Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

12 HEGYI GYULA Kvarcórám dicsérete Fantasztikusan sokat tudna ám, mondta egy este, szelíd vágyakozással, a kedvesem, s habér csak egy üveg italra, és az azt követő laza örömökre gondolt, találó meghatározását azonnal szépséges kvarcórámra vonatkoztattam. Mert hát egy üvegnyi vodka, még inkább könnyű borocska hamar lecsúszhat két szomjas torkon, a kettős öröm szárnyalását is gyorsan lekaszabálja előbb az álmosság, majd a japán eredetű rádió-ébresztőóra, némi fázisingadozástól eltekintve többé-kevésbé pontos reggeli, automatikus bekapcsolódása — kvarcórám viszont valóban sokat tud, jóval többet, mint eddigi huszonnyolc évem hol keleti, hol nyugati forrásból beszerzett időmérő szerkezetei. Először is, jelzi az órát és a percet (ez talán el is várható tőle): ismeri a naptárt, azt is tudja, melyik hónap hány napos (ap-ju-sze-no, számoltam eddig a harmincnapos hónapokat zavartan az útjaimon, de sohasem tudtam, a jó a tanév végi, zűrös júniust, vagy a felhőtlen, elszakadásra érett júliust jelenti-e), aztán stopperként mutatja a másodpercek múlását, futhatnékúszhatnék vele versenyt is, kár, hogy más okok miatt egyáltalán nem teszem. Amiért mé£ jobban becsülöm, az egyes programban , (mert persze programjai is vannak) fáradhatatlanul mutatja a másodpercek menetelését is. A régi költőknél még peregtek a pillanatok: nálam egy apró, fekete pont (azazhogy parányi téglalap) felvillanó-kihunyó vibrálása jelzi éjjel-nappal az idő egyirányú folyosóját, prózaibban szólva: a percet mutató számjegy egységnyi megválozásához szükséges hatvan másodperc elteltét. Aztán gombnyomásra világít is. Mozi, színház sötét nézőterén, az „intim szféra” testmeleg összezártságában tejfehér fénnyel villantja fel a számlapot, holkeserű, hol fellélegző, de mindig szükséges józansággal , figyelmeztetve, hogy a szép önkívület és az udvarias jóindulattal álcázott unalom egyaránt véget ér egyszer az időben. Fantasztikus kedvesem elsősorban éppen ezért a világításért utálja nem kevésbé fantasztikus kvarcórámat: mentségére legyen mondva, hogy első találkozásunk szánalmas félreértést okozott életünk szép háromszögében. Ültünk a moziban, néztünk valamilyen bűnügyi filmet (szeretjük a mozit, én a krimit is), s egyszer csak kedvesemhez fordultam: nézd, hogy világít az órám! Ő gyanakodva tekintett előbb a kvarcórára, majd rám: szeméből (bár nem világított gombnyomásra) pontosan kiolvashattam első (nem utolsó) csalódását lassan feltáruló szemé- Inségemben. Aligha feltételezte addig, hogy egyike vagyok azoknak a fiúknak, akik ilyen vásári büszkeséggel mutogatják csillogó tulajdonukat — én azon lepődtem meg, hogy most mélyebbet vár tőlem (mondhatnám szerényen), s hogy nem érti a fogyasztóibirtokosi magatartás mégisvállalásának jelentőségét (fogalmazhatnék nagyképűen). Mert nem voltam én sem mindig (ha nem is boldog, de elégedett) kvarcóra-tulajdonos: jártam egykor én is olyan lefokozott, kopott katonadzsekiben, melyet a negyvenes évek végitől az ötvenes évek derekáig rendszeresített akko riban közel sem fogyaszti társadalmunk szigorú hadserege. (Családi örökség, eredetiben rangjelzéssel, nem is akármilyennel, hogy az érdeklődőket megnyugtassam-elkeserítsem). E kabáthoz, melyhez szakadt (s akkori barátnőm által fenekén szívvel foltozott) farmer, a fehérből hamar szürkévé patinásodott tornacipő, s egy gázálarctáska társult, kevéssé illett volna bármilyen óra, de stíluszavar nem fenyegetett, mert akkoriban nem is volt más a karomon, mint egy, a csuklómat örökké bepiszkító, barnás bőrlánc. Kvarcórája persze még barátaimnak se volt, épp tanultunk róla: a Műegyetem „F” épületében (hátsó traktusában, ahogy egy bűnügyi riporter később meghatározta, amikor a gőzeiben igazi krimi, telefonfülkés gyilkosság történt! hallgattuk Zimonyi tanár úr előadásait kvarcokról és egyéb kristályokról. Hogy az „F” épület a Fizika órákról kapta-e jelzését, azóta sem tudom, amint arra sem emlékszem már, miért is jelzi elméletileg örökké pontosan az idő múlását a befogott kvarckristály. Hogy „kint Nyugaton” órába is beépítik, még hihetetlennek, a jó dolguktól megveszekedett milliomosok észbontó pazarlásának tetszett; élesen, mondhatnám kvarcpontossággal jelezte a Szabel-zónában és a Stoczek utcai menzán éhező világ kibékíthetetlen ellentétét az elektromos fogkefe, a hitelkártya és arepülőgépen unatkozás „hanyatlásvégi” társadalmával. (Unatkoztam azóta, kvarcórával a karomon, én is repülőgépen, koplaltam is a Carnaby Streeten, de ez már más történet.) Elégedett kvarcóra-tulajdonossá egy fekete-tengerikikötővárosban váltam, 1977 aranyló szeptemberében. Karcsú voltam és naptól barnított (egyszer mindenkit megkísért a narcizmus), színhúst és kefirtettem csak éjszakánként egy tengerre nyíló ,sokadik emeleti teraszon lestük az UFO-kat és egymás hazugsággal átszőtt örömét egy korosodó bolgár költőnővel, nappal pedig hat órát feküdtem, napolajtól csatakosan, a forró homokon. Egy éjjel — a költőnő már visszautazott gyermekeivel és bőröndszámra gyűjtött színes kavicsaival az ismeretlen, cirillbetűs hátországba — megálmodtam a kvarcórát, izzadós és hapszúrásos álmomban ott csillogott a karomon, ép büszke voltam rá és szerettem, s együtt buktunk le a kivételesen medúzamentes, türkizkék és zselészerűen puha tengerbe. A reggeli kefir után, mint akinek megmásíthatatlan küldetése támadt, a menetrendszerűen zsúfolt buszjárattal (Ikarusz, ha nem is kék, mint a „mi utcánkban”) beutaztam a kikötővárosba, s némi kérdezősködés után már a „csak devizáért” bolt raktárszerfi kirakata előtt vártam a bűvös kapu kitárulkozását. Amikor kinyílt végre, boldogan besodródtam, válogattam és valutaárfolyamokat mérlegeltem nagy komolyan (bár tudtam első pillantásra, hogy a legolcsóbbat megvehetem: ilyen igaz kérdésekben sohasem téved az ember). Majd fizettem, visszakaptam vagy tíz dollárt, s válltáskámban a kvarcóra elegáns dobozával boldogan, a beteljesüléstől zavartan szaladtam végig az utcán a kikötő bárjáig, ahol számolatlan sörök és kirakodó tengerjáró hajók mellett, ismerkedtem új tulajdonommal, s még az sem sértett, hogy a fiatal pincér barna csuklóján unottan-megszokottan ugyanolyan óra lötyögött. Jár az órám azóta is: ha késik-siet olykor, csak azért, mert időzóna-határokon néha átrepülve, az alkalmi szomszédomtól elkért, félbe tört gyufaszállal átprogramozva rendesen pontatlanul állítom be rajta a helyi időt. Hűtlen, bár gondolatban, csak egyszer lettem volna hozzá, amikor egy nyugati fővárosban (ahol minden bolt „csak devizáért" árusít) megláttam korszerűbb, még szebb, még olcsóbb társait. Egyikük nem is karóra volt már, hanem vékony, kártyaszerű fémlap: az órán és a naptáron túl számológépként is működött, ébresztésre állítva pedig dallamos melódiával keltegette reménybeli tulajdonosát. (Erre gondolhattak a régi mesterek, amikor a „szférák zenéjéről” írtak?) MacDonald-cheeseburgereken és távgyaloglásokon megtakarított pénzemből meg is vehettem volna: igen, de akkor mi legyen régi kvarcórám sorsa? Ajándékozzam el ezt is, mint a megunt prágai diplomatatáskát, amikor egy újhoz jutottam? (K. úrnak adtam, akivel 1972-ben együtt írtunk egy Pontozó című, soha elő nem adott drámát; négyéves fia azóta is diplomatatáskámat húzva-vonszolva jár át a házukkal szemközti óvodába.) Nem, drága, amellett használt órát nem ajándékozok, s ha kenyeret már el is dobhat nemzedékünk (nagyanyám még eladta a száraz kenyeret, szüleim tervezgették, hogy így kellene tenni, én már a kukába szórom), kvarcórák eldobálásához még fel kell nőnie egy-két újabb békebeli generációnak. Maradt hát a régi óra, győzött a hűség (hűség, mely megfontolásból táplálkozik? — osztályfőnöki órán vitatkoztunk hajdan ilyesfajta témákról, s a lányok a vadonatúj fogamzásgátlót, ama „népességszaporító” C-filmet adták kézről kézre a pad alatt). Szép kedvesem már kvarcórástól tanult meg engem, mint jó és rossz szokásaimat általában, végül ezt is leképezte szerényen és nyíltszívűen. Egyik legszebb esténkén, a naptárprogramra váltva, már együtt lestük meg, mint ugrik a 1231 helyére az l 1, vagyis az új év első napja: ő meghatódva figyelte, én pedig szomorúan arra gondoltam, hogy ilyen éjféli órán mással is eljátszottam már ezt a trükköt. (Mentség-e, vagy szégyen, hogy ezt is elmondtam neki?) Szökőévnek kellett jönnie, hogy tévedésen kapjam egyszer mégis a kvarcórámat: beprogramozol — mint a régen elvesztett ismertető füzet több nyelven is elismételte — a négyévente ismétlődő huszonkilenc napos februárt nem tudták figyelembe venni a naptár megszerkesztésénél Szép és hűvösen tartózkodó ez a hiba, a szabálytalansághoz igazodni képtelen rendszer gyarlósága: azon a napon boldogan éreztem, hogy még a kvarckristályokat is kiigazíthatom, olyasmit tudok az emberi világról, ami érthetetlen az órám számára. (Valószínű persze, hogy a kvarcórák újabb nemzedéke ezt is elsajátítja, belesimítva életünk minden döccenőjét a befogott kristály időtengelyébe.) Én így is elégedett vagyok az enyémmel: egzakt számokkal mutatja az időt, akár a földalatti vasút huzatos mélyállomásainak digitális faliórái, ismeri a naptárt, s világít is nekem a sötétben. Épp csak az oly pontosan jelzett múló időt nem tölti ki helyettem, de ha ebben segít a kedvesem, akkor boldogan élhetünk együtt hármasban is. Kedvesemmel a halálunkig, ő pedig az örökkévalóságig, egészen a kvarckristályok mennybemeneteléig. ! Sárándi József TOLLRAJZ Vízszintes szeméremre, a szád Orrod persze aszkéta orr csupán az ízlése kényes miként egész elnyúlt alvó testedé kényes akár a frizurád — (filmbeli angol kisasszonyokra emlékeztet) Te vagy az ifjú Polly néni vasárnapi iskolámban Kántor Péter A KÖZÉRT Zizegő, vörös, fagyasztott húsok zacskó tejek, datolya-várakó, a közért, a közért, a közért lehajolok, valamit felemelek, leteszek, lehajolok, valamit felemelek, leteszek. Színes szivacsok szívnak magukhoz meg ez, meg az, meg amaz, sok is és egy hölgy mint celofánban a briós bundája alatt nyaklánc, bugyi, bundája alatt nyaklánc, bugyi. Hosszú sorban lassan haladok Kolynos hava villog fogamon legeltetem, ej-haj, szememet kosaramból kieszem a kenyeret, kosaramból kieszem a kenyeret. _ Magyar Nemzet BAJOR ANDOR Reklamáció Vértes Jenőt a kissé ittas kalauz összetévesztette valakivel, mert amikor a lépcsőn óriási kofferjével fölfelé cihelődött, borízű hangon reám vallt: — Majd megmutatom én uraságodnak! Azzal teljes erejéből meglódította. Vértes arra tért magához, hogy sáros bőröndjén fekszik és a vonat elment. Éktelen harag fogta el a kiszámíthatatlan sors ellen, amely az eddig mindig tiszteletre méltó Államvasutat használta föl ismeretlen céljainak érdekében. • • — Maga legalább nem fog még egyszer berúgni — mondta a forgalmista részvét nélkül, mire Vértes utána sietett és reálehelt. . — Én? Én vagyok berúgva? A kalauz volt berúgva, aki lelökött! Erre a forgalmista megtört . pánt. — Én még nem láttam részeg kalauzt — jegyezte meg szigorúan. Vértes bólintott. — Én is csak eggyel találkoztam, de az nekem elég volt. Ettől a megállapítástól meg is mérgesedett. — És be akarom adni az állomásfőnökhöz a panaszomat, méghozzá írásban. A forgalmista szó nélkül előrement, Vértes a bőröndjével méltatlankodva követte. — Főnök elvtárs, panaszom van — jelentette az irodán. Az állomásfőnök vállat vont. — Mindenkinek van ilyen vagy olyan panasza. — Én írásban fogom beadni — mondta Vértes. A főnök megcsóválta a fejét. — Biztos fontos magának. De itt ne ácsorogjon, és különben sincs erre a célra papírunk. Erre Vértes kiment, papírt vásárolt a trafikban és röviden reáírta. „Alulírott Vértes Jenő közlöm az államvasutak vezetőségével, hogy a pézsmányi személyvonat kalauza fölszállás közben szándékosan lelökött." Ezzel az írásművet ismét beállított az állomásfőnökhöz, aki bosszúsan fogadta. — Hát már megint itt van? Vértes átnyújtotta írásművét és szerényen várta a hatást. A főnök megkeseredett pillantással mérte végig. — Mit akar ezzel? — Írásba foglaltam, ami történt. Erre az állomásfőnök oktatni kezdte: — Nem így kell leírni az ilyesmit. Említse meg, hogy az Államvasutak alkalmazottai sokoldalúan és lelkiismeretesen teljesítik a reájuk háruló feladatokat, és hogy az Intézmény ma jobban működik,mint tegnap. Éppen ezért érthetetlennek tartja a fölszállás közbeni kisebb túlkapásokat ... — De a kalauz ... — Arra is mindjárt rátérünk. Meg kell írni, hogy a kalauzainkat az utasok iránti megbecsülés és szeretet hatja át. Éppen ezért ön nem érti, miképpen hunyhatott ki akalauz ügybuzgalma, még ha néhány másodpercre is. Továbbá: ettől függetlenül meg van elégedve a lelkes vasutasok munkájával. Ezután a felvilágosítás után Vértes újra kiment, megírta a vasutat dicsőítő litániát és a könyörgésben utalt a vele történtekre. Az állomásfőnök még beíratott egy fohászt, amely Vértes odaadásáról biztosította a vasutat és kifejezte azt az óhaját is, hogy mozdony híján szívesen húzná a vagonokat, mert híve a takarékos és világszínvonalú közlekedésnek. A főnök bólintott — Egyelőre csak annyit ígérhetek, hogy panaszát, még ha élesen fogalmazta is meg — továbbítjuk. Vértes ezután távozott és három hónap elmúltával meg is feledkezett a kínos és megmagyarázhatatlan esetről Ekkor azonban fölhívatták a Vasúti Igazgatóságra, ahol egy választékos modorú, udvarias személy fogta keresztkérdések alá. — Maga kívánt utazni a pézsmányi személyvonaton? — Gyakran vannak-e vitái a lakótársaival? — Volt-e büntetve? — Végez-e közösségi mun kát? — Ki hallotta, hogy nem szidalmazta a kalauzt? — A bőröndjén nem volt-e fajgyűlölő dél-afrikai címke? — , Szokta-e rágalmazni a Menetrendet? Vértes a kérdésekre készségesen felelt és csak a Menetrend rágalmazásával kapcsolatisan alakult ki vita. — Egyetlen ízben szidtam a menetrendet— vallotta Vértes —, amikor benne szerepelt egy vonat, ami nem közlekedett. — Na látja állapította meg az udvarias egyén —, magának is megvan a saját bűne. Maga is vétett az Államvasút ellen, és maga ellen is vétett az Államvasutak egyik — különben öntudatos — alkalmazottja. Ezután kifejtette nézetét, hogy a kalauzt mi dühítette, föl. A vonataitól ugyanis nem lehetett becsukni, a rozsda miatt. Vértes fenő pedig a kiváló alkalmazottat lapos képével és szögletes alakjával a kocsiajtóra emlékeztette. — Szóljon máskor is, ha valami félreértés miatt ledobják a lépcsőről — biztatta az udvarias egyén. — Mert utánajárunk és igazságot fogunk szolgáltatni. Vértes szabadkozott. — Az eset példátlan a mi Vasutunknál. Pont ezért írtam a beadványt. Az egyén bólintott. — Na, látja. Kezdi helyesen szemlélni az eseményeket. Ezután ismét eltelt néhány hónap, mígnem Vértest egy bizottság elé hívatták. Ezek hárman voltak, ünnepélyesen trónoltak, majd közölték a végzést. J. Vértes a vasút mulasztása miatt nem tudott fölszállni a pézsmányi személyvonatra, mert az ajtómárka nem felelt meg a legkorszerűbb kívánalmaknak. Ezért intézkedtünk, hogy az ajtó sarkát gondosan olajozzák meg és a jövőben minél ritkábban forduljanak elő hasonló hiányosságok. Vértes meghatódott a magas végzéstől, de azért megkérdezte: * — És mi történt a kalauzzal? A bizottság mosolygott — ő is megkapta a magáét. Ugyanis az ajtó sarkát saját kezűleg olajozta meg. Hervay Gizella A MEGHÁMOZHATÓ VÖRÖSHAGYMÁRÓL Csoóri Sándornak Van aki csak szabadban tud beszélni, mert a levegő nem préseli rabbá. Van aki kutyájával reggelizik, mert a kutya szabadon engedi ki az ajtón. Van aki borral párban áll vigyázzban, ezeréves kaszárnyában. Van aki kiüríti a szavakat, mert kiürült szavakkal idomítják. Van aki vöröshagymát vacsorázik, mert a hagyma meghámozható. Van aki nem varrja fel a leszakadt gombot, mert a bőre sem takarja be. Van aki tálikabátba gombolkozik, hogy ne legyen meztelen célpont. Van aki csontvázzá vetkőzik, hogy ne állíthassák kirakatba. Van aki kirakatban ül és hátranéz, ki látja tarkóján a számot. Van aki szalmavirágot lop éjjel az elárvult szoborra, van aki árva. HAZULRÓL HAZA kioltották a szemem nem kell a fehér bot-remény megyek előre megállíthatatlanul hazulról haza hazulról haza .Vasárnap, 1980. február 3. Horgas Béla LEV-LAP CSOÓRI SÁNDORNAK A mondatok úgy végződnek, hogy „neked” és „veled”, de nem találom a kezdetüket. Észrevétlen az ellehetetlenülés, nem belőlünk — rajtunk növeszti át téphetetlen gyökérhálózatát, és... A mondatot ma végigmondanám, ma reptetném: fényes fácánod legyen, ha a gyarak fölött villogó vasárnapod, de ez nem vers, nem kendőlengetés (sem holmi kávéházak, meg sem született részvénytársaságok ábrándja, mely kelletlenül is megidézi a régi és az új arcok rohamos pusztulását és vidámkodó lev-lapjainkra is a torzult jelentés pecsétjeit üti!), ezek csak egy személy szavai a másik személyhez: kihez ki, persze, meghatározó. Fábián László FÉLSZÁZAD EMLÉKEZETE Föltámadnak a halottak a levegőbe tűzbe földbe temetettek, életre keltik az élőket ■ ismét világosság dereng ablakokból gyertyák fénye impolyog a város fölött