Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

KÖNYVSZEMLE Artok és vallomások: Örkény István Lázár István tanulmánya Lázár István könyve Örkény István halála előtt készült el. Hőse egyszersmind társ­szerzője volt e műnek, gyéren ismerhető életrajzi adatait magnóinterjúkban egészítette ki. Nyugtassuk meg az olvasót, kétszeresen is. Örkény bármit mondott, irodalomról, művé­szetről, életről, bármily ösz­­szefüggésben és— bármikor — érdekes. Örkény élő beszédben is nyomdakészen fogalmazott, álmából felriasztva is palléro­zott mondatokban. Lázár Ist­ván könyve így az életrajz hősének bizalmából fontos for­ráskiadvánnyá emelkedik. De másfelől is megnyugtató ered­ményről tudósíthatunk. Örkény semmi újat nem mondott el Lázár Istvánnak, semmi olyat, ami meglepő vagy ismeretlen lenne Örkény híveinek, eddigi interjúi olvasóinak. Örkény a munkarajzban hitt, s mint Lázár híven beszámol róla, életéből csak a megírtat, vagy az anekdotába-formáltat en­gedte kiszivárogni. Rejtőző ember volt, mégha ezt olykor nyílt bohémiába öltöztette is. Életrajzával Lázár István könyve után is lesz dolga a filológusnak, nem szólva azok­ról a kiadatlan kéziratokról, regényvázlatokról, melyeket a jelenlegi életrajz megemlít, de természetesen nem ismertet­nek Aligha lehetett így könnyű dolga Lázár Istvánnak. Egy sóhajával elárulja, hogy iga­zodnia kellett az Arcok és val­lomások kitűnő sorozatának elveihez is. De továbbá a kéz­irat még egy élő íróról szólt, s ez nemigen kedvez a kritikai biográfiának. Arra volt hát ráutalva, amit maga Örkény István vallott megannyi nyi­latkozatban, interjúban a saját életéről. Ez az élet mindig áttételesen jelent meg a műben, így e nyilatkozatokat — s ezt Lázár is érzi — bizonyos tartózko­dással kell fogadnunk. Akár­csak hajdan Füst Milánnál, feltehető, hogy Örkény István költői életrajzot szerkesztett össze magának, mintegy nyil­vános használatra, hogy mi­nél sikeresebben bújhasson el a műve mögé. Vagy éppen anekdotává rajzolta el pályája egy-egy sorsfordulóját. Titkai­ba nem engedett betekintést , hogy itt maradtak titkok, azt Lázár István életrajzából is megsejtheti az olvasó. Do­kumentumként közli például a könyv Rákosi Mátyás újévi kártyáját. Megemlíti, hogy Örkény a hadifogolytáborban találkozott Rákosival. Lázár életrajzában mégsincs további magyarázat az újévi kártyáról. Örkény István talán nem adott betekintést írói le­velezésének javába sem. Ma­gánügynek tarthatta. Családi krónikáját ugyan kibontja Lázár, kitűnő színekkel festi meg az egykori Csillag-patika tulajdonosát, Örkény Hugót, az életrajz hősének édesapját, megjeleníti azt a polgári mi­liőt, melyből Örkény szárma­zott, de a kor irodalmi életé­nek festésénél megelégszik a Szép Szó egyik számának tar­talmával. Ha igaz az — mint írja —, hogy Örkény első köte­te, a Tengertánc sajátos s oly­kor szürrealista ízeket is fel­mutató pályakezdő mű, miért nem keresi meg ennek a gyűj­teménynek párhuzamosait a kortársi irodalomban? Miért elégszik meg ezúttal is csupán Örkény nyilatkozatával, aki irodalmi ősei között Márait és Kosztolányit emlegeti? Lázár közli — s ez igazi újdonság — Szerb Antal egyik lektori je­lentését Örkény korai regé­nyéről. Milyen pontosan és érzékenyen mutat rá Szerb itt Örkény kortárs irodalmi roko­naira ! Lázár kitűnően érti az örkény-műveket, kevésbé ér­zékeny azonban arra az iro­dalmi közegre, melyek táplál­ták vagy gátolták azokat. A kortársak kiegészítő portréja lenne szükséges ahhoz, hogy az olvasó megérthesse, miért nem jelent meg például soha az Idegen föld című könyve 1948-ban. „Még kötés előtt be­zúzták. Felfoghatatlan, hogy miért...” A felvilágosítást Lázár könnyen megkaphatta volna Hegedűs Gézától vagy a Budapest Irodalmi Intézet egykori kiadójának volt mun­katársaitól. Alighanem azért maradt el a megjelenés, mert a kiadó éppen akkor szűnt meg, amikor Örkény művét kiszedték már ugyan, de for­galomba nem bocsáthatták. Ugyanígy célszerűbb lett volna egyes kortárs kritikusok (így Hubay Miklós) bírálatá­nak ironikus felidézése helyett a személyi kultusz korának irodalmát tüzetesebben ábrá­zolni. Örkény ugyan egy nyi­latkozatában bizonyos kéte­lyeinek megfogamzását a Rajk-per idejétől keltezi, at­tól a pillanattól, amikor Déry Tibor a tárgyalásról jövet be­tanult szövegnek mondta a pert. Ugyanakkor Lázárnak tudnia kell, hogy a per után kibocsátott Házastársak című örkény-regény ennek a ké­telynek nem ad hangot. Örkény talán éppen azért viaskodott haláláig a koncep­ciós perek gondjával, mert kortársként és tanúként elké­sett a felismeréssel.­­Árkény István igazi pályája e-z és sikere persze a hatva­nas években kezdődött, a hadi­fogság és az ötvenes évek vargabetűi után. Lázár — hő­sével együtt — nemigen talál magyarázatot arra, miért volt fél évtizedes hallgatásra kény­szerítve Örkény, de azt nagyon jól érzékeli, hogy a Jeruzsá­lem hercegnője 1966-os kiadá­sával Örkényt visszafogadta az irodalom. Következett a Tóték, a Macskajáték, a Kulcskeresők és a Pisti a vérzivatarban. Ez utóbbi Lázár könyvének 285. oldalán még bemutatójára vár, a 340. oldalon már bemutat­ták. Ez persze nem feltétlen a szerző hibája, a hosszú nyomdai átfutásról vall, s az elsietett korrektúráról. Lázár István riporteri kva­litásai feledtetik történészi gyengéit. Jól tette fel a kér­déseket, ha olykor megelége­dett is az első válasszal, örkény-képéből egyértelmű kortárs írónk nagysága, tehet­sége, művének egyetemes ér­vénye. Halványabb a korrajz és az irodalmi háttér. Bizo­nyos elsietettség érhető tetten a szaporodó költői kérdések­ben, a közhelyszerű megfogal­mazásokban, a kritikai anyag ismeretében. Példa? Örkény belépését a pártba törvény­­szerű elhatározásnak láttatja helyesen Lázár. A kommen­tárja: „Aki A-t mond, B-t is kell mondania.” A Pisti be­mutatóját, említettük, nagyon óhajtotta az életrajzíró. Már híreket is hall róla, hogy vég­re meglesz. Ám — teszi hozzá Lázár, idézőjelben: „nyugtával dicsérjük a napot.” Lázár István az első örkény­­életrajz írója. Úttörő munkát végzett. S ha olykor tárgyá­nak és hősének bonyolultsága kifogott rajta, vitathatatlan érdeme az a józan tárgyila­gosság, mellyel Örkény István világirodalmi jelentőségét mél­tatja. (Szépirodalmi) Ungvári Tamás A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (10*4 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezési tanácsadás: Minden hó első és utolsó péntekén 16—11.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 15.30— 17.31. Héber László rajza Mándy Iván Csutak és a szürke ló című ifjúsági regényeinek a Mókus Könyvek sorozatában, a Móra Kiadó gondozásában megjelent kiadásához Csillagsugárzás Rácz Olivér versfordításai A kötet szép, költői címében benne van a szlovákiai Rácz Olivér műfordításairól vallott nézete is: „A műfordí­tás a csillagsugárzás. A le­fordított vers nem azonos a fényforrással, csak visszfénye. De olyan visszfény, amelyről Arany Jánossal együtt el­mondhatnánk: nem a valóság, annak égi mása. Égi mása: csillagsugárzás.” Ez így igaz. S ezt a sugárzást igyekezett visszatükrözni műfordításai­ban, mert ebben a minőségé­ Rácz Olivér, aki maga is köl­tő. Költő mivolta természete­sen előnyt jelentett munkájá­ban, mert ebben a minőség­ben sokkal érzékenyebben re­­zonálhatott az eredeti művek­re, mint olyan műfordító, aki nem ír verseket. Másik nagy helyzeti előnye, mely szinte kijelölte erre a szerepre: nem mindennapi nyelvtudása. Ezért a szláv, román és ango­l—né­met nyelvterület költőit ere­detiből fordíthatta, s csak az ókínai, japán és perzsa költők esetében kellett nyersfordítás­hoz folyamodnia. Ez a több mint két és fél évezredet átívelő válogatás át­tekinthető egészbe foglalja a világirodalom költészetét az ókínai Konfuciusztól — Kung Fu-cetól — napjaink líriku­saiig, jóllehet összeállítóját — mint a kötet előszavából ki­tűnik — elsősorban az egyéni ízlés és érdeklődés vezette a versek válogatásában. H­asonló válogatások s álta­lában az antológiák ese­tében óhatatlanul felmerül az állandóan ismétlődő kérdés: kik maradtak ki? A jeles mű­fordítónak ez a vallomása azonban eleve megfoszt ben­nünket attól, hogy még jó né­hány költőt számon kérjünk tőle, akiknek versei kétségte­lenül hozzájárultak volna ah­hoz, hogy még gazdagabb és színesebb legyen ez az egyéb­ként értékes válogatás. Hiá­nyolhatnánk a világirodalom néhány alapversét is, amelyek ugyancsak nem találhatók a kö­tetben. Mégsem tesszük. E he­lyütt inkább azt emelnénk ki, hogy Rácz Olivérnek volt bá­torsága képzelt versenyre kel­ni számos műfordító elődjével és néhány tucat olyan verset is lefordított, amelyek műfordí­tás-irodalmuknak már koráb­ban közkincsévé váltak. Ilyen például Villon, Verlaine, Rim­­baud, Baudelaire, Musset vagy Goethe (nevezetesen Über al­len Gipfeln-je), Heine, Ler­montov, Puskin, avagy Halas, Wolker egy-két, sőt néha több verse is. Nyilván Ráczot, akárcsak többi műfordító-költő társát sem a tudatos vetélkedés kész­tette e versek lefordítására, hanem a feladat szépsége és nehézsége, az erőpróba izgal­mas volta. Jellemző, hogy ed­dig e kísérletek közül csak ke­vés vezetett célra. Ugyanis vagy formai szempontból si­került megáldani a feladatot, tartalmilag azonban nem, vagy éppen fordítva: a fordítás hű­séges volt, de formai szem­pontból több-kevesebb kíván­nivalót hagyott maga után. Ez vonatkozik bizonyos mértékig Rácz Olivér egyik-másik mű­fordítására is. Egészben véve azonban a kötetben levő mű­fordítások kétségtelenül je­lentős szellemi erőfeszítések eredményei. Lépten-nyomon megállapítható a versszöve­gekben egy-egy találó szókép, légkört teremtő, ritka jelző, ötletes szó- és mondatfűzés szerencsés alkalmazása. Érté­ke a kötetnek az is, hogy vers­­fordítások nyelve szép, hibát­lan magyar nyelv. A váloga­tás ennek ellenére vagy talán éppen emiatt szinte csábít a mély szakmai elemzésre, ala­pos műhelytanulmány írására (amire egyébként más műfor­dítások esetében is nagy szük­ség lenne), ám ez — sajnos — meghaladja a hírlapi közlés lehetőségeit. A műfordítások köztudottan egy nemzet részére ké­szülnek, egy nemzet művelő­dési kincsévé válnak. (Talán csak a nagy népek nyelve ki­vétel ez alól, mert közvetítő szerepet tölthetnek be.) Éppen ezért jogosan tekinthető a műfordítás szolgálatnak, áldo­zatnak a szó igazi értelmében. Költő esetében pedig kétsze­resen áldozat a műfordítás. Elsősorban a már említett ok­nál fogva, másodsorban meg azért, mert a műfordításra fordított időt és erőt saját mű­vei megírásától vonja el. Természetesen, ez áll Rácz Olivérra is. Az ötvenes évek végén megjelent Kassai dalok című kötete óta a költő az ő esetében mintha némiképpen háttérbe szorult volna a mű­fordító mellett. Versei fel­feltűntek ugyan időnként a szlovákiai folyóiratokban, hír­lapokban, de azóta, hogy első versgyűjteménye napvilágot látott, új versei nem álltak össze kötetté. Rácz kétségtele­nül szép és hasznos munkát végzett műfordításaival. Kí­vánatos is, hogy műfordítói munkásságát továbbfolytassa, ámde úgy, hogy emellett ki­teljesedjék saját költészete is. (Madách—Európa) Sándor László Magyar Médeia—Sarusok—Rácsok Göncz Árpád drámái Göncz Árpád, az angolszász próza egyik hazai tolmá­­csolója, a Sarusok című jelen­tős történelmi regény szerzője, három drámát adott közzé új kötetében. Monodrámáját, a Magyar Médeiá­t — már is­merjük a József Attila Színház előadásából, Szemes Mari je­les alakításából. A másik két dráma bemutatásra vár: az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy a gondolatilag nem elég­gé megérlelt, sokféleképp ér­telmezhető politikai parabo­lán, a Rácsok­on még dolgoz­nia kellene az írónak. Az euripidészi dráma szel­lemében fogant Magyar Mé­­deia a hosszú házasság és a hajdani nagy szerelem után magára maradt, a férje által elhagyott nő tragédiája. Ezt a nem éppen új témát Göncz Árpád két, egymástól élesen különböző, társadalmilag fon­tos, aktuális érvényű vonáso­kat megtestesítő egyéniség küzdelmének drámai erőteré­be tudta emelni. Nem könnyű feladatra vállalkozott, hiszen a monodrámában a hősnő mindvégig fizikailag láthatat­lan ellenfelekkel viaskodik: a férj és a fiú csak a fiktív és a valóságos telefonbeszélgeté­sekben, képzelt, olykor már­­már a hallucináció határát súroló dialógusokban, a házas­ság tragikusan különböző állo­másait bemutató levelekben és a válóper anyagában van je­len. Egy tehetséges, sodró vita­­litású, magát mindenkivel könnyen megszerettető férfi képe bontakozik ki a mono­drámában előttünk — a férjé, Jászó Andrásé —, olyan férfié, akire még „a nap is másként süt", mint a többi emberre. Ez a karrier, amelynek Jászó András huszonöt év után le­zárult házassága nyit újabb „távlatokat”, nagyon szorosan kötődik a felszabadulás utáni magyar történelem egyes sza­kaszaihoz, fordulataihoz. Ab­ban, hogy a hajdani traktoros a helyesírási hibáktól hemzse­gő levelének időszakától a tu­dományos sikerekig eljutott, kulcsszerepe volt a szüleit megtagadó „tábornoklány”, Deák Médeia emberi nagysá­gának, szerelmének. S ez a férfi, aki számára elsősorban a feleség mindig magasra emelt etikai mércéje biztosí­totta az egzisztenciális fel­­emelkedés útját, döntött úgy, hogy elhagyja Médeiát, mert „szerelmes lett” egy fiatal nő­be. A mindennapi életben olyan szokványos fordulat Göncz drámájában azonban egy ember erkölcsi hitványsá­gának lehangoló kórképévé válik. Mert amit Jászó And­rás szerelemnek nevez, az a társadalom előtt furcsa alibi, durva hazugság: valójában az eddiginél nagyobb és könnyen elérhető sikerek biztos tuda­tában a szakmája legnagyobb hatalmasságának a lányát ve­szi feleségül. Annak a hajdani szövetségnek — Deák Médeia és Jászó András szerelmének — a magyar történelem nyitott utat és lehetőséget. A válás után azonban az a férfi sugal­mazza Médeiának a jobb szakmai lehetőségekre hivat­kozva, valójában azért, hogy árulásának áldozatától végleg megszabaduljon — a disszidá­lást, aki a házasság válságos­ra forduló éveiben már-már úgy döntött, hogy külföldön „jobban méltányolnák”. Az árulás és a hűség — s ezért jelentős kísérlet a monodrá­ma — korántsem csak mint két ember kapcsolatát megha­tározó etikai fogalom jelent­kezik a Magyar Médeiá­ban: legalább ennyire jelenti az elvhűség, a hazához való kö­tődés és a társadalmunktól idegen kozmopolita önzés kri­tériumait is. E­rkölcsi kérdések nőnek filozófiai, politikai konf­liktussá a jelenünk számára is időszerű üzenetet közvetítő Sarusok­ban. A dráma a XV. századi würzburgi kódex cse­kély forrásanyaga alapján a Zsigmond-kori Sopron valdens mozgalmának történetét dol­gozza fel. A szuverén módon kezelt forrásanyag, a soproni valdens eretnekség drámai krónikája két világot, ugyan­annak a valóságnak a kétféle értelmezését szikráztatja ösz­­sze: a középkori hit egyházi­világi hatalomra épülő hierar­­chikus, konformista világát az evangélium valóságával. A valdens mozgalmat elin­dító, vagyonát felosztó, az egyházi hatalmat, világi élet­módot tagadó XII. századi lyoni kereskedő, Valdo (Val­­des) Péter soproni követői nem hirdetik a város nyilvánossága előtt tanaikat — egyedül Isten döntheti el, ki szent, ki nem az, minden ember jogosult prédikálni, az egyház papjai­nak szava nem Isten igéje, csupán az emberek vélemé­nye —, az egyház mégis fel­figyel rájuk: felfedezi az egyházi hatalommal szemben­álló elkülönülést. Hiszen a kö­zépkori vallás az emberek gyarlóságaira, bűneire, félel­mére épít, erre húzza fel a társadalom tekintélyelvű, hie­rarchikus épületét. Az inkvi­­zítor barát — aki a főhős, Miklós mester eszmei ellen­fele a drámában — az épület pallérmesterének véli magát: Miklós hitének társadalmon kívüli légvárával szemben a „történelmi realitásokra” emelt rend őrének, „Isten csahos ku­tyájának”. A Miklós lelkét „megmenteni” hiába igyekvő, a testét pedig máglyára küldő barátnak azonban rá kell döb­bennie: „Isten csahos kutyája őrzi az Isten házát, harap, mert az a dolga, de nem a kutyán áll, hogy a gazda a házban vendégül kit lát.” M­iklós mester szerint az egyház rugalmas, a pilla­natnyi politikai realitásokhoz igazodó „etikája” helyett az evangélium tisztaságára kell az embernek visszatekintenie. A barát ezt tagadja: „Nem az írás a valóság, hanem a való­ság az írás igazának bizonyí­téka.” Ugyanakkor Miklós mester és a barát drámai küz­delme mégsem egyszerűen csak a hatalmat tagadó, a fö­lött új, képzelt valóságot­­eme­lő igaz hitű embernek és a hit­tel manipuláló hatalom kép­viselőjének a vitája. A két­féleképpen értelmezett­­való­ságra hivatkozó hit mindkét mérleg serpenyőjébe dob sú­lyos érveket és ellenérveket. „Ha az Isten a szándék szerint ítél, mindketten fent köthe­tünk ki, ha a tett szerint, mindketten a pokol fenekén” — mondja keserűen Miklós mester ellenfelének utolsó lá­togatásakor. Miklós mester temploma nem a valóságban épül; az egyszerűséget hirdet­ve a manipulált világgal együtt az élet örömeit is ta­gadja. Nincs alapja, fala en­nek a templomnak, s csak a drámai kórus által közvetített iszonyatos víziókba, a semmi­ben vergődő ember félelmébe fúródik a tornya. A sötétség mindent elnyelő látomása koz­mikus képpé dermeszti a drá­ma világát: az idő megáll, olyan árvízzé torlódik össze, amelynek nincs partja, irá­nya, célja, nem szegélyezik az örömök emlékei, csak szürke törmelékeket sodor a víz. A gondolkodó ember mit tehet ebben a világképben: eme törmelékeket „kifogja, meg­forgatja, körülgondolja, visz­­szaejti”. (Magvető) Czére Béla ÚJ KÖM­V­EK MŰSZAKI KIADÓ: Barabás Jenő—Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk ku­tatásához dr. Bíró Attila: Hőkezelő beren­dezések Fürge ujjak könyve (1979)­­ E. J. Haws­ ft. R. Hill—D. J. Moxthirpe: A protonmágneses magrezonancia-spektrumok ér­tékelése Kecskés Gábor—Kugler Gyula— dr. Madarász Cyyörgy—Szand­t­­ner Károly: Villamos készülé­kek szerkesztése és üzeme Dr. Kovács József: Bevezetés a földtan tudományába K. K. Tucsinó: Digitális mérő­­készülékek (Mir Kiadóval) S. Tóth Ferenc: Színes tv-ké­szülékek mérése és beállítása V. L. Siló: Analóg integrált áram­körök rádiókészülékében Czverenczy Kiéber: Hidraulikus munkadarab-befogó készülékek STATISZTIKAI KIADÓ: Belkereskedelmi és idegenforgal­mi adatok 1979. I—III. n. é. Lakásstatisztika, 1979 Idegenforgalmi statisztika, 1978 Növénytermelés 1947—62 Statisztikai évkönyv 1978 (angol nyelvű) Területi statisztikai évkönyv 1979 Új módszer a fizikai dolgozók bérarányainak vizsgálatára

Next