Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-01 / 26. szám

4 FOLYÓI­RATSZEMLE Világosság, Filmkultúra A „tudós" asszony és a kö­zönség című írásában Hanák Katalin és Szilágyi Erzsébet a Világosság januári számában A halottlátó című riportfilm visszhangjáról, „tömegkommunikációs kar­rier­jé”-ről számol be. Vécsey Jolánról, a putnoki ..halottlá­tó asszonyáról először Király József szólt annak idején, s ép­pen a Világosság lapjain. Mi­re Moldován Domokos 1978- ban­ elkészítette tévéfilmjét, már számos rádióriport, cikk jelent meg a „halottlátásért” időközben jövedelmi adót is fizető Jolán asszonyról és ügy­feleiről. Amikor aztán a Tö­megkommunikációs Kutató­­központ is bekapcsolódott az ezzel foglalkozó tömegkom­munikációs láncreakcióba, „el­sőként arról kívánt meggyő­ződni, hogy a tévéműsor hatá­sára miképp alakult Jolánka ,pacientúrája’, nőtt-e vagy csökkent.” Hanák Katalin in­kognitóban meglátogatta az asszonyt, aki a tovább növek­vő számú várakozók miatt csak nehezen fogadta őt. Ha­­nák Katalin azonban bizonyos benne, hogy a „tudós asszony” átlátott a szitán, és „nem so­rolt a szabályos kliensei kö­zé. Többek között azért­ sem, mert egy pillanatig sem kér­leltem a­­halottlátás'-ra”. Ami a tév­éiás közönségét illeti, a szerzők 326 budapesti telefoninterjú és 184 vidéki személyes beszélgetés alapján úgy­­­ tapasztalták, hogy csak a nézők kisebb csoportja „tar­totta a halottlátót rokonszen­vesnek, de a rokonszenvezők csoportjába tartozók voltak a legkevésbé elégedettek a film­mel. Ezzel ellentétes tenden­cia rajzolódik ki a halottlátót ellenszenvesnek minősítőknél. A filmet nagyra értékelők ítélték a leginkább ellenszen­vesnek Jolán asszonyt.” (Meg­állapítható volt, hogy ,,a for­­gatókönyvíró-rendező rejtett és nyílt üzenetei gyakorta semlegesítették vagy megcá­folták a filmben a halottlátó önjellemzését.”) Akik szerint viszont Jolán asszony rokon­szenves, „azok legtöbben sze­mélyesen is ismerték őt, és el­utasították a film negatívra élezett tendenciózusságát.” A szerzők azt tapasztalták, hogy „a közvélemény sokkal kevésbé érzékenyen reagált a halottlátás világnézeti, tudati, mint jövedelmi fonákságaira.” (A megkérdezettek majd egy­ötöde 30 000 forintnál is több­re becsülte Jolánka havi jö­vedelmét, kétötöde szerint hozzávetőleg havi 20 000 forin­tot keres.) Többen kifejezetten irigyelték a putnoki asszonyt, és főleg azért büntették volna meg, hogy ilyen sokat keres, csekély adózással. A megkér­dezettek döntő többsége egyet­értett a film televíziós bemu­tatásával. Egy községi, felső­fokú iskolai végzettséggel ren­delkező fiatal nő véleménye: „Érdemes volt a bemutatása, mint és szükséges volna, ha művé­szi alkotások és dokumentum­­művek foglalkoznának a ha­lál szociológiájával és szo­ciálpszichológiájával is. Ha Moldován Domokos filmjé­nek „az volt a fő célja, hogy csalóként leleplezze a halott­­látót, bemutassa a tudatlan­sággal párosult hiszékenysé­get, a halottlátás utáni adózás fonákságát, akkor minden lé­nyegi üzenete célba talált.” Ha viszont arról is szólni kí­vánt, hogy milyen szükségle­teket elégíti ki — ha torzul is — Jolán asszony, akkor „azt mondhatjuk, hogy az ilyen irá­nyú üzenetek befogadása elé a dokumentumfilm — explicit és implicit tartalmaival — olyan gátakat állított, amelye­ken csupán a toleránsabb be­állítottságú nézők jutottak túl.” A film — „az 1978-as év tömegkommunikációs szenzá­ciója” — felerősítette a „ha­lottlátó” asszony elleni intole­ráns, agresszív véleményeket, de nem hozta közelebb a né­zők többségét ahhoz, hogy kulturáltan gondolkodjanak el a halálról. Pedig Moldován filmjéből, több rádióműsorból, de a „felmérés”-ből is világosan ki­derült, az emberek nagyon is igénylik azt, amit a „halottlá­­tó” a maga „sajátos”, pénzéhes módján vállalt magára: „a halál kiváltotta pszichológiai feszültségek levezetésének” — önmagában — fontos funkció­ját. Két magyar film foglalkozik Féjja Sándor a Filmkultúra 1979. évi 5-ös szá­mában. A szerző ismerteti és értékeli a MAFILM Objektív Stúdió Visszhang című doku­mentációs sorozatának ama füzeteit, amelyek Szörény Re­zső BUÉK, illetve Gábor Pál Angi Vera című filmjeinek visszhangjait összegezik. A fil­mekkel kapcsolatban Féjja há­rom „paraméter”-t vizsgál; az egyes figurák, általában a hő­sök és a film egész mondan­dója szempontjából összegezi a kritikai értékítéleteket. A BUEK főhőse Laci, a Bujtor István által játszott mérnök. Az „első frontvonal” országos napila­pok és a rádió­k szerint ez a figura „fölényeskedésében ér­zelmeit, de bizonytalanságát is felmutatja. Rájön, nemcsak szerelmi élete sivár, kudarc érte munkahelyén is, mégsem adja meg önmagát. Elhisszük róla, hogy nem csupán igaz­ságérzete, hanem vezetői te­hetsége is van.)) A nehéztü­zérség” — a hetilapok és a szaklapok — véleménye úgy összegezhető, hogy ez a „mac­kóléptű figura” lezser, „zűrza­varos a magánélete, a karrier­­je is. Emberi légkört von a szereplők köré”. A „hátor­szág” — ezen céjja a megyei lapokat érti — véleményei úgy összegezhetők, hogy Laci „kedves, behemót, link, nem tudunk közel férkőzni hozzá, nem avatnak be minket a fő­hős dolgába. Szereti a nőket, örök menyasszonyát, szerető­jét, Rékát is. A lényeges dön­tésektől telő életművész.” Ami a filmhősök általános megítélését illeti, az „első frontvonal” — Féjja fogalma­zásában — azt állítja, hogy „a figurák nemcsak önmaguk miatt olyanok, amilyenek, ha­nem ilyenné is tették őket.” A BUÉK három mérnökének helyzete túlmutat saját ku­darcukon. ,,A színészek saját, szavaikkal rögtönzik a beszé­det — e módszer adja meg a történet földönjáró igazsá­gát.” A „nehéztüzérség” véle­ménye az, hogy a film hősei „a mindennapok hálójában vergődnek, italosan szabadab­ban nyilvánul meg a jelle­mük. Elkeseredve tudatosít­ják, hogy bizonytalan úton járnak, de nem győződnek m meg róla, merre vezet ez az út.” A megyei lapok („hátor­szág”): „Nemcsak hőseink csalnak, őket is csalják”. Ami Szörény Rezső filmjé­nek „mondandó­já”-t illeti, az országos napisajtó „mai való­ságunk ábrázolása egyik lehe­tőségének” látja, „nyelvi újí­tásnak, amely tökéletesítésre szorul." (Úgy véljük, a Film­kultúra vizsgálati módszer­e is.) az országos napilapok tükré­ben: „Belső tartás nélkül al­kalmazkodik a kor igényeihez, ez a tragédiája. Nem tudato­san stréber.” A szakmai és hetilapokéban a Pap Vera ál­tal megszemélyesített, Anginak a titka „a mi nemzedékünk nyilvánosságára tartozó titok. Tanul, tanít, s helyezkedik, hogy, megérdemelje a bizal­mat.” A megyei lapok véle­ménye: „Angi Vera a Kovács András A ménesgazda című filmjében szereplő Busó Já­nos húga. Nem gátlástalan karrierista: a magasabb célok­ra hivatkozó hatalom demora­lizálja őt.” A film egészéről az „első frontvonal” azt állítja: „Jellegzetesek a film figurái. A színészek meggyőzőek. Ti­pikus ötvenes évekbeli drá­ma.” A „nehéztüzérség” ugyanerről: „A kiragadott mikrovilág egyben kohó; acél­­jellemek izzanak benne, de a kor salakja is lecsapódik. A film szikár realizmusa és az érzelmek emberközeli rajza nem ellentétes egymással”. Cikke végén Féjja megjegy­zi, hogy „természetesen mi a legnagyobb gyakoriságú, leg­jellemzőbb véleményeket is­­mertettük. Nem szólhattunk tehát egyes kritikusok szélső­séges megnyilatkozásairól, va­lamint a frappáns látszató ürességekről, vagy a teljesen szubjektív reakciók tárgyias­­ságáról,­­igazzá hamisításáról’ sem.” Pedig, mint hozzáteszi, „ilyenek is vannak és hatnak". A. G. kritika ^visszhang javai Angi Vera az emberi hiszékenység elrettentő példája: hogyan le­het alapozni­ a műveletlenség­­re.” Egy 7 budapesti, szintén felsőfokú iskolai végzettséggel bíró, középkorú nő szerint vi­szont a riportfilmmel „propa­gandát csináltak a témának. Ez helytelen, mert félrevezeti az embereket. Nemhogy meg­győzné, de inkább hitelt ad a primitív embereknek. Betilta­nám, hogy játsszák a filmet.” A vizsgálat során a szerzők feltették azt a kérdést is, hogy vajon „másokhoz viszonyítva kit, milyen mértékben foglal­koztat a halál, mint sorsél­mény és mint elvont gondo­lat”. A megkérdezettek egyne­gyede azt válaszolta, hogy „soha nem gondol a halálra. A válaszolók háromnegyedé­nek gondolatvilágában azon­ban konkrét sorsélményként, elvont eszmeként, vagy szo­rongásként valamiképpen je­len van a halálélmény.” Az ezzel kapcsolatos válaszok is azt bizonyítják, hogy érdemes NAPLÓ A Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központ Népköz­­társaság úti helyiségeiben csü­törtökön megnyílt Viktor Ko­­necny szobrászművész rajzai­nak és domborműveinek ki­állítása. Megnyitóbeszédet Chovan Tibor, a Csehszlovák Kultúra helyettes igazgatója mondott. Fából készült, töké­letesen kidolgozott és képze­letgazdag domborművei már ismertek; rajzait most állítja ki először. Két rajzsorozata a derűs játékoktól az értelem, a tudat kérdései, az ember helye a világban kérdéseiről szól­­ás A holly­woodi Foreign Press Association Dust­in Hoffmann neves amerikai filmszínésznek ítélte oda az elmúlt év legjobb drámai alakításáért az Arany Glóbusz-díjat. Hoffmann a „Kramer kontra Kramer" cí­mű filmben a válófélben levő és gyerekéért harcoló apa sze­repét játssza. oo Az idei kaposvári farsangi napokat február 4. és 10. kö­zött rendezik meg. Február­­ Több ismert külföldi zene­művész vendégszerepel feb­ruárban Budapesten. Jan Krenz lengyel karmester 25-én az Erkel Színházban, az NDK- béli Günther Herbig 29-én a Zeneakadémián az Állami Hangversenyzenekart vezény­li. Magyarországon ritkán hallható műveket ad elő 2-án és 3-án a Zeneművészeti Fő­iskola nagytermében az angol King's Singers énekegyüttes. Carlos Molina kubai gitármű­vész 10-én a Zeneakadémia kistermében mutatkozik be. Az NDK két fiatal képző­művészének, Chriszta Panzner­­nek és Wolfgang Liebertnek munkáiból nyílik meg tárlat február 6-án az NDK Kultu­rális és Tájékoztató Központ­ban.♦ A versenyfilmek kategóriá­jában vetítik Szabó István Bizalom című filmjét a feb­ruár 18­-29. között sorra ke­rülő idei, XXX. nyugat-berli­ni filmfesztiválon. A program­ban tíz világpremier­en szere­pel. Magyar Nemzet. Péntek, 1980. február 1. KÖNYVESPOLC Sőtér István Ferenczi László monográfiája F­erenczi László a Kortár­­­­saink­ sorozatban megje­lent könyvében Sőtér Istvánt, az írót mutatja be sokolda­lúan, filológiailag megalapo­zottan. Ferenczi eltér az ed­digi kismonográfiák szokásos módszerétől. Nem a „nagy” monográfiák léptékarányos le­kicsinyítését végzi, követve az alkotások sorrendjét és az idő­rendi folyamatosságot. De je­len esetben témája is ellene mond ennek a hagyományos módszernek. A bemutatandó író nagy vitákat kiváltó pá­lyakezdés után, az első jelen­tős kiteljesedés után szinte megszűnik írónak lenni, ne­gyedszázadon keresztül szak­májának él: a hazai és nemzet­közi irodalomtudomány egyik legrangosabb képviselőjeként ismerjük, és csak­­ az utóbbi fél évtizedben tér vissza írói pályájára. Ugyanakkor mű­vei folyamatát tekintve, nem érződik a kontinuum-hiány; egységes, összefüggő, egyöntetű életművet mondhat magáénak. Az értelmiség mindenkori je­len problémáit gondolta és élte át így­ egy művében; a művek folyamata pedig végig­kíséri a humanista eszméihez hű értelmiség hontalanná vá­lásának, antifasizmusának út­ját, felmutatja a múlttal való számvetés és a szakítás szük­ségességét, majd pedig az újabb válságokon át a szocia­lista társadalomban való hely­­találás törvényszerűségét. A korai művek válaszútjellegé­­vel, drámai pillanatfelvételei­vel a kései művek folyamat­jellege, történelmi távlatossá­ga áll szemben. De ez a kü­lönbözés nem korrekció, ha­nem megszüntetve megőrzés: a régebbi pillanatok a későbbi szintézis pillérei; az előbbi művek szereplői átlépnek a kései regényekbe; a korábbi problémák továbbélnek, meg­oldandó vagy már megoldott problémákként mai életünk­ben is jelen vannak. A szerző megtalálta ennek az életműnek a megközelíté­sére és értelmezésére legin­kább alkalmas módszert. Tu­dományos esszének nevezném, ha nem félnék, hogy az utóbbi évtizedekben rosszcsengésűvé vált műfaji meghatározással esetleg kétségeket támaszta­nék a mű tudományos hitelét illetőleg. De éppen Ferenczi könyve segít e műfaj tekinté­lyét ismét helyreállítani. Hi­szen a magyar esszének kiváló tudósok a megteremtői, és a két háború között éppen azok voltak mesteri megújítói, akik — közöttük Ferenczi két mes­tere, Sőtér István és Boka László — a felszabadulás után egyetemi katedrán tanároknak és tudósoknak nem is egy nemzedéket neveltek. Sajnálatos, hogy az utóbbi években az esszé a pontatlan­ság, az ötletszerűség szinoni­mája lett a hazai szóhaszná­latban. Ezért pontosítanám Ferenczi könyvének műfaját: tudományos esszé. Abban az értelemben, ahogy Sőtér Jókai Mór című könyvét is annak nevezhetjük. Különben úgy tűnik, ez­ a könyv adta Feren­czi számára az ötletet, hogyan közelítse meg témáját. És cse­rében: felfedezte­­számunkra ezt a napjainkban kevéssé em­legetett, bár a Félkör tanul­mánygyűjteményben mostaná­ban újra publikált monográ­fiát. Pedig ez a könyv a kulcs: egyként megmutatja az író tájékozódását (nemcsak saját­ját, de nemzedékéét is) és a tudós múltidézésének módsze­rét (egy korszak értelmezése, egy író problematikájának tel­jes megragadása és a kortár­sakkal való szembesítése). Ferenczi ugyanezt a szemé­lyes hangú és összefoglaló cél­zatú megközelítést vállalja. Ahogy a művek problémáit felveti, bemutatja a vizsgáló­dót is: állandó viszonyítást teremt a bemutató és a bemu­tatott művek között. És állan­dó viszonyítást teremt az egyes művek között: a prob­léma megválaszolásának kü­lönböző fázisait tudja így összekapcsolni, folyamatba ágyazni. Így azután Ferenczi könyve nemcsak egy író mű­veinek bemutatását végzi el, de egyfajta befogadásának a történetét is jelzi. Ezzel a szubjektív, esszéjellegű meg­közelítés tudományos többle­tet­ is ad: a művek értelmezé­sét a befogadás bemutatásával egészíti ki.­­ felvetődhet a kérdés: ezzel a módszerrel nem mu­lasztja-e el az egyes művek­nek, mint öntörvényű alkotá­soknak az értelmezését, be­mutatását és értékelését. Nem. Ugyanis a Sőtér-életmű prob­lématörténete egyúttal a mű­vek irodalomtörténete is. A művek Ferenczi által hangoz­tatott jelenidejűsége éppen ebben leli magyarázatát: a minden műben jelenlevő prob­lémák rendszere az egyes mű­vekben egy-egy kiemelt kér­dés körül kristályosodik ki. Így egy-egy probléma egyút­tal egy-egy mű hangsúlyos vizsgálatát jelenti, de egyben az összes többivel való össze­vetését is igényli. Tehát azok számára is közérthető ez a könyv, akik az írót csak egy­két műve alapján ismerik, és it­t már Kardos Pál második l-i könyve, amelynek megje­lenését nem érhette meg: az évszázaddal egyidősen halt meg 1971-ben. S meglehet, ez a tanulmánykötet reprezen­tálja őt a legjobban. Nemcsak irodalomtörténészi munkássá­gát, hanem életét is három vonzódás, kapcsolódás hatá­rozta meg. Talán az első ezek közül legmélyebb irodalmi élménye: Ady Endre, pontosabban a Nyugat, annak is az első nagy nemzedéke. Amíg azonban a hajdani osztálytársainak, a költő Gulyás Pálnak és Sza­bó Lőrincnek korabeli kötő­dési hajlandósága nyílt, az utóbbi esetében pedig sikeres is volt, addig a vidéki gimná­ziumi tanár fővárosi publi­kálása meglehetősen esetleges, csak Sárközi Györgyről írott sorai, fontos itt megemlíteni. Tehát nem valamiféle nosztal­gia, hanem az érett irodalmi értéktudat fordítja később Kardos Pál figyelmét Arany költészete után irodalomtör­­ténetileg is a Nyugat felé és a meghatározó szerepet játszó Babits- életműve. A róla szó­ló monográfia (1972) persze nem oldotta meg ennek a gazdag életműnek minden problémáját, az első össze-­ foglaló igényű áttekintés bá­torságát, úttörő voltát viszont nem lehet elvitatni. A mosta­ni tanulmánykötet, két vezető írása is Babitsot tárgyalja, ez­úttal az Adyhoz való jellem­ző viszonyulásában, 1919 előtt és után. A két írás erényeihez hozzátartozik a társadalompo­litikai motiváltság és az esz­metörténeti biztonság is. A többi tanulmány tárgya szin­tén a Nyugat, a szerző anali­záló készségének kifinomult­ságát élményszerűen igazolja, ahogyan Móricz vagy Tóth Árpád egy-egy­­életszakaszát veszi szemügyre sajátos as­pektusból. E­z a sajátos aspektus Kar­­­­dos Pál másik jellegzetes katalizátora: Debrecen, szülő­városa, életének és tevékeny­ségének szinte egyedüli szín­tere. Ez a debreceniség azon­ban egyáltalán nem jelent holmi provincializmust. Nem­csak azért, mert a városnak komoly számvetése van az irodalommal, hanem a szerző a részből mindig tud az egészre utalni. Így történik ez, mikor behatóan elemzi a Nyu­gat debreceni kapcsolatait, ka­­rakterizálva egyben a vidék és a főváros irodalmi életé­nek egykori viszonyát. Ha­sonló igénnyel mutatja be Tóth Árpádot is, mint debre­ceni hírlapírót. Móricznál úgyszintén egész személyisé­gére vet fényt Debrecenbe címzett levelein keresztül. Kár, hogy nem volt hely eb­ben a kötetben, szívesen új­raolvastuk volna nemcsak az indulásakor Debrecenhez kap­csolódó Nagy Zoltánról, ha­nem a mindvégig a városhoz kötődő Oláh Gáborról és Gu­lyás Pálról írt cikkeket­­ is. Kardos Pál ugyanakkor nem későbbi olvasói élményük bevezetőjeként szándékoznak kézbevenni. Látszólag csak a Sőtér-mű­­vekről szól a könyv. De ahogy a bemutatóhoz (tehát egy ké­sőbbi nemzedék tagjához) vi­szonyítja azokat, ugyanúgy a kortárs külföldi és hazai pár­huzamos jelenségekhez is kap­csolja. A problématörténet egyúttal a portrét is kibővíti: mindig a megfelelő helyen belépnek a társak (példák, vitapartnerek, mesterek és tanítványok), és így a portré jelezve tablóvá is válik. Azért is fontos ez, mert az éppen Sőtér által „apátián nemze­dékinek nevezett generáció összekapcsol­tságát dokumen­tálja, szerves beilleszkedését irodalmunk folytonosságába. Külön találat például a Né­meth Lászlóval való állandó tanítványi belső vitában fel­épített saját, különböző világ­kép jellemzése, és e belső vi­tában kifejlesztett probléma­érzékelésnek a nyomon köve­tése. (Akadémiai) Kabdebó Lóránt csupán tudója, hanem koráb­ban és a felszabadulás után is részese volt a debreceni szellemi műhelynek. Jellemző azonban, hogy az irodalom­­történész miként tud fölül­­emelked­ni egykori szubjektív önmagán, mikor megírja az emlékezetes Ady Társaság húszéves történetét, s ennek a színes, megtorpanásokat és megújulásokat átélt társulás­nak marxista elemzését nyújt­ja át. A marxista iskolázottság, az ideológiai tudatosság minden­kor nyilvánvaló Kardos Pál tudósi munkájában, de a leg­erőteljesebben akkor, mikor a szocialista irodalom örökségét ápolja és minősíti. Ez az ér­deklődése és ténykedése a harmadik jellemzője. Itt is­mét csak úttörőnek kell érde­mesítenünk, ahogy például monografikus igénnyel mér­legre­ tette Nagy Lajos életét és műveit (1958). Ennek a na­gyon alapos könyvnek mint­egy a foglalata olvasható most ebben a kötetben egy hiteles Nagy Lajos-arckép megrajzo­lásával. Csupán emlékezteté­­sül: Fagyajevről is hasonló módon exponált jellemző arc­képet 1983-ban. S csak saj­nálni lehet, hogy a szocialista irodalom iránti érdeklődésé­nek m­ás dokumentumát nem kapjuk itt újra. Olyan ki­sebb tanulmányát például, mint Majakovszkij ,Lenin-poé­­májáról adott kitűnő elem­zése. Kardos Pál egyetemi elő­adásairól, szemináriumai­ról ugyanis az eszmei-iroda­lomtörténeti okfejtésen túl, a bámulatos szövegmemória mellett elsősorban versérzé­kenysége a legemlékezetesebb. Ez a líra iránti fogékonyság élteti egyébként még ma is némely műfordítását. A min­dig is irigylésre méltó szöveg­­ismeret írott tanulmányaiban filológiai körültekintést, meg­bízhatóságot, a tárgyi alapossá­got jelenti. A mostani tanul­mányok természetéből adó­dóan azonban kevesebbet kap az olvasó az egykor olyannyi­ra lenyűgöző, beleérző vers­fogékonyságából. A különböző költői teljesítmények apró részleteinek és tágas távlatai­nak egyaránt­ érzékletes ki­bontása, akár a poétai életmű egészét tekintve, akár a líra­­történet adott korszeletét vizs­gálva — Kardos Pál munkás­ságának és tanításának erős­sége volt. Kardos Pál jelen kötetét a tanítványi tisztelet válogatta. Fü­löp Lászlóé az érdem, hogy a kevés jóélm­ányszámú egye­temi aktákból, a csak nagyobb könyvtárakban föllelhető ré­­­gebbi folyóiratokból összeál­lította ezt a könyvet. Fölösle­ges titkolni azt, hogy ezeket az ismertető sorokat is a ta­nítványi szeretet diktálta. S nyilvánvaló mindkettőnk cél­ja is: az érdeklődő nagykö­zönség soraiban bővíteni Kar­dos Pál, egyúttal a marxista irodalomtudomány tanítvá­nyainak körét. (Gondolat) Borbély Sándor Irodalmi tanulmányok Kardos Pál esszéi

Next