Magyar Nemzet, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-02 / 78. szám
—.....unni nm—— FÖLDRÉSZEK PÁRBESZÉDE JSO ÁPRILIS 2., SZERDA tWTTBÍS WATIONS f?£t) NATIONS T7KIES A Dangiri család házat épít Grace Dangiri és a családja Dandorában él, a kenyai Nairobinak az egyik új kis külvárosában, amely Kelet- Afrikának a leggyorsabban fejlődő negyede. Akárcsak a szomszédaik, a Dangiri család is csekély bérleti díjat fizet egy kis darabka földért, amelyen, ha megtakarították rá a pénzt, közösen házat épít majd más családokkal együtt. A telepnek az UNICEF, az ENSZ gyermekalapja biztosítja majd az egészségügyi berendezéseit, és képezi ki a közösség vezető embereit. A Dangiriék új háza nagyon lassan épül, mert a jövedelem soványka. A ház három egymásba nyíló szobából áll majd, mind téglából, külön kijárattal, a végében pedig egy egészen kicsinyke konyha. A családnak életében ez lesz az első kőháza, igazi tetővel. Ami az életüket megkönnyíti majd, hogy az egyik szobácskát kiadhatják, így lényegesen javíthatnak anyagi helyzetükön. Kilenc éve, amikor az ég mostohán adta az esőt, a termés nagyon rossz volt. Grace Dangiri a családjával együtt Kelet-Kenyában elhagyta a faluját, és autóbuszra szállt, Nairobiba tartva. Mint számtalan más család, amelyet a föld hiányában és a szegénységtől hajtva vonzott a város, a Dangiriak is menedékhelyet eszkábáltak maguknak papírdobozokból és gyümölcsös ládákból Mathare Valeyban, Nairobi legnyomorúságosabb negyedében Minden hajnalban Grace útrakel, hogy gyalogosan menjen a három kilométernyire levő nagypiacra. Zöldségféléket vásárol itt, hogy aztán tovább árulja Mathare Valley sáros utcácskáin. Dangiri, az apa ács, de soha nem tudott alkalmazkodni a városi élethez. ..A férjem mindennap munkát keres. Néha talál is, de sohasem hoszszabb időre” — mondja Grace! Miképpen a kenyai falvak aszszonyainak a többsége, Grace is elfogadja a családfői szerepkört. A városban pénz kell az élelmiszer megvásárlására (a Dangiri családnak négy fia van és egy kislánya); a szükséges élelmiszert itt nem tudják megtermelni maguknak. A nairobi városi tanács a hetvenes évek közepetáján elhatározta, hogy Dandorában lakásépítési programba fog. Grace Dangiri azon nyomban föliratkozott, hogy kis parcellához jusson, és kölcsönt kért, a ház fölépítésére. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen. Megdrágulnak az ajtókeretek, a tetőanyagok. Amíg várakozni kell, a Dangiriak abban a kalyibában élnek, amelyet Dandorába érkezésükkor öszszetákoltak. Ablakok nincsenek, a falakra régi újságokból kivágott képeket ragasztottak, hogy kicsinosítsák őket. Az egyik ágy alatt tyúk kotlik a tojásokon, a másik alatt az új ház építéséhez szánt cementes zsákok. Az egyetlen szögre akaszthatja föl az apa a zakóját, a többieknek az ágyuk fölött kis kosárka függ, hogy abba rendezzék el motyójukat. Benedict és George, a két nagyfiú Soha nem járt igazi iskolába. Dandorába érkezésük óta egy katolikus pap vezette alkalmi intézményben tanulnak. Azokat a gyermekeket fogadják itt, akik már túlságosan idősek, és túlságosan elmaradottak ahhoz, hogy az elemi iskolába járjanak. ..Benedict sok gondot okoz nekem, — meséli Grace —, mert mindig fájlalja a mellét és sokat köhög.” Mivel Kenyában az orvosi ellátás ingyenes, egy szép napon Grace a város másik végén levő Kenyatta-kórházba vitte el Benedictet. Az oda-vissza autóbuszozás hat shillingbe került (körülbelül 90 amerikai cent). Egész napon át várakozni kellett, este pedig a szakorvos azt kérte, hogy jöjjenek másnap. De mert Grace-nak nem volt pénze az újabb utazásra, a kedvét szegte. Azóta az utcasarki sarlatánnál néhanapján néhány csepp szirupos valamit vásárol Benedictnek. A sarlatán szerint ez mindenre jó, a reumától kezdve a szívbajokig. Grace szkeptikus ugyan, de mást nem tehet, mint várja, nyíljék meg Dandora egészségügyi központja. A gyerekek segítenek a házimunkában, különösen a 14 éves Marietta, aki vizet hoz a közkútról. A legnagyobb gond a tüzelőanyag megszerzése a főzéshez. A dandoraiak legtöbbje faszenet használ, de Grace csak ritkán engedheti meg, hogy vásároljon, így az üres telkeken Marietta kotorászik néhány széndarab után. Grace este hat óra tájban készíti el a család egyetlen napi főtt ételét. Akárcsak otthon a falujában, a szabadban rak tüzet három nagy kődarab között. Erre teszi rá a súlyos agyagedényt, és ahogyan pislákolni kezd a láng, húzza középre a széndarabokat. A fazékban poshatő, kukoricadara ngalit csinál belőle, jó sűrű kását. Néhanapján, ha a pénz engedi, némi főzelék is kerül mellé. Grace a zöldségáruláson kívül füvet kaszál a városi tanácsnak, vagy kertészkedik a városban a tehetősebb családoknál. Egy napi munka körülbelül egy dollárnyit hoz. A lakbér és a házépítésre spórolás havi 18 dollárt vesz el, így alig marad valami a jóllakásra és egyébre. Egy zsák kukoricadara, amely egy hétig tart, 4 dollárba kerül. De Grace-nak most már van egy piciny kertje is, amelyet Mariettával kettesben gondoz. Nehéz élete ellenére a Dangiri család mosolygós. Grace bájos asszony, bátor, szembenéz minden nehézséggel. Valóban, kegyetlen körülmények között élnek, koldusszegények, mégis gazdag az életük. A kedvezmények, amelyben részesülnek, lassan-lassan csak átalakítják Grace Dangirinak és gyermekeinek az életét. Természetes, ha országuk nagyobb gazdagsággal rendelkeznék, és ha nagyobb volna a nemzetközi támogatás, ez az átalakulás meggyorsulna. MAGGIE BLACK UNICEF 4TWTED NACTONS NATTONS UNIES A harmadik évtized kezdetén új fejlesztési évtized kezdődik. Mi a jelentősége? — kérdezhetik a szkeptikusok. Vajon kell-e emlékeztetni rá, hogy Földünk sok millió lakosának tíz esztendő a tevékeny élet egyharmadát jelenti? Éppen ennyi, ha nem kevesebb a határ a világ harminchét legszegényebb országában a népesség többségének. Kinek a hibája ez? Aki szigorúan ítéli meg az előző két fejlesztési évtizedet, nyilvánvalóan nem téved. A hatvanas esztendők elsősorban a gazdasági növekedéssel foglalkoztak, de elhanyagolták a fejlesztés társadalmi vonatkozásait. Az előrejelzésekkel ellentétben, ennek a növekedésnek az eredményei nem jutottak el a lakosság legszegényebb rétegeihez. A hetvenes évekre előirányzott fejlesztési évtizedben kétségtelenül korrigáltak ezen. Az volt a cél, hogy összekapcsolják a gazdasági haladást és a társadalmi igazságosságot. A mérleg azonban azt mutatja, hogy tekintélyes a különbség a remélt sikerek és a valóság között. Ilyen módon, amidőn a kezdetét veszi a harmadik fejlesztési évtized, a nyomor korántsem vonult vissza, sőt. Mégha csökkent is a születési arányszám néhány országban, folytatódik a demográfiai növekedés. Új munkalehetőségeket teremtettek, de olyan csekély mértékben, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal szakértői szerint még mindig milliárdnyi munkaalkalmat kellene biztosítani, ha föl akarják számolni a munkanélküliséget és az alacsony szintű foglalkoztatást. Ha ez a valóság, mit várhatunk az 1980-as évekre tervezett fejlesztési évtizedtől? „A szegénység veszélyezteti mindenkinek a fölvirágzását” — állapítja meg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet alapokmánya. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Ezért a kormányoknak az a feladatuk, hogy fejlesztési terveik keretében a termelékeny munkahelyek megteremtését tekintsék elsőrendű feladatuknak. Ahelyett, hogy minden jogot az államnak és a közhatalomnak vindikálnának, határozottan nagyobb szerepet kell biztosítani a lakosságnak, részvételének a fejlesztési feladatokban. Mégis, bármilyen hatékonyak legyenek is a nemzeti szinten kifejtett akciók, életfontosságú, hogy határozott nemzetközi intézkedések támogassák őket. Mégha kivétel nélkül mindenki elfogadja is a méltányosabb új nemzetközi gazdasági rend fokozatos megteremtését, súlyos kérdések maradnak megválaszolatlanul az iparilag fejlett országok és a többiek kapcsolatát illetően. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a fejlesztési folyamatot ne tehessék kétségessé a protekcionista kísértések, a változatlan konkurrenciaharc, a mindenáron folytatott vetélkedés, amely további szenvedéseket okoz embereknek, megtépázza a szabadságukat. Ha a második világháború másnapján a fejlesztés kifejezés sokak számára csak a harmadik világnak nevezett országokra volt érvényes,, világos, hogy ma új valósággal állunk szemben, amely kötelezettségeket ró a nemzetközi közösség valamennyi államára Közülük egyetlenegy sem vonhatja ki magát a belső erőfeszítésekből, de ugyanúgy a nemzetközi következmények alól semmiképpen nem kerülheti el azt a kötelezettséget sem, hogy jóban, rosszban szorosan együttműködjék másokkal, mert erre épülnek a nemzetközi viszonylatok. Végül is nem érhetünk el semmiféle lényeges haladást, ha a közvélemény nem érti meg a problémák lényegét, és nem lát neki a megoldásuknak a nem csupán fennen hangoztatott, hanem a valóságos szolidaritás szellemében. FRANCIS BLANCHARD, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal főigazgatója 21 Magyar Nemzet j DAWNI Karacsi A fejlesztés emberi tőkéje A harmadik világ országainak a többsége úgy ítéli meg, hogy elválaszthatatlan a kapcsolat az új nemzetközi gazdasági rendhez fűzött vágyaik, és fejlődési erőfeszítéseik sikerei között. Az Észak—Dél tárgyalások folyamata nem vezethet el igazságosabb helyzethez, csakis, ha ezek az államok megértethetik a maguk álláspontját, nevezetesen: új tájékoztatási rendre is szükség van, kiterjedtebb együttműködésre a harmadik világ információs eszközeivel. Ebben az összefüggésben életfontosságú lehet a tömegtájékoztatás struktúrája és iránya. Nyilvánvaló, hogy a népek mozgósítása kétirányú szabad áramlást tételez föl a tömegtájékoztatási eszközökkel és a politikai vezetőkkel. E célok eléréséhez a fejlődő országok sajtójának hármas szerepe van a gazdasági politika alakításában. Először is képet kell adnia arról a társadalmi-gazdasági környezetről, amelyben végbemegy a tervezési folyamat. Másodszor közre kell működnie az elsődlegességek meghatározásában és osztályozásában, el kell juttatnia a kormányzatokhoz a lakosság igényeit Harmadszor, olyan erőhelyzetet kell kialakítania magának, amely ellensúlyozhatja a befolyási csoportokat; azokét, amelyek kivívott pozíciókat védenek, meghamisítják a kormányzati elképzeléseket a gazdasági tevékenység egyes ágazatainak a fontosságát illetően. A statisztika hideg logikája nem tökéletes Irányadó a döntáshozóknak. Ha a gondolkodó ember csakugyan automata volna, a gazdasági adatok bizonyosan elegendők lennének a problémák megoldására. Csakhogy nem ez a valóság. A gazdasági tervezés felelősei nagyobb gondot fordítanak arra, hogy a pénzügyi tőkét előteremtsék, semhogy az emberi tőkére is ügyelnének. Ők a haladást annak a mértékében ítélik meg, hogy milyen arányban növekedett a nemzeti nyerstermék, menynyire lendült föl a kereskedelem. De a falvakban és a városokban élő lakosság sokasága talán soha nem élvezi ennek a növekedésnek a gyümölcseit. A Világbank például úgy becsülte, ha a fejlődő országok növekedése az elkövetkező évtizedben eléri a 40 százalékot, a lakosságnak csupán 40 százaléka fogja élvezni a teljes jövedelem 75 százalékát. A társadalmilag elkötelezett sajtónak magának kell fölbecsülnie a tervezők elképzeléseit Csak akkor érheti el ezt a célt, ha a rendelkezésére áll minden szükséges információ. Ennek alapján a tömeg- tájékoztatás hangot adhat a lakosság véleményének, szembesítheti a kidolgozott, terveket és a valóságos fejlesztési igényeket. Nem ritka például, hogy mellőzik a tömegközlekedést, miközben a vezető osztályok tagjainak autókat importálnak. Vagy költségvetési eszközökből luxusnegyedeket építenek, miközben semmilyen terv nem gondol a legszegényebbek lakásviszonyainak a megjavítására. Modern és klimatizált irodaházakat, toronyépületeket emelnek, szőnyegezett szobákat rendeznek be néhány ezer bürokratának, miközben milliók senyvednek a trópusi hőségtől. Nagyszámú egyetemet szerveznek a kiváltságos kisebbségnek, amelynek a gyermekei minden könnyítést megkapnak a külföldi tanulmányaikhoz, miközben az iskolaköteles gyermekeknek a fele kimarad az alapfokú oktatásból. Ezek a rosszul meghatározott elsőbbségek néha annak nyomán kapnak fontosságot, hogy külföldi modelleket másolnak. A harmadik világ egyes kormányai terméketlen gazdaságpolitikát követnek hatalmas és magukat jól befészkelt érdekcsoportoknak a nyomására. Ezek az érdekcsoportok mindenható multinacionálisok is lehetnek; monopolhelyzetet igyekeznek kivívni maguknak, miközben nevetséges visszaéléseket követnek el. így láthatók a kirakatokban luxuscikkek, mint a drága alkoholmentes üdítő italok, a piacot kozmetikai cikkek árasztják el, miközben több millió rosszall táplált gyereknek tejre se futja. Ahhoz, hogy a sajtó alkalmas legyen a fejlesztésben betöltött szerepének az érvényesítésére, kellő információkat nyújthasson és kritikai megjegyzéseknek adhasson hangot, a politikai hatalomnak nagyfokú toleranciáról kell bizonyságot tennie, lehetővé téve a különböző tények és az eltérő vélemények közlését. Ha a sajtót csupán úgy tekintik, mint a hatalom egyszerű közlési eszközét, fékezik a fejlődését, semlegesítik a szerepét. Ezzel nagyon fontos eszközt iktatnak ki a hivatalos fejlesztési politika korrekt befolyásából. ZUBEIDA MuSTAFA $ |JNIWED NATÍONS ||||| NATIONS DNIK3 Kommunikáció és döntési jog A kommunikáció kérdései az 1970-es években tűntek föl igazán a nemzetközi színtéren. A harmadik világ ebben a tekintetben is előterjesztette a követeléseit, nevezetesen, hogy módosítsák a struktúrákat és a magatartást a világban. A hangsúly fokozatosan arra terelődött, hogy a hírek és az üzenetek nemzetközi áramlása deformációktól és torzításoktól szenved. Az információcserében és a kulturális termékek megismertetésében kiegyensúlyozatlanság tapasztalható, nincs meg a kölcsönösség. Nem kevesebbről volt szó, minthogy a lehető legszélesebb értelemben ismét át kelljen dőlnni, újraformálni, megújítani és fejleszteni a társadalmi kommunikációt. Lehetetlen megoldani a nemzeti problémákat, ha a nemzetközi feltételek nem módosulnak. Ha a kommunikáció gyakorlata az egyes országokon belül centralizált és vertikális marad, lényegében fölülről lefelé irányítottan és a kivételezettek szolgálatában, nem lehet célhoz jutni a nemzetközi cserékben sem, a népek, a társadalmi haladás és a világbéke szolgálatában. Ha a központok és a nemzeti perifériák kommunikációja olyan kétséges jellegű marad, mint amilyen ma, hogyan lehetséges megújítani a kapcsolatokat a metropolisok és a világ úgynevezett perifériái között? Az emberi kommunikáció azonban nem csupán társadalmi jelenség, és az információ sem egyszerű terméke az egyén és a közösségek kapcsolatának. Az információ — mindinkább számot vetünk ezzel — egyszersmind olyan erőforrás is, amelynek meg kell felelnie bizonyos jellegzetességeknek. A politikai információk cseréjén, és a kulturális termékek elterjedésén túl legalább ugyanolyan menynyiségű gazdasági, társadalmi, tudományos, technológiai, nevelési, népességi és egyéb információ is van, amelyek minden szinten hozzájárulhatnak a stratégiai döntések kialakításához. A felületes, kérészéletű, szenzációhajhászó és dagályos információ fenyegeti a kulturális identitást, az áramlása ■pedig' igen 'gyakran 'csak kereskedelmi megfontolásokat követ. Az uralkodó eszmének annak kell lennie, hogy olyan valóságos információcsere alakuljon ki, amelyen nagymértékben múlik az emberiség haladása. Ebben a tekintetben az egyensúlyt csak az alakíthatja ki, ha minden vonatkozásban megnöveljük a cserét, és a legbecsesebb információt nem tartják vissza néhány kiváltságos javára. Igen messze vagyunk még a kielégítő helyzettől; túlságosan is nagy és nyilvánvaló a kísértés bizonyos tájékoztatások monopolisztikus megőrzésére. A látható különbségek nem csupán az információ cseréjére érvényesek, hanem az eszközeire is. Ritkán hivatkoznak rá, de az egyenlőtlenségek nem kizárólagosan a fejlődésükért küzdő országokat érintik. Megtalálhatók minden országban és minden ország között. Elegendő csupán arra utalni, hogy etnikai és faji csoportok, közösségek vannak távol tartva a kommunikációtól, alig férnek hozzá. Közismert, hogy információs rendszerek és módszerek nagymértékben hozzájárulhatnak az igazság terjesztéséhez, bátoríthatják a kritikai szellemet, de ugyanúgy elrejthetik és deformálhatják is az igazságot, leigázhatják és manipulálhatják a véleményeket. Gondoljunk arra is, hogy a leghaladottabb technológiák, mint a távközlési műholdak, az informatika és az adatokat tároló számítógépek elvezethetnek a végletekig alkalmazott centralizációhoz és a bürokratizálódáshoz, de ugyanakkor a hatalom decentralizálásának az eszközei is lehetnek, annak, hogy az állampolgároknak minél szélesebb rétegeit vonják be a döntéshozatali folyamatba. Vagyis minden haladás ellenére, a kommunikáció mai gyakorlata nagyon gyakran csak arra szolgál, hogy fönntartsák azokat a korlátokat, amelyeket a társadalmi csoportok, a nemzetek, a népek és az országok közé emelnek. Ebben a nagyon széles öszszefüggésben mozognak manapság a kommunikáció demokratizálásának a kutatásai. Bonyolult fogalom: nem csupán arról van szó, hogy csökkentsük az egyenlőtlenségeket és a kiváltságokat hanem megsokszorozzuk az információ sokszínűségét, megszilárdítsuk a közlési eszközök kölcsönös függőségét, hogy bátorítsuk a minél valóságosabb részvételt a kommunikáció folyamatában és a döntéshozó- MAKAMINAN MAKAGIANSAR, az UNESCO kulturális és kommunikációs igazgatóhelyettese