Magyar Nemzet, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-02 / 78. szám

—.....unni n­m—— FÖLDRÉSZEK PÁRBESZÉDE J­SO ÁPRILIS 2., SZERDA tWTTBÍS WATIONS f?£t) NATIONS T7KIES A Dangiri család házat épít Grace Dangiri és a család­ja Dandorában él, a kenyai Nairobinak az egyik új kis külvárosában, amely Kelet- Afrikának a leggyorsabban fejlődő negyede. Akárcsak a szomszédaik, a Dangiri család is csekély bérleti díjat fizet egy kis darabka földért, ame­lyen, ha megtakarították rá a pénzt, közösen házat épít majd más családokkal együtt. A te­lepnek az UNICEF, az ENSZ gyermekalapja biztosítja majd az egészségügyi berendezéseit, és képezi ki a közösség vezető embereit. A Dangiriék új háza nagyon lassan épül, mert a jövedelem soványka. A ház három egy­másba nyíló szobából áll majd, mind téglából, külön kijárat­tal, a végében pedig egy egé­szen kicsinyke konyha. A csa­ládnak életében ez lesz az el­ső kőháza, igazi tetővel. Ami az életüket megkönnyíti majd, hogy az egyik szobácskát ki­adhatják, így lényegesen ja­víthatnak anyagi helyzetükön. Kilenc éve, amikor az ég mostohán adta az esőt, a ter­més nagyon rossz volt. Gr­ace Dangiri a családjával együtt Kelet-Kenyában elhagyta a faluját, és autóbuszra szállt, Nairobiba tartva. Mint szám­talan más család, amelyet a föld hiányában és a szegény­ségtől hajtva vonzott a város, a Dangiriak is menedékhelyet eszkábáltak maguknak papír­dobozokból és gyümölcsös lá­dákból Mathare Valeyban, Nairobi legnyomorúságosabb negyedében Minden hajnalban Grace útrakel, hogy gyalogo­san menjen a három kilomé­ternyire levő nagypiacra. Zöldségféléket vásárol itt, hogy aztán tovább árulja Mathare Valley sáros utcács­káin. Dangiri, az apa ács, de soha nem tudott alkalmazkod­ni a városi élethez. ..A férjem mindennap munkát keres. Né­ha talál is, de sohasem hosz­­szabb időre” — mondja Grace! Miképpen a kenyai falvak asz­­szonyainak a többsége, Grace is elfogadja a családfői sze­repkört. A városban pénz kell az élelmiszer megvásárlására (a Dangiri családnak négy fia van és egy kislánya); a szükséges élelmiszert itt nem tudják megtermelni maguk­nak. A nairobi városi tanács a hetvenes évek közepetáján el­határozta, hogy Dandorában lakásépítési programba fog. Grace Dangiri azon nyomban föliratkozott, hogy kis parcel­lához jusson, és kölcsönt kért, a ház fölépítésére. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen. Megdrágulnak az ajtókeretek, a tetőanyagok. Amíg várakoz­ni kell, a Dangiriak abban a kalyibában élnek, amelyet Dandorába érkezésükkor ösz­­szetákoltak. Ablakok nincse­nek, a falakra régi újságok­ból kivágott képeket ragasz­tottak, hogy kicsinosítsák őket. Az egyik ágy alatt tyúk kot­­lik a tojásokon, a másik alatt az új ház építéséhez szánt cementes zsákok. Az egyetlen szögre akaszthatja föl az apa a zakóját, a többieknek az ágyuk fölött kis kosárka függ, hogy abba rendezzék el mo­­tyójukat. Benedict és George, a két nagyfiú Soha nem járt igazi iskolába. Dandorába érkezésük óta egy katolikus pap vezette alkalmi intézményben tanul­nak. Azokat a gyermekeket fogadják itt, akik már túlsá­gosan idősek, és túlságosan el­maradottak ahhoz, hogy az elemi iskolába járjanak. ..Be­nedict sok gondot okoz nekem, — meséli Grace —, mert min­dig fájlalja a mellét és sokat köhög.” Mivel Kenyában az orvosi ellátás ingyenes, egy szép napon Grace a város má­sik végén levő Kenyatta-kór­­házba vitte el Benedictet. Az oda-vissza autóbuszozás hat shillingbe került (körülbelül 90 amerikai cent). Egész napon át várakozni kellett, este pe­dig a szakorvos azt kérte, hogy jöjjenek másnap. De mert Grace-nak nem volt­ pénze az újabb utazásra, a kedvét szeg­te. Azóta az utcasarki sarla­tánnál néhanapján néhány csepp szirupos valamit vásá­rol Benedictnek. A sarlatán szerint ez mindenre jó, a reu­mától kezdve a szívbajokig. Grace szkeptikus ugyan, de mást nem tehet, mint várja, nyíljék meg Dandora egész­ségügyi központja. A gyerekek segítenek a há­zimunkában, különösen a 14 éves Marietta, aki vizet hoz a közkútról. A legnagyobb gond a tüzelőanyag megszerzése a főzéshez. A dandoraiak leg­többje faszenet használ, de Grace csak ritkán engedheti meg, hogy vásároljon, így az üres telkeken Marietta kotorá­szik néhány széndarab után. Grace este hat óra tájban ké­szíti el a család egyetlen na­pi főtt ételét. Akárcsak ott­hon a falujában, a szabadban rak tüzet három nagy kőda­rab között. Erre teszi rá a súlyos agyagedényt, és aho­gyan pislákolni kezd a láng, húzza középre a széndarabo­kat. A fazékban posha­tő, ku­koricadara­ ngalit csinál be­lőle, jó sűrű kását. Néhanap­ján, ha a pénz engedi, némi főzelék is kerül mellé. Grace a zöldségáruláson kí­vül füvet kaszál a városi ta­nácsnak, vagy kertészkedik a városban a tehetősebb csalá­doknál. Egy napi munka kö­rülbelül egy dollárnyit hoz. A lakbér és a házépítésre spó­rolás havi 18 dollárt vesz el, így alig marad valami a jól­­lakásra és egyébre. Egy zsák kukoricadara, amely egy hétig tart, 4 dollárba kerül. De Grace-nak most már van egy piciny kertje is, amelyet Ma­riettával kettesben gondoz. Nehéz élete ellenére a Dan­giri család mosolygós. Grace bájos asszony, bátor, szembe­néz minden nehézséggel. Va­lóban, kegyetlen körülmények között élnek, koldusszegények, mégis gazdag az életük. A kedvezmények, amelyben ré­szesülnek, lassan-lassan csak átalakítják Grace Dangirinak és gyermekeinek az életét. Természetes, ha országuk na­gyobb gazdagsággal rendelkez­nék, és ha nagyobb volna a nemzetközi támogatás, ez az átalakulás meggyorsulna. MAGGIE BLACK UNICEF 4TWTED NACTONS NATTONS UNIES A harmadik évtized kezdetén új fejlesztési évtized kez­dődik. Mi a jelentősége? — kérdezhetik a szkeptikusok. Vajon kell-e emlékeztetni rá, hogy Földünk sok millió lako­sának tíz esztendő a tevékeny élet egyharmadát jelenti? Ép­pen ennyi, ha nem kevesebb a határ a világ harminchét legszegényebb országában a népesség többségének. Kinek a hibája ez? Aki szi­gorúan ítéli meg az előző két fejlesztési évtizedet, nyilván­valóan nem téved. A hatva­nas esztendők elsősorban a gazdasági növekedéssel foglal­koztak, de elhanyagolták a fejlesztés társadalmi vonat­kozásait. Az előrejelzésekkel ellentétben, ennek a növeke­désnek az eredményei nem jutottak el a lakosság legsze­gényebb rétegeihez. A hetvenes évekre előirány­zott fejlesztési évtizedben két­ségtelenül korrigáltak ezen. Az volt a cél, hogy összekap­csolják a gazdasági haladást és a társadalmi igazságossá­got. A mérleg azonban azt mutatja, hogy tekintélyes a különbség a remélt sikerek és a valóság között. Ilyen módon, amidőn a kezdetét veszi a harmadik fejlesztési évtized, a nyomor korántsem vonult vissza, sőt. Mégha csökkent is a születési arányszám néhány országban, folytatódik a de­mográfiai növekedés. Új mun­kalehetőségeket teremtettek, de olyan csekély mértékben, hogy a Nemzetközi Munka­ügyi Hivatal szakértői szerint még mindig milliárdnyi mun­kaalkalmat kellene biztosíta­ni, ha föl akarják számolni a munkanélküliséget és az alacsony szintű foglalkozta­tást. Ha ez a valóság, mit várha­tunk az 1980-as évekre terve­zett fejlesztési évtizedtől? „A szegénység veszélyezteti min­denkinek a föl­virágzását” — állapítja meg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet alapok­mánya. Soha nem volt ez iga­­zabb, mint napjainkban. Ezért a kormányoknak az a felada­tuk, hogy fejlesztési terveik keretében a termelékeny mun­kahelyek megteremtését te­kintsék elsőrendű feladatuk­nak. Ahelyett, hogy minden jogot az államnak és a köz­hatalomnak vindikálnának, határozottan nagyobb szerepet kell biztosítani a lakosság­nak, részvételének a fejlesz­tési feladatokban. Mégis, bármilyen hatéko­nyak legyenek is a nemzeti szinten kifejtett akciók, élet­­fontosságú, hogy határozott nemzetközi intézkedések tá­mogassák őket. Mégha kivétel nélkül mindenki elfogadja is a méltán­yosabb új nemzetközi gazdasági rend fokozatos meg­teremtését, súlyos kérdések maradnak megválaszolatlanul az iparilag fejlett országok és a többiek kapcsolatát illetően. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a fejlesztési folyamatot ne tehessék kétségessé a pro­tekcionista kísértések, a vál­tozatlan konkurrenciaharc, a mindenáron folytatott vetél­kedés, amely további szenve­déseket okoz embereknek, megtépázza a szabadságukat. Ha a második világháború másnapján a fejlesztés kifeje­zés sokak számára csak a har­madik világnak nevezett or­szágokra volt érvényes,, vilá­gos, hogy ma új valósággal állunk szemben, amely köte­lezettségeket ró a nemzetközi közösség valamennyi államá­ra Közülük egyetlenegy sem vonhatja ki magát a belső erőfeszítésekből, de ugyanúgy a nemzetközi következmények alól sem­­miképpen nem ke­rülheti el azt a kötelezettsé­get sem, hogy jóban, rosszban szorosan együttműködjék má­sokkal, mert erre épülnek a nemzetközi viszonylatok. Vé­gül is nem érhetünk el sem­miféle lényeges haladást, ha a közvélemény nem érti meg a problémák lényegét, és nem lát neki a megoldásuknak a nem csupán fennen hangozta­tott, hanem a valóságos szo­lidaritás szellemében. FRANCIS BLANCHARD, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal főigazgatója 21 Magyar Nemzet­ ­j DAWNI Karacsi A fejlesztés emberi tőkéje A harmadik világ országai­nak a többsége úgy ítéli meg, hogy elválaszthatatlan a kap­csolat az új nemzetközi gazda­sági rendhez fűzött vágyaik, és fejlődési erőfeszítéseik si­kerei között. Az Észak—Dél tárgyalások folyamata nem vezethet el igazságosabb hely­zethez, csakis, ha ezek az álla­mok megértethetik a maguk álláspontját, nevezetesen: új tájékoztatási rendre is szük­ség van, kiterjedtebb együtt­működésre a harmadik világ információs eszközeivel. Ebben az összefüggésben életfontosságú lehet a tömeg­tájékoztatás struktúrája és iránya. Nyilvánvaló, hogy a népek mozgósítása kétirányú szabad áramlást tételez föl a tömegtájékoztatási eszközök­kel és a politikai vezetőkkel. E célok eléréséhez a fejlődő országok sajtójának hármas szerepe van a gazdasági poli­tika alakításában. Először is képet kell adnia arról a tár­sadalmi-gazdasági környezet­ről, amelyben végbemegy a tervezési folyamat. Másodszor közre kell működnie az elsőd­legességek meghatározásában és osztályozásában, el kell jut­tatnia a kormányzatokhoz a lakosság igényeit Harmad­szor, olyan erőhelyzetet kell kialakítania magának, amely ellensúlyozhatja a befolyási csoportokat; azokét, amelyek kivívott pozíciókat védenek, meghamisítják a kormányzati elképzeléseket a gazdasági te­vékenység egyes ágazatainak a fontosságát illetően. A statisztika hideg logikája nem tökéletes Irányadó a dön­­táshozóknak. Ha a gondolko­dó ember csakugyan automa­ta volna, a gazdasági adatok bizonyosan elegendők lenné­nek a problémák megoldásá­ra. Csakhogy nem ez a való­ság. A gazdasági tervezés fele­lősei nagyobb gondot fordíta­nak arra, hogy a pénzügyi tőkét előteremtsék, semhogy az emberi tőkére is ügyelné­nek. Ők a haladást annak a mértékében ítélik meg, hogy milyen arányban növekedett a nemzeti nyerstermék, meny­nyire lendült föl a kereske­delem. De a falvakban és a városokban élő lakosság soka­sága talán soha nem élvezi ennek a növekedésnek a gyü­­mölcseit. A Világbank például úgy becsülte, ha a fejlődő or­szágok növekedése az elkövet­kező évtizedben eléri a 40 szá­zalékot, a lakosságnak csupán 40 százaléka fogja élvezni a teljes jövedelem 75 százalékát. A társadalmilag elkötelezett sajtónak magának kell fölbe­csülnie a tervezők elképzelé­seit Csak akkor érheti el ezt a célt, ha a rendelkezésére áll minden szükséges informá­ció. Ennek alapján a tömeg-­ tájékoztatás hangot adhat a lakosság véleményének, szem­besítheti a kidolgozott, terve­ket és a valóságos fejlesztési igényeket. Nem ritka például, hogy mellőzik a tömegközle­kedést, miközben a vezető osztályok tagjainak autókat importálnak. Vagy költségve­tési eszközökből luxusnegye­deket építenek, miközben sem­milyen terv nem gondol a leg­szegényebbek lakásviszonyai­nak a megjavítására. Modern és klimatizált irodaházakat, to­ronyépületeket emelnek, sző­­nyegezett szobákat rendeznek be néhány ezer bürokratának, miközben milliók senyvednek a trópusi hőségtől. Nagyszá­mú egyetemet szerveznek a ki­váltságos kisebbségnek, amely­nek a gyermekei minden könnyítést megkapnak a kül­földi tanulmányaikhoz, miköz­ben az iskolaköteles gyerme­keknek a fele kimarad az alapfokú oktatásból. Ezek a rosszul meghatáro­zott elsőbbségek néha annak nyomán kapnak fontosságot, hogy külföldi modelleket má­solnak. A harmadik világ egyes kormányai terméketlen gazdaságpolitikát követnek ha­talmas és magukat jól befész­kelt érdekcsoportoknak a nyo­mására. Ezek az érdekcsopor­tok mindenható multinacioná­lisok is lehetnek; monopol­­helyzetet igyekeznek kivívni maguknak, miközben nevetsé­ges visszaéléseket követnek el. így láthatók a kirakatokban luxuscikkek, mint a drága alkoholmentes üdítő italok, a piacot kozmetikai cikkek árasztják el, miközben több millió rosszall táplált gyerek­nek tejre se futja. Ahhoz, hogy a sajtó alkal­mas legyen a fejlesztésben be­töltött szerepének az érvénye­sítésére, kellő információkat nyújthasson és kritikai meg­jegyzéseknek adhasson han­got, a politikai hatalomnak nagyfokú toleranciáról kell bizonyságot tennie, lehetővé téve a különböző tények és az eltérő vélemények közlését. Ha a sajtót csupán úgy tekin­tik, mint a hatalom egyszerű közlési eszközét, fékezik a fej­lődését, semlegesítik a szere­pét. Ezzel nagyon fontos esz­közt iktatnak ki a hivatalos fejlesztési politika korrekt be­folyásából. ZUBEIDA MuSTAFA $ |JNIWED NATÍONS ||||| NATIONS DNIK3 Kommunikáció és döntési jog A kommunikáció kérdései az 1970-es években tűntek föl igazán a nemzetközi színtéren. A harmadik világ ebben a te­kintetben is előterjesztette a követeléseit, nevezetesen, hogy módosítsák a struktúrákat és a magatartást a világban. A hangsúly fokozatosan arra te­relődött, hogy a hírek és az üzenetek nemzetközi áramlá­sa deformációktól és torzítá­soktól szenved. Az informá­ciócserében és a kulturális ter­mékek megismertetésében ki­egyensúlyozatlanság tapasztal­ható, nincs meg a kölcsönös­ség. Nem kevesebbről volt szó, minthogy a lehető legszéle­sebb értelemben ismét át kell­­­jen dől­nni, újraformálni, meg­újítani és fejleszteni a társa­dalmi kommunikációt. Lehetetlen megoldani a nemzeti problémákat, ha a nemzetközi feltételek nem mó­dosulnak. Ha a kommunikáció gyakorlata az egyes országo­kon belül centralizált és ver­tikális marad, lényegében fö­lülről lefelé irányítottan és a kivételezettek szolgálatában, nem lehet célhoz jutni a nem­zetközi cserékben sem, a né­pek, a társadalmi haladás és a világbéke szolgálatában. Ha a központok és a nemzeti pe­rifériák kommunikációja olyan kétséges jellegű marad, mint amilyen ma, hogyan lehetséges megújítani a kapcsolatokat a metropolisok és a világ úgyne­vezett perifériái között? Az­­ emberi kommunikáció azonban ne­m­ csupán társadal­mi jelenség, és az informá­ció sem egyszerű terméke az egyén és a közösségek kapcso­latának. Az információ — mindinkább számot vetünk ezzel — egyszersmind olyan erőforrás is, amelynek meg kell felelnie bizonyos jelleg­zetességeknek. A politikai in­formációk cseréjén, és a kul­turális termékek elterjedésén túl legalább ugyanolyan meny­­nyiségű gazdasági, társadalmi, tudományos, technológiai, ne­velési, népességi és egyéb in­formáció is van, amelyek min­den szinten hozzájárulhatnak a stratégiai döntések kialakí­tásához. A felületes, kérészéletű, szenzációhajhászó és dagályos információ fenyegeti a kultu­rális identitást, az áramlása ■pedig' igen 'gyakran 'csak ke­reskedelmi megfontolásokat követ. Az uralkodó eszmé­nek annak kell lennie, hogy olyan valóságos információcse­re alakuljon ki, amelyen nagy­mértékben múlik az emberiség haladása. Ebben a tekintetben az egyensúlyt csak az alakít­hatja ki, ha minden vonatko­zásban megnöveljük a cserét, és a legbecsesebb információt nem tartják vissza néhány ki­váltságos javára. Igen messze vagyunk még a kielégítő hely­zettől; túlságosan is nagy és nyilvánvaló a kísértés bizo­nyos tájékoztatások monopo­­lisztikus megőrzésére. A látható különbségek nem csupán az­ információ cseréjé­re érvényesek, hanem az­ esz­közeire is. Ritkán hivatkoz­nak rá, de az­ egyenlőtlenségek nem kizárólagosan a fejlődé­sükért küzdő országokat érin­tik. Megtalálhatók minden országban és minden ország között. Elegendő csupán arra utalni, hogy etnikai és faji csoportok, közösségek vannak távol tartva a kommunikáció­tól, alig férnek hozzá. Köz­ismert, hogy információs rend­szerek és módszerek nagy­mértékben hozzájárulhatnak az igazság terjesztéséhez, bá­toríthatják a kritikai szelle­met, de ugyanúgy elrejthetik és deformálhatják is az igazsá­got, leigázhatják és manipulál­hatják a véleményeket. Gon­doljunk arra is, hogy a legha­­ladottabb technológiák, mint a távközlési műholdak, az in­formatika és az adatokat tá­roló számítógépek elvezethet­nek a végletekig alkalmazott centralizációhoz és a bürokra­­tizálódáshoz, de ugyanakkor a hatalom decentralizálásának az eszközei is lehetnek, annak, hogy az állampolgároknak mi­nél szélesebb rétegeit vonják be a döntéshozatali folyamat­ba. Vagyis minden haladás el­lenére, a kommunikáció mai gyakorlata nagyon gyakran csak arra szolgál, hogy fönn­tartsák azokat a korlátokat, amelyeket a társadalmi cso­portok, a nemzetek, a népek és az országok közé emelnek. Ebben a nagyon széles ösz­­szefüggésben mozognak ma­napság a kommunikáció de­mokratizálásának a kutatásai. Bonyolult fogalom: nem csu­pán arról van szó, hogy csök­kentsük az egyenlőtlenségeket és a kiváltságokat hanem megsokszorozzuk az informá­ció sokszínűségét, megszilár­dítsuk a közlési eszközök köl­csönös függőségét, hogy báto­rítsuk a minél valóságosabb részvételt a kommunikáció fo­lyamatában és a döntéshozó- MAKAMINAN MAKAGIANSAR, az UNESCO kulturális és kommunikációs igazgatóhelyettese

Next