Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-08 / 5. szám
c A RÁDIÓ MELLETT ,Az emberi szóban hiszek.. Hírül adták az újságok is, hogy kiosztották a Rádióban a kritikusok díjait a tavaly bemiutatott legjobb hangjáték és dokumentum játék alkotóinak, legeredményesebb rendezőjének és szereplőinek. Most a Rádiószínház Híradója, Borenich Péter szerkesztésében és Szegvári Katalin riporteri közreműködésével, hangképeket közölt a meghitt, szinte családias ünnepségről, melyen elhangzott a zsűri döntésének indokolása. Családias volt az ünnepség nemcsak abban az értelemben, hogy a kitüntetettek közül többen nem először találkoztak hasonló körülmények közt, de még inkább bensőségessé tette az az őszinte, meleg ragaszkodás, mellyel a jelenlevő írók és művészek évek óta a Rádiót szolgálják s a rádión keresztül a magyar kultúrát. Ezt hangsúlyozta a Magyar Rádió elnökhelyettese, dr. Kiss Kálmán is, amikor kifejezte reményét, hogy a hangjáték — és az utóbbi évek gyakorlata alapján különösen a dokumentumjáték — technikai, műfaji és művészeti fejlődését várhattuk. Ezzel biztat az a nagyfokú érdeklődés, melyvel a közönség ma a tényirodalom felé fordul, s hitelt ad újra az emberi szónak, ha az kendőzetlenül a valóságot tárja elé. A művészetek immár csaknem száz éve szökni látszanak a szavaktól. A modern színház azon erőlködik, hogy az irodalmat száműzve, a maga művészi kelléktárából reprodukálja újra és újra önmagát, a szavakat alig használva másra, mint a szaffitalámpákat az egyedül üdvözítő színpadképek jobb megvilágítására. A költészet is inkább a szék hüvelyét őrzi, azokat a szavakat becsüli és használja, melyeknek jelentése már homályos vagy sokértelmű ahhoz, hogy belőlük szellemes rejtvényeket formálhasson. Ha valamikor, Shakespeare ide . Jön még, a költői azt mondta, a tenger sós, az emberek érezték nyelvükön a sós ízt; ha tarka rétekről szólt, megcsapta orrukat a virágok illata, szavai nyomán felgyúltak a szerelem forróságától s megdermedtek a halál hidegétől. A szónak ez a belső, érzékitudati képeket láttató, mágikus hatása-ereje látszik egyre sorvadozni. Helyébe lép a racionális jel, az emóció nélküli jelentés, s vízözönszerű zuhatagban a fénykép, a filmbén, a szemmel látható kép: a látvány. A művészetek, köztük tanácstalanul az irodalom is, elindultak e külső képek montázs-zuhataga nyomában. Első meghökkentő tapasztalatunk e jelenség folytán, hogy belső képlátásunk sablon formát ölt, érzelmeink eevéni színezete halványodni látszik. Ilyen körülmények közt a rádió, melynek éltető eleme a szó, a szavakban rejlő láttató erő, az értelem világossága, szinte szinte már korszerűtlennek látszik művészeti téren (a tévé nem korszerűsített rádió, inkább, mint rövid pályafutása is mutatja, késve föltalált fiók-mozi. Pardon!). A rádió számára nincs alternatíva; szó, vagy kép, esetleg vegyes felvágott. Itt a szó él, s mindenki általa él. Nem állítanám, hogy mindegyik műsorosztály egyformán tiszteli a szónak ezt a kivételes erejét, őrzi tisztaságát, kifejező erejét, a beszélt nyelv szépségeit, de ez messzire vezető kérdés. Stílus, ízlés, valóságutánzás, túlhajszolt rögtönzés azok a rések, melyeken a szó hitelessége elleni vétkek a legtöbbször besurrannak. Most örüljünk inkább annak, hogy obban írókkal, művészekkel, dokumentumjátékok riportereivel találkozhattunk f kitüntetett alkotásaikat január folyamán újra hallhatjuk), akik elkötelezettjei az emberi szónak, ismerik a rádió vélt „korszerűtlenségében” rejlő nagyon is korszerű hivatását, a szó védelmét, emocionális élményszerűségének, láttató erejének őrzését, s ami egyet jelent ezzel: képzeletünk színeinek felfrissítését. Amiről nem volna szabad soha megfeledkeznünk s amibe oly hamar belefáradunk a külsősége® látvány, a képsablonok áradásában. (Hogy elkerüljük a későbbi vitát, ezen nem az igazi filmművészetet értem.) Lehetne-e mélyebben kifejezni az emberi szó és a rádió eltéphetetlen kapcsolatait, megfogalmazni a rádiónak (mint sokoldalú művészi műfajnak) feladatát, mint azokkal a szavakkal, miket Gyárfás Miklós mondott nosztalgikus írói vallomásában? „Nem szeretem a technikát, az emberi szót szeretem... A szóra hagyatkoztam, a szóban hiszek és sajnos, ez a szó, az emberi szó egyre jobban kopik.” Vissza kell adni az emberi szónak a becsületét. Művészi erejét. Hol kelthetne ez nagyobb visszhangot, mint a rádióban, mely „csupa hang, és semmi más”. Egy romantikus jellem A Világszínház romantikus drámasorozata műsorra tűzte — Vörösmarty Csongor és Tündéje mellett — a magyar romantika egy másik neves írójának, Kisfaludy Károlynak A kérők című vígjátékát is. A Stibor vajda, A tatárok Magyarországon, az Ilka írójának e vígjáték éppen nem romantikus vonásait mutatja, legfeljebb nyakasan optimista, kurtanemesi nemzetszemléletét (ami nagy sikert hozott neki korában s megőrizte későbbi koroknak), viszont alkalmas arra, hogy zavart okozzon a hallgatók fejében a főkérdést illetően, mit is nevezünk romantikusnak, főként, hogy a drámasorozatot olyan eget-poklot ostromló költők műveivel indították útnak, mint Shelley, Byron, Krasinsky, Vörösmarty. (Prosper Mérimée Etruszk vázája is e műsorba tartozhatott volna, némi ízelítőt adva a racionálisabb francia polgári romantikából.) Ráadásul Kisfaludy romantikus darabjai gyorsan kimentek a divatból, annyira, hogy az amúgy is szűkkeblű irodalomtörténetünk megelégedett, hogy az írót testvére, Himfy mögé, a kora hátterébe dugja. Ennek megfelelően kezelte Kisfaludyt az iskola régen és ma is, így hát valakiknek a fejében ha egyáltalán fölrémlik e név, mindjárt azzal a tartós irodalomtörténeti és könyvtári porral belépve, mely magát az élő embert is reménytelenül elszürkíti. Hadd idézzek néhány szemelvényt nem kisebb tanú, mint Kisfaludy Sándor 1833-ban Toldy Ferenchez írt leveléből, Károlyról. E levél talán ha romantikus darabjairól már nem is, legalább alakjáról segít egy kevéssé leverni a port. „őbenne — írja Himfy — már korán kifejlett a mértéktelen adakozásnak, hogy ne mondjam tékozlásnak hajlandósága, melynek azonban leginkább jószívűség és minden jót másokkal megosztani vágyás volt valóságos kútfeje... Károly oly jószívű gyermek volt, hogy ruháját is elajándékozta szegény tanulótársainak, kiket szeretett; ellenben oly érvágy volt benne, hogy a megajándékozottaktól szolgálatot kívánt.” „A gyermek szertelen tüze — fűzi hozzá Toldy Ferenc az életrajzban — melynek psycholog nevelő barát a legszebb irányt adható vala, czéliránytalan szigor által nem hogy mérsékeltetett, sőt inkább ingereltetett, s így vadságban csapongott ki. Ekép történt, hogy midőn tanítója a magát már érezni kezdő fiút egykor dorgálásai közben arczul ütné, s ez önmagát felejtve hevében tintatartóját felé veté, az érdemsorban a második osztályba vettetnék le.” Ez a gyakorta „kicsapongó” vadság, s a víganélés hajlama „reá nézve utóbb annyi zavar és szenvedés forrásává lett”; az atyai kegyet elveszítve, a katonai szolgálatnak hátat fordítva, vándorfestőként bebarangolta fél Európát, óhomra bohéméletet élt, eladogatva festményeit, de „néha oly jó vásárt is tett, miszerint helyenként módot és alkalmat lelt Olaszországban régi jó műveket szerezhetni, miket jó embereknél letévén, visszatérte után Bécsbe maga után küldetett, s azokból, midőn a szükség kívánta, pénzelt is”. A szükség nem sokáig kívánta aztán. 1819-ben a fehérvári színtársulat előadta vendégségben Pesten A tatárokat, s még azon nyáron az Ilka, vagy Nándorfehérvár bevételét, melyet a szerző néhány hét alatt írt meg. Rendkívül könnyen (és kényelműen) írt, sokat. Sikere egy csapásra szerkesztői székbe ülteti (az Auróra című évkönyv), a romantikus író nemzedéklapjának élére. Vadsága már kevesebbet „csapongott ki”, de a „vígan élés” hajlama végig megmaradt benne, ő volt az első kedves bohém a városi élethez nyögve idomuló irodalmunkban. Hegedűs Zoltán Meghalt Rubin Péter műfordító Az Akadémiai Kiadó és a Magyar Partizán Szövetség gyászhírben közölte, hogy életének 61. évében, rövid betegség után elhunyt Rubin Péter író, műfordító, az Akadémiai Kiadó propaganda- és sajtóosztályának vezetője. Rubin Péter, aki dr. Rubin Lászlónak, az első Nyugat-nemzedék egyik érdekes tehetségű és tragikus sorsú tagjának, a Galilei Kör egyik alapítójának fia volt, már a harmincas évek végén közölt művelődéstörténeti témájú cikkeket és esszéket különböző baloldali újságokban. A második világháború idején partizánként harcolt a német fasiszták ellen. A felszabadulás után Belgrádban, majd Prágában diplomáciai szolgálatot teljesített. Az Akadémiai Kiadónál, ahol több évtizedig dolgozott, nemcsak a kiadó könyveit népszerűsítette; gondja volt rá, hogy nagy műveltségével, széles körű tájékozottságával segítségére legyen a tudományos ismeretterjesztésnek. Elbeszélések, tárcák, útirajzok írása mellett angolból, oroszból, németből műgonddal fordított szépirodalmi és tudományos műveket és megjelent egy diplomáciatörténeti jellegű könyve is. A „művelt ember” korunk mind bonyolultabb munkamegosztásában lassanként illuzórikussá válik. A most eltávozott Rubin' Péter azok közé tartozott, akikre még megalapozottan illett e fogalom nemes tartalma. (a.) NAPLÓ Január – Lengyel Menyhért születésének 100. évfordulója alkalmából január 11-én, pénteken délelőtt 11 órakor koszorúzási ünnepséget rendez az író sírjánál, a Farkasréti temetőben a Magyar Írók Szövetsége. Hétfőtől az Intervízióhoz tartozó nyolc ország televíziós szakemberei a Magyar Televízió mintegy hetven új produkcióját tekintik meg, hogy kiválasszák az elkövetkező időszakban hazájukban bemutatandó magyar műsorokat, valamint a Magyarország felszabadulásának 35. évfordulója alkalmából a szocialista országok televízióiban rendezendő magyar televíziós estek programját. A párizsi Albin Michel kiadó megjelentette Marx három lányának százhat levelét. A kötet — írja la Nouvelles littéraires — „nemcsak a marxológusokat érdekli, hanem minden férfit és nőt, akit izgat a nők helyzete’’. Vasárnap három érdekes kiállítás felavatásával megnyílt a franciaországi Brest városában a magyar hónap. A kultúrpalotában a kortárs magyar képzőművészet huszonöt alkotó munkáit felvonultató tárlata, a „Kelták Magyarországon” című kiállítás és különböző dokumentumok adnak képet Magyarország múltjáról és jelenéről. Több mint egy hónapon át egymást követik a különböző magyar vonatkozású kulturális, gazdasági események ebben a bretagne-i városban. Fellép Brestben és több más különböző központban az Állami Népi Együttes, a MÁV Szimfonikus Zenekar és magyar filmnapokat is rendeznek. Ma a Nemzet • • A láncra vert Abu Jarry rémbohózata a szolnoki színházban Gépfegyveres, francia köztársasági sapkás katonák támadják meg a színpadot, ragadják el a súgót, ipard szófián élőképek idéznek föl géppuskaropogásos századunknál csöndesebbnek vélt korokat. Az édes-lágy hallgatagságú jelenetek is a respublika történetéről értesítenek, akár a fegyverzajos színi előhang; fölelevenítik mindazt a színt, formát és hangulatot, amelyet az emlékezetek a nagy francia forradalmat követő köztársaságról és az Übü-darabok keletkezését körülvevő III köztársaságról őriznek. Mire Übü, ez az Alfréd Jarry teremtette robosztus szörnyalak a színre lép, úgyszólván mindent tudhat a mondattalan jelenetek révén a publikum arról, miként vélekedik e színmű, ürügyén Padi István rendező a polgári demokráciákról. Übü azonban, ki királyságából kiűzötten, kiábrándultan ezúttal rabszolgaságra vágyik, nem a megidézett-felidézett korokból való. Übü a szolnoki Szigligeti Színház előadásában nem múlt, de jelen, mondhatni éterien kortalan társadalomfilozófia megtestesítője. Oka és joga egyaránt lehet e rémbohózat színrevivőinek az eredeti szöveg szótlanul toldozgató értelmezéséhez és jelenidegürítéséhez. Maga a szerző, a fenegyerek-módra zseni és zsenimódra fenegyerek Alfréd Jarry adta áldását darabjai többféle értelmezésére, midőn az Übü-darabok közül az első, az Übü király 1896-ban botrányosan mutatkozott be a párizsi közönségnek. Jarry, aki a legszélsőségesebb kritikákat olvashatta művérőll Idehaza a Pesti Napló és a Magyar Hírlap tudósított a ,pikáns színházi hírről) a szélsőségeknél is jobban irtózott az egyes egyfajta értelmezéstől. Nem egyértelműséget, de ..eszményi stilizáltságot” várt a színháztól a színművek tartalma és megjelenési formája tekintetében egyaránt., Az eszményi stilizáltságot A láncra vert Übü első magyarországi bemutatójával a szolnoki társulat úgy teremtette meg, hogy a szabadságról szóló gro-teszk játékot a kispolgárrá silányult szabadságeszmény kétségbeesett bohózatává formálta. Rémisztőbb is így e bohózat csakugyan, mintha történelmi általánosságokban mókázna. Emberfölöttinek ábrázolta Übü papát M’ro és Picasso A láncra vert Übü 1937-es francia bemutatójának grafikus-segítőjeként. Irgalmatlanul nagy potrohhal, körtefejjel tör a világra az az Übü. ..Rendem nagyobb, mint az egész világ” — kiabálja a játékban is. A szolnoki előadás Übü papája — Fernyó István fenséges bohóckodásával — nem természetfölötti szörny, hanem köznapi. Parádi Katalin dalaira teszi-veszi magát, táncol és kellemkedik. Feleségének, Übü malmának úgy csap a fenekére, ahogyan az tisztes polgári családokban kedélyeskedő órán szokás. Úgy is beszél (Jékely Zoltán káprázatos fordítói leleménnyel teremtette meg Übü jellegzetes, olcsó magyarságú nyelvezetét), ahogyan mifelénk, köznapokon közpapi körökben szólni szokás. Kortárs, szemé- lyes ismerős, tükörkép is talán A láncra vert Übü játékából felénk vigyorgó emberszabású rém alak. Szerkezeti és eszmei szimmetriái kedvéért Peter Brook színházában együtt játszották a két Übü-darabot. (E híres előadásból a Magyar Televízió is bemutatott részleteket.) A szolnoki előadás nem sokat törődik a király Übüvel, alig is hivatkozik rá. Nem a ..szadista zsarnoki ágyait mazochista szolgaszellemre váltó” emberrel foglalkozik e játék, hanem azzal, aki a szabadság korlátai között igyekszik boldogulni. „Ne felejtsük el, hogy kötelességünk a szabadság” — harsogja Szlávik István szándékosan rút eleganciájú díszletei közt a három szabad ember, a „kötelességünk” szót eőteljesen hangsúlyozván. A Pogány György alakította csetlő-bánó káplár pedig sutaságából Übü megpillantásakor felemelkedvén azonnal felismeri, hogy szabad világukban a szabadság elméletét mindnyájuknál jobban érti és értelmezi Übü papa. „Maga úgy fogja fel, hogy még engedelmeskedni is szabad.” Kötelesség, engedelmesség — ezek a fogalmak határolják körül a szabad világot. Übü tehát, kit hatalmas életösztöne mindig eligazít, a határokhoz, és nem a bizonytalan lehetőségekhez alkalmazkodik, hogy boldoguljon, mint az ügyeskedő kispolgáriság általában. Szabad világban a szolga az úr, az tehát, aki a szabadság esendőségeit elfogadja, sőt uralja, Übü lehetne még király, egyeduralkodó a szabadok és a rabok között, de araszolgató hernyó-logikájával felfedezi, hogy a monarchiákon túli társadalmakban nem a „vezénylőké” a hatalom. ..Én csak azért is a láncra vert, a rabszolga Übü maradok” — böffenti ki filozófiáját. .. „és többet nem vezénylek soha. Antól jobban engedelmeskednek nekem.” Übü, akit a polgári agyalágyuttság típusakéntszokás emlegetni, ezúttal a kispolgári agyafúrtság, életrevalóság mintapéldánya lett. Mielőtt eltűnik végképp a néző szeme elől, még megbizonyosodhatni Paál István színpadképe révén, hogy csakugyan őt dicsőíti valamennyi történelmi osztály képviselője a fehér harisnyás arisztokráciáé, a fényes keleti despotizmusé, a militarizmusé és a nagypolgáriságé. A láncra vert Übüké a világ? — kérdezi fenyegető kétségbeeséssel Paál István rendezése. A kétségbeesett felelősségű kérdés általános megértetése kedvéért szinte minden újmódi, vagy mostanság közkedvelt színházi módszert alkalmaz a rendezés. Eklektikus előadás a szolnoki Üdüjáték, eklektikus, mint Jarry végül is szigorú rendű és tisztaságú társadalomfilozófiai lázadása. Vaskos bohózatnak is nézhető az előadás, amelyben ájtatos nők vetkőződnek és paráználkodnak — Egri Kati és Fehér Ildikó víg kabaréjelenetében —, és groteszk naturalizmusnak is nézhető e játék, amelyben a valóság szinte minden erkölcsi torzulata elképesztő hitelességgel jelenik meg. A hitvesi ragaszkodás, ha a Győri Franciska formáltabbü mamára ügyelünk nem más mint gyilkos hűség, bamba megszokás. Az üdvösséges ifjúság — Szoboszlai Éva igyekvő előadásával — csak gyámolítandó romlottság haszonleső életkedv. Akár a nagyító alá tett valóságban. És, szimbolista játék is a szolnoki Ú’on-előadás, amelyben minden tett, mozdulat és összhang valamely társadalomkritikai kinyilatkoztatást jelképez. Az igazságszolgáltatás — Czibulás Péter Téri Sándor és Varga Tamás játékában — fe’húzható, zakatoló gépezet. A nagyúri könnyedség, s egyáltalán mindenfaja kiemelkedés — Pákozdy János gazdaságos színészi könnyedségéve’ megformáltan — görcsös igyekeve* hogy o sztozkodóan hasonuljon a közönségeshez. Bármiként szemléli is az ember A láncra kert Übü első magyarországi színrevitelét. bohózatnak, groteszk naturalizmusú látóknak szimbolista színháznak, a kérdés megválaszolásának kényszere alól akkor sem menekülhet, hát csakugyan a láncra vert Übüké lesz a világ? öcsei Gabriella A színházak keddi műsora Magyar Állami Operaház: Cosi fan tutte (A béri. 4.) (7) — Erkel Színház: A ravasz rókácska (Kerner béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: A konyha (7) — Várszínház: nincs ea. — Józsefvárosi Színház: az ea. elmarad — Madách Színház: Régimódi történet. (7) — Madách Kamara Színház: (Ódry Színpad) : Kései találkozás (7) — Vígszínház: A 22-es csapdája (7) — Pesti Színház: Orfeusz alászáll (7) — József Attila Színház: Ítéletidő (D bék. 2.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Az eltört korsó (a Düsseldorfi Schauspielhaus vendégjátéka) (7) — Thália Színház: Énekek éneke (7) — Koronapódium: Az én színházam (7) — Mikroszkóp Színpad: Az első vadászat. Energikus emberek (7) — Vidám Színpad: Nyitott ablak (7) — Radnóti Színpad: Gogol-panoptikum (7) Játékszín: Emigránsok (7) — Budapesti Gyermekszínház: Tom Sawyer kalandjai (du. 3) — Egyetemi Színpad: Hosszú az út előttem II. (7) — Zeneakadémia: Scola Hungarica (Régi mesterek 2.) (fél 8) — Állami Bábszínház: Jókai tér: János vitéz (de. 10) — Fővárosi Nagycirkusz: szünnap. Kedd, 198 0. január 8. Smin-middel tüntették ki a 70 éves (alina Ulanovát Galina Ulanovát 70. születésnapja alkalmából a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége Lenin-renddel és a Szocialista Munka Hősének arany csillagával tüntette ki. A nagyszerű balettművésznő másodízben kapta meg az utóbbi kitüntetést. Galina Ulanová a leningrádi balettintézet elvégzése után 1928-tól a Leningrádi Operaház, majd 1944-től a Moszkvai Nagyszínház balett-társulatának volt tagja. Neve összefonódik a szovjet balett új, a harmincas években kezdődött korszakával. Művészetében a kiemelkedő tánctudás, a harmóniára való törekvés magas fokú színészi képességekkel ötvöződött. Leghíresebb szerepei a Hattyúk tava Odette — Odiliája,a Giselle címszerepe, Prokofjev Hamupipőke és Rómeó és Júlia című balettjének főszerepe. Ulanova ma tanára a Nagyszínháznak. Cigányfolklór az Egyetemi Színpadon Tavaly márciusban egy estére már a cigány népzenéé volt az Egyetemi Színpad: az „Élő népzene” sorozatban fellépett a Kalyi Jag (Fekete tűz), a Rom Som és a Komáromi Hagyományőrző Cigányegyüttes. Az előadás sikere bátorította a szervezőket arra, hogy ebben az évadban már önálló sorozatot szenteljenek a cigány népzene és néptánc bemutatásának. „Hosszú az út előttem” címmel elsőként december 18-án a Rom Som, valamint a nógrádmegyeri és a nagyecsedi tánccsoport mutatta be műsorát — olyan természetességgel, mint ahogy otthon, saját körükben énekelnek, táncolnak. Ma a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett Kalyi Jag enyingi táncegyüttes és a komáromiak szerepelnek, február 5-én pedig meghívott vendégként a baksi táncegyüttes, a Ki mit tud-győztes Oláh István versmondó és Balogh Béla szólótáncos zárja a sort. — A valódi cigány népzene meglehetősen ismeretlen még nálunk, eddig egy lemez jelent meg, Vigh Rudolf válogatásában — mondja Daróczi Ágnes, a műsor szerkesztője. — A három előadáson a cigány népzene mélyrétegeit ismerheti meg a közönség, olyan tisztaságban és teljességben, amilyenben eddig nemigen volt látható, hallható a cigány folklór. Magyarországon tizenöt állandó cigány folklóregyüttes van jelenleg, de számtalan alkalmi csoport verődik össze hosszabb-rövidebb időre, jobbára a százegynéhány cigányklubban vagy egy-egy ünnep alkalmával. A sorozat a Duna menti cigányok szerb hatásokra valló zenéjéből éppúgy ízelítőt nyújt, mint ahogy megismertet a gazdag és sokszínű szabolcsi tánc- és népzenei hagyományokkal. — Mi a jellegzetes a cigány népzenében ? — Még a népzenék többsége régi időkből ránkmaradt örökség, addig a cigány folklór ma is él, mindennap születik és pusztul — a cigányság életének része. Improvizatív műfaj, az énekes szabadon válogat szöveget a dallamhoz és fordítva. A lassú, balladaszerű hallgatók között gyakori a kórház-, vonatos-, börtönballada. Életük történéseit beszélik el a vidám pergetőkben is, amikor örömről, szerelemről énekelnek. A három előadással is szeretnénk bizonyítani, hogy ez a kultúra létezik és szerves része a magyar népi kultúrának. — Hogyan használható föl e kultúra ápolása a cigányság társadalmi helyzetének javítására? — A cigánykultúra ápolása és elismerése eszköz az életmódváltásra, ugyanakkor lehetőség arra is, hogy a cigányokat is differenciáltabban nézze és művészetüket értékelje a nem cigány lakosság. A cigányok reális önértékeléséhez szükséges a tudat, hogy bőven vannak értékes hagyományaik. Az elavult, rossz szokások, normák, életformák elhagyása is könnyebb így, mert öntudat nélkül nem lehet sikeres életmódváltás. (Javorniczky)