Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-01 / 26. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Világosság, Filmkultúra A „tudós" asszony és a közönség című írásában Hanák Katalin és Szilágyi Erzsébet a Világosság januári számában A halottlátó című riportfilm visszhangjáról, „tömegkommunikációs karrierjé”-ről számol be. Vécsey Jolánról, a putnoki ..halottlátó asszonyáról először Király József szólt annak idején, s éppen a Világosság lapjain. Mire Moldován Domokos 1978- ban elkészítette tévéfilmjét, már számos rádióriport, cikk jelent meg a „halottlátásért” időközben jövedelmi adót is fizető Jolán asszonyról és ügyfeleiről. Amikor aztán a Tömegkommunikációs Kutatóközpont is bekapcsolódott az ezzel foglalkozó tömegkommunikációs láncreakcióba, „elsőként arról kívánt meggyőződni, hogy a tévéműsor hatására miképp alakult Jolánka ,pacientúrája’, nőtt-e vagy csökkent.” Hanák Katalin inkognitóban meglátogatta az asszonyt, aki a tovább növekvő számú várakozók miatt csak nehezen fogadta őt. Hanák Katalin azonban bizonyos benne, hogy a „tudós asszony” átlátott a szitán, és „nem sorolt a szabályos kliensei közé. Többek között azért sem, mert egy pillanatig sem kérleltem ahalottlátás'-ra”. Ami a tévéiás közönségét illeti, a szerzők 326 budapesti telefoninterjú és 184 vidéki személyes beszélgetés alapján úgy tapasztalták, hogy csak a nézők kisebb csoportja „tartotta a halottlátót rokonszenvesnek, de a rokonszenvezők csoportjába tartozók voltak a legkevésbé elégedettek a filmmel. Ezzel ellentétes tendencia rajzolódik ki a halottlátót ellenszenvesnek minősítőknél. A filmet nagyra értékelők ítélték a leginkább ellenszenvesnek Jolán asszonyt.” (Megállapítható volt, hogy ,,a forgatókönyvíró-rendező rejtett és nyílt üzenetei gyakorta semlegesítették vagy megcáfolták a filmben a halottlátó önjellemzését.”) Akik szerint viszont Jolán asszony rokonszenves, „azok legtöbben személyesen is ismerték őt, és elutasították a film negatívra élezett tendenciózusságát.” A szerzők azt tapasztalták, hogy „a közvélemény sokkal kevésbé érzékenyen reagált a halottlátás világnézeti, tudati, mint jövedelmi fonákságaira.” (A megkérdezettek majd egyötöde 30 000 forintnál is többre becsülte Jolánka havi jövedelmét, kétötöde szerint hozzávetőleg havi 20 000 forintot keres.) Többen kifejezetten irigyelték a putnoki asszonyt, és főleg azért büntették volna meg, hogy ilyen sokat keres, csekély adózással. A megkérdezettek döntő többsége egyetértett a film televíziós bemutatásával. Egy községi, felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkező fiatal nő véleménye: „Érdemes volt a bemutatása, mint és szükséges volna, ha művészi alkotások és dokumentumművek foglalkoznának a halál szociológiájával és szociálpszichológiájával is. Ha Moldován Domokos filmjének „az volt a fő célja, hogy csalóként leleplezze a halottlátót, bemutassa a tudatlansággal párosult hiszékenységet, a halottlátás utáni adózás fonákságát, akkor minden lényegi üzenete célba talált.” Ha viszont arról is szólni kívánt, hogy milyen szükségleteket elégíti ki — ha torzul is — Jolán asszony, akkor „azt mondhatjuk, hogy az ilyen irányú üzenetek befogadása elé a dokumentumfilm — explicit és implicit tartalmaival — olyan gátakat állított, amelyeken csupán a toleránsabb beállítottságú nézők jutottak túl.” A film — „az 1978-as év tömegkommunikációs szenzációja” — felerősítette a „halottlátó” asszony elleni intoleráns, agresszív véleményeket, de nem hozta közelebb a nézők többségét ahhoz, hogy kulturáltan gondolkodjanak el a halálról. Pedig Moldován filmjéből, több rádióműsorból, de a „felmérés”-ből is világosan kiderült, az emberek nagyon is igénylik azt, amit a „halottlátó” a maga „sajátos”, pénzéhes módján vállalt magára: „a halál kiváltotta pszichológiai feszültségek levezetésének” — önmagában — fontos funkcióját. Két magyar film foglalkozik Féjja Sándor a Filmkultúra 1979. évi 5-ös számában. A szerző ismerteti és értékeli a MAFILM Objektív Stúdió Visszhang című dokumentációs sorozatának ama füzeteit, amelyek Szörény Rezső BUÉK, illetve Gábor Pál Angi Vera című filmjeinek visszhangjait összegezik. A filmekkel kapcsolatban Féjja három „paraméter”-t vizsgál; az egyes figurák, általában a hősök és a film egész mondandója szempontjából összegezi a kritikai értékítéleteket. A BUEK főhőse Laci, a Bujtor István által játszott mérnök. Az „első frontvonal” országos napilapok és a rádiók szerint ez a figura „fölényeskedésében érzelmeit, de bizonytalanságát is felmutatja. Rájön, nemcsak szerelmi élete sivár, kudarc érte munkahelyén is, mégsem adja meg önmagát. Elhisszük róla, hogy nem csupán igazságérzete, hanem vezetői tehetsége is van.)) A nehéztüzérség” — a hetilapok és a szaklapok — véleménye úgy összegezhető, hogy ez a „mackóléptű figura” lezser, „zűrzavaros a magánélete, a karrierje is. Emberi légkört von a szereplők köré”. A „hátország” — ezen céjja a megyei lapokat érti — véleményei úgy összegezhetők, hogy Laci „kedves, behemót, link, nem tudunk közel férkőzni hozzá, nem avatnak be minket a főhős dolgába. Szereti a nőket, örök menyasszonyát, szeretőjét, Rékát is. A lényeges döntésektől telő életművész.” Ami a filmhősök általános megítélését illeti, az „első frontvonal” — Féjja fogalmazásában — azt állítja, hogy „a figurák nemcsak önmaguk miatt olyanok, amilyenek, hanem ilyenné is tették őket.” A BUÉK három mérnökének helyzete túlmutat saját kudarcukon. ,,A színészek saját, szavaikkal rögtönzik a beszédet — e módszer adja meg a történet földönjáró igazságát.” A „nehéztüzérség” véleménye az, hogy a film hősei „a mindennapok hálójában vergődnek, italosan szabadabban nyilvánul meg a jellemük. Elkeseredve tudatosítják, hogy bizonytalan úton járnak, de nem győződnek m meg róla, merre vezet ez az út.” A megyei lapok („hátország”): „Nemcsak hőseink csalnak, őket is csalják”. Ami Szörény Rezső filmjének „mondandójá”-t illeti, az országos napisajtó „mai valóságunk ábrázolása egyik lehetőségének” látja, „nyelvi újításnak, amely tökéletesítésre szorul." (Úgy véljük, a Filmkultúra vizsgálati módszere is.) az országos napilapok tükrében: „Belső tartás nélkül alkalmazkodik a kor igényeihez, ez a tragédiája. Nem tudatosan stréber.” A szakmai és hetilapokéban a Pap Vera által megszemélyesített, Anginak a titka „a mi nemzedékünk nyilvánosságára tartozó titok. Tanul, tanít, s helyezkedik, hogy, megérdemelje a bizalmat.” A megyei lapok véleménye: „Angi Vera a Kovács András A ménesgazda című filmjében szereplő Busó János húga. Nem gátlástalan karrierista: a magasabb célokra hivatkozó hatalom demoralizálja őt.” A film egészéről az „első frontvonal” azt állítja: „Jellegzetesek a film figurái. A színészek meggyőzőek. Tipikus ötvenes évekbeli dráma.” A „nehéztüzérség” ugyanerről: „A kiragadott mikrovilág egyben kohó; acéljellemek izzanak benne, de a kor salakja is lecsapódik. A film szikár realizmusa és az érzelmek emberközeli rajza nem ellentétes egymással”. Cikke végén Féjja megjegyzi, hogy „természetesen mi a legnagyobb gyakoriságú, legjellemzőbb véleményeket ismertettük. Nem szólhattunk tehát egyes kritikusok szélsőséges megnyilatkozásairól, valamint a frappáns látszató ürességekről, vagy a teljesen szubjektív reakciók tárgyiasságáról,igazzá hamisításáról’ sem.” Pedig, mint hozzáteszi, „ilyenek is vannak és hatnak". A. G. kritika ^visszhang javai Angi Vera az emberi hiszékenység elrettentő példája: hogyan lehet alapozni a műveletlenségre.” Egy 7 budapesti, szintén felsőfokú iskolai végzettséggel bíró, középkorú nő szerint viszont a riportfilmmel „propagandát csináltak a témának. Ez helytelen, mert félrevezeti az embereket. Nemhogy meggyőzné, de inkább hitelt ad a primitív embereknek. Betiltanám, hogy játsszák a filmet.” A vizsgálat során a szerzők feltették azt a kérdést is, hogy vajon „másokhoz viszonyítva kit, milyen mértékben foglalkoztat a halál, mint sorsélmény és mint elvont gondolat”. A megkérdezettek egynegyede azt válaszolta, hogy „soha nem gondol a halálra. A válaszolók háromnegyedének gondolatvilágában azonban konkrét sorsélményként, elvont eszmeként, vagy szorongásként valamiképpen jelen van a halálélmény.” Az ezzel kapcsolatos válaszok is azt bizonyítják, hogy érdemes NAPLÓ A Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központ Népköztársaság úti helyiségeiben csütörtökön megnyílt Viktor Konecny szobrászművész rajzainak és domborműveinek kiállítása. Megnyitóbeszédet Chovan Tibor, a Csehszlovák Kultúra helyettes igazgatója mondott. Fából készült, tökéletesen kidolgozott és képzeletgazdag domborművei már ismertek; rajzait most állítja ki először. Két rajzsorozata a derűs játékoktól az értelem, a tudat kérdései, az ember helye a világban kérdéseiről szólás A hollywoodi Foreign Press Association Dustin Hoffmann neves amerikai filmszínésznek ítélte oda az elmúlt év legjobb drámai alakításáért az Arany Glóbusz-díjat. Hoffmann a „Kramer kontra Kramer" című filmben a válófélben levő és gyerekéért harcoló apa szerepét játssza. oo Az idei kaposvári farsangi napokat február 4. és 10. között rendezik meg. Február Több ismert külföldi zeneművész vendégszerepel februárban Budapesten. Jan Krenz lengyel karmester 25-én az Erkel Színházban, az NDK- béli Günther Herbig 29-én a Zeneakadémián az Állami Hangversenyzenekart vezényli. Magyarországon ritkán hallható műveket ad elő 2-án és 3-án a Zeneművészeti Főiskola nagytermében az angol King's Singers énekegyüttes. Carlos Molina kubai gitárművész 10-én a Zeneakadémia kistermében mutatkozik be. Az NDK két fiatal képzőművészének, Chriszta Panznernek és Wolfgang Liebertnek munkáiból nyílik meg tárlat február 6-án az NDK Kulturális és Tájékoztató Központban.♦ A versenyfilmek kategóriájában vetítik Szabó István Bizalom című filmjét a február 18-29. között sorra kerülő idei, XXX. nyugat-berlini filmfesztiválon. A programban tíz világpremieren szerepel. Magyar Nemzet. Péntek, 1980. február 1. KÖNYVESPOLC Sőtér István Ferenczi László monográfiája Ferenczi László a Kortársaink sorozatban megjelent könyvében Sőtér Istvánt, az írót mutatja be sokoldalúan, filológiailag megalapozottan. Ferenczi eltér az eddigi kismonográfiák szokásos módszerétől. Nem a „nagy” monográfiák léptékarányos lekicsinyítését végzi, követve az alkotások sorrendjét és az időrendi folyamatosságot. De jelen esetben témája is ellene mond ennek a hagyományos módszernek. A bemutatandó író nagy vitákat kiváltó pályakezdés után, az első jelentős kiteljesedés után szinte megszűnik írónak lenni, negyedszázadon keresztül szakmájának él: a hazai és nemzetközi irodalomtudomány egyik legrangosabb képviselőjeként ismerjük, és csak az utóbbi fél évtizedben tér vissza írói pályájára. Ugyanakkor művei folyamatát tekintve, nem érződik a kontinuum-hiány; egységes, összefüggő, egyöntetű életművet mondhat magáénak. Az értelmiség mindenkori jelen problémáit gondolta és élte át így egy művében; a művek folyamata pedig végigkíséri a humanista eszméihez hű értelmiség hontalanná válásának, antifasizmusának útját, felmutatja a múlttal való számvetés és a szakítás szükségességét, majd pedig az újabb válságokon át a szocialista társadalomban való helytalálás törvényszerűségét. A korai művek válaszútjellegével, drámai pillanatfelvételeivel a kései művek folyamatjellege, történelmi távlatossága áll szemben. De ez a különbözés nem korrekció, hanem megszüntetve megőrzés: a régebbi pillanatok a későbbi szintézis pillérei; az előbbi művek szereplői átlépnek a kései regényekbe; a korábbi problémák továbbélnek, megoldandó vagy már megoldott problémákként mai életünkben is jelen vannak. A szerző megtalálta ennek az életműnek a megközelítésére és értelmezésére leginkább alkalmas módszert. Tudományos esszének nevezném, ha nem félnék, hogy az utóbbi évtizedekben rosszcsengésűvé vált műfaji meghatározással esetleg kétségeket támasztanék a mű tudományos hitelét illetőleg. De éppen Ferenczi könyve segít e műfaj tekintélyét ismét helyreállítani. Hiszen a magyar esszének kiváló tudósok a megteremtői, és a két háború között éppen azok voltak mesteri megújítói, akik — közöttük Ferenczi két mestere, Sőtér István és Boka László — a felszabadulás után egyetemi katedrán tanároknak és tudósoknak nem is egy nemzedéket neveltek. Sajnálatos, hogy az utóbbi években az esszé a pontatlanság, az ötletszerűség szinonimája lett a hazai szóhasználatban. Ezért pontosítanám Ferenczi könyvének műfaját: tudományos esszé. Abban az értelemben, ahogy Sőtér Jókai Mór című könyvét is annak nevezhetjük. Különben úgy tűnik, ez a könyv adta Ferenczi számára az ötletet, hogyan közelítse meg témáját. És cserében: felfedezteszámunkra ezt a napjainkban kevéssé emlegetett, bár a Félkör tanulmánygyűjteményben mostanában újra publikált monográfiát. Pedig ez a könyv a kulcs: egyként megmutatja az író tájékozódását (nemcsak sajátját, de nemzedékéét is) és a tudós múltidézésének módszerét (egy korszak értelmezése, egy író problematikájának teljes megragadása és a kortársakkal való szembesítése). Ferenczi ugyanezt a személyes hangú és összefoglaló célzatú megközelítést vállalja. Ahogy a művek problémáit felveti, bemutatja a vizsgálódót is: állandó viszonyítást teremt a bemutató és a bemutatott művek között. És állandó viszonyítást teremt az egyes művek között: a probléma megválaszolásának különböző fázisait tudja így összekapcsolni, folyamatba ágyazni. Így azután Ferenczi könyve nemcsak egy író műveinek bemutatását végzi el, de egyfajta befogadásának a történetét is jelzi. Ezzel a szubjektív, esszéjellegű megközelítés tudományos többletet is ad: a művek értelmezését a befogadás bemutatásával egészíti ki. felvetődhet a kérdés: ezzel a módszerrel nem mulasztja-e el az egyes műveknek, mint öntörvényű alkotásoknak az értelmezését, bemutatását és értékelését. Nem. Ugyanis a Sőtér-életmű problématörténete egyúttal a művek irodalomtörténete is. A művek Ferenczi által hangoztatott jelenidejűsége éppen ebben leli magyarázatát: a minden műben jelenlevő problémák rendszere az egyes művekben egy-egy kiemelt kérdés körül kristályosodik ki. Így egy-egy probléma egyúttal egy-egy mű hangsúlyos vizsgálatát jelenti, de egyben az összes többivel való összevetését is igényli. Tehát azok számára is közérthető ez a könyv, akik az írót csak egykét műve alapján ismerik, és itt már Kardos Pál második l-i könyve, amelynek megjelenését nem érhette meg: az évszázaddal egyidősen halt meg 1971-ben. S meglehet, ez a tanulmánykötet reprezentálja őt a legjobban. Nemcsak irodalomtörténészi munkásságát, hanem életét is három vonzódás, kapcsolódás határozta meg. Talán az első ezek közül legmélyebb irodalmi élménye: Ady Endre, pontosabban a Nyugat, annak is az első nagy nemzedéke. Amíg azonban a hajdani osztálytársainak, a költő Gulyás Pálnak és Szabó Lőrincnek korabeli kötődési hajlandósága nyílt, az utóbbi esetében pedig sikeres is volt, addig a vidéki gimnáziumi tanár fővárosi publikálása meglehetősen esetleges, csak Sárközi Györgyről írott sorai, fontos itt megemlíteni. Tehát nem valamiféle nosztalgia, hanem az érett irodalmi értéktudat fordítja később Kardos Pál figyelmét Arany költészete után irodalomtörténetileg is a Nyugat felé és a meghatározó szerepet játszó Babits- életműve. A róla szóló monográfia (1972) persze nem oldotta meg ennek a gazdag életműnek minden problémáját, az első össze- foglaló igényű áttekintés bátorságát, úttörő voltát viszont nem lehet elvitatni. A mostani tanulmánykötet, két vezető írása is Babitsot tárgyalja, ezúttal az Adyhoz való jellemző viszonyulásában, 1919 előtt és után. A két írás erényeihez hozzátartozik a társadalompolitikai motiváltság és az eszmetörténeti biztonság is. A többi tanulmány tárgya szintén a Nyugat, a szerző analizáló készségének kifinomultságát élményszerűen igazolja, ahogyan Móricz vagy Tóth Árpád egy-egyéletszakaszát veszi szemügyre sajátos aspektusból. Ez a sajátos aspektus Kardos Pál másik jellegzetes katalizátora: Debrecen, szülővárosa, életének és tevékenységének szinte egyedüli színtere. Ez a debreceniség azonban egyáltalán nem jelent holmi provincializmust. Nemcsak azért, mert a városnak komoly számvetése van az irodalommal, hanem a szerző a részből mindig tud az egészre utalni. Így történik ez, mikor behatóan elemzi a Nyugat debreceni kapcsolatait, karakterizálva egyben a vidék és a főváros irodalmi életének egykori viszonyát. Hasonló igénnyel mutatja be Tóth Árpádot is, mint debreceni hírlapírót. Móricznál úgyszintén egész személyiségére vet fényt Debrecenbe címzett levelein keresztül. Kár, hogy nem volt hely ebben a kötetben, szívesen újraolvastuk volna nemcsak az indulásakor Debrecenhez kapcsolódó Nagy Zoltánról, hanem a mindvégig a városhoz kötődő Oláh Gáborról és Gulyás Pálról írt cikkeket is. Kardos Pál ugyanakkor nem későbbi olvasói élményük bevezetőjeként szándékoznak kézbevenni. Látszólag csak a Sőtér-művekről szól a könyv. De ahogy a bemutatóhoz (tehát egy későbbi nemzedék tagjához) viszonyítja azokat, ugyanúgy a kortárs külföldi és hazai párhuzamos jelenségekhez is kapcsolja. A problématörténet egyúttal a portrét is kibővíti: mindig a megfelelő helyen belépnek a társak (példák, vitapartnerek, mesterek és tanítványok), és így a portré jelezve tablóvá is válik. Azért is fontos ez, mert az éppen Sőtér által „apátián nemzedékinek nevezett generáció összekapcsoltságát dokumentálja, szerves beilleszkedését irodalmunk folytonosságába. Külön találat például a Németh Lászlóval való állandó tanítványi belső vitában felépített saját, különböző világkép jellemzése, és e belső vitában kifejlesztett problémaérzékelésnek a nyomon követése. (Akadémiai) Kabdebó Lóránt csupán tudója, hanem korábban és a felszabadulás után is részese volt a debreceni szellemi műhelynek. Jellemző azonban, hogy az irodalomtörténész miként tud fölülemelkedni egykori szubjektív önmagán, mikor megírja az emlékezetes Ady Társaság húszéves történetét, s ennek a színes, megtorpanásokat és megújulásokat átélt társulásnak marxista elemzését nyújtja át. A marxista iskolázottság, az ideológiai tudatosság mindenkor nyilvánvaló Kardos Pál tudósi munkájában, de a legerőteljesebben akkor, mikor a szocialista irodalom örökségét ápolja és minősíti. Ez az érdeklődése és ténykedése a harmadik jellemzője. Itt ismét csak úttörőnek kell érdemesítenünk, ahogy például monografikus igénnyel mérlegre tette Nagy Lajos életét és műveit (1958). Ennek a nagyon alapos könyvnek mintegy a foglalata olvasható most ebben a kötetben egy hiteles Nagy Lajos-arckép megrajzolásával. Csupán emlékeztetésül: Fagyajevről is hasonló módon exponált jellemző arcképet 1983-ban. S csak sajnálni lehet, hogy a szocialista irodalom iránti érdeklődésének más dokumentumát nem kapjuk itt újra. Olyan kisebb tanulmányát például, mint Majakovszkij ,Lenin-poémájáról adott kitűnő elemzése. Kardos Pál egyetemi előadásairól, szemináriumairól ugyanis az eszmei-irodalomtörténeti okfejtésen túl, a bámulatos szövegmemória mellett elsősorban versérzékenysége a legemlékezetesebb. Ez a líra iránti fogékonyság élteti egyébként még ma is némely műfordítását. A mindig is irigylésre méltó szövegismeret írott tanulmányaiban filológiai körültekintést, megbízhatóságot, a tárgyi alaposságot jelenti. A mostani tanulmányok természetéből adódóan azonban kevesebbet kap az olvasó az egykor olyannyira lenyűgöző, beleérző versfogékonyságából. A különböző költői teljesítmények apró részleteinek és tágas távlatainak egyaránt érzékletes kibontása, akár a poétai életmű egészét tekintve, akár a líratörténet adott korszeletét vizsgálva — Kardos Pál munkásságának és tanításának erőssége volt. Kardos Pál jelen kötetét a tanítványi tisztelet válogatta. Fülöp Lászlóé az érdem, hogy a kevés jóélmányszámú egyetemi aktákból, a csak nagyobb könyvtárakban föllelhető régebbi folyóiratokból összeállította ezt a könyvet. Fölösleges titkolni azt, hogy ezeket az ismertető sorokat is a tanítványi szeretet diktálta. S nyilvánvaló mindkettőnk célja is: az érdeklődő nagyközönség soraiban bővíteni Kardos Pál, egyúttal a marxista irodalomtudomány tanítványainak körét. (Gondolat) Borbély Sándor Irodalmi tanulmányok Kardos Pál esszéi