további magyarázat az újévi kártyáról. Örkény István talán nem adott betekintést írói levelezésének javába sem. Magánügynek tarthatta. Családi krónikáját ugyan kibontja Lázár, kitűnő színekkel festi meg az egykori Csillag-patika tulajdonosát, Örkény Hugót, az életrajz hősének édesapját, megjeleníti azt a polgári miliőt, melyből Örkény származott, de a kor irodalmi életének festésénél megelégszik a Szép Szó egyik számának tartalmával. Ha igaz az — mint írja —, hogy Örkény első kötete, a Tengertánc sajátos s olykor szürrealista ízeket is felmutató pályakezdő mű, miért nem keresi meg ennek a gyűjteménynek párhuzamosait a kortársi irodalomban? Miért elégszik meg ezúttal is csupán Örkény nyilatkozatával, aki irodalmi ősei között Márait és Kosztolányit emlegeti? Lázár közli — s ez igazi újdonság — Szerb Antal egyik lektori jelentését Örkény korai regényéről. Milyen pontosan és érzékenyen mutat rá Szerb itt Örkény kortárs irodalmi rokonaira ! Lázár kitűnően érti az örkény-műveket, kevésbé érzékeny azonban arra az irodalmi közegre, melyek táplálták vagy gátolták azokat. A kortársak kiegészítő portréja lenne szükséges ahhoz, hogy az olvasó megérthesse, miért nem jelent meg például soha az Idegen föld című könyve 1948-ban. „Még kötés előtt bezúzták. Felfoghatatlan, hogy miért...” A felvilágosítást Lázár könnyen megkaphatta volna Hegedűs Gézától vagy a Budapest Irodalmi Intézet egykori kiadójának volt munkatársaitól. Alighanem azért maradt el a megjelenés, mert a kiadó éppen akkor szűnt meg, amikor Örkény művét kiszedték már ugyan, de forgalomba nem bocsáthatták. Ugyanígy célszerűbb lett volna egyes kortárs kritikusok (így Hubay Miklós) bírálatának ironikus felidézése helyett a személyi kultusz korának irodalmát tüzetesebben ábrázolni. Örkény ugyan egy nyilatkozatában bizonyos kételyeinek megfogamzását a Rajk-per idejétől keltezi, attól a pillanattól, amikor Déry Tibor a tárgyalásról jövet betanult szövegnek mondta a pert. Ugyanakkor Lázárnak tudnia kell, hogy a per után kibocsátott Házastársak című örkény-regény ennek a kételynek nem ad hangot. Örkény talán éppen azért viaskodott haláláig a koncepciós perek gondjával, mert kortársként és tanúként elkésett a felismeréssel.Árkény István igazi pályája e-z és sikere persze a hatvanas években kezdődött, a hadifogság és az ötvenes évek vargabetűi után. Lázár — hősével együtt — nemigen talál magyarázatot arra, miért volt fél évtizedes hallgatásra kényszerítve Örkény, de azt nagyon jól érzékeli, hogy a Jeruzsálem hercegnője 1966-os kiadásával Örkényt visszafogadta az irodalom. Következett a Tóték, a Macskajáték, a Kulcskeresők és a Pisti a vérzivatarban. Ez utóbbi Lázár könyvének 285. oldalán még bemutatójára vár, a 340. oldalon már bemutatták. Ez persze nem feltétlen a szerző hibája, a hosszú nyomdai átfutásról vall, s az elsietett korrektúráról. Lázár István riporteri kvalitásai feledtetik történészi gyengéit. Jól tette fel a kérdéseket, ha olykor megelégedett is az első válasszal, örkény-képéből egyértelmű kortárs írónk nagysága, tehetsége, művének egyetemes érvénye. Halványabb a korrajz és az irodalmi háttér. Bizonyos elsietettség érhető tetten a szaporodó költői kérdésekben, a közhelyszerű megfogalmazásokban, a kritikai anyag ismeretében. Példa? Örkény belépését a pártba törvényszerű elhatározásnak láttatja helyesen Lázár. A kommentárja: „Aki A-t mond, B-t is kell mondania.” A Pisti bemutatóját, említettük, nagyon óhajtotta az életrajzíró. Már híreket is hall róla, hogy végre meglesz. Ám — teszi hozzá Lázár, idézőjelben: „nyugtával dicsérjük a napot.” Lázár István az első örkényéletrajz írója. Úttörő munkát végzett. S ha olykor tárgyának és hősének bonyolultsága kifogott rajta, vitathatatlan érdeme az a józan tárgyilagosság, mellyel Örkény István világirodalmi jelentőségét méltatja. (Szépirodalmi) Ungvári Tamás A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (10*4 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezési tanácsadás: Minden hó első és utolsó péntekén 16—11.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 15.30— 17.31. Héber László rajza Mándy Iván Csutak és a szürke ló című ifjúsági regényeinek a Mókus Könyvek sorozatában, a Móra Kiadó gondozásában megjelent kiadásához Csillagsugárzás Rácz Olivér versfordításai A kötet szép, költői címében benne van a szlovákiai Rácz Olivér műfordításairól vallott nézete is: „A műfordítás a csillagsugárzás. A lefordított vers nem azonos a fényforrással, csak visszfénye. De olyan visszfény, amelyről Arany Jánossal együtt elmondhatnánk: nem a valóság, annak égi mása. Égi mása: csillagsugárzás.” Ez így igaz. S ezt a sugárzást igyekezett visszatükrözni műfordításaiban, mert ebben a minőségé Rácz Olivér, aki maga is költő. Költő mivolta természetesen előnyt jelentett munkájában, mert ebben a minőségben sokkal érzékenyebben rezonálhatott az eredeti művekre, mint olyan műfordító, aki nem ír verseket. Másik nagy helyzeti előnye, mely szinte kijelölte erre a szerepre: nem mindennapi nyelvtudása. Ezért a szláv, román és angol—német nyelvterület költőit eredetiből fordíthatta, s csak az ókínai, japán és perzsa költők esetében kellett nyersfordításhoz folyamodnia. Ez a több mint két és fél évezredet átívelő válogatás áttekinthető egészbe foglalja a világirodalom költészetét az ókínai Konfuciusztól — Kung Fu-cetól — napjaink lírikusaiig, jóllehet összeállítóját — mint a kötet előszavából kitűnik — elsősorban az egyéni ízlés és érdeklődés vezette a versek válogatásában. Hasonló válogatások s általában az antológiák esetében óhatatlanul felmerül az állandóan ismétlődő kérdés: kik maradtak ki? A jeles műfordítónak ez a vallomása azonban eleve megfoszt bennünket attól, hogy még jó néhány költőt számon kérjünk tőle, akiknek versei kétségtelenül hozzájárultak volna ahhoz, hogy még gazdagabb és színesebb legyen ez az egyébként értékes válogatás. Hiányolhatnánk a világirodalom néhány alapversét is, amelyek ugyancsak nem találhatók a kötetben. Mégsem tesszük. E helyütt inkább azt emelnénk ki, hogy Rácz Olivérnek volt bátorsága képzelt versenyre kelni számos műfordító elődjével és néhány tucat olyan verset is lefordított, amelyek műfordítás-irodalmuknak már korábban közkincsévé váltak. Ilyen például Villon, Verlaine, Rimbaud, Baudelaire, Musset vagy Goethe (nevezetesen Über allen Gipfeln-je), Heine, Lermontov, Puskin, avagy Halas, Wolker egy-két, sőt néha több verse is. Nyilván Ráczot, akárcsak többi műfordító-költő társát sem a tudatos vetélkedés késztette e versek lefordítására, hanem a feladat szépsége és nehézsége, az erőpróba izgalmas volta. Jellemző, hogy eddig e kísérletek közül csak kevés vezetett célra. Ugyanis vagy formai szempontból sikerült megáldani a feladatot, tartalmilag azonban nem, vagy éppen fordítva: a fordítás hűséges volt, de formai szempontból több-kevesebb kívánnivalót hagyott maga után. Ez vonatkozik bizonyos mértékig Rácz Olivér egyik-másik műfordítására is. Egészben véve azonban a kötetben levő műfordítások kétségtelenül jelentős szellemi erőfeszítések eredményei. Lépten-nyomon megállapítható a versszövegekben egy-egy találó szókép, légkört teremtő, ritka jelző, ötletes szó- és mondatfűzés szerencsés alkalmazása. Értéke a kötetnek az is, hogy versfordítások nyelve szép, hibátlan magyar nyelv. A válogatás ennek ellenére vagy talán éppen emiatt szinte csábít a mély szakmai elemzésre, alapos műhelytanulmány írására (amire egyébként más műfordítások esetében is nagy szükség lenne), ám ez — sajnos — meghaladja a hírlapi közlés lehetőségeit. A műfordítások köztudottan egy nemzet részére készülnek, egy nemzet művelődési kincsévé válnak. (Talán csak a nagy népek nyelve kivétel ez alól, mert közvetítő szerepet tölthetnek be.) Éppen ezért jogosan tekinthető a műfordítás szolgálatnak, áldozatnak a szó igazi értelmében. Költő esetében pedig kétszeresen áldozat a műfordítás. Elsősorban a már említett oknál fogva, másodsorban meg azért, mert a műfordításra fordított időt és erőt saját művei megírásától vonja el. Természetesen, ez áll Rácz Olivérra is. Az ötvenes évek végén megjelent Kassai dalok című kötete óta a költő az ő esetében mintha némiképpen háttérbe szorult volna a műfordító mellett. Versei felfeltűntek ugyan időnként a szlovákiai folyóiratokban, hírlapokban, de azóta, hogy első versgyűjteménye napvilágot látott, új versei nem álltak össze kötetté. Rácz kétségtelenül szép és hasznos munkát végzett műfordításaival. Kívánatos is, hogy műfordítói munkásságát továbbfolytassa, ámde úgy, hogy emellett kiteljesedjék saját költészete is. (Madách—Európa) Sándor László Magyar Médeia—Sarusok—Rácsok Göncz Árpád drámái Göncz Árpád, az angolszász próza egyik hazai tolmácsolója, a Sarusok című jelentős történelmi regény szerzője, három drámát adott közzé új kötetében. Monodrámáját, a Magyar Médeiát — már ismerjük a József Attila Színház előadásából, Szemes Mari jeles alakításából. A másik két dráma bemutatásra vár: az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy a gondolatilag nem eléggé megérlelt, sokféleképp értelmezhető politikai parabolán, a Rácsokon még dolgoznia kellene az írónak. Az euripidészi dráma szellemében fogant Magyar Médeia a hosszú házasság és a hajdani nagy szerelem után magára maradt, a férje által elhagyott nő tragédiája. Ezt a nem éppen új témát Göncz Árpád két, egymástól élesen különböző, társadalmilag fontos, aktuális érvényű vonásokat megtestesítő egyéniség küzdelmének drámai erőterébe tudta emelni. Nem könnyű feladatra vállalkozott, hiszen a monodrámában a hősnő mindvégig fizikailag láthatatlan ellenfelekkel viaskodik: a férj és a fiú csak a fiktív és a valóságos telefonbeszélgetésekben, képzelt, olykor mármár a hallucináció határát súroló dialógusokban, a házasság tragikusan különböző állomásait bemutató levelekben és a válóper anyagában van jelen. Egy tehetséges, sodró vitalitású, magát mindenkivel könnyen megszerettető férfi képe bontakozik ki a monodrámában előttünk — a férjé, Jászó Andrásé —, olyan férfié, akire még „a nap is másként süt", mint a többi emberre. Ez a karrier, amelynek Jászó András huszonöt év után lezárult házassága nyit újabb „távlatokat”, nagyon szorosan kötődik a felszabadulás utáni magyar történelem egyes szakaszaihoz, fordulataihoz. Abban, hogy a hajdani traktoros a helyesírási hibáktól hemzsegő levelének időszakától a tudományos sikerekig eljutott, kulcsszerepe volt a szüleit megtagadó „tábornoklány”, Deák Médeia emberi nagyságának, szerelmének. S ez a férfi, aki számára elsősorban a feleség mindig magasra emelt etikai mércéje biztosította az egzisztenciális felemelkedés útját, döntött úgy, hogy elhagyja Médeiát, mert „szerelmes lett” egy fiatal nőbe. A mindennapi életben olyan szokványos fordulat Göncz drámájában azonban egy ember erkölcsi hitványságának lehangoló kórképévé válik. Mert amit Jászó András szerelemnek nevez, az a társadalom előtt furcsa alibi, durva hazugság: valójában az eddiginél nagyobb és könnyen elérhető sikerek biztos tudatában a szakmája legnagyobb hatalmasságának a lányát veszi feleségül. Annak a hajdani szövetségnek — Deák Médeia és Jászó András szerelmének — a magyar történelem nyitott utat és lehetőséget. A válás után azonban az a férfi sugalmazza Médeiának a jobb szakmai lehetőségekre hivatkozva, valójában azért, hogy árulásának áldozatától végleg megszabaduljon — a disszidálást, aki a házasság válságosra forduló éveiben már-már úgy döntött, hogy külföldön „jobban méltányolnák”. Az árulás és a hűség — s ezért jelentős kísérlet a monodráma — korántsem csak mint két ember kapcsolatát meghatározó etikai fogalom jelentkezik a Magyar Médeiában: legalább ennyire jelenti az elvhűség, a hazához való kötődés és a társadalmunktól idegen kozmopolita önzés kritériumait is. Erkölcsi kérdések nőnek filozófiai, politikai konfliktussá a jelenünk számára is időszerű üzenetet közvetítő Sarusokban. A dráma a XV. századi würzburgi kódex csekély forrásanyaga alapján a Zsigmond-kori Sopron valdens mozgalmának történetét dolgozza fel. A szuverén módon kezelt forrásanyag, a soproni valdens eretnekség drámai krónikája két világot, ugyanannak a valóságnak a kétféle értelmezését szikráztatja öszsze: a középkori hit egyházivilági hatalomra épülő hierarchikus, konformista világát az evangélium valóságával. A valdens mozgalmat elindító, vagyonát felosztó, az egyházi hatalmat, világi életmódot tagadó XII. századi lyoni kereskedő, Valdo (Valdes) Péter soproni követői nem hirdetik a város nyilvánossága előtt tanaikat — egyedül Isten döntheti el, ki szent, ki nem az, minden ember jogosult prédikálni, az egyház papjainak szava nem Isten igéje, csupán az emberek véleménye —, az egyház mégis felfigyel rájuk: felfedezi az egyházi hatalommal szembenálló elkülönülést. Hiszen a középkori vallás az emberek gyarlóságaira, bűneire, félelmére épít, erre húzza fel a társadalom tekintélyelvű, hierarchikus épületét. Az inkvizítor barát — aki a főhős, Miklós mester eszmei ellenfele a drámában — az épület pallérmesterének véli magát: Miklós hitének társadalmon kívüli légvárával szemben a „történelmi realitásokra” emelt rend őrének, „Isten csahos kutyájának”. A Miklós lelkét „megmenteni” hiába igyekvő, a testét pedig máglyára küldő barátnak azonban rá kell döbbennie: „Isten csahos kutyája őrzi az Isten házát, harap, mert az a dolga, de nem a kutyán áll, hogy a gazda a házban vendégül kit lát.” Miklós mester szerint az egyház rugalmas, a pillanatnyi politikai realitásokhoz igazodó „etikája” helyett az evangélium tisztaságára kell az embernek visszatekintenie. A barát ezt tagadja: „Nem az írás a valóság, hanem a valóság az írás igazának bizonyítéka.” Ugyanakkor Miklós mester és a barát drámai küzdelme mégsem egyszerűen csak a hatalmat tagadó, a fölött új, képzelt valóságotemelő igaz hitű embernek és a hittel manipuláló hatalom képviselőjének a vitája. A kétféleképpen értelmezettvalóságra hivatkozó hit mindkét mérleg serpenyőjébe dob súlyos érveket és ellenérveket. „Ha az Isten a szándék szerint ítél, mindketten fent köthetünk ki, ha a tett szerint, mindketten a pokol fenekén” — mondja keserűen Miklós mester ellenfelének utolsó látogatásakor. Miklós mester temploma nem a valóságban épül; az egyszerűséget hirdetve a manipulált világgal együtt az élet örömeit is tagadja. Nincs alapja, fala ennek a templomnak, s csak a drámai kórus által közvetített iszonyatos víziókba, a semmiben vergődő ember félelmébe fúródik a tornya. A sötétség mindent elnyelő látomása kozmikus képpé dermeszti a dráma világát: az idő megáll, olyan árvízzé torlódik össze, amelynek nincs partja, iránya, célja, nem szegélyezik az örömök emlékei, csak szürke törmelékeket sodor a víz. A gondolkodó ember mit tehet ebben a világképben: eme törmelékeket „kifogja, megforgatja, körülgondolja, viszszaejti”. (Magvető) Czére Béla ÚJ KÖMVEK MŰSZAKI KIADÓ: Barabás Jenő—Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához dr. Bíró Attila: Hőkezelő berendezések Fürge ujjak könyve (1979) E. J. Haws ft. R. Hill—D. J. Moxthirpe: A protonmágneses magrezonancia-spektrumok értékelése Kecskés Gábor—Kugler Gyula— dr. Madarász Cyyörgy—Szandtner Károly: Villamos készülékek szerkesztése és üzeme Dr. Kovács József: Bevezetés a földtan tudományába K. K. Tucsinó: Digitális mérőkészülékek (Mir Kiadóval) S. Tóth Ferenc: Színes tv-készülékek mérése és beállítása V. L. Siló: Analóg integrált áramkörök rádiókészülékében Czverenczy Kiéber: Hidraulikus munkadarab-befogó készülékek STATISZTIKAI KIADÓ: Belkereskedelmi és idegenforgalmi adatok 1979. I—III. n. é. Lakásstatisztika, 1979 Idegenforgalmi statisztika, 1978 Növénytermelés 1947—62 Statisztikai évkönyv 1978 (angol nyelvű) Területi statisztikai évkönyv 1979 Új módszer a fizikai dolgozók bérarányainak vizsgálatára